XIX. Fejezet. Sok Beszéd, Semmi Tett.

Oh te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyen szép vagy! – Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit. Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.

Lám a töröknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi hallgat és tesz.

Szolimán szultán Nándorfehérvár bevétele után megszakítá a Magyarország elleni harczot s nagy hadserege zömével megfordulva, ellenkező irányba ment, Rhodust ostromolni.

Nagyon jól ismerhette a magyarokat. Ha Belgrád eleste után rögtön betör Magyarországba, midőn két hadserege volt a magyarnak, a nádor és a vajda vezénylete alatt, midőn Belgrád dicső védelme és eleste minden nemest és pórt elkeserített, midőn a király maga is táborba szállt, elhagyva magától sybarita környezetét, bizonynyal az egész magyar nemzetet találta volna magával szemben s a lelkesedés megduplázza a haderőt.

Magukra hagyta hát a magyarokat, tudta talán, ha a veszély elpihen, csinálnak azok maguk között hadakozást. Megmutatták már Dózsa idejében, milyen dühhel tudja a magyar a magyart rontani, akkor még csak a nemesek és pórok közt támadt az ortály, de most a viszály magva az alsó nemesség s a főurak és főpapok közt volt elvetve, hadd menjen kalászba, majd learatják azt egyesült erővel.

A mint a vihar elvonult a határról, idebenn is kialudt a honfi lelkesedés, visszabujt az áldozatkészség, felébredt helyette a pártviszály, sikkasztóknak, csempészeknek, népsanyargatóknak állt a világ.

A király is visszatért Budára s ott ismét folytak a léha, ledér mulatságok, az esztelen pazarlás. A királyné könnyelmü volt és ideges és a mellett uralkodni vágyó. A király csak a felesége szemeivel látott, annak a füleivel hallott, s nem volt olyan kivánsága, a mit ne teljesített volna. A kincstárnak a feneke kongott már, a harminczadbérlőnek negyvenezer forintot kellett volna befizetni. Volt azonban ennek az uraságnak egy szép papagály madara, melynek az a virtusa volt, hogy a legyeket ügyesen el tudta kapkodni. A királynénak nagyon megtetszett a madár, s a király cserébe a légykapó madárért elengedte a bérlőnek a negyvenezer forintot.

Az éjszakákat végigtivornyázták, reggel feküdtek le, e miatt a király csak délben kelt fel, s nagy álmosan fogadta az ország nagyjai előterjesztéseit, s aztán iparkodott tőlük menekülni, hogy lófuttatásokat rendezzen a Rákoson.

Egyszer aztán azt vette észre, hogy a Rákos mezején sátorokat kezdenek leverni. Sok sátort, egész tábor számra.

Kérdezé, hogy micsoda mulatság készül itt.

Mondták neki, hogy országgyűlés lesz, a mit saját keze aláirásával kegyeskedett összehivni.

Kiváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy ilyen országgyűlés?

Eddig is volt ugyan az ő trónralépte óta több országgyűlés, de azokat a nádor hivta össze, a királyi személynök vezette.

Kérdezte a vele volt hopmesterétől, Korlátkövy Péter uramtól, hogy miféle alkalomra készül összegyülni ez a sokaság, az pedig megnyugtatá, hogy semmi baj sincs, csak hogy épen a török most meg Szörény várát kezdi vivni, ezért a rendek valami intézkedést kivánnak tétetni, azonban ezúttal is csak megyék küldöttségei fognak egybeseregleni. – Nem arra mutattak pedig a nagyszámú sátorok.

A lóverseny után a király visszatért a budai várba s ki lévén fáradva, visszavonult a királyné lakosztályába.

Ezek voltak azok az emlékezetes szobák, melyeket még Corvin Mátyás diszíttetett fel olasz művészek által remek mythologiai képekkel s melyeknek enkausztikai festményű ablaktábláira már eddig három boldogtalan emlékü királyné karczolta fel gyémánt gyűrűivel a nevét. (Következett még a negyedik is!) Valami rosz igézetnek kellett ezekben a termekben kisérteni.

A királyné igen derült kedélyben volt ez estén. Udvarhölgyeivel egy nagy czifra bábut készíttetett Zsigmond lengyel király kis fiának névnapi ajándékul. A fababát elnevezték Lenczinek, dévaj czélzásból a királyné egyik apródjára, Héderváry Lőrinczre, a kit a király udvarához fogadott, a midőn az apját, a volt belgrádi al-bánt, a vár elhanyagolása miatt birtokaitól megfosztotta. Az apródnak kellett mintául állni a babához, a míg azt az udvarhölgyek felöltöztették s viaszkból a Lencziéhez lehetőleg hasonló arczot formáltak neki. Ez nagyon sok nevetségre adott alkalmat. A magyarnak pedig az a természete, hogy nem szereti, ha az ő rovására nevetnek. Inkább üssék-verjék.

A király akkor vette észre, hogy ez a most készülő országgyülés még sem olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Mikor a nemes urak át kezdtek vonulni Budára, a menetnek az eleje már a Szent-János templom előtt volt, mikor a vége még a hajóhidon vonult át. Azonfelül pedig mindnyájan lóháton jöttek, karddal az oldalukon.

Szalkán érsek, ki Szathmári György halála után az esztergomi primásságot is elnyerte s azonkívül a kanczellári hivatalt is megtartotta, lelkendezve futott a királyhoz, hogy parancsoljon rá a nemesekre: szálljanak le a lóról, s tegyék le a kardot, ha tanácskozni akarnak. A király kiadta a parancsot Verbőczynek, a kinek az elnöklete alatt a nemesek a Szent-János templomban az előtanácskozmányt tartották; de a nemesség csak ezt a két szót felelte rá: «ma nem!»

Miután az előtanácskozmányban megállapitották az ügyek sorát, ismét visszavonultak Pestre. A jó hangulatot előre lehetett sejteni abból a zajos kiabálásból, a melyet az elrobogó lovasok a kanczellár, a nádor, Szerencsés Imre, s Fuggerek és az országbiró palotái előtt hangoztattak. A királyi várlak ablakaiból kikandikáló udvaronczoknak is jutott abból egynémely szó.

Azon nap reggelén eltünt a királyné lakosztályából a Zsigmond király fiának szánt czifra bábu, a nyalka huszár «Lenczi». Sehol sem találták, mindent tüvé tettek érte. S a játékbábbal együtt eltünt a várpalotából annak az eredeti mintaképe is: az apród Héderváry Lőrincz.

A szökevény apród lopta el a czifra babát. A Rákosra osont vele. A felgyülekezett nemes urak között voltak megyebeli jó ismerősei: rá találhatott a sátorukra, mert minden megyének a czimere ki volt tüzve a sátorcsoport közepén magas pózna végére. Az atyafiaknak aztán beszélt csodadolgokat, a mik az udvarnál történnek. Felmutatta az aranyos bábkatonát, a mit a köpenyébe elrejtve elhozott.

– Nézzétek atyámfiai: ilyen katonákat szereznek a mi királyi udvarunkban. Ilyenekre vesztegetik az ország pénzét. Ezekkel akarják megvédelmezni a hazát!

A nevetséges a leggyilkolóbb méreg: ez az, a mi a vasedényt is keresztül rágja. Az egybegyült nemességet az ország siralmas állapotja még csak elbúsult töprengésbe hozta; hanem az a czifra baba egészen feldühité. Kikapták a bábut az apród kezéből, feltüzték egy lándzsa hegyére s úgy hordozták körül a sátorok utczáin, tajtékzó kaczagással kiabálva: «itt van a királyné katonája! Ez veri meg a törököt!» Utoljára ünnepélyesen felakasztatták egy rögtönzött bitóra czigányhóhérral a czifra bábut, mint valami tetten kapott gonosztevőt. Igaz, hogy csak fabábu volt: de kezdetnek ez is elég; vagy a hogy a magyarok mondják: «domitoriumnak», a mi étvágyat csinál a lakomához.

A Hédervári gyerek pedig egyszerre nagy emberré lett a nemesség előtt; azt minduntalan a vállaikra emelték, s szónoklatokat kellett neki tartani, a míg csak be nem rekedt. Még Verbőczynek is bemutatták, a kinek a sátora ott volt a nemesség sátorai között s szavát vették a personálisnak, hogy az országgyülés kivánalmai közé fel fogja venni a számüzött Héderváry Ferencz elkobzott birtokainak visszaadását. Az apa bünét expiálta a fiu dicső tette.

A nemesség közt természetesen voltak a királynak őszinte hivei. Ott volt Ártándy Pál, a legnépszerübb ékesszóló, a kit oly áhitattal szokott hallgatni máskor a gyülekezet, mint a papot a katedrában. Ez megkisérté egyet fordítani a dolgon. Hires «peres-patvaros ember» volt, a hogy a kor történetirója nevezi a prókátort. Védelmébe vette a királynét és annak a czifra bábuját s összeteremtettézte a tolvaj apródot, a ki a királyné bábuját elsikkasztotta. De ugyan megjárta vele; a gyerek-ember, az apród került a kert felől; fel volt már vágva a nyelve! De úgy a nyakába keríté Ártándy uramnak a vizes pokróczot, hogy a hires népszónok utóljára csákója vesztével eblábolt el a dühbe jött nemesség közül, elégséges ütleget kapva a hátára s ki lett kiáltva hazaárulónak. Tegnap még «kis isten» volt a neve, ma pedig lett «nagy kutya!»

Ártándy futott rögtön fel Budára: hirül vinni a szép eseményeket.

A főurakat ott találta együtt a királynál. Elmondta előttük őszintén, hogy minő állapot van a nemesség között. Nagy az ő haragjuk; hármat gyűlölnek nagyon: a zsidót, a németet, meg a papot. Negyediknek jönne a török, de arra ráérnek; előbb azzal a hárommal akarnak végezni. A zsidó alatt értették Fortunatus kincstárnokot, a német alatt Hardecket, a császár követét, a pap alatt Szalkán primást.

Az országtanács azt határozta, hogy másnap az országgyülés megnyítására menjen le a primás, Burgió pápai nuntius kiséretében s igyekezzék a nemességet ájtatos hangulatra vezetni.

El is mentek; de a primásnak ugyan rosszul ütött ki a dolga. Alig kezdett el beszélni, minden oldalról belekiabáltak a beszédébe; szidták, csufolták minden gunynévvel; szemére lobbantották, hogy egész háremet tart zsoldos leányokból, hogy ellensége a nemességnek, mert csizmadia volt az apja; zsidó a legjobb barátja! Csak azért vette fel a papi reverendát, mert gyáva a lelke, fél a fegyvertől. Utoljára is le kellett neki ülni és elhallgatni. Utána Burgió beszélt, diákul a nemességhez. Néhányan értették is a beszédét s mindnyájan szépen végig hallgatták s mikor vége volt, vivátot kiáltottak neki.

A pápai követ latin beszédének az volt a tartalma, hogy szavazzák meg a rendek a török elleni hadkészületre való rendkívüli adót, adjanak katonát, ne kivánják az idegenek elbocsátását s a főpapok és főurak iránt legyenek tisztelettel.

E nagy viváttal fogadott latin szónoklat hatása alatt aztán egyhangu felkiáltással elfogadák a rendek a vezérszónokuk által előadott határozatot, mely szerint sem adót, sem katonát nem adnak addig a királynak, a míg a németeket el nem bocsátja az udvarából, a míg Szerencsést tömlöczbe nem vetteti s a nádort meg a primást el nem kergeti a hivatalaikból.

Ebből aztán nagy ide-oda izengetés lett. Először hatvan, azután százhusz tagú deputatió vitte fel Budára a nemesség feliratát a királyhoz, ez alatt kegyetlenül sütötte az ég alatt álló gyülekezet fejét a forró nap; estére pedig rémséges nagy zivatar támadt, mely a nemesek sátrait mind felforgatta s a szónoki félszert is összetörte, ellenben az istennyila a primási palotába is újból lecsapott, a mit a nemesség jó előjelnek számított be: «ime az égi hatalom is a mi részünkön van.»

De ha még csak a mennykő csapott volna bele a Szalkán érsek palotájába! De a királyi várban még nagyobb zivatar eredt meg. Az új bán, Frangepán Kristóf összeveszett Szalkánnal. Frangepánnak övig érő szakálla volt, melyet velenczei fogságában eresztett meg s annak az emlékére tartott meg. Szalkán a bánnak a szakállába kapott, a miért Frangepán Kristóf kegyetlenül arczul üté ököllel; a főurak és főpapok alig tudták a két dulakodó főméltóságot egymástól elválasztani. A király jelenlétében!

A főpapok követelték a bán példás megbüntetését a szent személyen elkövetett brutális erőszakért. A király igazságot tett azonnal.

– Ha én magamra három napi szobaáristomot szabtam, a miért hasonló bünbe estem, kapjon a bán négyet.

Őrült idők!

Az ország vezetői nem tudták már, kogy kitől féljenek jobban? a töröktől-e, vagy a magyar nemességtől? amaz az ország kapuját döngette már, emez Budaváráét.

Ekkor a király lelkében fellobbant az a hirtelen támadó bátorság, mely a gyermekes kedélyeknek tulajdona. Az ellágyult lomhaságból, a vértelen közönyből egyszer-egyszer, mikor rájött a jó órája, átcsapott a legmerészebb hevületbe. Gyönge méla elméknek a szokása ez. Olyankor a fehér arcza közepén egyszerre lángvörös rózsák gyulladtak ki.

Azt mondá Lajos király a tanácstalan tanácsosoknak:

– Ha ti mind féltek a magyar nemességtől, maradjatok távol; majd én lemegyek közéjük – egyedül.

Azok megrettentek, az Istenre kérték a királyt, hogy tegyen le e vakmerő raptusról; de Lajos szilárd maradt.

– Én jobban ismerem a magyar nemességet, mint ti: az tiszteli a királyt és tiszteli a bátor embert.

A király példája a főurakat is felbuzditá, hát ők is vele mennek a nemesek közé mindnyájan, Báthory nádor, Sárkány Ambrus országbiró, Tahy János horvátországi bán, Thurzó Elek kincstárnok és a főpapok, kisérni fogják a királyt a Rákosra. S ezt az elhatározást rögtön tudatták a nemesség küldötteivel. Ezek azonban minden himezés-hámozás nélkül kereken kimondák, hogy nekik nem kell a főurakból senki, mert azok rossz tanácsosai a királynak: ők a királyt egy magában kivánják látni.

Ez ismét kihozta a sodrából az udvari főméltóságokat. Hogy a király egyes egyedül lovagoljon át Budáról Rákosra, keresztül a hidon, végig a zsidófertályon, a Rákos patak mentében, minden királyt megillető fényes kiséret nélkül! Ez őrült kivánság.

– Eredj! Mondá a királyné a férjének. S ez a szó határozott.

S hogy a királyra nézve megalázóvá ne legyen az egyedül végig lovaglás a két város utczáin: a királyné azzal az ötlettel segített, hogy menjen a király hajóval át a Dunán. Ezt helyeselték.

Másnap egy az ország zászlóját árbóczfáján viselő hajó átvitte a királyt a Rákosra. Ágyulövés hirdette az elindulását is, a megérkezését is. A pesti parton a nemesség válogatott banderiuma várt a királyra, a kit nagy vivátozás mellett vállaikon hoztak ki a hajóból s a pompásan felszerelt fehér paripára ültették: úgy kisérték a gyülés helyéig, a hol számára mennyezetes trón volt felállítva: abba, ismét vállaikon emelve, leültették.

A mostani árnyékos városliget helyén még akkor puszta fenyér volt, foltonkint nádasokkal, csincsésekkel tarkázva. Az volt az országgyülés szinhelye: homokbuczkán az elnöki sátor. Egy terebélyes vén vadkörtefa árnyékolta be a király trónusát.

A nemesség nevében a királyt Ártándy üdvözölte, a ki már kiheverte a minapi elpáholtatását, s ismét «népszája» lett.

A hódolatteljes üdvözlés után elkezdé Ártándy a gravamenek felsorolását: ki az oka annak, hogy Belgrád elveszett? hogy a hadak nem fizettetnek? hogy a kincstár üres? hogy rosz, hamis pénzzel tele az ország? hogy a végvárak nincsenek ellátva? Ki az oka mind ennek?

A király azt mondta rá:

«Én nem!»

S ezzel a két szóval itéletet mondott az országot vezető kormányférfiakra.

Mikor egy koronásfő azt mondja: «én nem!» akkor minden kormányférfi a vádlottak padján fekszik már! S azt a padot a régi időkben «deres»-nek hitták.

Erre a két szavára a királynak azután Verbőczy felelt meg.

Hosszú, és lelkesült beszédet tartott. Leirta a végveszélyben forgó nemzet sorsát, az ország pusztulását, kiméletlenül tárta fel az országnagyok kapzsiságát, tékozlását s kérte a királyt, vegye ő maga a kormányt a kezébe, legyen úr és király a nemzete fölött. A nemzet kész minden áldozatra, minden teher elviselésére, hogy hazáját és királyát megmentse; kész vagyonát és vérét odaadni, adót vállalni, és fegyverbe öltözni. De hogy az áldozat kárba ne vesszen, mint eddig, a király távolítsa el mind azokat a kormánytanácsból, a kik az ország veszedelmét okozták; a nádor helyett, a ki tehetetlen vén iszákos borszivacs, bizza az ország hadainak vezetését olyan hadvezérre, a ki tehetségét már fényes tettekkel bebizonyítá s a ki egyedül hires a felől, hogy az ország jövedelméből magának nem markolt soha. Az igazságtalan részrehajló országbiró helyébe tegyen igazságtudó férfit. A primástól vegye el a kanczellári pecsétnyomót. S Tahy János helyébe ültesse a báni székbe Frangepán Kristófot. Aztán nevezzen ki egy «kisebb választmányt» a nemességből, mely az ország bevételeit és kiadásait megvizsgálja és ellenőrizze. Ugyanezen választmány dolga legyen a király és királyné pénztárára is felügyelni, hogy az oktalan pazarlások és sikkasztások miatt ki ne ürüljön, a hogy szokott. Ez eddigi lelketlen sáfárokat pedig állítsa törvényszék elé: mind Thurzót a főkincstárnokot, mind Szerencsést, a viczéjét.

Ez utóbbi névnél az egész nemesség nagy lármával riadt fel.

«Máglyára vele! A keresztelt zsidóval!»

Verbőczy csititva inte, hogy hallgassanak el, még több mondani valója is van s folytatá aztán a nemesség kivánatait, hogy a király a német udvaronczokat távolítsa el a királyné udvarából; a külföldi követek közül csak a pápainak és a lengyelnek adjon helyet, hogy jobb pénzt veressen. Azután pedig, hogy gyakoroljon kegyelmet, irgalmazzon meg a számüzött Török Bálintnak és Hédervárynak s adja vissza az elkobzott birtokait. Végezetül pedig, legyen igazságos a király és adja át a meghalt Ujlaky herczeg birtokát Zápolya János vajdának, a kit azok a két család közötti szerződés alapján megilletnek.

Mind ezen kivánságokat a nemesség zajos helyeslése kisérte.

S nehogy ő felsége emlékezetéből valami kihulljon, mind ezen szóval előadott kivánságokat irásban is átnyujtá Verbőczy a királynak, a ki e hosszadalmas előadásra bölcsen azt felelte, hogy mindezeket meg fogja vizsgálni. S azzal királyi kegyelméről biztosítva a rendeket, azon módon, a hogy idejött, ismét visszatért Budára. Ezuttal azonban a nemesség választottai dereglyéken kisérték a hajóját a budai partig.

Mikor aztán a király a várlakba visszatérve, bemutatta a főuraknak és a királynénak a Verbőczy által latinul fogalmazott kivánalmakat: akkor tört ki azután csak a zimankós viheder. Egyik kaczagott, a másik szitkozódott, a főpapok az egek haragját invokálták.

– Ez őrültség! mondá Burgio nuntius: kiutasítani a külhatalmak követeit!

– Letenni nádorispánt, országbirót, horvát bánt, pattogott a primás.

– S elvenni a primástól az ország pecsétjét! Szörnyüködék a nádor.

A királyné reszketett a haragtól, mikor a német udvaronczainak elbocsátását elolvasták előtte. Az udvari káplán olvasta fel az iratot. Mikor pedig arra került a sor, hogy a király és a királyné pénztára fölött egy választmány ellenőrködjék, akkor haragra kelve kapta ki a káplán kezéből az iratot a királyné s tollat fogva, saját kezével törlé ki azt a passust az irásból, odairva mellé a margóra: «unus rex: unus princeps!» (Egy a király, egy a fejedelem!)

Mikor aztán a végére került a sor, ott már általános hahotát költött a felolvasott felirat.

– Most bujik ki a szeg a zsákból!

– Most látunk már át a szitán!

– Ha keresik, hogy ki az oka a sok szerencsétlenségnek, s mikor megtalálták: kegyelmet kérnek számára. Török Bálint, Héderváry vesztette el Belgrádot. De mind a kettő «nostras», hát azoknak kegyelem kell. Bünbakot keresnek, s az én legyek, a nádorispán. Hanem a vajda, Zápolya János, a ki nem jött a seregével a megsegítésemre: az kapjon jutalmat. Vegye el a király a hiveitől az Ujlaky birtokokat, a kik közt már kiosztotta, s adja oda Zápolyának, hogy annak még több tehetsége legyen ellene cselt szőni. Hohó atyafiak! ez nagyon vékony takácsmunka!

– Zápolya kreaturája az egész rákosi gyülés! Mondá Szalkán.

– Itt van Budán a fondorkodó vajda, de nem mutatja magát, – bizonyítá Thurzó. Még pénzt kérni sem jött elő, pedig egész vértes zászlóaljjal szállt meg a Szentgellért alatt, az öcscsével együtt.

– Még hódolatát bemutatni sem jött fel hozzánk; szólt neheztelve a királyné. Az öccsét küldte maga helyett. Betegséget szinlel.

– Ravaszkodás tőle! Azért bujik el, hogy ne keressék benne a zűrzavar keverőjét.

– A királynak vissza kell utasítani e vakmerő kivánalmakat. Ezt a szót már többen ismételték.

Csak a pápai követ tartotta meg józan igazságérzetét.

– Distingváljunk. A mi igazságos és teljesíthető a rendek kivánalmaiból, azt meg kell nekik adni.

Elővették: sorba járták. Ezt nem lehet! Ez lehetetlen! Ez meg épenséggel lehetetlen!

Valakit tömlöczbe kell csukatni a bevádolt főméltóságok közül.

De ki legyen ez az áldozat?

Fortunatus Imre ez egész patália alatt egy szegletében a teremnek sakkozott a velenczei követtel, mint a kit épen nem érdekel az egész dolog.

– Hallod-e? A te nevedet emlegetik! szólal meg egyszer az ellenese; az olasz nem értett magyarul.

– Hallom. Arról beszélnek, hogy valakit a nemesség lecsillapítása végett be kell csukatni a csonka toronyba. Én vagyok a legolcsóbb gonosztevő, engem csukatnak be.

Sárkány országbiró odalépett hozzá s a vállára ütött.

– Jer velem valahová.

– Tudom. A csonka toronyba. Végzem a partiet. Sakk matt! Csak azt kérem, hogy a szakácsomat is csukják be velem; mert Frangepánnal egy vályuból nem eszem.

– Aztán ne tarts semmitől. Én leszek az itélő birád; ha arra kerül a sor.

– Meg ha téged is addig agyon nem vernek.

Az alkincstárnok vidám czimbora volt; a mennyire gyülölte a nemesség és a nép, annyira szerették az udvaronczok. Szerencsés Imrét a királyi várlakból egész csapat fiatal széltoló kisérte a csonka toronyig, mely előkelő foglyoknak börtönül szolgált. Ezt a bebörtönözést másnap tudatta a király Verbőczyvel: megtoldva az igazságszolgáltatást még azzal a kegyelmi ténynyel is, hogy a börtönbe került Szerencsés Imre helyett Frangepán Kristófot kibocsáttatá a csonka toronyból; de azzal a kötelezettséggel, hogy rögtön üljön lóra s vezesse a királyi zászlóaljakat Boszniába, Jajcza fölmentésére. A derék dalmata főur végre is hajtá dicsőségesen a rábizott feladatot, elverte a török ostromló sereget Jajcza alól. A fődolog azonban az volt, hogy Zápolya leghatalmasabb párthive el legyen jó messzire távolítva a királyi udvartól.

A többi kivánságaira a nemességnek azonban azt izente a király, hogy azokat elébb a nemes uraknak a főurakkal együtt kell jól meghányni vetni.

A nemes urak visszaizenték: «no hát jőjjenek azok a főurak a közös tanácskozásra».

A főurak erre megint átizentek, hogy ők csak a király kiséretében hajlandók átmenni a Rákosra.

No hát jőjjön velük a király is. Izent vissza a nemesség.

Erre megint a király izent át, hogy mindjárt megy, mihelyt a nemes urak megszavazzák a hadi költségeket.

Akkor a nemes urak kezdtek rájönni, hogy ő velük azok odafenn a magas Budavárban tréfát üznek.

No hát ők is csináltak egy tréfát.

Megszavazták a hadi költségeket, de olyan módon, hogy az a főpapoknak fizetett dézsmából teljen ki.

Ez a tréfa meg odafenn nem találtatott nevetni valónak.

Az érsekek, a nuntius, Campeggio kardinalis, mind tiltakoztak a papi jövedelmek lefoglalása ellen.

S a sok ide-oda izengetés alatt eltelt a két hét, a mi az országgyülés tartamára szokott rendelve lenni. A régi jó országgyüléseken a követ urak nem kaptak diurnumot, se szálláspénzt; hanem a tarisznyából éltek, sátor alatt háltak; mikor aztán kifogyott a tarisznyából az eleség, s nagy ideje volt, hogy az ember tisztát váltson, akkor vége volt az országgyülésnek, haza mentek.

Most is az következett be. A nemes urak megharagudtak, hogy a király nem is hederít a kivánságaikra; az egy Szerencsés Imre, hogy becsukatott, az csak annyi, mint «pokolban egy varga». Kapták magukat, összeczihelődtek, lóhátról kimondták a határozatot, hogy majd egy hónap mulva «cum gentibus» jönnek össze egész seregestől Hatvan alá, s megtartják az «ős országgyülést».

Azzal szétoszlottak; százötven választott magyar nemest itt hagytak, hogy vigye meg a hirét a budaiaknak, miszerint az országgyülés feloszlott; de majd egy hónap mulva teljes sokasággal egybe fog seregleni Hatvanban. Szivesen látják a királyt egész udvarával együtt.

Ebből aztán rémséges zűrzavar támadt a királyi udvarnál. A király levelet bocsátott a szétfutott nemesek után, hogy meg ne próbálják a hatvani országgyülésen seregestől megjelenni.

A királyné udvaronczai pedig a nemesség szétoszoltával azt tartották első dolguknak, hogy a börtönre küldött Szerencsés Imrét nagy hűhóval előhozták, visszavitték a palotájába, s ott azután a szerencsés kiszabadulás örömére nagy dáridót csaptak; a kicsapongó tivornya zaja kihangzott a fényes termekből az utczára.

A ficzánkolásnak sirás lett a vége. Még ott volt Budán az a százötven nemes, a kiket az országgyülés felküldött deputáczióba. Azokat elfogta a düh ez arczátlan ingerkedésre. A mint beesteledett, összeszedték maguk mellé a főurak hajduit s megrohanták fegyveres kézzel Szerencsés Imre palotáját; betörték a kapukat, leverték a fegyveres cselédséget, a tivornyázó vendégek a házigazdával együtt a hátulsó ablakon át menekültek meg az ostromlók dühe elől s kötélen ereszkedtek le a bástyafalakról, úgy futottak át Pestre. A nemes deputátusok pedig miután mindent összetörtek a fényüző alkincstárnok palotájában, felfeszíték a kincstára vasajtaját s az ott talált hatvanezer aranyat elvitték magukkal. Nincs rá adat, hogy valaha beszámoltak volna vele.

Szerencsés Imre palotája ott volt a Szent-György-téren, közel a királyi várpalotához. A király az erkélyről nézte az egész patáliát, a mint az udvaronczai az ablakon ugráltak ki, vállat vont rá, jól esik nekik.

A nemes urak után azonban következett a csőcselék. Arra a hirre, hogy kirabolták a nemes urak a «zsidó» palotáját, felkavarodott a két város minden Sisera-hada; s neki indult a zsidóváros megostromolásának.

S a szörnyeteg étvágya kielégíthetetlen. A zsidó után következik a főúr, meg a főpap. A budai várlak ablakaiból, utczákat széltében ellepő néptömegeket láttak minden oldalról előhömpölygeni. A főurak, midőn hajduikat keresték a saját védelmükre, rémülve látták azoknak a libériáit a lázadó csapat élén, az ő saját hajduik voltak a vezetők.

Mindenki a királyi várba futott, melynek védelmére talpra állt Szente uram száz főre becsülhető királyi várőrségével.

A királyné és a megrémült udvarhölgyek most már egészen komolynak találták a fordulatot. A fellázadt népsöpredék nem ismer semmi tekintélyt, annak nincs félelme se az aranyos, se a biboros palást előtt. A nádort pedig a saját hajdui szidták szemtől-szembe.

– Ez Zápolyának a műve! dühöngött Báthory. Rég el kellett volna azt az embert fogatni és egy fejjel megkurtítani!

A legnagyobb szorongattatás pillanataiban trombitaharsogás hangzott a fehérvári kapu felől s a meredek úton fölfelé vágtatva jött egy csapat vértes lovas zárt hadsorban.

– Ezek Zápolya katonái!

«Miért jöttek most?» ez a kérdés.

Talán közös lázadást csinálni a király ellen támadt néppel? Azt most megtehetik. Kezében van a vajdának a király, királyné, az egész országtanács s ez mind ellensége.

A vértes lovagok azonban nem a király vesztére huzták ki a kardot, hanem a megmentésére. Közé vágtak a lázadó tömegnek s egy lélekzet alatt tisztára volt seperve a várlak előtti tér. Zápolya György hadnagya, Bodó Ferencz vezette a lovasokat. A lázadókat szerteszéllyel üzték a vajda katonái.

Maga a vajda pedig hordszéken hozatta magát a királyi lak kapujáig.

Ott kiszállt s kardját mankónak használva, ment fel a király elé. Arcán látszott az átszenvedett forró láz nyoma; nagy magas homlokán egy sor piros gyöngy vonult végig egyik halántéktól a másikig, a felrakott nadályok vérszipolyzásának nyoma. Olyan volt az, mint egy diadéma.

– Halálos betegségem ágyából szálltam le; mondá a vajda a királynak, hogy felségedet megmentsem a gonosz lázadóktól.

A király megölelte a vajdát s a királyné megcsókolta a homlokát (azt a diadémos homlokát), szabadító angyalának nevezte.

És ezzel Báthory nádorispán meg volt bukva.

Zápolya és testvére lettek a nap hősei.

S miután Zápolya még az elbujt Szerencsés Imrét is fölkeresteté s biztosítá felőle, hogy a nemességgel szemben pártját fogni kész s a kincstárnoki állásra őt tartja a leghivatottabbnak, ez által az egész udvar kegyét elhódítá.

Még hozzá, hogy a német udvaronczokat is biztosítá, hogy nem engedi őket eltávolíttatni, ezzel épen minden szivet megnyert magának.

És aztán volt a kiséretében ezer pánczélos lovag, a kiket a testvére vezénylete alatt felajánlott a királynak, személyes védelmére.

Zápolya egyszerre az udvar kegyenczévé emelkedett.

Minden jól volt már. Semmitől sem lehetett tartani többé.

És ez alatt a török elfoglalta Szörény várát!