VI. Fejezet. A Mi Urunk.

Épen a flagellatio napja volt, a midőn Fráter György ezt a nagyérdekű okiratot a király kegyelméből megnyerte. Joga volt hozzá Isten és emberek előtt, az ő szerzetének az eredeti adománylevele volt az. El kellett azt dugnia csuhája rejtekében, nehogy a szigorú pœnitentia rendjét egy örömhirrel megzavarja.

A kívül egyszerű barátcsuha belül el volt látva számos rejtekkel, melyeknek a francziáktól átvett szokás szerint megannyi elnevezése volt. «Galerie» volt a neve a derékon körül futó tüszőnek, iratok számára. «Abime» a hónalatti zseb húsnemű adományok gyüjtésére. «Armenienne» a pogácsáknak. «Precieuse» az olló és borotva megőrzésére. «Necessaire» a gyógyító cseppes üvegeknek és csodatevő gyökereknek. «Proprette» a zsebkendőnek, a könyökön «Devote» a kereszt, olvasó, agnus Dei számára, «Discrete» a csuklyában a kiosztandó szent képecskéknek. Ha pénzt kapott a barát, fogadalma tiltván annak viselését, azt a «Libertine»-be csusztatta, mely a faczipő talpára volt alkalmazva. Ekként nem hordták magukkal a barátok a pénzt, hanem rajta taposának.

Fráter György még az arczvonásain sem árulta el az örömöt, mely a testvérek közös öröme volt. Ezen a napon is alávetette magát az éjféli korbács-szertartásnak.

Csak másnap, a Rorate után, vette elő a drága ajándékot, a két királytól megerősített adománylevelet, átnyujva azt a főapátnak.

– Gloria in excelso! rebegé a főapát, midőn felnyitá az összehajtott pergament, s megölelte, megcsókolá az előtte térdeplő frátert, és fölemelé őt magához és ismét megcsókolá az arczát.

Azzal Te Deum laudamusra hivatta össze a testvéreket s maga tartott prédikácziót e textus fölött: «az elsők lesznek az utolsók s az utolsók lesznek az elsők», a melynek értelmét mindenki szivébe vette.

Nyomban összeült a convent, a sajóládi apát megválasztása végett. Titkos szavazás utján esett meg a választás. Valamennyi szavazat, egyen kívül, mely Antoniusra esett, Fráter Györgyöt tisztelé meg e nagy kitüntetéssel.

Valóban nagyra fölvitte Isten a dolgát! Néhány év előtt még Zápolya herczegnő kandallófütője, tudatlan, bárdolatlan katona, és egyszerre apátur! a király kedveltje! Csudák történnek a földön!

Az alantabb rangú szerzetesek egyenkint odajárultak Györgyhöz, kezet csókoltak neki és üdvözölték: «salve sacerdos!»

«Salve Abbas!» végzé a főapát.

– Meghajlok a ti akaratotok előtt, monda György. Én megnyerém szerzetesrendünk számára a királyi adománylevelet, s ti rám ruháztátok az apátság czímét. De maga az apátság még nincs a kezünkben. Azt még a templomosrend tartja elfoglalva. Majd ha egyszer magát a kolostort és annak minden világi javadalmát valósággal visszaszereztem lészen, akkor viseljem e fényes czímet, addig pedig hadd legyek, a ki valék eddig: Fráter György.

S azzal leszállt az emelvényről, melyre a præconisatio alatt felállíták és sorba járulva a társaihoz, visszaadta nekik a kézcsókot. Aztán a főapáthoz fordult: «engedd meg, hogy visszatérjek a rendeltetésem helyére, a királyi bibliothekába és folytassam a munkámat».

Mindenkinek megvette a szivét a lemondása által.

Fráter György ezentúl is minden reggel felgyalogolt a várba s most már a lemásolások czélja el lévén érve, egészen a saját hajlamait követve, tanulmányozhatá a Corvin-codexeket. Kitelt az időből.

A sajóládi kolostor visszaadásának az ügye ez alatt haladt, a hogy akart, hol csigamódon előre, hol rákmódra hátrafelé. A templomosokkal senki sem akart kikötni. Nádornak, országbirónak, primásnak mind másra volt gondja, mint veszekedő barátok közt igazságot tenni.

A király sem jött el többet a Corvin-könyvtárba, hogy folyamodhatott volna a kegyelméhez (a mivel úgy sem sokat nyert lészen). Ulászlót megrémíté a pestis, mely Buda várában kitört. Elfutott előle a gyermekeivel együtt elébb Nagyszombatba ment, azután Prágába. A gyermek Lajost ott is megkoronázták cseh királynak. A külföldről aztán a királyt alig lehetett hazakönyörögni. De akkor sem bátorkodott Budára térni, hanem egyre változtatta a megpihenő helyét Visegrád, Esztergom, Tata között. S minthogy a pestis mindenütt utána ment, elvégre Sziléziáig futott.

Zápolya Jánossal sem találkozhatott Fráter György; mert az még makacsabbul üldözte Dobzse Lászlót nyomról-nyomra a leánykérésével, s minthogy lovas-dandárt hordott magával: a király ép úgy rettegett tőle, mint a pestistől. És a király minden útjában magával hordozta elhunyt neje arczképét, azzal beszélgetett, ha egyedül maradt. Ha valamire rá akarták venni a tanácsosai, csak azt mondták neki, hogy álmukban a megdicsőült királyné jelent meg előttük, az adta nekik ezt a tanácsot: rögtön beleegyezett. Végre a tanácsos urak úgy szabadíták meg a királyt a makacs leánykérőtől, hogy kineveztették vele Zápolya Jánost Erdély vajdájává. Magasra emelték, a honnan nem lehetett neki oly könnyen leszállni, mint az ország főkapitányságából.

E közben az a hír is eljutott Fráter Györgyhöz, hogy egyik nevezetes jóslata beteljesült. Zápolya Borbála királyné lett. Az új lengyel király, Zsigmond jött el érte s fényes menyegzőjét ülte meg vele Krakkóban. («Szép királyné leszek!»)

Fráter György imádkozni kezdett a szép királyné boldog uralkodásáért, de az imádsága elfult a nagy zokogásban. Nem is lett foganatja.

Vannak könyhullatások, a melyek egyenlő értelműek a bűnnel.

Hanem Tomiczkyt látta a budai várlakban megfordulni. Csak az ablakon át látta, nem beszélt vele. Ekkor hizelegte ki Tomiczky Ulászlótól beleegyezését testvére, Zsigmond király házasságához Zápolya Borbálával.

A királyi udvarban Szathmáry György püspök regnált korlátlanul. Ő szedte le az ország jövedelmeinek tejfelét. A parasztból lett egyházfejedelem minden világi és egyházi hatalmat a kezébe gyűjtött, s kénye-kedve szerint bánt a nádorral, tárnokmesterrel. Fráter György mind ezt megtudta régi jóakarója, a várnagy által.

A «dominicana lætare» napján Fráter György a Corvin-könyvtár ablakából nézte azokat a jelképes játékokat, a melyeket ezen a böjtutó vasárnapján szokott mivelni a köznép a budai utczákon és piaczokon. Egy fertelmes, állatból és ördögből összetákolt és tarka színekkel befestett hét fejű alakot huzgáltak végig két kerekű laptikán, melyet az ájtatos nép kövekkel és rothadt almákkal hajigált meg. Ez volt a pokolbeli sátánnak és a többi apróbb ördögöknek a képe, a kiket a régi pogány magyarok hagyományai emlékéből hétféle néven nevezének: Guta, Mirigy, Döbröcz, Manó, Ármány, Fene, Kelevény. Ezt a csodavázat aztán a Szentgyörgy-térre jutva összetépték és szabdalták; rongyait a sárba taposták s ekként azt hitték, hogy már most mind ettől a gonosztól megszabadulának erre az esztendőre.

Ezt a vasárnapot pedig a római katholikusok az «arany rózsa vasárnapjának» nevezik. Ezen a napon szokta a római pápa a megszentelt arany rózsát a keresztyén fejedelmek, vagy királyi asszonyok legkitünőbbjének ajándékba küldeni a maga nuntiusa által. Ezen szentelt arany rózsa készül aranyból, pézsmából, és balzsamból, s jelezi képleg a «Mi Urunkat, Jézust»; a ki a Sáronnak rózsája.

Ebben az évben a római pápa az arany rózsát a magyar királynak küldé meg.

Jó Dobzse László se tudta elképzelni, hogy jutott ő az arany rózsához? – Uj pápa volt, az küldte neki: X-ik Leo, kit még egy hónappal elébb Medicis Lorenzónak híttak; ez még nem ismerte II. Ulászlót; az előde, II. Julius pápa bizonyára nem küldte volna, mert az már ismerte.

Volt nagy processio az arany rózsa átadásakor a budai várban főpapok és zászlós urak részéről, a hogy illett.

Bakács Tamás, esztergomi primás fundálta azt ki a maga nagyravágyó eszével. Mivelhogy római pápává nem birta megválasztatni magát, ámbátor erősen meglakta a szent várost s sok magyar pénzt elprédált benne, hát azt eszelte ki, hogy a hitetlenek ellen megindítandó keresztes háborúnak a vezérévé emeli fel magát.

Az alkalom kedvező vala rá. A török birodalomban nagy volt a belső zür-zavar. Szelim az atyját letaszítá a trónról, a testvérét megölette, országnagyjait lemészároltatta; azonfölül a persa shahhal is háborúba keveredett: itt volt az ideje, hogy egy erős kézzel ledöntsék a félhold uralmát Európában. Az érsek azt hitte, hogy az ő keze olyan erős. Kapisztrán csak egy barát volt, mégis milyen csodákat mivelt a harcztéren Hunyady János mellett.

Csak egy Hunyady Jánost kellett még találni.

Husvét vasárnapján ismét a Corvina-könyvtár ablakából nézte Fráter György a nagy ünnepséget.

A pápai követ, biboros talárban, az arany feszületet vitetve maga előtt jött fel a Szent-György-térre, aranyos mennyezet alatt. A király nevében Szathmáry György püspök fogadta a biboros papot; kivel együtt aztán a várlak templomába vonúlva, ott kihirdeté a követ a pápai bullát, mely teljes bűnbocsánatot hirdet mindazoknak a föld népeinek, a kik a pogány török elleni háborúban részt vesznek s anathemával sujtja azokat a nemeseket, a kik netalán a jobbágyaikat e szent háborútól visszatartják.

Már erre a király annyit sem mondott, hogy «dobzse». Ő éppen akkor kötött három évi fegyverszünetet a török szultánnal. Törődtek is azzal, hogy a király mit kötöget?

Husvét vasárnapja után következett a «fehér hét», melynek minden napját meg szokták ünnepelni, annak az emlékére, hogy az első században a katekumenusok, kik megkeresztelkedének, fehérbe öltöztek, s egy hétig fehér ruhában jártak.

E hétnek minden napján szakadatlanul tartott a keresztes pórcsapatok felvonulása a budai vártérre, kik ott zászlókkal és szuró, vágó fegyverekkel lettek ellátva.

Ezek ugyan nem igen voltak fehérbe öltözve, ellenben a mi szurtos szűr, szőrös guba, zsiros ködmen, daróczkankó van az országban, az mind megjelent velük együtt.

A hadnagyaiknak a pápai követ a fehér héten alkotott agnus Deit osztogatott; mely egy zászlóvivő bárány viaszképében a Megváltót ábrázolja s csodatevő erővel bír, a hogy azt V-ik Orbán pápa versekbe foglalá, midőn az agnus Deit a görög császárnak megküldé:

«Balsamus et munda cera, cum chrysmatis unda:
Conficiunt Agnum: quod munus do tibi magnum.
Peccatum frangit, ut Christi Sangvis et angit.
Praegnans servatur, simul et partus liberatur.
Dona defert dignis: virtutem destruit ignis,
Portatus munde de fluctibus eripit undae.»

(Balzsamból, tiszta viaszból és szentelt olajból készül a bárány, mely nagy ajándékot te neked adok. A bűnt megtöri, mint Krisztus vére; a szülést könnyíti, a méltóknak jutalmat hoz, a tűz erejét elveszi. S a vízbe esettet kiszabadítja.)

Fráter György hét nap alatt harminczezernyi hadat számlált meg, mely egymást felváltá a vár-piaczon.

A várnagytól megtudta, hogy ezeket mind egy táborba gyűjtik a Rákos mezején.

A nagy hadsereg tehát már megvolt. Csak egy Hunyady János hiányzott még hozzá, a ki azt diadalra vezesse.

Bakács érsek azt is megtalálta.

Volt a nándorfehérvári őrségnél egy székely származásu lovas altiszt: Dózsa György. – (Ez is György!) Ez egy portyázó török csapatnak az agáját párharczban a nyilt csatatéren levágta. (Épen mint Martinuzzi György!)

Ezért a hősi tetteért felhívták ős Buda várába. Egyszerre ünnepelt hős lett belőle.

(Pedig ez nem is hozott szekér számra kincseket és levágott deli fejeket magával.)

A király elhalmozta a hőst kegyosztásaival, a miket trombita szó mellett hirdetett ki a herold a piaczon.

Dózsa Györgynek a király nemesi czimert adományozott, a mire oda volt festve a lovas vitéz a dárdára szúrt török fejjel és hozzá negyven telekből álló nemesi birtokot, kettős zsoldot, arany lánczot és arany sarkantyút!

Fráter Györgynek eszébe jutott, hogy őt egy annál derekabb hőstettért kidobták a királyi várból; neki, a nemesnek azt mondták: «czoki paraszt!»

Hevesen vert a szive a fehér csuha alatt.

Dominica in albis napján, mely a fehér hétre következik, avatták fel Dózsa Györgyöt a Szentgyörgy-téren a keresztes hadsereg fővezérévé.

Fráter György ott nézte végig az ablakból az egész ünnepélyes pompát.

Nagy ünnepség készült. Korán reggel ágyudörgés hirdeté a világnak, hogy hetedhét országra szóló parádé lesz fényes Budavárban. Fráter György már hajnali felmenetelében egész sereg néppel találkozott, mely a fehérvári kapu felé tolakodott, csak úgy birt a királyi várig elhatolni, hogy elkerűlt a földalatti, később ugynevezett jezsuita lépcsőre s onnan bocsáttatá be magát a hátulsó kapun a kulcsár által. A királyi várnak is minden ablaka meg volt rakva ünnepi úrnéppel. Kivételt csak a Corvin-könyvtár képezett. Oda nem bocsátottak be mást, mint az irásfaló barátot. Az ajtó fölé volt felirva arany betükkel: Procul este profani; a piaczfelőli ablakok pedig le voltak zárva vastáblákkal, a melyeknek a közepén csak egy lóher alaku rés volt hagyva a kitekintésre.

Fráter György mindeneknél elébb, a hogy szoká, az ajtót maga után bezárva, letérdepelt a feszület elé, s elmondá az e napra szóló imádságot, melynek czíme «a szent kenet vitele» annak az emlékére, hogy a szent asszonyok a Krisztus testének megkenésére drága balzsamokat vivének a szent sirhoz. Aztán megcsókolta az elefántcsontból faragott remek Jézus-alaknak a lábát s azzal indult a pulpitusa felé, melyen kiterjesztett könyve feküdt.

Azonban valami gonosz lélek ezúttal megbabonázta a betüket, hogy azok tánczolni kezdtek a szeme előtt s mindenféle rendetlenségeket követtek el, sőt a mit elolvasott, azt rögtön elfelejté.

Nem hagyta békével olvasni a nagy harangzugás a tornyokban, a nagy éneklés, virginálás a piaczon.

Felállt a könyv mellől s odament az ablakhoz. Egy grádicsos zsámolyról elérte a vastáblán levő nézőlyukat s azon keresztül letekinte a piaczra.

Elkábította a látvány pompája.

A tért négyszögben vette körűl a királyi dárdások vértes sorfala, melyen túl nyüzsgött a bámészkodó nép. A tért képező paloták ablakai mind rakva ünnepi ruhába öltözött hölgyekkel.

Maga a tér zöld fűvel és sárga tavaszi virággal volt behintve. A szökőkút márványmedenczéje pedig jegenye ágakkal körültüzködve.

A kút előtt volt felállítva a biborral bevont emelvény, mennyezetéről földig omló szőnyegekkel. Ezzel oldalvást volt egy karzat, az országok czimereivel, a melyet a tollas sisaku kürtösök és sipfuvók foglaltak el. A kút mögött egész erdeje lobogott a megyei zászlóknak.

Ujabb tizenkét ágyulövés után megindúlt a Zsigmond templomából a menet: elől lovas trombitásokkal, a kiknek nyomában a pánczélos alabárdosok jöttek, azok után száz ministrans fiú, veres kantusokban, fehér inggel a kantus felett: ezek keservesen énekeltek; azok után ismét száz fehér ruhába öltözött szűz, majdan következtek a czéhek zászlóikkal és a tanácsurak nagy ezüstfejü pálczáikkal, számos zarándokok; a menet közepén a primás Bakács Tamás, négy főur által emelt baldachin alatt, kezében a szentségtartóval, utána a pápai követ, a kit kétkerekű aranyos laptikában vontatott két fényes köntösű kanonikus. S ő utánuk jövének az egyházi rendek perjelei és a gregarius papok.

Azoknak az elhaladtával tizenkét lovas dobos nyomában jött maga az ünnepély hőse: Dózsa György.

Fehér paripán ült skarlát ruhában, mely gazdagon ki volt varrva skófiummal, fején tollas sisak, válláról hosszan aláomló fehér palást, baloldalán nagy veres kereszttel. Lovát kapiczányon vezette két csatlós.

Olyan büszkén hordta végig tekintetét a zengő sokaságon. Elbizott dölyföt, durva erőszakot fejezett ki minden arczvonása. Semmi öröm, a diadalérzetnek semmi mosolygása nem látszott meg rajta. Homloka, szemöldökei csak fenyegetést tudtak kifejezni.

A primás és a pápai követ már ott ült, két egymás melletti zsellyeszékben a mennyezet alatt, midőn Dózsa György oda került.

Már a lováról való leszállása sem volt valami diszes. Úgy szökött le róla, a hogy a csikósok szoktak; holott úgy kellett volna neki leszállni, hogy a lábát a csatlós térdére tegye.

Ezért az oldala mellett járuló pap, kinek egyik kezében egy vas feszület, a másik kezében egy hatalmas furkós bot volt, fenhangon meg is dorgálta. Ez volt a «Nagybotu Lőrincz», a czeglédi plébános.

Ennek az intésére ráadta a fejét Dózsa György, hogy mikor az ünnepi emelvény felé járúl, a sisakot levegye a fejéről, s azt az ő kezében hagyja: úgy menjen a papi fejedelmek elé.

Dózsa György félreérté a dolgát: azt hitte, neki is fel kell lépkedni a három lépcsőfokon, harmadiknak a már ott ülő két alak közé. Azonban fegyvertársa, Lőrincz pap, visszarántá a palástjánál fogva s eszére adta, hogy neki le kell térdepelni ott az alsó lépcsőre s elvárni veszteg, hogy mi történik vele.

Erre megzendült a trombitaszó, melybe szépen belevegyült a klerikusok templomi karéneke, melynek végeztével Bakács érsek felállt a zselyéből, s a diszes tokba rejtett királyi pergament levelet kibontva, felolvasá belőle az összes nép előtt II. Ulászló rendeletét, melyben vitéz hivét Dózsa Györgyöt kinevezi a hitetlenek leküzdésére felgyülekezett tábornak teljhatalommal ellátott fővezérévé!

Az ágyúk dörgése viszhangzott a budai hegyekről.

… Fráter György onnan a vastáblás ablakból minden szót meghallott.

Teljhatalmu fővezére az egész keresztes tábornak.

Tegnap még egy fakó altiszt és ma már fővezér!

Valami incselkedő gonosz szellem, (tán maga a Belzebub) oda sugdosott a fülébe: «lásd, ez te lehettél volna! Azon a helyen most neked kellene állnod! Ez a dicsőség te neked volt szánva! – Mit cseréltél rajta?»

A primás után következett a pápai nuntius. Az is felállt a helyéről s kezébe fogva a nagy fehér selyem zászlót, közepén veres kereszttel, átnyújtá azt Dózsa Györgynek. Lőrincz pap magyarázta a népnek a biboros pap szavait. A pápa küldi azt egyenesen Dózsa Györgynek, hogy e megszentelt, megáldott zászlóval vezesse a hivők táborát a pogány hitetlenek ellen győzelemre.

Midőn e szent jelvényt átnyujtá a vitéznek a biboros pap, Dózsa György fölemelkedett a helyéről, a zászlót magasra lobogtatva; holott épen e ceremonia alatt térden kellett volna maradnia, a hogy körülötte az egész népség letérdelt, még a fegyveres vitézek is féltérdüket meggörbiték.

Lőrincz pap hasztalan rángatta, nyomta lefelé Dózsát, annak nem akart meghajlani a térde. Bakács érsek arcza haragpirtól lángolt már.

A finom arczu olasz főpap ajkain mosoly vonúlt el. Őt nem hozta zavarba a nyers barbar erőnek túlhabzása. Elővette a tarsolyából a kis ollócskát, s a saját veres övéből kivágott vele egy keresztet. Azután oda inte magához az emelvény mellett álló szűzek közül egyet s megbizta vele, hogy tüzze fel ezt a kisebbik keresztet a fővezér mellére.

Ezért aztán mégis csak le kellett újból térdepelni Dózsa Györgynek.

Az a jelenet mindenkinek a szivét meghatotta: a midőn az a szőke hajú szép szűz a durva hadfinak a mellére feltüzködte a biboros paptól kivágott veres keresztet. Az egész nép térdre borúlt, mellét verte és imádkozott. Végül a szép leány saját fejéről levéve a koszorút, azt Dózsa György homlokára tette.

Fráter Györgynek elvette az eszét ez a látvány.

A sátán ott állt a háta mögött suttogva: «ez mind a tied volt! A zászló, a kereszt és a szép leány koszoruja.»

Mikor az egész nép térdre borult s imádkozni kezdett, ő is imádkozni akart: elfutott az ablaktól, oda borult a feszület elé és elkezdte az Úr imáját. De csak odáig tudta mondani: «legyen meg a te akaratod». Az már nem jött ki az ajkán. A sátán tele tölté szivét keserűséggel, úgy, hogy túlömlött rajta.

Fellázadt az Isten ellen és pörbeszállt vele!

– Te! Te! Mindenható! Mindent tudó Isten! Ki teremtesz és megsemmisítesz! Mért semmisítettél meg engem? A ki látod a jövendőt, mért takartad azt el én előlem? Nekem adtad az erőt, a tehetséget s másnak adtad a jutalmat, a dicsőséget. Én hágtam fel arra a magasra, miért szólítál le róla? Nekem volt adva, hogy népek vezére, országok felszabadítója legyek, a te kezed taszított vissza, hogy szolgák szolgája legyek s viseljem az elfeledtetés darócz csuháját. Nem tudok hozzád könyörögve fordulni többé! Ha hozzád szólok, csak a panasz hangját tudom felkiáltani! – Ne énekeljétek azt a zsoltárimát! – Itt egy elkárhozottnak az orditása tör azon keresztül.

S a mint a nép üdvrivallásának, a trombiták harsogásának, az inclangoriumok csengésének, a harangok zugásának össze zajdult hangja áttört a vastáblákon: az égre lázadó féktelen indulattól ájultan rogyott le a márvány padlatra Fráter György.

Mikor nehéz aléltából felocsudott, már akkor a vas ablaktáblák lóhernyilásain a leáldozó napvérveres sugárpászmái világították be a sötétes könyvtárt.

Senki sem jött a segítségére. Az ajtó is be volt zárva. De a mai hires napon kinek is jutott volna eszébe, hogy valahol valami könyvtárban lézeng egy fehér barát, a ki nem jön elő a nagy petekre, ugyan mi baj érte?

Kiosonhatott észrevétlenül. A várnagy szobájában is áldomást ittak, a kulcsár már régen készen volt. A Corvina-könyvtár kulcsát felakasztotta Fráter György a fogasra s kiment az utczára.

Minden utcza és piacz teritve volt sárba gázolt fűvel, virágokkal és hímes tojások hajával. Az volt a szokás, hogy a husvéti piros tojásokat minden ember a fehér vasárnapon fogyasztá el.

A várpalota ajtajától kezdve a bécsi kapuig minden lépten-nyomon ittas csoportokra talált, a miktől alig birt megszabadúlni. Lefülelték, noszogatták, hogy ő is vegye fel a veres keresztet: menjen velük a hitetlenek ellen. – A vérmezőn pedig ökröt sütöttek s a körül nagy volt a sokadalom. – Elkerült messze a Mátyás király vadaskertje felé, a hol a mostani Zugliget és Normafa van, onnan tért vissza a pálosok szent Lőrincz-kolostorába. Sötét volt már, csak a szentjános-bogarak világítottak az erdei ösvényen.

A főapát mindjárt meglátta fráter György arczán a lelki változást.

– Pater peccavi! Lihegé György, arczra vetve magát a főnöke előtt. (Atyám vétkeztem.)

És aztán elmondta előtte az egész látványt, a mit átszenvedett. Egész odáig, a hol a feszület elé leborúlva, szájába szakadt az Ur imája.

– Nem tudom ezt a szót kimondani: «Legyen meg a Te akaratod!» Miért a «Te» akaratod? Miért nem az «én» akaratom? Holott te oltottad az emberi szivbe a «szabad akaratot»! Én akartam nagygyá, kitünővé, nemzet vezérévé lenni! Annyi jogom volt hozzá, – két annyi, száz annyi, mint annak a másnak! – És engem elzártál előle, odaadtad az érdemetlenebbnek. Nem tudok imádkozni többé! Ha kimondom «Isten!» a második szó pörpatvar az Isten ellen.

… Dominica in Albis volt: béke napja a kolostorban. A főapát még is vigiliára harangoztatott, s összegyüjté a kápolnában a testvéreket.

Ott azután az egész gyülekezet előtt elmondá reszkető szóval, hogy a sátán gonosz játékot űz a halandókkal: ime a szerzet legkedvesebb tagját megszállta pokoli szelletével, hogy perbe szálljon az Istennel és megtagadja az Ur imáját.

Mindenki elszörnyedt.

A kápolna közepén álló penitentiárius egy szót sem tudott a védelmére felhozni.

Egyhangulag arra itélték, hogy a kolostor tömlöczébe bezárassék, s ott legyen tartva nagy bőjtölés és vezeklés között, a míg az ördög ki nem száll a szivéből.

Fráter György bezáratott a kolostor tömlöczébe, a hol semmi világosság sem volt: csak egy csekély nyiláson át hatolt bele a külső fény egy alacsony ablakon át, mely vasrácscsal volt elzárva.

Ezen az éjszakán pedig a budai várban annyi viaszgyertyákat gyujtának meg, sőt a királyi vár előtt egész viaszoszlopokat, hogy az éjszaka hasonlatos lőn a nappalhoz és Fráter György mind ebből semmit sem lát vala; hanem beszélget a kigyókkal és patkányokkal, a kik mély odujában lakótársai valának.

E mély földalatti oduban tölté Fráter György éjjeleit és nappalait, a melyek egymástól alig különbözének; azt az alacsony ablakot, mely boltozat alatt volt, sűrűn benőtte a folyondár iszalag, mely a világosságot alig ereszti által. Egy fülemüle rakta meg ottan a fészkét, a kinek az a szokása, hogy éjjel épen olyan szorgalmasan énekel, mint nappal, s a mit éjjel-nappal énekel, az mind az Urnak dicsérete.

Ez is csak Györgynek a lelkét háborítá.

«Mit énekelsz, te oktalan szárnyas barom az Úrnak dicséretére? Volt te neked valaha igérve, hogy sas lesz belőled? Lettél valaha arra kárhoztatva, hogy a békák, a varangyok sorsát osszad, s velük együtt kuruttyolj?»

Álmodott-e, vagy ébren volt, azt sem tudta.

A «kereszt feltalálásának» napján megjelent az ajtaja előtt a főapát, felnyitva az ajtaján levő szűk rekeszt, melyen keresztül a kenyeret, vizet be szokták a rabnak nyujtani.

– Fráter György! Megtanultál-e már az Úrhoz imádkozni? Kérdezé a főnök.

– Nem tanultam. Felelé a vezeklő. Folyvást álmokat látok, a melyek közém és a Jehova közé állnak. Azt álmodom, hogy én vagyok Dózsa György. Hivásomra fegyverbe áll az egész nemzet. Előre haladok a szentelt zászlóval. Nyomban jönnek az ország nagyjai. A főpapok, zászlós urak, zászlóaljaikkal. Báthory István, Bornemissza előttem hajtogatják zászlóikat. Az egész nemzet urának nevez. Jöttömnek hirére a hitetlenek tábora futva fut a vivott Knin alól. Elég a nevemet kimondani, hogy a csata győzelemre forduljon. Ez az álmom. Mikor aztán fölébredek, a varangyok mászkálnak a lábaimon. Hogy jönne ajkaimra itt az imádság.

A főapát azt mondá neki: «az ég adjon neked megjavulást!» s elhallgatá előtte, hogy Dózsa György nem a hitetlenek ellen indítá meg a táborát, hanem a magyar nemesség ellen, hogy Pest-Buda környékén elpusztított már négyszáz nemesi udvart, lakóikat lemészárolta, öl, dúl, pusztít három világsark irányában. A negyediken ma verték szélylyel egy seregét Bornemissza nemesekből és polgárokból alakult hadai a Rákoson.

Hagyta őt álmodni tovább.

Pünkösd vasárnapján újból meglátogatta a vezeklőt börtöne ajtajánál a főapát, a mely napot a keresztyének azzal ünnepelték meg, hogy térdet nem hajtottak, hanem fennállva könyörögtek, s ismét megkérdezé:

– Tudsz-e már az Úrhoz imádkozni, Fráter György?

– Kevésbé, mint eddig. Álmaimban ott látom magamat, a mint Belgrádnál a Dunán átkelve, szembe jön rám a hitetlenek derék tábora, a nagyvezérrel, a próféta zöld selyem zászlójával. Hadseregeink egymásba omlanak. Vérpatakok folynak, tetemhalmok emelkednek. Végre győz a keresztyének tábora. A szent zászló a veres kereszttel az ellenség szekérsánczában lobog. Én ott állok a zászlót emelve, s hallgatom a népek százezreinek hozsánna kiáltását. Egy nyíl röpül a testembe. Éget. Odakapok. Nem nyíl volt. Csak egy patkány, mely megharapott. Én nem Dózsa György vagyok, hanem Fráter György! Fráter György nem tud imádkozni.

És a főapát elhallgatá előtte, hogy Dózsa György épen e héten vívta meg a csanádi ütközetet, melyen a magyar nemesség táborát tönkre verte, Báthory István temesi bánt sebekkel borítottan megfutamítá. A foglyul esett csanádi püspököt, Csáky Miklóst, főpapi ornátusában karóba huzatta, az elfogott nemeseket kegyetlenül kivégeztette.

– Isten adjon neked jobb szellemet.

Ismét magára hagyta a vezeklőt.

A gonosz szellem, mely Fráter Györgyöt megszállva tartá, olyan megátalkodott makacs volt, hogy annak kiűzésére csak apostoli csodatétel volt képes. Eleven képzelődése folyton viziókkal, halluczinácziókkal kápráztatá. Csataképek és várostromok, vérontó ütközetek és diadalünnepek váltogatták egymást látó lelke előtt. A felszabadított rabnépek, bolgárok, görögök, ráczok, minden új diadal után seregestül jöttek zászlóikkal az ő szent hadát szaporítani, mert ő volt annak a fővezére, nem Dózsa György. Mind ezeket az álmait elmondá rendén a látogatására jövő főapátnak, a ki nem akarta még e borút lelkéből elűzni.

Egy napon azt a próbát tették vele, hogy odaküldték hozzá a sötét odujába a volt noviczius társát, egy égő viaszgyertyával, hogy legyen vigasztalására.

A noviczius elmondá neki, hogy holnap lészen Krisztus testének és vérének ünnepnapja, mely napon a vezeklők börtöneikből kibocsáttatnak, hogy a nagy proczesszióban, mely Budavárát körül kerüli, az erőt vesztett ördögöket mimeljék. A trónuson emelt monstranczia után járul Orsolya a szűz társnéival, szent György a sárkánynyal, óriás Kristóf a gyermekkel, Katalin a karddal és kerékkel, Borbála a kenyérrel és kehelylyel, Keresztelő János az Isten bárányával, a sok lámpáshordó és a csengetyűsök. Fráter Györgynek is meg lesz engedve, hogy ez ünnepen láthassa a napot, s a maga ördögét, kitől e napon megszabadul, csufondárosan képviselhesse.

– Apage! kiálta rá Fráter György. Az én szellemem nem hagy el engem. Mindennap Krisztus vérének napja én nálam, mert az én unicornisom mindennap megökleli őt. Ne rontsd el az én sötétségemet, a melyben én látok.

Azzal elfujta az égő gyertyát.

A noviczius rémülten futott ki az odúból e rettenetes beszéd után.

Így múlt el az egész szent Iván hava, nevezetes ünnepeivel, melyek Keresztelő János, szent László király, Péter és Pál apostolok emlékének voltak avatva. György odujából csak őrjöngő kaczaj felelt vissza, midőn az ajtórésen bekiáltották hozzá a dicsőült nevét, kit a keresztyén világ e napon ünnepelt. «Dózsa György a legfőbb szent a kerek földön!»

Saját magát állítá fel bálványnak Dózsa György alakjában és azt bámulá, azt imádá.

Elkövetkezett a szent Jakab hava is. E napon a jó öreg fráter Antonius jött oda Györgyhöz, s egy szent könyvből felolvasta előtte a hatalmas apostol curriculum vitaejét, kit a Krisztus a «mennydörgés fiának» nevezett, ki az ördögökkel czimboráló Hermagenes máguszt a saját dæmonai által elragadtatá és megtéríté, kinek végül Herodes leütteté a fejét, s aztán a tanítványai a holttestét egy üres bárkába helyezve, a tengerre bocsáták, s ime a bárka kormányos nélkül eljutott a spanyol partokra, Compostellába, a hol a szent apostolt ma is ereklyéül őrzik.

Fráter György dühösen ugrott a börtöne ajtajához, s elkezdte azt ököllel döngetni.

– Elhallgatsz vén bolond, álomlátásaiddal. Meséld el azokat a vakoknak, a kik soha tengert nem láttak! Én tudom, mi az a tenger? mert rajta állok, s gályákról ostromlom Konstantinápoly kapuit.

Már ekkor Byzanczig hatolt el rémálmodozásaiban.

Apostolok oszlásának napján ismét odajött a börtön ajtajára a főapátúr, s nevén szólítá.

– Fráter György!

– Mit háborgatsz? Mit ébreszgetsz! Most vívtam meg a döntő ostromot a Romanus kapunál! Ott áll Dózsa György a Zsófia templom előtt, kezében a keresztes lobogóval. Szelim szultánt halva hozzák elém. A Szerály palotája megnyilik előttem. A boldogság kapuja, a melyen férfinak nem volt szabad belépni. A kincstár, az arany trónus, karbunkulusoktól ragyogó. Abba vezetik fel a főpapok Dózsa Györgyöt és megkoronázzák a Komnénusok koronájával, és Kyrie eleizont énekelnek hozzá.

… Igenis, akkor ültették Dózsa Györgyöt a tüzes vas trónusba, s megkoronázták a tüzes vas koronával Temesvárott, miután keresztyénvérben, hazafivérben duló seregét az erdélyi vajda derék ütközetben tönkre zúzta!

De erről nem szól a főapát Györgynek.

Szeliden beszélt hozzá, a hogy őrjöngő hagymázossal szükség beszélni.

– Igen jól van, fiam, tehát miután mindent elértél, a mit a te lelked kivánt, jőjj elő a te vezeklésed odujából, s folytasd a te mindennapi dolgaidat.

Azzal felnyitá előtte a börtönajtót, s leszállva hozzá a nyirkos falépcsőkön, kézen fogva felvezeté őt a világosságra.

Fráter György a börtönajtóban megállt és visszafordítá arczát, nagyot sóhajtva.

– A míg e sötét oduban voltam, Dózsa György vezér voltam, mostan pedig vagyok Fráter György.

– Járjál békével. Monda a főapát. Eredj fel a várba, a Corvin-könyvtárba, ülj le az asztalodhoz, s folytasd a copiákat.

Fráter György elindult. Mikor a kolostor ajtajánál a felfeszített Krisztus szobra előtt elment, az arczát sem fordítá felé, se a keresztjelet nem vetette magára. Nem tudott imádkozni.

Lassan elbandukolt az erdőkön keresztül, majd a népes utczákon végig, melyeken csupa idegen katonákat látott csapatokban járni, s a hogy szoká, a vár hátulsó ajtaján beosont a királyi lakba. Tudta már, melyik szegen áll a könyvtár kulcsa, kérdezés nélkül eljuthatott a régi fülkéig, a hol a könyve és kalamárisa kitárva állt. Egy pók hálót szőtt a könyv és a tintatartó fölé.

Györgynek eszébe jutott a török monda, mely szerint a pók, mely hálóját Mahomed rejteke elé szőtte egy éjszaka, menté meg a prófétát üldöző ellenségeitől. Ez az emlék gondolkozóvá tette. Hátha neki is tiltva van e pók hálóját letépni?

A könyvtár ablaktáblái a piacz felől most is zárva voltak. Künn a piaczon pedig nagy népmoraj zsibongott, melybe később hangos dobverés és trombitarecsegés vegyült.

Fráter Györgynek a lelkében ismét fölelevenült a legutolsó nap látványa. Dózsa György felmagasztaltatása. Ma ez ismétlődik. Talán a harczdöntő diadal hirét trombitálják ma ki a világnak.

«Eredj oda.» Suttogá neki egy láthatatlan szellem. De az már egy másik szellem volt.

Odalopózott az ablakhoz, s kikémlelt a vastábla lyukán.

A piacz tele volt néppel. Idegen fegyverzetű katonaság képezett négyszögöt sorfalakban.

A nagy szökőkút előtt volt felállítva egy magas bitófa. És annak a horgára kifüggesztve egy emberi fő, egy felnégyelt törzs csonkjával, melyről a jobb kar alácsüngött, a fő vaskoronába szorítva, fekete mind.

A bakó az utolsó kalapácsütést végezte egy fekete táblán, melyre veres betűkkel volt felirva e név «Dózsa György».

S alant a vérveres posztóval bevont emelvényen állva, a királyi herold kiáltá a népnek:

– Íme itt függ amaz istentelen szörnyeteg Dózsa György, ki az országot lángba borítá, sok ezer keresztyéneket legyilkoltatott, városokat, falvakat hamuvá égetett, püspököket és zászlós urakat kínok között kivégeztetett, míg végre az erdélyi vajda, Zápolya János által Temesvár alatt derék ütközetben tönkre veretett, és társaival együtt elfogatott, tüzes vas trónba ültetve, tüzes koronával megkoronáztatott, éhes czinkosai által összemarczangoltatott, s négy felé vágatott. Lássátok népek és rettegjetek!

Fráter György arczra veté magát, s térdein csúszva vonaglott a Krisztus alak elé, s átkarolva a feszületet, forró csókjaival halmozá el az üdvözítő átszegezett lábainak sebeit.

«Miatyánk Isten! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod!»