I. Fejezet. Fényes Buda Vára!

Tizenkét lovas vitéz üget felfelé a zsidóvárosi úton Buda várába. Nyomukban egy hosszú sor társzekér.

A lovasoknak a fegyverzetéről fel lehet ismerni, hogy Corvin János herczegnek a katonái. Medvebőr süvegük van, sastollal, vitézkötéssel, vállukon farkasbőr kaczagány, balfelől görbe kard, jobbfelől háromélű pánczéltörő az oldalukon, hátul az övük mellé dugva egy kurta nyelű fokos, s még a kengyelvashoz szorítva egy hosszú kopja, zászlóval a végén, a zászlók czímere három koronázott fej. Ezek ilyen készülettel mennek az ellenségre. Ha azt mind kipróbálják rajta? Egy káplár a vezetőjük, fiatal, alig bajuszos suhancz, ez nem visel kopját, de a kivont görbe kardot tartja a kezében; egy másik kard pedig keresztbe van fektetve a nyergébe elől.

Az utánuk felvonuló társzekereket jármos ökrök vontatják, a béres a két kézre való nagy ostorral az ökrök mellett gyalogol, nagyokat kongatva, a kocsisülésben pedig két-két muskétás ül, karra vetett puskával. A zsidók, a kik az ablakból nézik, számlálgatják, hány szekér jön? Nagy kincs lehet rajta, mert ugyan őrzik! A szekerek azonban bivalybőrrel vannak letakarva, a miket ólompecséttel lezárt szíjak csatolnak a szekér oldalához.

A mint a várkapu elé ér a csapat, ott meg kell állni. A kapubolt egy bástyatoronyba mélyed be, s kettős kapuval van ellátva. A külső kapu nehéz tölgyfa-alkotmány, ki van tárva, hanem belül van egy vasrács, mely le szokott eresztve lenni. E belső kapuboltozatra vannak felfüggesztve a csodahős Toldi Miklós emlékei, a vasgolyók, mikkel áthajította a Dunát, az ekevas, melyet kelevézével átlikasztott, aztán meg egy özönvízelőtti óriásnak a lábszárcsontja. Egy mellékajtó nyitva van a gyalogosok járáskelésére; de a ki szekérrel, vagy lóháton akar bejutni a várba, annak elébb igazolni kell a vártán álló hadnagy előtt, hogy mi járatban van. A rácson belül strázsál a silbak. Annak a kiáltására: «Ki vagy? Megállj!» megfelel a káplár: «Corvin János herczeg katonái vagyunk!» Erre előjön az őrmester s kéri az igazságot. A káplár előkeresi a tarsolyából az iratokat, ráismer a pecsétről, hogy melyiket adja itt át, azt az őrmester beviszi a hadnagyhoz.

Az alatt a hadfiak körülnéznek.

A várkapu előtt, a bástyafalba építve látszik egy nagy síremlék, veres márványkőből két angyal, meg egy bibornoki kalapot viselő alak domborművével. Alatta lapidár irás. Azt jó volna elolvasni, ha tudna hozzá valaki.

– No Lója! Te tudsz a betükhöz! olvasd el, ki fekszik itt? mondá a káplár.

A megszólított leszáll a lóról, odamegy az emlékhez s nagyot ráz a fején.

– Bolond ákombákom ez! soha sem láttam én ilyet! A vitéz csak a szláv betüket ismerte, azokból is csak a glagol jegyeket, a miket a bogumilok használtak.

Ez alatt az őrmester visszajött a kapuhoz. A vasrács nagy csörömpöléssel kezdett felhúzódni.

– Bátya! Micsoda czifra koloncz ez itt az útfélen? Kérdezé a lovasok káplárja az őrmestertől.

– Hát nem tanultál olvasni, öcsécském? oda van ám írva a neve: «Márton, esztergomi érsek, bibornok 1383».

– Ejnye bátya! Hát aztán hogy felejtették azt az érseket ide ki a kapu mellé, mikor templom is van a várban?

Nevetett ezen az őrmester.

– Hát öcsém, majd megtudod, ha egyszer te is bibornok fogsz lenni, meg érsek, aztán agyonütnek.

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

– Mi a neved, öcsécském? Hadd rovom be.

– Martinuzzi Utyessenovics György.

– Hüh de czifra! Nem irnád fel magad ide a táblára?

– De bohó kend bátya! Hiszen ha olvasni nem tudok, irni hogy tudnék?

– No hát ballagj tovább!

A lovas csapat átvonult a kaputornyon, s ott egyszerre megnyilt előttük az a fölséges látvány. Fényes Budavára! Egy hosszú utcza pompás palotasorokból, Zsigmond király korabeli építmények, velenczei stylben. Az utcza elején roppant keményfa tőkéken fekszik, öblével felfelé, két óriási rézmozsár, a gyűrüs holló czímerével.

– Ezek lettek volna jók Nikápoly ostrománál! kiált vissza vitézeinek a káplár.

Aztán jön egy nagy tér, háttérben pompás templommal, közepén a sárkányölő szent György, márványból faragva. Azontúl csupa úri paloták, miknek kapualját banderiális katonák őrzik. Az utczák mind nagy lapos kövekkel kirakva, a piaczok négyszögű márványnyal. A gyalogjárókon úri nép jár-kel, minden úrnak ott van a kiséretében a czifra hajduja, a hölgyeknek a kisérő fraj, a főpapokat zsöllyeszékben viszik s az ország zászlós urainak hintaja előtt kengyelfutó szalad, útat nyitva számukra a sokaság között. Sok czifra katonai egyenruhát látni mindenfelé. Szegénynek, koldusnak nem szabad az utczán szégyenkedni, azok ha instantiával jönnek, a földalatti folyosón bocsáttatnak fel a várba.

A lovas csapat trombitaszó mellett haladt előre. A fiatal káplár mutogatta a kardja hegyével a nyomába tóduló vitézeknek, hogy melyik ház melyik uraságé. Ő már jártas volt Budavárában. Még mint gyermek, hazulról szökött egyszer ide, s sorba zörgetett valamennyi ajtón, szolgálatot keresve. Koplalt is Budavárában eleget.

Elérkeztek a királyi palota elé.

A szép, nagy tér nem volt kikövezve; hanem finom, fehér dunai kavicscsal beterítve. Ez volt a nemesi banderiumok felállításának helye.

Itt a káplár a hármas üdvriadót elfuvatva, sorba állíttatá az ökrös szekereket; a csapatját pedig elhelyezte a szökőkút elé.

Az is királyi emlék, Corvin Mátyás alkotása, fehér márványtalapzaton rózsaszín márványmedencze, kagyló mintára kifaragva. A kagylónak annyi gerezdje volt, a hány megyéje az országnak, s minden gerezdbe egy megyeczímer domborműben vésve. A közepén pedig állt egy bronzból öntött pogányisten, a ki korsójából önté a kristályvízsugárt, melyet ólomcsövekkel vezettek ide a budai hegyekből.

Itt leszállítá a lóról a vitézeket a káplár s kiadta nekik a rendeletet.

– Ide, a kut medenczéje körül tüzzétek le a kopjákat egy lépésnyi távolban egymástól.

Azzal maga is leszállt a nyeregből s elindult a királyi vár felé, a nyeregbe tett kardot is magával vive.

Egy fekete kamukába öltözött hiuzprémes úri embert szemelt ki magának a sokaság közül, a kit megszólítson.

– Én, János herczeg küldötte, a királyi várnagyot keresem, nemzetes Szentelaki Szente Mihály uramat.

– No vitéz fiam, akkor csallóközi szerencséd van. Én vagyok a királyi várnagy. Hát téged kinek hívnak?

– Az én nevem Martinuzzi Utyessenovics György.

– Ah! Tán csak épen a gróf Utyessenovics Gergelynek a fia?

– Azt mondja az anyám.

– Jól ismertem az apádat. Derék úr volt. Sokszor ültem az asztalánál.

– Akkor jobban ismerte kegyelmed, mint én; mert én sohasem ültem az asztalánál.

– De hát a Martinuzzit hol kaptad?

– Azt meg a keresztapámtól, a scardonai püspöktől, a ki az anyám bátyja.

– Azt is ismerem. Annak a rezidentiájában is voltam egynehányszor; de az sohasem ültetett le az asztalához.

– No azt hát egyformán ismerjük mind a ketten.

A várnagynak megtetszettek a fiatal vitéz kapóra jött mondásai. Vállára ütött.

– Ember vagy a talpodon, fiam, hát honnan cseppentél ide?

– Egyenesen Törökországból jövök, Nikápoly alól. Odáig paskoltuk a hitetlen pogányt, de ott bevette magát a borzlyukába s nem tudtuk belőle kifüstölni, mert nem volt se öreg mozsarunk, se taraczkunk, se csatakígyónk. Hát aztán csak visszatértünk a hadi zsákmánynyal. Abbul küldi általam a szinét-javát kiválogatva az én uram, János herczeg, a királynak meg a királynénak.

– No azzal nagy örömet fogsz csinálni, fiam, odafenn a palotában. Ritka madár az, a ki azzal a szóval jön ide, hogy hozott valamit? S ez a huszonnégy szekér mind hadizsákmánynyal van rakva?

– De még milyenfélével? Kérem kegyelmedet, küldje oda a király sáfárját, hogy vagdalja le a szíjakról az odaforrasztott ólompecséteket s tegyen róla tanuságot, hogy nem volt semmi megsértve, az én legényeim majd aztán garmadába rakják a kincseket, hogy a mikor ő felségeik ott azon a márvány eszterhajon megjelennek, láthassák az egész diadalmat. Egyik csoportban lesznek az elfoglalt zászlók és lófarkak, másikban a fegyverek, dobok, trombiták, azután a skófiummal, gyöngyökkel kivarrott nyergek, zablák, aranyos csojtárok, no meg az ezüst paizsok, aranynyal czifrára kiverve, olyan pánczélingek, a miknek a pikkelye mint a halhéj, csupa ezüstből van. Aztán a sok drága kaftány, selyemből, kamukából, nyusztprémmel, mándrucz kaczagánynyal. Egész határ lesz az arany, ezüst edényekből, a kikről szegény ember azt se mondhatja meg, hogy ki mire használatos? Megint vég számra a sok szövöttes, tarka-barka valamennyi. Tudom, hogy a királyné mindjárt viganót szabat belőle magának. Prémek is támadnak nagy sokasággal, a milyeneket keresztyén ember soha sem látott. Húsz szekér tele van rakva ilyenekkel, tele tetéz halommal.

– Én huszonnégynek olvastam a szekereidet.

– Az utolsó négyre lesznek majd csak szépen megrökönyödve, ha annak a béllését meglátják. Azokban levágott török fejek vannak.

– Hüh, fiam! Levágott fejek? kiálta fel Szente uram. Már ő meg volt rőkönyödve. Azokat kár volt ide czepelni.

– Jajh! Nem olyan fejek ám ezek, mint más jótét-lélek feje szokott lenni. Ezek a «delik» fejei. A mi annyit tesz, hogy «bolond». Ezek mezítelen rohannak az ütközetbe, s nem adják meg magukat, a míg egyet mozdulhatnak, két kard van a kezükben, így harczolnak. Azután a sastollat nem a kalpagba, vagy a turbánba dugják, hanem két metszést hasítanak a homlokukon, s abba tűzik bele a kerecsen tollat. Ilyen fej az valamennyi.

– No már ilyen fejet csakugyan magam is szeretnék látni.

– Hát majd menten megláthatja kegyelmed, csak taszítson egyet azon a sáfáron, hogy vegye számba a zsákmányt, mert az az én lelkemre van ám bízva.

– Meglesz, fiam, ne tarts semmitől, még ma nem vész el semmi a zsákmányból, a mit a királynak hoztál. De hogy holnap marad-e belőle valami, azért már nem teszem tűzbe a kezemet. No gyere velem addig. Nézd körül a királyi palotát kívül-belül. Bámuld ki szemedet szádat. Még úgy sem mehetek a király elé, mert az a misén van, s ma sok «nagy marha» van bejelentve nála, a kit előbb fogad el mint téged.

– Ezt a kardot pedig magának a királynak hoztam, magyarázá a vitéz. Azért nem adom ki a kezemből. Nem csak a drágaságáért, csupa kárbunkulus a markolatja, hanem az emlékezetéért. Ez ama híres kurd vezér Kara Haszszán szablyája, a ki maga dicsekedett vele, hogy száz vitéz fejét vágta le ezzel. A százegyedik én voltam.

– No, ezzel ugyan ő felsége kevés embernek fogja az életét kioltani, jegyzé meg Szente uram.

Szente uram elől ment s hagyta a káplárt a háta mögött következni, a hogy illik. A várnagy rangja egyenlő volt a kapitányéval.

Szente uram végig vezette a káplárt azon a kétszáz lépésnyi hosszú folyosón, melynek az egyik oldalát veres márványba foglalt ablakok képezték, a másik oldalán pedig hős magyar vitézek képei álltak diófarámákban, elkezdve ős Bendegúztól. Innen egy széles márvány lépcső vezetett fel egy nagy terembe, a melyről Szente uram azt állítá, hogy az volt Beatrix királyné ágyasháza; a mostani királyné a férjéhez közelebb választott lakást. A falakon freskó-festmények voltak, a miknek az allegoriai értelmét a várnagy készséggel magyarázta a pártulfogoltjának, «ez itt a Bátorság, amaz a Mértékletesség, Remény, Szeretet, Hit, Erő, Vitézség, Bőség, Igazság. Közben pedig a Hunyadiak czímerei kifaragva».

Azután felnyitotta előtte a nagy köröndöt, a hol Mátyás király fényes lakomát szokott adni külföldi vendégek tiszteletére. Fenn egy körülfutó karzat, fából faragott remekben készült tizenkét szoborral. Az aranyozott padmalyt óriási gyíkok alakjai támogatták.

Megint egy más teremnek a gerendázata csupa rózsákkal és egyéb virágokkal volt ékesítve. Aztán jött egy kupolás terem, melynek boltozata a firmamentumot ábrázolta, a csillagképleteket Mátyás születése idejétől mutatva fel, köröskörül arany betükkel e distichon:

«Aspice Mathiæ micuit quo tempore Regis,

Natalis Cœli, qualis utraque fuit.»

Mindjárt e terem mellett volt aztán egy újabban épített kupolás terem, az is épen így az égi sphærát ábrázolta, azt az áspektust örökítve meg, a midőn II. Ulászló Magyarország koronáját viselgetni kezdte. Azon meg ilyen körirat:

«Magnanimus princeps, diademate gaudet utroque.

Uladislaus, tollat ad Astra Caput.»

A két nagy királyi termet egymással összekötő márvány küszöbű ajtó egyik párkányzatán:

«Mathias Corvinus, Rex Hungariæ.»

A másikon pedig:

«Uladislai hoc magnificum opus. MDVII.»

A várnagy azt szerette volna, hogyha a fiatal hadfi ennyi pompa láttára szörnyüködött volna s nagyon bosszantá, hogy ez még annyit sem mond rá, hogy «aujnye!»

– No hát láttál már ennél szebb palotát életedben, te lélek?

(A régi magyaroknál csak az a szó járta szidalmazásnak: «te lélek!»)

– Hát, nagy jó uram, czifra palotából annyi részem volt én nekem, hogy akár megcsömörlöttem tőle. Tíz álló esztendeig laktam meg a felséges Vajda-Hunyad várát; a hová az én uram és pártfogóm János herczeg küldött. Ott éltem nagy ártatlanságban a kék darabantokkal együtt. Láttam én ott faragott követ, festett falat annyit, hogy irtózok rágondolni; olyan hideg volt benne, majd megfagytunk, s a denevérek mind megrágták a kenyerünket. Áldottam a Jehovát, mikor onnan elvittek s a rongyos sátor alatt hálhattam, a hol nem volt a fejem alatt kirakott márványkép. Jobb szeretném én, ha valami mást mutatna meg kegyelmed nekem.

– Tudom. A boros pinczét. De oda én téged, fiacskám, az audientia előtt nem vihetlek, mert ha a királyné megérzi, hogy bort ittál, menten kidobat a teremből. Hát majd csak azután jön a bor.

– Azt pedig szépen megköszönöm, mert azt sem tudom mi az?

– Nem ismered a bort?

– Hát hol vettem volna? Tíz esztendeig az oláhok között, kettőig a török földön. Ott mind nem ismerik a bort. Azt hallom, hogy bolond lesz attól az ember. Nem kérek én abból. – Hanem ha jót akar velem, nagy jó uram, arra kérném, mutatná meg nekem azt a nagy csodáját a dicső Mátyás királynak, a minek az egész világra elterjedt a híre: hogy is mondom csak ki? a «bibliothékáját!»

– A bibliothékáját? Jajh fiam! A ki oda belép, még ha kanállal ette is a tudományt, úgy megretten tőle, hogy könyörögni kezd: ereszszenek innen! elveszek ebben az erdőben!

– Azt szeretném én látni.

– Ismersz valamiféle litterákat?

– Azt sem tudom, milyen fáról rázzák.

– No, akkor hát nem fogsz innen ellopni semmit. Hanem aztán tőlem ne sokat kérdezősködjél, mert én Nagyszombatban csak a humaniorákig jártam.

Azzal előkereste a nagy kulcsos karikáról a legdíszesebben kiformált czifra kulcsot, a minek a fogantyuja csupa sárarany volt s elvezetve magával a káplárt ama hosszú keresztfolyosón végig, melynek doha jelzé, hogy ennek az ajtaját ritkán szellőztetik, kinyitá előtte a rézzel gazdagon kivert vasajtót.

György lekapta a süvegét a fejéről s térdre bocsátkozék, a mint a könyvtárba belépett.

– Nem templom ez, öcsécském, mondá neki a várnagy.

– De olyan felséges, mint egy templom.

Mátyás király világhirű könyvesháza! A gazdag ornamentikájú boltozatokkal, melyeknek összefutó gerinczei közét a tudományos világ vezéralakjainak fresko-festményű képei tölték ki. A remek faragványú szekrények és körülvonuló galeriák a sorba állított foliansokkal, mind fényes bekötésben, pergamen, marokin, préselt bőr, szattyán borítékkal. Irott mű a legtöbb. A nyomtatvány még ritkaság. Az ablakok előtt roppant nagyságú földglobusz és csillagsphera. Szemben az ablakokkal egész falat eltakaró térképek s középen egy remek faragványu feszület, elefántcsontból, melyen az életnagyságú Megváltó alak oly élethű, hogy szinte hallani a nyitott ajkáról a fájdalmas felkiáltást: «Eloi, Eloi! Lámma abszatháni?» Átellenben a feszülettel egy nagyszerű óramű, mely a nap és holdjárást is mutatta.

A templomi hangulatot növelték a magas ablakok üvegfestményei s a padok és karszékek, angyalos faragványaikkal. Az ablakfülkék a lemásolók számára voltak berendezve apró kartalan székekkel és asztalokkal. Az öles vastagságú falban valódi czelláknak tüntek fel.

A fiatal katona egészen meg volt igézve a bámulattól. Egyre sohajtozott: «Istenem! Én Istenem!»

– No úgy-e, ilyen nincsen Vajda-Hunyadon?

A várnagy, hogy teljessé tegye pártfogoltja gyönyörűségét, felnyitott előtte egyet azokból a nagy márványasztalon heverő, aranyozott bőrbe kötött könyvekből, a miket drágakövekkel kirakott kapcsok foglaltak össze.

A felnyitott könyv épen Marcus híres krónikája volt a tizennegyedik századból. Talán nem is véletlenül volt odatéve; hanem hogy a bibliothecariusi hivatal ez idő szerint vákálván, a várnagy által helyettesíttetett, s Szente uram ebben az egy opusban volt csupán járatos, azt produkálta a látogatók előtt.

Épen a 38-ik lapra nyitotta a könyvet, hol egy pompás színekkel festett kezdőképen szent István király harcza van ábrázolva a bolgárokkal. A magyarok pánczélosan, dárdásan, a bolgárok hegyes süvegekkel, nyilazva. A szent király maga, fehér lováról leszállva, melyet egy czímeres apród tart kantárszáron, feje körül arany glóriával, mindkét lábával az elesett bolgár vezér tetemére tapos, pallosát emelve.

A fiatal vitéznek az tetszett legjobban a képen, hogy ime egy olyan derék szent, a ki nem hagyja magát levágni, inkább ő vágja le az ellenséget.

– Ez szent István király! magyarázá neki a várnagy.

György még jobban elbámult azon a sok betűn a kép alatt.

– Hej, ha volna ember, a ki ezt el tudná olvasni.

– Vagyok olyan ember! mondá Szente uram. S azzal a bámuló katona szemeláttára elő huzá az oldaltarsolyából a nagyító üvegét s azt az irott betüknek szegezve, egymás után leszótagolta az irott mondatot, csakhogy az latinul volt, György nem értett belőle semmit.

– De hát tudja kegyelmed, hogy mit tesz az mind?

– Minden bizonynyal.

Azzal elmagyarázta a textust Györgynek, hogy ime szent István király a bolgár fejedelmet legyőzte, megölte, s megbecsülhetlen sokaságát a kincseknek, aranyban, gyöngyökben és drágakövekben zsákmányolta rajta.

György a fejéhez kapkodott. Ha ezt szent István királyról ilyen drága könyvben megirták, megfestették, akkor hasonlónak kell az utódokkal is történni. Hisz ők is megverték, megölték a bolgárok vezérét s elhozták a kincseit nagy halommal.

Szente uram pedig büszke volt a tudományára, s még azt is megmutatta a bámuló katonának, hogy ugyanazzal a betűoldozó nagyító üveggel hogyan lehet a bükkfataplót meggyujtani, a napsugarak összegyűjtése által.

– Sokszor jön ide ő felsége olvasni ugy-e bár? – kérdezé György.

– Dehogy jön! Nem olvas az egyebet, csak pénzt; – de azt is ritkán. Legfeljebb akkor jön ide, ha egy idegen potentát vetődik Budavárába, annak szokott a király egy-egy drága könyvet ajándékba adni. – Ez a legolcsóbb adomány.

Még azután azt a szivességet is megtette a védenczével Szente uram, hogy megmutatta neki Ulászló király arczképét, hogy majd mikor a kihallgatási terembe kerül, ráismerjen a királyra, s valahogy a czímeres heroldnak ne találjon kezet csókolni.

Azalatt eltelt az idő, az audientia óráját hirdette a csengetyű; az őrök rivallása jelzé, hogy a király közeledik a templom felől.

Szente uram felvezette a katonáját a várakozási terembe.

Még akkor néhány instancziás özvegyasszonyon kívül csak az ajtóőrök, a bekiáltó s a rovatos diák voltak jelen. Ezt úgy hívták, hogy Ambrus mester.

Szente uram odavezette hozzá a katonáját s jól berekomendálta nála.

– Ezt a vitéz káplárt, a kinek becsületes neve: nemes Utyessenovics Martinuzzi György, mindjárt a püspökök és zászlós urak után bocsássa be kegyelmed a király elé: minden más egyebek előtt; mivelhogy ez János herczegnek a követje, a ki a királynak és királynénak tetemes zsákmány-kincseket hozott.

Ambrus mester rögtön felirta a káplár nevét a kezében tartott palatáblára, s utasítá, hogy csak odaálljon a háta mögé; majd ha rákerülend a sor, a könyökével taszítand rajta egyet.

György erősen belekapaszkodott a díszkardba mind a két kezével s elfoglalta az ajtó melletti helyet.

– Aztán majd ha kijösz az audientiáról, odajöjj hozzám egy pohár bakatorra, mondá Szente uram az ifjunak s nem lévén több dolga a teremben, eltávozott.

Nemsokára aztán jöttek az előkelő uraságok. A bekiáltó egymás után üvölté be az ajtón a neveiket és a rangjukat latin nyelven. Ambrus mesternek a táblája rovancsolva volt már és számozva. Gyakorlatból tudta, melyik név hanyadik szám alá tartozik? – Első az esztergomi primás, második a nádorispán; azután az érsekek, megyés püspökök, főapát urak, azután a zászlós urak, főispánok.

György magában mind utána mondta a hallott neveket. Sohasem felejtett el közülök egyet is.

Az alakjaikat is mind elevenen benyomta az emlékezetébe.

Mennyi pompa! Milyen kérkedő fényüzés! A suhogó selyemtalárok, a csengő-bongó arany lánczok; a gyémántoktól villogó keresztek! A fényes fegyverzetek! (Milyen rongyosak ezeknek a jobbágyaik odahaza!)

Elébb az egész fényes társaságnak ott kell várakozni az előteremben, a míg a királyi pár az elfogadási terembe megérkezik; az alatt senki sem türtőzteti magát, fenhangon beszélnek, mintha lakozásban volnának; a püspökök latinul, a főurak magyarul vitatkoznak; hallani dölyfös kaczagást is, s közbe egy-egy egészséges, körmönfont mondást. E sok büszke alak láttára igazolva látszik a királynénak az a mondása, hogy «az én férjem valóban a királyok királya, mert alattvaló országnagyjai mind megannyi kis királyok».

Tarka-barka világ volt az, jellemezte az egész kort. Törvényt, tekintélyt nem ismertek; még a divat törvényét sem. Minden főúrnak a viseletéről meg lehetett ismerni, hogy mely vidékről származik. A felvidékiek a lengyeltől vették kölcsön a divatjukat, azokon duzzadt a prém, ragyogott a boglár, bő volt a bugyogó, hosszúszárú a színes szattyán saru; két vállukat verte a csigákba göndörített haj; a délmagyaroszágiak ellenben hosszú, sarkig érő virágos szövetű selyem kaftányokat viseltek, török izlés szerint, keskeny prémmel, széles övet, szűk csizmát, telekes bocskorral; a hajuk rövidre volt nyírva, s csak a homlok tetején meghagyva egy üstök. Az egyiknek hosszúra eresztett szakálla volt, a másiknak simára borotvált arcza, lefelé csüggő bajuszszal: a végvidékiek még egy arany golyócskát is akasztottak a bajusz végére. A kezében az egyik tollas buzogányt, a másik szekerczét viselt, aranyozott vert ezüstből. S az egyházi nagyokat is alig lehetett a viseletük felül megkülönböztetni a világi főuraktól, a talár alig különbözött a kaftánytól, bajuszt, szakállt mindenki viselt, még kardot is az oldalán, háboru idején a püspök volt a dandárjának a vezetője. Az egyetlen esztergomi primás, Bakács, vált ki a sokaság közül, a ki bibornoki köntösben pompázott.

S ha a viseletükről nem, a beszélgetésükről ugyan épen nem lehetett őket megkülönböztetni; olyan nyers, kiméletlen szavakkal beszélnek egymáshoz, mindenkinek volt valami szemrehányása a másikhoz, a sok panasz, a keserű zok-szó egymás tetejébe hágott. Az alantas közönségtől nem is restelkedtek. Úgy lármáztak, mintha övék volna az egész királyi vár.

György az alatt az egy óra alatt mese-nagy dolgokat tanult a főurak és főpapok dolgaiból, kivált mikor egyet-egyet közülök bebocsátott a rovatoló diák az elfogadási terembe, annak azután a hátramaradtak igen szépen elmondták a viselt dolgait.

Ambrus mesternek volt nagy klepsydrája, tekenősbéka tokkal, azt ő folyvást a markában tartá s a mint öt percz letelt, ujabb főurat szólított fel a király elé járulásra. Ez az intézkedés egyrészt jó volt, másrészt nem volt jó, mert igaz ugyan, hogy öt percz untig elég egy magyarnak a kivánságait elmondani a király előtt, a ki azoknak teljesítését okvetlenül megigéri; azonban némelyiknek még sem elég, s ha az ilyennek az utána nyomakodó a sarkantyújára tapos, az nem marad visszatorlás nélkül. Ilyenformán a mely fokban apadt a szabadszájú zsivaj a várakozó-teremben, azon fokban szaporodott az elfogadóteremben, a bebocsátottak mindannyian odabenn maradván.

Egyszer a bekiáltó ismét egy új érkező nevét hirdeté.

«Comes Tomiczky, archidiakonus krakoviensis.»

Krakói főesperes! Ennek a megjelenésére csakugyan kiváncsi volt György vitéz.

És igen nagy lőn a csalatkozása. A betoppanó alak nem volt valami papi méltóság, hanem egy fényesen felcziczomázott dalia, festői lengyel öltözetben, hónaljáig felkötött karddal az oldalán, vidám, kihívó tekintettel; a ki az első belépésnél úgy tett, mintha ez az egész társaság csupa régi jó ismerőseiből állna; a legelsőnek, a kit megkapott, megragadta a kezét, a tenyerébe csapott, aztán a keblére ölelte s jobbról balról megcsókolta, a legérzékenyebben üdvözölve őt lengyelül. Azzal, hogy értett-e az üdvözölt abból valamit, vagy sem, épen nem törődött, folytatta az ismerkedést. Föl sem tehette, hogy lehessen valaki ebben a palotában, a ki ne tudja azt, hogy ki az a «Pan Tomiczky».

György azonban megeszelte, hogy Ambrus mester az ujon érkezettnek a nevét épen nem rovatolja a magyar főurak kategoriájába, hanem egy sorral alább jegyzi be az ő neve és czíme után. Ambrus mester pedig alaposan ismeri az udvar körüli dörgést.

György értett lengyelül. A Corvin János hadai között sok lengyel szolgált, azoktól ragadt rá. Körülbelül kivette Tomiczky bőbeszédű ömlengéseiből idejövetele czélját. Zápolya János, a szepesi főispán küldi őt ide, hogy számára a király leányát feleségül megkérje. – Az urak azonban nem akartak lengyelül érteni.

Így aztán lassankint megritkult a várakozó-terem, a főrendek egyenkint beszivárogtak a trónterembe, künn csak az instans plebs maradt még. Tomiczky egyedül rekedt a fényesek közül hátra. – Boszús is volt e miatt s nagy lépésekkel mérte végig diagonalis vonalban a várakozó-termet, minden fordulásnál odakiáltva Ambrus mesterre: «hát én mikor jövök?»

– Azonnal, azonnal; válaszolt a diák.

György vitéz udvarias akart lenni, elmozdult a helyéről Ambrus mester oldala mellől s odalépegetett az ablakhoz. Arról is értesülni óhajtott, hogy vajjon a katonái végrehajtották-e pontosan a megbízását. Nagyon meg lehetett velük elégedve. A téren fel voltak halmozva a zsákmányból rakott trofeumok művészi összeállításban, a szökőkut körül pedig ki volt tüzködve a huszonnégy dárda, mindegyiknek a hegyére odaszúrva egy-egy levágott deli-fő, a homlokbőrébe szúrt kerecsentollal, a mint a szél végig sepert a téren, azok a feltűzött koponyák olyan szépen integettek, nagyokat bókolva a királyi vár felé.

György arra gondolt, hogy ezt csak bele fogják festeni még Marcus krónikájába.

Szinte megrettent, a mint a nevét hallá kimondani.

Ambrus mester őt hívta fel a trónterembe lépésre, Tomiczkyt megelőzve, a hogy a várnagy utasította.

György alig talált az ajtóra, pedig ugyancsak két alabárdos állt kétfelől az ajtófélnél. Ambrus mesternek kellett rajta egyet taszítani, hogy útba igazodjék.

Mikor aztán az ajtó kitárult előtte, csaknem elveszett a szeme fénye.

Előtte állt a roppant terem mélyén a pompás mennyezetes trón két karszékkel, az egyikben ült a király, a másikban a királyné, s kettőjük között állt egy kis leány, a királyleány. Az lehetett három esztendős. Ezen akadt meg a szeme legjobban. – Hát ezt a kis gyermeket kérik feleségül?

Ez a gondolat egészen megzavarta az agyát.

Egészen elkábítá az eléje táruló látvány. Magyarország főrendei egy csoportban. Valóságos vásári kiállítása a prémnek és szakállnak. S ennyi bozont között csak három sima arcz: a királyné, a király, meg a kis királyleány. A király arcza olyan, mint egy becsületes jó matrónáé, a fehérségig halovány, kissé puffadt, a mitől kövérnek látszik; de ez nem az egészség duzzadása rajta, mert szemeit pöffedt, vörhenyes karikák szorítják össze; szemöldökei alig látszanak, olyan világos szőkék, orra buczkós. Fején valami, nagyon alacsony, gyöngygyel körülvett sapakot visel, mely hasonlít a falusi asszonyok csepeszéhez; vállait hermelin prémes palást nyomja, melynek nagyvirágú arany szövete egész termetét takarja; csak a két szikár keze látszik ki belőle, a miknek egyikével a trón karját fogja.

Szerencséje volt Györgynek, hogy a könyvtárban már látta a király arczképét, kitalálhatta, hogy kihez intézze a megszólítását.

– No csak előre, vitéz! buzdíták, a kik közel voltak hozzá.

A katona szabályos léptekkel járult a trón elé s elmondá a hadnagya által szájába rágott mondókát, nagy lélekzetet véve.

– Felséges király! Az én uram, Corvin János herczeg küldi felségednek ezt a kardot, a mely Csendereli Mehemet beglerbég szablyája volt, ki a nikápolyi csatában esett el.

S azzal átnyujtá a királynak a bolgár helytartó kardját.

Ulászló maga is mosolygott rajta, mikor azt a kardot a kezébe nyomták, a szemeiben látszott a kérdés, hogy «hát már én aztán mit csináljak ezzel a karddal?» S odanyujtá azt a királynénak. Azonban a királyné sem tudta a drága ajándékot kellőleg appreciálni. Az meg odaadta azt a kis királyleánynak. Az aztán nagyon megörült neki. Megfogta a két piczi markával, s nagyot nevetett a kardmarkolatra faragott dæmonfő szemébe.

Ekkor eszébe jutott Györgynek a mondóka folytatása.

– Azonkívül sok drága zsákmányt küldött János herczeg felségednek általam, aranyban, ezüstben és drága portékában.

– Zsákmány? Hol van? kiálta közbe egy hang s a hangadó fő előtolakodott a sokaság közül.

Ennek a főnek a tulajdonosát e névvel hallotta György az ajtónálló által bekiáltani: Pruisz Chrysostomus, episcopus Varadiensis, thesaurarius regni.

De mielőtt válaszolhatott volna, valami zavar támadt a teremben.

Tomiczky, a lengyel, odakinn összeveszett Ambrus mesterrel, hogy minek bocsátá be ő előtte a köztisztet? Utoljára erőszakosan berontott az ajtón, mielőtt az öt percze betelt volna, s ott találva maga előtt a katonát, azt erőszakosan félre lökte.

– Czo félre, paraszt!

S maga állt a helyébe a király elé.

«Czo félre, paraszt!»

Ez a szó egyszerre új lélek világát gyujtá meg a vitézben.

Hogy őtet parasztnak czimezik, s félretaszítják a király elől.

Más nemes embernek a vére tüzlánggá gyuladt volna fel erre a szóra: az ő vére egyszerre lehiggadt, valami dæmoni kevélység fagyasztotta át. Úgy érzé, mintha egyszerre a boltozatig nőne fel a fejével, s onnan nézne le erre az egész társaságra.

Hát csak «paraszt?»

Nem volt már előtte chaosz. Szemügyre vette egyenkint az alakokat. Egyszerre tíz alakot is meg tudott figyelni, s itéletet hozni felőlük. A nevére valamennyinek emlékezett. Az ott a király mellett jobbrúl Bakács Tamás, a primás. Innen rajta az a nagy fekete szakállú, Szathmáry György, a pécsi püspök. Az a daliás alak, a ki a trón oszlopához támaszkodik, s a királynénak nyájas szavakat suttog, Perényi Imre, az új nádorispán. A királyné magas, nyulánk hölgy, fehérpiros arczczal, vékony ajkakkal, nagy fekete szemekkel, mik fölött az egyenes szemöldök csak nem összeérnek, az álla szívalakú és kétfelé osztott. Öltözete granátszin bársony, gyöngyökkel himezve.

Tomiczky baljában a kardját, jobbjában a prémes kucsmáját tartva, toppant a trón elé, s fél térdét meghajtá előbb a király, azután a királyné előtt, akkor egy mazurka bókot csapva, összeüté a sarkantyúit, s azután a balkezét a csipőjére nyomva, jobbjával a süvegét magasra emelve, megkezdé az üdvözlő szónoklatát a királyhoz.

Lengyelül beszélt. Ez volt a királynak az anyanyelve.

Annálfogva György megértette az egész előadást. Jobban mint a magyar urak, a kik közül csak a felvidékiek értettek valamit lengyelül.

Különös kivánsága volt a lengyel főurnak. Zápolya János, a szepesi gróf számára kérte meg feleségül a király leányát: azt a kis három esztendős czukorbabát.

Ulászló kényelmetlenül feszengett a helyén. Ha más nyelven beszéltek volna hozzá, jó lett volna a dolga. Akkor a háta mögött álló tisztelendő Hammel uramnak azt mondhatta volna, «quid dixit ipse?» Az megmagyarázta volna neki, ő megtagadta volna rá a feleletet; azt Hammel újból tolmácsolta volna: ez akkor úgy ment volna, mint mikor két ember egyik árokpartról a másikra beszél át. Nem veszhetnek össze, mert nem érik el egymást. De lengyelül kérdezve, lengyel választ kellett adni.

– Mit akarsz? kérlek, hiszen még csak három esztendős a leányom.

– Isten és a szent szűz oltalma alatt nagyra fog nőni.

– De még a szepesi gróf is gyermek, hogy adjunk annak egy királyleányt feleségül?

– Ha lehetett tizennégy éves korában szepesi gróffá tenni.

– De hát mire való volna ez a házasság?

– Az ország nyugalma kivánja. Felséged beteges. Ha ne adj Isten, trónváltozás történik, kell egy legitim örökösnek maradni, a ki a zűrzavaroknak elejét vegye.

– De én nem vagyok beteg. Én nem fogok meghalni. Nekem még lehet fiam is.

S e szónál olyan gyöngéden tekintett a király a viruló szépségű királynéra, ki a lengyel társalgásból nem értett semmit. A király arczát átfutotta a láng, annak a tűznek a lángja, mely ötven éves korában gyulladt ki először szivében.

Most aztán a királynéhoz fordult a lengyel. Ő hozzá már francziául beszélt.

A főurak nyughatatlankodtak a sok idegen nyelven folytatott beszéd miatt. «Loquatur latine!» Kiabáltak közbe. Az ungvári unitus püspök, a ki jól értett lengyelül, fennhangon magyarázta a körülállóknak a király és Tomiczky szóváltásának tartalmát, a mi azokat nagy felgerjedésbe hozta: «Hoc non pergit! Hoc non tolerabimus!» Zúgták haragosan némelyek. Ellenben olyanok is voltak, a kik kedvteléssel sodorgatták a bajuszaikat, a kiknek tetszett a dolog, s odasuttogtak a lengyelnek: «nye bojsza!»

György mindent látott és hallott, de még nem értett semmit.

Egy kis leányt kérnek feleségül egy gyerek ember számára. Mit tartozik ez az országtanácsra? Ez családi ügy. Mi köze ahhoz ennyi bölcs honatyának? Végezzék a szülők magukban.

A mit francziául beszélt a lengyel a királynéhoz, abból már nem értett semmit. De a királyné válaszát még is megértette. Annak az arcza is beszélt. A versaillesi udvar légkörében növekedett, temperamentumteljes nő arczában eleven kifejezést nyert minden indulat, mely szavait diktálta, szeretete a gyermeke iránt, gyűlölete a kérő személye ellen, büszkesége, mely magasabb czélt tűzött maga elé, elutasító heves kézmozdulata. Meg lehetett azt érteni. Az anya is kikosarazza a kérőt.

Tomiczky ekkor a legvégső szinpadi fogáshoz folyamodott. Magához a legközelebb érdekelt félhez fordult; térdre bocsátkozék a kis királyleány elé, s annak mondá el a leánykérő ajánlatát, odakinálva neki a jegygyűrűt, közepén egy ragyogó karbunkulussal.

A kis királyleány pedig, igazi franczia vér! pajkos mosolyra hajnalodó arczczal, fogja a két markában tartott szablyát, s azzal megfenyegette a tolakodó násznagyot. Lefesteni való jelenet volt. A gunnyasztó király, a büszke királyné, a karddal fenyegető gyermek s a térdeplő követ, körül a fényes főrendek.

Ekkor a főurak sorából kilépett az a fekete szakállú püspök, s odatoppanva Tomiczkyhoz, azt kiáltá neki: «sed non facias sculptile!» s azzal eléje állt, odaplántálva magát a királyleány és a lengyel közé.

Tomiczky erre dühösen pattant fel térdéről, s haragjában belemarkolt az útját álló főpapnak a szakállába.

Erre aztán a püspök úgy ütötte fejbe az öklével, hogy a halászgyűrűjének ott maradt a véres nyoma a homlokán.

Micsoda dulakodás ez a királyi pár szemeláttára!

Jó szerencse, hogy a nádor közbeveté magát: a ki athlétai erejű férfi lévén, nagyhamar szétválasztá a viaskodókat. Tomiczkyba aztán hárman-négyen belekapaszkodtak, s kihúzták tuszkolták az elfogadási teremből, a ki aztán végig szitkozódva valamennyi országnagyon, pattogott még az előteremben, míg nehány híve – Zápolya-pártiak – utána nem ment és le nem csillapítá.

György ámult és tanakodott magában, miért kell ilyen haragnak támadni egy gyermekleány miatt? Ez a terem is egy olyan nyitott könyv volt előtte, melynek a betüit nem ismeri, csak az illusztráló képeket látja benne.

Az egész hátramaradt társaság debacchált: a királyné felállt a helyéről s nógatta a királyt, hogy vesse végét a kihallgatásnak.

Ulászló azonban nagy flegmával volt megáldva a természettől. Az ő emlékezete megkapaszkodott egy szóban, a mitől nem tudott elszakadni. Zsákmányról, arany, ezüst ajándékról beszéltek az imént előtte, a míg ez az alkalmatlan közbe nem rontott a maga esetlenkedéseivel. A zsákmányhozó még mindig itt áll. Ugyan senki sem törődik vele. De a király egy perczig sem vette le róla a szemét.

A nagy hűhó közepett a király felemelé a kezét, s megfordított mutató ujjával közelebb lépésre buzdítá a katonát, kegyes leereszkedéssel intézve hozzá a kérdést:

– Quid tulisti?

(Azt már Szente uram elmondá Györgynek, hogy ez a királynak a rendes kérdése a hozzájárulóhoz s ez azt jelenti, hogy «mit hoztál?»)

E gyakorlati értékű kérdés csillapítólag hatott a felháborodott kedélyekre. György nógatást kapott, hogy beszéljen.

Ő aztán beszélt.

– Az én uram, János herczeg, szinét-javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánynyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, a milyeneket ez országban még sohasem láttak.

Nagy érdeklődés támadt e szavakra.

– Hol van? hol van?

– Íme rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajról könnyen megtekinthessék.

A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.

– Voyons donc. Monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.

A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulcscsal, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntól az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel magasabbnak látszott a férjénél, a királyné kezén volt a kis leány.

Ők hárman léptek ki először az erkélyre.

A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, «dobzse, dobzse!»

Candalei Anna azonban előbb lehajolt a kis leányáért, hogy azt a karjára emelje, ő is lelásson az udvarra.

Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.

Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arczát.

– Ah! C’est infernal!

Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.

– Chassez le! C’est un démoniaque!

Azzal siró görcsök közt elrohant a teremből.

A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.

György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr szine változását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.

A nádor azonban értette, a mit a királyné parancsolt: «Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!» S a vállára ütött Györgynek.

– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.

Györgynek ez is rejtély volt.

– Mi nálunk így szokás.

– No hát már most csak hordd el az irhát!

S azzal a nádor intésére két darabont kétfelül karonfogta a katonát, s szépen kituszkolta a teremből, s addig meg sem állt vele, a míg a lépcsőházig jutva, a grádicson le nem taszította.

Így bocsátották el a zsákmányhozót.

(A históriaíró feljegyzi, hogy a királyné soha sem ivott többet annak a kútnak a vizéből.)

György vitéz az alatt, a míg a grádicsokon aláfelé lépegetett, elgondolkodott mind azon, a mit látott és hallott.

Ő egy diadalmas hadjárat zsákmányait hozza fel a királyhoz, melyeket az ő vitézkedése is öregbített, s a király azt se mondja neki, hogy «köszönöm», a királyné haragosan kergeti el a szine elől, s a nádorispán azt monda neki: «Hordd el az irhát!» Legalább az urának izenhettek volna egy nyájas szót, a kinek a nevében beszélt, a ki a győztes hadjáratot az ellenség tartományában befejezte: a királyi vérből származott herczegnek, Corvin Jánosnak. Milyen nagy ellentét! Mátyás király fia, meg Dobzse László között! Hanem hát ilyen király kell a magyar főuraknak és egyházi fejedelmeknek! Micsoda urak, micsoda főpapok! Emlékezett rá, hogy az urának, János herczegnek milyen véres harczai voltak a zárai püspökkel, a ki az alatt, a míg ő a hitetlenek ellen harczolt, a várát elfoglalta erővel, úgy kellett megostromolni, mint az ellenséget. A hideg harag foglalta el egész lelkét. Utálatot érzett egyenkint és egyetemesen mind azok iránt, a kiknek a nevét most hallá, az arczaikat megfigyelte. Csak egy ember iránt érzett valami meleget, azon ifjú iránt, a ki gyermek létére oda mer izenni a királynak, add nekem a leányodat feleségül, mert te öreg vagy már, nyavalyás, ha kidülsz, hadd ülök a helyedbe, a királyi trónra. Ebben az emberben van szív! Hogy is mondták a nevét? Zápolya János! Az apjáról elég rosszat hallott!

A hidegvérű lények haragja még erősebb, mint a melegvérűeké. Még a féreg szivében is van bosszú. S a tehetetlen féregnek kell sejtelemmel birni arról, hogy ő belőle még repülő lény lesz: fegyverrel, ártó fulánkkal ellátott, különben nem furná be magát a földbe, hogy ott bevárja, bábalakban, a míg szárnyai kipattannak.

György nagy elbúsultában szinte beleüté a homlokát Szente uram mentelánczába, a ki szembe jött fel a lépcsőn.

– No, fiam! hát mi történt veled? De hamar végeztél!

– Az történt, hogy kidobtak.

– Tán valami otromba dolgot beszéltél a király előtt?

– Nem én. Hanem a királyné haragudott meg reám.

– A királyné? Hát azzal mi ügyed-bajod volt?

– Egy csepp sem volt nekem, hanem a mint meglátta azokat a török fejeket, a mik a kút körül dárdára voltak kitűzve, felsikoltott és elszaladt.

– Török fejek! Dárdára tűzve? Hát ki cselekedte azt a bolondot?

– Én biz azt.

– «Ettetmeret a tyúk!» Káromkodék visszafelé fordítva a mondást Szente uram. Meggárgyultál te fiú?

– Hiszen kegyelmed maga is azt mondá, hogy szeretne egy olyan deli-fejet látni.

– Látni hát! De nem dárdára tűzve!

– Hát ezt mi nálunk odahaza így szokták.

– Jaj de nagy bolondot tettél! Most mindjárt szaladj, szedesd le a török fejeket, s dobáltasd a Dunába. No képzelem, a királyné hogy halálra rémült, mikor azt meglátta!

– De hiszen én abban a nagy ezüstkapcsos könyvben láttam egy képet, a hol egy király, meg egy királyné ülnek az aranyos zsellye-székben, s előttük egy garmada levágott fej, a hóhér készül a pallossal levagdalni a többit.

– Hja az régen volt. Az a királyné Vak Béla felesége volt, a ki a férje megvakítóit lenyakaztatá. De a mostani királyné egy finom érzésű dáma, egy érzékeny asszony. Soha sem beszéltél te még asszonynyal?

– Soha.

(Igazat mondott. Még az anyjával sem beszélt, mert az csak olaszul tudott, ő pedig gyermek-korában csak horvátul tanult a cselédektől, Vajda-Hunyadon a várban nem fordult meg asszony, a hadjáratban pedig elfutott előle valamennyi.)

– No te most, mondhatom, hogy szépen magad alá döntötted a forrót! Te most itt nem maradhatsz Buda várában.

– Nem is maradnék, ha ezt a palotát nekem adnák sem. Megyek egyenest a pajtásaimmal vissza az én uramhoz, János herczeghez, s elmondom neki, hogy fogadták az ajándékait fényes Budavárában.

– Dehogy mégy ahoz fiam! Dehogy mondasz te annak egyet is, mást is! Látod ezt ni?

Azzal a várnagy valami furcsát huzott elő a kaftánja alól. Egy fekete pecsétes levelet, a mi egy hosszú nyelű két ágú villára volt feltűzve.

– Látod ezt ni?

– Látom. Paksaméta. De mi a kőnek van ez cserepcsikra tűzve, mint a szalonna, a mit meg akarunk piritani tűznél?

– Hát hogy ezt is tüzön megfüstöljük. Ez a levél olyan vidékről jön, a hol pestis pusztít. Ebben a levélben van megirva, hogy a te kedves urad, János herczeg meghalt.

György halálsápadt lett erre a szóra.

– Meghalt? hebegé, s a falnak esett ijedtében.

– Jól járt szegény, mondá a várnagy. Mi is jól jártunk vele, hogy elköltözött. Nem találta helyét a világban. Lágy ember volt, a ki hozzá támaszkodott, eldült.

György csak összeroskadt ott a lépcsőház szegletében, s fejét két karja közé temetve, elkezdett keservesen sírni.

Szép figura! Egy huszár a ki sír.

Hát valakinek csak kellett Mátyás király fiát megsiratni!

A feleségnek volt már, a ki vigasztalja!

– No fiacskám, te csak sird ki magadat ide lenn kedvedre. Mondá a várnagy. Én sietek fel ezzel a villára szúrt levéllel a királyhoz. A király, tudom, hogy a mint azt meglátja, s azt hallja, hogy «pestis», azonnal befogat s egész pereputtyostúl költözik Csehországba. Majd ha visszajövök, akkor felszedlek a földről, aztán beszéljünk róla, hogy hová dugjalak be.

Azzal csendesen ballagott fel a lépcsőkön Szente uram, jó messze eltartva magától a sokszor felfüstölt gyászhirlő levelet.