A csendes zugligeti kolostor körűl a százados tölgyfák kétszer is lehullatták már a leveleiket, s kétszer kihajtottak újra. Ez alatt nagy változások történtek odafenn a magasban.
A királynénak fia született. Ideje korán jött a világra, két hónappal a természet törvénye által megszabott idő előtt. Azt a parányi kis életet, a mit magával hozott, úgy tudták fentartani, hogy időről-időre egy-egy sertést vágtak kétfelé, annak az életmeleg belsejébe dugták bele az újszülöttet, míg végre annyira megerősödött, hogy levegőre lehetett hozni. Hanem a királyné maga belehalt a szülésbe.
A mint aztán az újszülött, a kit (a franczia király iránti kegyeletből) Lajosnak kereszteltek, a pólyából kiszabadúlhatott, siettek őt megkoronázni. Egy siró csecsemőnek a feje fölé odatarták a koronát. Nagy ünnepségek történtek ez alkalommal a budai várban.
A pálosok kolostorába is elhatott a híre mind ennek.
A requiemet a királynéért, a Domine Salvum fac Regem-et az új királyért a fehér barátok is elénekelték.
Györgynek azon járt az esze, hogy nagy «dies iræ»-t énekelnek most a Zápolyák várában. Porba esett minden reménység a magyar trón elnyerése iránt. Van már törvényes örökös. Nincs szükség sem a rákosi országgyűlésre, sem a német császárral kötött titkos szerződésre, hogy az országnak új királyt adjon.
Idő közben megtörtént még az a kis hajczihő is, hogy az országgyűlés erős határozatot hozott abban az értelemben, hogy soha idegen származású király Magyarország trónját el ne foglalhassa. Ennek visszatorlásaúl az osztrák fejedelem haderővel tört be a határszélen, s pusztítani kezdte a dunántúli megyéket. A megrémült király felszólítá Zápolyát, (az egyik ellenségét), hogy gyüjtse össze a hadakat, s verje ki az országból a másik ellenségét (Ferdinandot). A táborok szembe álltak s bizony fegyver élére volt állítva a kérdés. Hanem aztán véget vetett az egész fegyveres vitának a férfi trónörökös születése, németnek, magyarnak szépen visza kellett ballagni a maga hazájába. Szétválasztotta őket ez az üdvkiáltás: «éljen II-ik Lajos király!»
Ámde arra számított mind a kettő, hogy ez az idétlen szülött nem lesz megélni való ember.
… A sáfárválasztás utáni napon, György felballagott Budavárába, átvenni a confrátertől becserélt leiró helyet.
A várnagynak a szava elállt bámulatában, mikor prezentálta magát előtte.
– Micsoda? Te! Vitéz Martinuzzi Utyessenovich György! A török fejek levagdalója! Te jösz ide vissza, mint fehér barát; csuhában, faczipőben? Hát így követeled tőlem vissza az itt hagyott kardodat?
– Hadd pihenjen még. A kard nem kér enni. Ha kér, majd érte jövök.
– Hát mért jösz ide mostan?
– Folytatni a munkát, a mit a társam félbehagyott: a manuscriptumok copiáit.
– Micsoda? Te copiákat irsz, ócska manuscriptumokról, a ki még néhány év előtt azt sem tudtad, milyen szűrben jár az öreg «Á?»
A várnagy nem hitt addig, a míg a szemeivel nem látta, hogy György csakugyan belemártja a kalamust a kalamárisba, s folytatja szép fraktur betükkel a félbenhagyott copiát.
– Csodák történnek a világon! Hát csak irjad Fráter György, a mi a pennád alá kerül. Aztán majd mikor délre harangoznak, verd ki a kalamust az asztal lábához, s a szag után indulva, keresd fel a konyhát, a hol a jusculumodat kiszolgáltatják.
– Deo gratias. A nappali órák nem vesztegetni valók. Én csak munka végezte után pánizálok otthon a kolostorban.
– No erre én nem állnék kötélnek. Hát csak végezd a körmölést fráterkám. Ne félj, itt nem háborgat senki, ha csak az egerek nem.
Azzal magára hagyta a Frátert.
Igaza volt a várnagynak. A Corvina könyvtár ajtaja akár berozsdásodhatott a felől, hogy valaki nyikorgatná; hanem a könyvtárbujó kollegák, azok szorgalmasan ott működtek körülötte: az egerek. A hogy az ő tolla perczegett a beiratlan lapon, úgy perczegtek az ő fogaik a már beirottakon.
Az okirat, melyet Györgynek le kellett másolni, a paulinusok történetéhez tartozó valami doce volt.
A pálos barátok szerzete kiválóan magyar eredetü volt. Még 1215-ben alapította a rendet Bertalan püspök. 1319-ben adományozta nekik Szent-Ágoston szabályrendét XXII. János pápa, s 1390-ben ruházta fel őket IX. Bonifácz pápa a karthausiak szigoru szabályaival. Magyarországról lassankint szétterjedt a rend uralma lengyel, német és svéd országokra; öt provincziájuk volt, s mindannyinak a feje volt a budai Makkos Máriai főapátság.
Hunyady Mátyás király különösen nagy pártfogója volt e rendnek, mely nem csak szigoru fegyelméről volt nevezetes, hanem arról is, hogy a nemzeti művelődésnek hathatós előmozdítója volt, egész ellentéte a butaságot terjesztő, csak a semmit nem tevést ápoló szerzeteknek. Épen Mátyás király maga volt az, ki egy éjjel, a gvárdián által bebocsátva a kolostorba, szemtanuja volt annak a szigoru flagellationak, melyet az eredeti feljegyzés szerint előadtunk. Királyi jó akaratát az által tanusítá Corvin Mátyás, hogy a pálosok budai apátságának adományozta a borsodmegyei gazdag jövedelmü sajó-ládi apáturságot, mely az ideig a kalandjaikról hirhedett veres barátok tulajdonához tartozott.
Corvin Mátyás halála után azonban, midőn a legelső apát, Pius kormányozá a sajóládi kolostort, egy éjjel gonosz latrok felgyujták a zárdát, a barátokat megölték az apáturral együtt; s e tüzvészben a donátios levél is elhamvadt. Akkor aztán a veres barátok megint visszafoglalták a kolostort s bitorolták a javadalmait.
A főapát hasztalan folyamodott a királyhoz és Bakácshoz. Sehol sem volt grata persona. Mindenütt azt kérdezték tőle: «hol az irás?»
Az adománylevél eredeti példányának bizonyára ott kellett lenni valahol Mátyás király levéltárában. Azonban Ulászló alatt a levéltárnoki állásnak az volt a neve, hogy «vacat». Egy harmadik példánynak is kellett valahol létezni a székesfehérvári káptalanban. De az meg épen el volt zárva a pálosok előtt.
Ezért küldé a főapátur a Corvina-könyvtárba a lemásoló Frátert, hogy ha rátudna akadni az eredeti királyi adománylevélre. Ez azonban igen szépen tudott másolni; de annál magasabb tudománya nem volt. Talán ha ötven esztendeig folytathatta volna a leiró munkát, végül majd csak rábukkant volna. Igy azonban elkezdte kronologiai rendben szent Özsébnél s egy évben egy lépést haladt.
Mikor Fráter György felváltá frater Innocentiust, neki is lelkére kötötte a főapát, hogy folytassa a kutatást a királyi levéltárban, Corvin Mátyás adománylevele után.
Fráter György aztán megfordított rendszert követett.
A királyi levéltár – ez idő szerint – a lehető legnagyobb rendetlenségnek örvendett. Annak az okiratcsomagait az új király uralkodása alatt az érdekelt zászlós urak és főpapok a saját érdekeiket kutatva, úgy összevissza hányták, hogy azokon eligazodni nem lehetett. Tárgymutató nem létezett sehol.
És mégis talált valakit Fráter György, a ki nyomra vezesse. A kis egérke volt az.
Rájött, hogy az egér elsőbbséget ád az átlátszó pergamennek.
Az egér nagy inyencz. A pergamennek azt az átlátszóságot a tojás fehérben és színmézben áztatás adja meg. Azért azt jobban szereti az egér megrágcsálni, mint a más fajta bőrlapot.
S György megjegyzé, hogy az átlátszó pergamen mind Corvin Mátyásnak a névaláirásait viseli.
Így talált nyomára a sajóládi eredeti donatiónak.
Mikor rátalált, nem kiabált heürékát, nem futott haza a kolostorba az örvendetes hirrel; hanem nagy csendben maga elé tette a hosszú terjedelmes adománylevelet, s elkezdte azt lemásolni egy üres pergamentekercsre, mely halomszámra állt a thékában a leiró diákok rendelkezésére. Senki sem vette azt rajta kívül igénybe. Mátyás király halála óta egyszerre századokkal esett vissza a nemzet. A negyvenezer tanulóra épített nagy egyetem falai betetőzetlen rom gyanánt álltak a vár végén, s a királyi várban csodának mutogatták azt a diákot, a ki még irással foglalkozik.
Egy reggel még is látogató került a Corvin-könyvtárba.
György ott dolgozott az okirat másolatán, (melyben minden betünek hasonlítani kellett az eredetihez), a leiró hely ablakmélyedés volt, mely az ölnyi szélességű falban egész czellához hasonlított. Észre sem véve, hogy valaki bejött a könyvtárba, nesztelen léptekkel, posztótalpú czipőben, csak akkor riadt fel, mikor a véletlen látogató már előtte állt.
A király volt. Dobzse László.
Mennyire megváltozott azóta, hogy egykor előtte állt.
Akkor sem volt valami daliás, hódolatot parancsoló alak. Simára borotvált arczával olyan volt, mint egy vén asszony. Most pedig tökéletesen vén ember volt.
Szakála, bajusza hosszúra eresztve, a királyné halála óta nem borotváltatta az arczát. Arczszíne fakósárgás, szemei ónszínű karikák közé mélyedve, hosszú, kiálló fogai miatt az ajkai nem csukódtak össze, öltözete fekete kantus volt, a mi tele volt pehelylyel: annak a jeléül, hogy egész öltözötten szokott az ágyban heverni.
Fráter György azonnal ráismert a királyra s tisztelettudóan felállt előtte, szerzetesi üdvözlés módján két kezét keresztbe téve a mellén s fejét mélyen lehajtva.
A király azonban nem emlékezett ő rá. Egyébre sem igen emlékezett ő már. Nem is láthatta a barát arczát, inkább a lehajtott fején a kiborotvált pilist. Azon a véleményen volt a király, hogy valami astrologust lát maga előtt. A ki a könyveket búvja, az nem lehet más, mint csillagjós.
Megszólítá a barátot. Latin nyelven beszélt. Ez volt a közvetítő tolmács a király és a magyarok között.
– Mondd meg nekem bölcs férfiu: látják a megholtak, a mi itt a földön történik?
Fráter György készen megfelelt a kérdésre.
– Szent Chrysostomus azt mondja a Homiliáiban, hogy az idvezültek lelkei igen is látnak mindent, a mi holtuk után az ő kedveseikkel történik; ellenben az elkárhozottak örök vakságra vannak vettetve.
– Az üdvözültek között van az én királyném?
– A királyné lelki üdveért tartott szent misék és requiemek után azt kétségtelennek kell mondanom.
A király nagyot sóhajtott. Nehéz tehertől szabadult meg a lelke. A hangja mindjárt biztosabb lett, a mint tovább kérdezősködött.
– Tehát a megboldogult királyné lát engemet, mikor egyedül vagyok s a képe előtt állok? És hallja azt, a mit ő hozzá beszélek?
– Ez meg van adva az idvezülteknek.
A király suttogásra fogta a szót.
– Hát a két gyermekét látja-e a királyné?
– Bizonyára látja őket s őrködik fölöttük.
A király szemei felvillantak, sovány arczát valami ravasz mosolygás huzta ránczokba.
– De hát hogy ismerheti a fiát a királyné? holott elébb meghalt, mint az a világra jött?
(No most megfogta a csillagjóst!)
– Szent Ágoston szerint az égben levők látják nem csak a jelenlevőt, de a jövendőt is.
– Az mind a csillagokban van megírva? Hát mondd meg nekem bölcs ember: fog-e emberkort érni az én fiam?
– Bizonyára, az egész ország azért imádkozik.
– Lesz-e neki olyan ősz haja, mint nekem?
– Isten megadja, hogy legyen.
(Úgy is lett. Husz éves korában már ősz hajú volt II. Lajos.)
Dobzse László egyre jobban kezdte hinni, hogy astrologussal beszél. Még többet kivánt tőle.
– Kérdezd meg a csillagoktól, bölcs ember, vajjon megboldogult Fülöp herczeg várandós özvegyének posthumus szülötte fiu lesz-e, vagy leány?
Györgyöt nem vitte rá a lelke, hogy gúnyt üzzön az elmebeteg királylyal. Kitérő feleletet adott.
– A mindenható gondoskodni fog róla, hogy Lajos királynak magához méltó hitvestársa támadjon.
(Ulászlónak titkos szerződése volt Miksa királylyal, hogy a születendő gyermekek egymással összeházasíttassanak, mielőtt egyik is, másik is tudta volna, hogy mi lesz az újszülöttek neme: fi, vagy leány?)
Ezt tetszetős válasznak vette Dobzse László. Fráter Györgynek pedig arra az esetre, ha az özvegy főherczegnő még is fiút találna szülni, fenmaradt az a védelme, hogy hiszen Lajos király Fülöp herczeg nagyobbik leányát is nőül veheti: az ara négy éves volt, a vőlegény kettő.
A királynak még egy nagy gondja volt. Kezét a barát vállára tevé s úgy súgta a fülébe.
– Mit mondanak a csillagok: lesz-e Maximilian király római császár?
– Lesz és még sem lesz az. Volt György részéről az oraculum.
A király unszolta, hogy adja világosabb értelmét a szavainak, de György nem adott több választ.
(A pálos barátok összeköttetései kiterjedtek Németországra: ezeknek az előre vetett árnyékából tudhatá György, hogy Miksa király meg lesz ugyan választva császárnak, de a római út és a császárkoronázás elmarad.)
Dobzse László e kérdések tétele után hosszasan és mereven bámult a semmibe, néha órákig el szokott így mélázni, lelkének teljes sötétségében, míg egy új ötlet ismét világot nem lobbantott az agyában.
Ilyen godolatszikra volt az, mely ezt a kérdést intézteté vele a baráthoz:
– Kit fog az én Zsigmond öcsém maga mellé királynénak választani, ha egyszer a lengyel trónra kerül? Hán? Szólnak erről a csillagok?
– Csak homályos útmutatást adnak. Zsigmond király nem fog királyi vérből származott nőt hitvesévé tenni.
– Ezt mondják az aspektusok? Hát miféle nőt?
– E felől be van még zárva előttem az ég.
– Kutasd tovább, bölcs ember! Kérdezd meg újra a csillagokat!
– Megteszem, a mire véges elmém képes.
– És aztán nekem elmondod?
Megmondhatta volna már akkor Fráter György a királynak, hogy lengyel Zsigmond Zápolya hugát szándékozik királynévá tenni, de jó oka volt rá, hogy ezt a titkot ott hagyja még egy ideig a csillagok között.
A királynak az járt az eszében, hogy lekenyerezze a tudós embert.
– Megjutalmaználak, bölcs asztrologus, igen örömest, de lásd: üres a tarsolyom. Egy dénárt sem láttam már Epiphanias óta. A míg szegény megboldogult királyném élt, mindig volt arany pénz, ezüst tallér a tarsolyomban, most nem tudom, hová lesz a pénz? Nem tudom.
S ennél az emléknél nagy könycseppek csordultak ki a szemeiből, végig az arcz barázdáin, a kuszált szakáll közé. Aztán összetevé a kezeit a mellén s némán mozgó ajkairól látszott, hogy egy paternostert mond el magában. Fráter György együtt imádkozott vele némán, a végmondatot egyszerre mondták el fenhangon mind a ketten: «sed libera nos a malo. Amen.»
Percz mulva ismét mosoly derült a király arczán.
Eszébe jutott, hogy hiszen kincstár ez, a hol ő most van! S ennek a tudós embernek semmi sem lehet oly nagybecsű ajándék, mintha egyikét az asztalon levő Corvin-codexeknek adományozza neki. Rátette a száraz, csontos kezét egy pompás maroquin-kötésű Attavantesre.
– Ime bölcs férfiu, ezt neked ajándékozom.
(Így szokta Ulászló – alamizsna gyanánt – szerteszét ajándékozgatni Hunyady Mátyás kincseit boldognak boldogtalannak.)
Fráter Györgynek lelkében egyszerre fölébredt az alkalomfogó szellem. A király kegyosztó kedvében van ma.
– Fölséges úr. Hálásan köszönöm meg ajándékodat. De az én szegény kolostoromban ily pompás codexnek nem lenne méltó elhelyezése. De ha szabad alázatos esedezéssel járulnom felséged elé, inkább kérném adományoztatni ezt a pergamenlevelet, melyet épen most másolgatok, kolostoromnak egykori adománylevelét.
Fráter György olyan kicsinynyé tudta összehuzni magát, a mikor ezt kérte, mint a hogy egy macska össze tud görbedni, mikor a madarat el akarja kapni, mint a hogy egy barát össze tud lapulni, mikor valami nagy dolgot készül elragadni.
Dobzse László jó szivű király volt. Elgondolta, hogy ennek a szegény barátnak mennyi tintát, czinóbert, miniomot és ultramarint el kell fogyasztani, a míg ezeket a czifra betüket mind lemásolgatja, hadd essen túl rajta; «habeat sibi!» (birja békével), mondá Fráter Györgynek, elviheted azt az irka-firkát.
– Kegyeskedjék felséged ráirni az engedelmét, hogy a várnagy megengedje a pergamen levelet magammal vinnem.
– Dobzse! dobzse! mondta rá Ulászló s reszkető betükkel odairta a pergamen végére a «Mathias Rex» után: «affirmavit Vladislaus II.»