Zápolyának jó időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyülést betiltó rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyülést, a minőt száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szive meg lett véve Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.
Színjátéknak remek volt ez. A tragœdia hőse egyúttal szerzője is annak. Van ebben egy hatalmas hős, a kinek a jóslat koronát igért s a ki e jóslat beteljesültét a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se fő, mely arravaló, sehol. Egy országgyülésen már meghozatta azt a törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást, mint magyart abba be nem ültet. Most még egy ős-országgyülésnek kell létre jönni, mely a trón mellől mind azokat a főurakat elsöpörje, a kik Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Husz éves s már elérte az emberi kor legvégső határát, haja ősz, arcza ránczos, összetöpörödött, nullának hivják, árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal, ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos megoldása volna a gordiusi csomónak, ha ausztriai Mária ülne a trónon együtt a nemzetválasztotta magyar királylyal!
A sczénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyülés, melyben a hős nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros néplázadás, melynek tetőpontra emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét. Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok hatvanezer aranyát s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára itélt Szerencsés Imre az új országgyülés által hivatalába visszahelyeztetik s kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, a miből eddig a Fugger-ház duskálkodott. És így a német fizeti a birságot s annak mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. Most azután csak egy kis türelem kell, a míg a fonnyadt, féregfurta gyümölcs lehull a fáról.
És ha nem akar magától lehullani?
A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a hatvani országgyülésre, a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar díszkisérete és oltalma.
Útközben meg kell hálni Besnyőn, a hol a király és udvara a kolostorban lett elszállásolva.
Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán érsekprimás elnökölt. Ez is Zápolya hive volt már. Derék államférfi volt, mindig arra fordult, a merre a szél fútt.
Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen megmérkőzhessék a magyar nemzet.
Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, a kire nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek s sugdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, a kinek mindig valami «extra» jön ki az agyából.
Most is azt tevé, a teljes czímű megszólítás után, melyben megadta a rendeknek a «tisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéz» titulusokat, tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a tiszteletet, mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.
– Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni, de azokat nem fogja megtartani senki. Ti megszavazzátok a rengeteg adókat, de azokat nem fogja megfizetni senki. Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket, de azokon tábor nem fog összegyülni. Ti végig fogjátok hordoztatni a véres kardot az országban, kikiáltatjátok, hogy «veszélyben az ország!» de attól az alvók fel nem ébrednek. Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla, hát múlhatatlanul kell mi nekünk a törökkel élethalálharczba keverednünk? Ime a hatalmas Francziaország méltónak tartá szövetséget kötni a török császárral. Hasonlót tett Velencze és Lengyelország. A mi nem volt szégyen francziának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk, a követet börtönbe vetteténk. A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács, Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. Még nem lépett át a határunkon a török, még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a mienk. Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel s mi ajánlanók fel a békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az országra, s a fegyver élére bizzuk az eldöntést? Hát nem nagyobb megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy jó szóval eltávolítanánk azoktól a török hadsereget?
Tovább nem beszélhetett, lezúgták, elhallgattatták.
De Fráter György e zúgáson keresztül dörgő hangon kiáltá oda:
– Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a nemesség igazat?
Az előljáró tanácskozmány után magához hivatá Zápolya Fráter Györgyöt.
– Hivem vagy-e még, a hogy eddig valál? kérdé a vajda a baráttól.
– Bizonyára, a míg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni foglak.
– Tehát te meg vagy győződve a felől, hogy ha Magyarország békét köt Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?
– Ez hitem és reménységem.
– Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kivánatosnak tartod-e te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, a ki most Szent István és Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Budavárát?
Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a hazáját, csak hogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse a saját fejére. Megnémult, nem tudott felelni.
– Nos tehát! bölcs férfiu! Olvastad Aristoteles «Organon»-ját? Olvastad Lully Rajmond «Ars magná»-ját? Tudod, hogy mi a logika?
Fráter György meghajtá a fejét.
– Vissza fogok menni a kolostoromba, s várok, a míg te jösz oda hozzám…
A logika Zápolyának ad igazat, a hazaszeretet Fráter Györgynek.
Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot. Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen összekuszálhatta volna, a ki nem találta meg benne a szerepét.
A kora hajnalban utrakelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt.
Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem azért ültek lóra, hogy harczoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt hozzanak.
Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva, oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá tegye magát e sokaság közepett.
S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A szekereket gyékény- vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyilásán a nemes urakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe markotányos sátorok, laczikonyhák, melyekben czigánypecsenyét sütnek s karczost, méhsert, töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek kivánságára.
A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék. Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.
Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a nemességnek, melynek már be lett tanítva a maga tennivalója.
Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, a ki szorongva tekintett végig a felállított fegyveres tömegen.
– Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés, monda a király személynökének.
– Ez csak a negyedrésze az összes nemességnek, biztatá a királyt Verbőczy. Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.
És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre s két álló óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem, tömérdek a vád, a mit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország tanácsadói. Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja s helyettük a hiveket és tehetőseket hivja oda. De még az sem elég, az ország zászlósai mellé szükséges egy országtanács, melynek nyolcz tagját a nemességből kell kiválasztani, azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a vallásra. (Ime a miniszteri rendszer.)
A közel álló nemesség, a ki egészen vagy fülhegygyel hallotta a lelkes beszédet, a midőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt, hogy «mindnyájan azt kivánjuk!» s ez a kiáltás tovább terjedt a félkör két végéig. A mi a centrumnak jó, az bizonyára a két szárnyra nézve is csak jó lehet.
Verbőczy leszálltával, Szalkán érsekprimás lépegetett fel az emelvényre. A mint ennek a bibornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló nemesek, a kik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást: «Nem kell a varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadia műhely! Le a nemesség ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az Istennyila!»
A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arczvonalt, felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a primás a «mi hivünk» már: nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.
Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet, csak annyit mondott, hogy ő magától is leköszönt már a korlátnokságról s ezennel leteszi ő felsége kezébe az ország pecsétnyomóját.
Mikor leszállt, még egy gyönge vivátot is kapott az első sorokból.
Következett utána harmadik szónoknak a nádorispán.
Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytől megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gunyolódva biztatták: «No öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a Mazoni herczegnő nyoszolyájára?»
A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a bukását érző államférfi, majd a dölyfös dynaszta került benne fölül. A zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy állítsák törvényszék elé s ha bűnös, vágják le a fejét. Kaczagtak rajta. Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos termetével.
S ez legyen fővezére a magyar hadseregnek!
Negyedik szónoknak következett az országbiró, Sárkány Ambrus, barna, ragyás képű, köpczös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki emelvényre s bizott a jó torkához, olyan hangja volt, mint a recsegő tárogatónak. Elkezdte a nemességet leczkéztetni. Ököllel ütötte a mellét és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt állítá «úgysegéljen»-nel, hogy nincs ő hozzá fogható hazafi hűségben, áldozatkészségben három sem az egész országban.
Erre aztán megindult ellene a zivatar a középsátorban.
– Hazudsz! Áruló vagy!
– Gebedj meg a hamis szavaktól!
– Harminczadok bérlője vagy! Szegények nyuzója vagy!
– Korcsmáros vagy! Rossz bort méretsz a csapszékeidben.
– Lócsiszár vagy! Marhakupecz vagy! Lóbőr kereskedő!
– Vágjuk össze az áruló kutyát!
S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből, de a két Zápolya közbeveté magát s azoknak az oltalma alatt az országbiró valahogy le tudott menekülni a szószékről s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja közé.
Még azután a kincstárnok Thurzó Elek lett volna hátra, a kinek szószékről igazolni kellett volna a sáfárkodását, de ez már okult az előtte szólottak gyászos példáján s akárhogy kiabálták a nevét: «halljuk Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!» hallatlanná és látatlanná tette magát, a képét sem mutatta meg.
Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az országgyülésből és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette Verbőczy, azért ő a király personalisa.
A királylyal együtt eltávozának az ősgyülésből a primás, a nádor, az országbiró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, a ki valamiben ludasnak érezte magát.
A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt s a király eltávoztával folytatta a tanácskozást, azzal a külömbséggel, hogy most már a markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek s szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tüzött czigánypecsenyével, a mi nagyban könnyítette a tanácskozást, mivel hogy semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy kupa jó bor, meg egy darab bőrös pecsenye.
Hol is hagytuk el a tanácskozást? (Öt percznyi szünet után.)
Igen! A hazaáruló főméltóságok elkergetésén.
A visszatérő kiséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbiró rögtön szekérre kapott és megszökött.
«No ha megszökött, akkor ezzel «re vera» elismerte, hogy áruló.» A birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Dobó Ferencznek jutott: Zápolya hadnagyának, a ki a budai lázadó csőcseléket szétverte.
Azután következett a sor a «nádorspán» elcsapására (a hogy az egykoru krónikás a palatinus czimét összehuzta). Ez is egyhangulag lett elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az országgyülés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehez nincs joga az országgyülésnek, ez a korona pærogativája.
Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról odarugtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok kiabált összevissza. Egy-egy szónok, a ki a szószékre felkaphatott, ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben, a kocsikon levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, a miből utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no hát ha nincs joga a nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkonczolni, akkor aztán rakja össze ő felsége, ha van hozzá prærogativája!
Azzal nagy tömegekben megindult a nemesség Hatvan felé, kivont karddal.
A tumultus hirére az udvaronczok azt a tanácsot adták a királynak, hogy meneküljön vissza Budára, a mi végzetes veszedelem lett volna. Szerencsére ott volt Zápolya János, a ki a zűrzavar kezdetén a vértes lovasságával előre sietett az országgyűlés szinhelyéről, s elfoglalta a király kastélyához vezető utczák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. Hanem Báthory Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, a míg a nemesség meg nem érkezik. A lovas csapatok aztán egész éjjel nyargaláztak alá s fel az utczákon, s keresték házról-házra az árulókat. Ha egyet-egyet felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.
Másnap aztán folytatták ugyanezen rendben az országgyülést.
A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban Várday Pál egri püspök tartott meg egész czeremoniával, addig a laczikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátor ponyváikat. A ki ez alatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogczímen, hogy Thurzó híve, a ki titkos lutheránus, s nem hallgatja a szent misét.
Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, melyben az volt, hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, birái által itéltessék el. Valami háromszáz nemes, a ki a középen volt, s hallotta a felolvasott üzenetet, azt mondta rá, hogy nagyon helyes, de a többi tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A kipéczézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csuf czímekkel megrakva.
Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday János, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanács urak letételébe.
Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül kikiáltotta azt a három urat az elcsapottak helyébe kanczellárnak, kincstárnoknak, országbirónak!
Hát nádor ki legyen?
«Zápolya János! Zápolya János!» Kiabálta a nemesség.
A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb biboros szék, az volt a nádor széke. A délczeg vitéz gúnyos mosolylyal fogadta a megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! három év előtt még az lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda szólni akar, elcsendesült az egész karélyban, úgy hogy Zápolya érczhangú mondását messze meg lehetett hallani.
– Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, a ki esze és ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig emelkedett, Verbőczy István…
E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt: «Vivat Verbőczy palatinus!» Az égrengető kiáltás elhatott a királyig Hatvanba.
Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya Jánosnak szánta a nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, eszű ember volt. Az egész mozgalomban, melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja ragadni, de saját emelkedésére nem gondolt e mellett. Neki elég volt az a dicsőség, a mit eddig szerzett, hogy első, talán egyetlen törvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyüjté, az igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.
De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava, Isten szava! hát még ha az a nép csupa nemes emberből áll!
Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben hagyja.
Verbőczy zokogva borult a király lábaihoz, úgy könyörgött.
– Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a kezembe ezt a súlyos kardot, a melylyel nem birok. Én egyszerű litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az ország főkapitányságát? hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak fővezére? szegény sorsu vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak, melyhez se lelkem, se vagyonom? Szabadíts meg tőle.
Háromszor ismételte e rimánkodását, mindannyiszor a nemesség éljenrivallása nyomta el a szavát.
A király szomorú mosolylyal mutatott a tomboló tömegre.
– Te ébresztetted fel ezt az óriást, te hoztad össze az ős-országgyülést. Ha te nem birsz vele, a nagy népvezér, hát én szegény kicsi király, hogy tegyek ellene? Csak viseld te a magad terhét, én is viselem a magamét.
Azzal inte a király a mögötte álló kanczellár püspöknek, hogy olvassa fel az esküformát az új nádor előtt.
Az egész tábor levette a süveget fejéről, a legmélyebb csend lett, a míg Verbőczy elmondá az eskű szavait az egri püspök után.
Akkor aztán újra kezdődött az üdvrivallás.
Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyülés megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden czikkre. Valami háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, a mit megéljeneztek, de tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyülés.
S mind ez nem tartott három napnál tovább.
Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni, hadd lássa a mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfi lelkesedés?
A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyülés határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve ujból megerősíttettek.
Voltak pedig ezek az adók a következők.
«Minden nemnemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy, kereskedő, vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy aranyat.»
«Minden hordó bortól egy forintot, hordó sertől tíz denárt.»
«Minden igásmarhától öt denárt, juh-, kecske-, sertés és méhkaptár után két denárt.»
«Minden kézműves, a füstpénzen kívül, a műhelyétől egy forintot.»
«Boltos kereskedők az árúk értékének egy huszadát.»
«Házalók minden lovuk után ötven denárt.»
«Molnárok minden kerék után, halászok minden háló után egy forintot.»
«A papok ezüstnemüiknek egy tizedét, a templomok kincseiknek egy negyedét.»
«A zsidók apraja, nagyja, fia, leánya, fejenkint egy forintot.»
(Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer soha sem «volt», nem is «lesz» Magyarországon!)
De még önmagára is adót vetett ki a nemesség.
«A nagybirtoku nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek fele részét az ország pénztárába, a kisebb birtoku nemesek pedig adózzanak épen úgy, a hogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek egy kurta forintot.»
«A füstpénzből a király és a királyné kapjanak huszonöt denárt.»
S hogy ez a begyülendő tömérdek kincs, szokás szerint, «cape-rape» módon szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állítassék fel egy erős vár az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.
És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes tárgyalás, nem módosítványok, nem névszerinti szavazás, semmi közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész országgyülést, «hisz úgy sem fizetjük meg!»
Azután meg lett alkotva az új államtanács, a nyolcz nemesi miniszterrel.
Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok viseljék.
Katonák zsoldja meg lett állapítva, a huszároké havi négy forintban, a puskásoké hatban.
A réz és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, a ki csodaeredményeket igért.
És a nagy Ujlaky herczegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, a ki ez által egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve.
(Ez volt tulajdonképen a legvalárdabb föladat, a sokat vitatott Ujlaky örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbirót, kincstárnokot megbuktatni.)
S hogy az országgyülés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt, értéktelen ezüstpénzt, a mit Szerencsés Imre veretett, (miután már meg van, és el nem emészthető) igyekezzék a király külföldi fizetéseknél elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be többet a határon.
Ez mind és még a jövő évi országgyülésnek a kihirdetése nehány óra alatt el lett határozva a hatvani sikon, s ezzel az országgyülés rengeteg vivátot kiáltva a királyra, szép rendben eloszlott.
A király kiséretében járt német irástudó, Spervogel, mint szemtanuja a hatvani országgyülésnek, feljegyezte róla azt a dicséretreméltó adatot, miszerint a nemes urak az országgyülés közelében fekvő rozs- és árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban és tyukjaiban kárt nem tevének, ellenben a husnak és pecsenyének, ludnak és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, a mit az eladó kofaasszonyok követeltek érte, a mi őseinknek jó hirnevére a legszebb magasztalás.
Hogy mind ezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az már kevésbbé dicsekedésre méltó.
Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, a ki parancsol, ahoz még egy bolond is kell, a ki engedelmeskedik. Fizetés dolgában pedig régente is kevés volt a bolond ember.
Legkisebb számítás szerint öt millió aranynak kellett volna begyülni az ország pénztárába. (A mi a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyértékű volna ötven millió aranynyal.) Aztán összevissza nem gyült össze több negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építetni az ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemes urak, meg a papok épen nem fizettek, a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az adókivető jött, kivetni rá a dénárokat, s a kéményét lebontotta, hogy füstpénzt ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóból, csakhogy adót ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt, meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkal felében, harmadában. Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság első szinmézéhez, vagy a tokaji bornak az eszszencziájához. Azok a mi pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha már fennemlített Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat a kutyáikkal itatták meg.
Szerencsés Imre, természetesen, a mint a rézbányák bérletét a Fuggerek kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyre pótolja belőlük, a mit a nemes urak annektáltak: ő tőle is építetlen maradhatott az a torony, a miben az ország kincsét kellett volna megőrizni a négy magyar nemesnek. Milyen optimismus! Négy úr egy csomóban, a ki az ország pénzét megőrzi.
Minden úgy következett be, a hogy azt Fráter György előre megmondá Zápolyának.
A hatvani ős-országgyülés után Lajos király hazatért a fővárosba.
A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyülésből, s hogy a magával vitt vén totyakos főurak helyett fiatal daliás főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani operaház helyén.)
Éjszakára kivilágították a várost és Budavárát.
Talán ugyanezen a napon irta VII. Kelemen pápa Ferencz franczia királyhoz azokat a baljóslatu sorokat, melyekben ez mondatik:
«Ki van már tűzve az óra, a melyben a szegény nyomorult Magyarország eltemettetik».