II. Fejezet. Magister Kaminarius.

Zord, nedves, érdes idő volt.

Ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.

A szép, szobadíszül is szolgáló majolikakályhák még azon időben nem divatosak Magyarországon, a kastélyokban kandallók voltak, a közrendűek házában banyakemenczék, vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem lehetett kandallót beállítani. A helyett a háttérben volt alkalmazva egy hordozható rézkatlan, török mintára, melyet megtöltöttek bükkfa parázszsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése alá, a ki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüst medenczét, mely szintén parázszsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a sokaság a teremben, a nélkül is elég meleg támadt.

Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe. Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával előhuzatta a szék alul a parázsos medenczét s rárakta a lábait. – Aztán következett volna, – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.

Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, a hová neki, mint várnagynak, mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára felnyársalt fekete pecsétes levelet.

A ki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az? Levél a pestises tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb gyülésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját, elsietett a terem hátulsó ajtaján.

A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, ki hasztalan kinálfa fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.

Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett felbontani a gyászpecsétes levelet s felolvasni a rendek előtt a tartalmát. János herczeg udvari káplánja tudatá ékes stylusban, hogy Mátyás király fia az alólirt napon, a halotti szentségek felvétele után, csendesen elszunnyadott az Úrban.

Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokból álló társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a hitelezőjük meghalt.

– Requiescat in pace… Dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is utána fohászkodtak.

Soha jobbkor nem halhatott volna meg.

Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet archivumba tegyék-e?

– Isten őrizz! Monda a püspök.

– El kell égetni! kiálták a főurak.

Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a veszedelmes papirostól s odasietett, a mit legközelebb látott, a trón alatt levő parázsos medenczéhez.

Jó szerencse, hogy a mácsói bán elkapta a gallérjánál fogva.

– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha le nem ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték.

Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, a hol az lobbot vetett.

Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:

– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János herczeg katonái, a kik a szekereket felkisérték, az uruk meghalván, lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek s aztán Isten hirével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba magaviseletéért, melylyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba tétetvén.

Az utóbbi parancsot Szente uram aképen hajtotta végre, hogy György vitézt bevitte magához s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy óráig, nem kenyéren és vizen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és főtt musttal.

– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sirás-rivás, buslakodás mind nem használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.

– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy ki lesz az, a ki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem fogadok.

– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, a kit elfogadhatsz; mert az a szepesi gróf: Zápolya János.

– Ah! Az a fiatal főúr.

– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is épen olyan válogatós a szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, a mit Tomiczky által küldött. Egy olyan legényt keres, a ki fiatal, katona volt, talpig becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jó indulatú, nem részeges, nem menyecskés, – és a mellett se irni, se olvasni sem tud.

– No ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.

– Magam is mindjárt rád gondoltam.

– S aztán mi volna ez a szolgálat?

– Ennek a czime «Magister kaminarius».

– Mi az ég csodája az?

– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több.

– «Magister kaminarius!» – Zápolya Jánosnál!

– Ez az én jövendő uram király akar lenni, monda a vitéz.

A várnagy bámulva nézett rá.

– Hát te hol veszed ezt?

– A lengyel beszélte a király előtt, – az, a kit kidobtak.

– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No hát én még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a kis fiát karjánál fogva a levegőbe: «héj csak te ekkora volnál most: akkor téged tennélek meg királynak». – János «ekkora» már, s nem felejtette el, a mit az apja mondott.

– Szolgálatába állok.

– Úgy én megirom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, a mi rád néz, nem végzik lóháton.

– Majd búcsút veszek a «Ráró»-tól.

– Aztán a kardodat is le kell tenned.

– Már attól nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél ki nagy veszedelemből. Ha megszorítottak, azt mondtam: «nem vagyok egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!» Nézze meg az élét kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert soha sem gyaláztam meg a kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még egyszer valaha az én jó kardomért.

Azzal leoldotta az övéről a kardját s megcsókolta a pengéjét, aztán átadta a várnagynak.

– Ne busulj fiacskám, biztatá a várnagy, majd kapsz e helyett más oldalfegyvert az új gazdádnál.

Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.

Szente uram aztán utasítást adott neki.

– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, a ki Zápolya Jánosnak a totumfacja s vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon ülni.

– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképen azért nem akarok az ő kiséretében kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én, mi az a kocsival döczögés? Egy nap egyik toronytól a másikig. Ha én gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább megérkezem Szepes-Váraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és tyúkteleltetőjével.

Szente uram helyeselte György szándékát s azonnal pennát faragott; megirta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta Györgynek, öt denár utiköltséggel, meg egy somfa suhogóval együtt s azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetés idő, útra bocsátá őt, Istennek hirével.

Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfabotjával a czifra várkaput.

– Ki fogsz te még egyszer nyilni én előttem!

Lóháton jött fel Budavárába s gyalog jött ki belőle.

Igaza volt, így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján döczögtette volna magát, a hol még az a mulatsága is meg lett volna, hogy a hol dülős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros uton.

Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, a ki megértvén a benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a legénykét és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, a milyen megilleti a magister kaminariust.

Igen szép jelmez volt, sötétvörös dolmány, zsinór helyett ezüst tölgyfalavelekkel, buzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású, hosszúszárú sárga csizmával. György csinos ficzkó volt benne.

– No most még hegyébe jön ez a «melledző».

A melledző parasztviselet. Az úri-rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrből, csak elől fedi a termetet, hátulja nincs.

– Mirevaló lehet ez? Kérdezé György a sáfártól.

– Hát hogy a tűz ki ne likaszsza a szép ruhát.

– Tűz? – Ebből azt itélte György, hogy ő rá valami olyan feladat vár, a hol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjubőr melledző a muskéta-golyót bajosan fogja fentartani.

Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához csatolta. Az övnek volt egy nyujtványa, a mi egy lyukas tokban végződött. Ilyen van a bőröveken, a melybe az egyenes kardot, vagy a vadászkést szokták dugni.

– Hát a fegyver, a mit beledugjak, hol légyen?

– A fegyver? Mondá a sáfár. A biz itt van. Itt a baltád.

– Balta? Hát minek nekem ez a balta?

– Hát, a mikor szükséges, a fát felaprózni vele.

– Fát felaprózni? Hát mi az én hivatalom?

– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? «Magister kaminarius».

– No igen, magister kaminarius. Hát mit jelent az?

– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befüteni s a tüzet folyvást eleventen fentartani. «Kandalló-mester» vagy.

György odadobta a baltát a sáfár lábához nagy mérgesen.

– Vezessen kegyelmed a főispán elé!

Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a szája is tátva maradt ijedtében.

– Meg ne egyél, vitéz katona! úgyis odavezetlek.

S átvitte Györgyöt a várkastélyba s vezette a míg sok szobán és folyosón keresztül eljutottak a czimerterembe. Annak a nagy vörösmárvány kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.

– Ez lesz az egyik kandallód. Mutatá a sáfár Györgynek.

A terem egyik szárnyajtójánál ácsorgott a janitor.

– Pokválem, janitor, üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót, odabenn van a serenissime?

– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam prüszkölni.

– Mondtad rá, hogy «prosit?» No hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van az új magister kaminarius.

A janitor bement, meg kijött s mutatá a könyökével Györgynek, hogy bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy «zbógom» s azzal visszatért.

György két ajtón keresztül jutott be a szepesi gróf szobájába.

Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfatáblákkal borítva, hosszú góth idomú ablak szines üvegkarikáin keresztül szürődött be a világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázs tüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas pánczélos vitéz arczképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek festményekkel a kandalló párkányán arany és ezüst billikomok és vedrek. Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.

Zápolya János ott állt a kandalló előtt, violaszin bársony zubbony volt rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a szines ablak derengése világította meg alakját. Szép szabályos, nemesvonású arcza volt, alig pelyhedző bajuszszal büszkén fölvetett ajka fölött, annál sűrűbb szemöldei s szokatlanul magas homloka, mely a szemöldök csontoknál erősen kidudorodott. Haját elől üstökbe csavarintva, hátulról rövidre nyirva viselte.

Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.

– Te vagy Utyessenovich Martinuzzi György, kérdezé az előtte álló ifjutól.

– Nemes Utyessenovich Martinuzzi György, ismétlé kiegészítve az ifju.

– Igen. Nemes. Úgy kivántam. A kit a budai várnagy, mint magister kaminariust rekomendált be hozzám.

– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem tudtam, hogy mi az? De kegyelmes uramnál bármely szolgálatot elvállaltam volna, ha a kocsisi, vagy lovászi lett volna is. Nincs is semmi panaszom az alacsony sors ellen, a mibe beálltam, csupán attól vagyok idegen, hogy én az oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, a kinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok fegyvere, a pakulároké, én azt az övemben nem hordozom.

Zápolya meglepetve nézett az ifju arczába s aztán a vállára ütött.

– Ember vagy fiu! Az én emberem vagy! Ilyent kerestem én. Igazad van.

Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost, elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt oda nyujtá Györgynek.

Györgynek az arcza lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve tokjába illeszté.

– Te katona voltál? kérdezé Zápolya.

– Igenis, kegyelmes úr, János herczeg huszárezredénél. Vele jártam a bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a zsákmány javából a király és királyné számára. Azok között volt huszonnégy levágott deli harczosfej. Én azokat kitüzettem, tudatlan észszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a palotából.

Zápolya ajka gúnymosolyra vonult.

– Azt elképzelem, – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél vissza a te régi uradhoz, János herczeghez?

Az ifju felelni készült; de csak annyit tudott elmondani:

– Azért, mert… akkor a görcs az állkapczájába állt; a két szeme megtelt könynyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem birta visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – «János herczeg meghalt!»

Zápolya arczán e szóra összevillámlott az a kettős világítás, a tűz és a napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.

– János herczeg meghalt!

Egy nagy hatalmas vetélytárs mult el a világból. A legjogosabb trónkövetelő, mert Hunyady Mátyásnak fia és a mellett a mostani báb-királynak leghívebb támasza!

– Pestisben halt meg, mondá György.

Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában, míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán oda állt György elé.

– Nagy hírt hoztál vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni nálam. De még inkább azokért a könyekért, a mik urad miatt fakadtak előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, a mit kastélyomban elvállaltál. A magister kaminarius én nálam nem cseléd; hanem belső bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell kandallóinkban. A ki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám, ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a hugom termeibe; az egész ház rá van bízva, lát mindent, a mi történik, tud mindent, hogy kik járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy mindezek fölött irni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben azt, a mit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kamináriusnak.

– Hiven fogom azt teljesíteni, mondá György, bal kezével a dákos markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt, kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.

Zápolya nem engedte azt. Erős kézszorításra merevíté meg a jobbját.

– Nemes emberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. – Fiatal vagyok arra. – Te meg épen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz.

Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya János. Jobban, mintha aranynyal vásárolta volna meg. Az egyik ifju bele volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort, nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett ifju talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, a ki a királynak azt meri izenni: «add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra ülni!» és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával! s azt mondja neki: «te nemes ember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek».

De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte álló ifjuban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szivet. Az a köny, mely Corvin János halálhirének elmondásakor György szemeit elhomályosítá, beszélt erről a szívről.

Még többet is tett vele Zápolya.

– Szeretnék felőled még többet is megtudni, mondá Györgynek, mint a mennyit a budai várnagy leveléből megértek. Ülj le ide e székre.

– Hadd álljak, kegyelmes uram.

– Fogadd el a kinálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a biboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.

S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a kerevetre dült le.

– A te atyád, Utyessenovich Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve, sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hivatod magadat?

– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovich Gergely horvátországi főispán, a mit úgy hinak, hogy «comes»; s ezt grófnak is mondják, a hogy kegyelmességedet is «szepesi grófnak» hiják inkább, mint főispánnak. Vára igenis van az Unna partján épen a török járás útjában. De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalócz seregek falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait elrabolták, szántóföldei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon soha. Csak a harczos dandára maradt meg az apámnak.

Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó kalandokra, s a mi martalékot így ejthettek, abból éltek. A bátyáim az apám első feleségétől születtek. Hajlott korában másodszor is megházasodott az öreg, elvett egy velenczei származású olasz leányt, a Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros hölgynek ismertem már, meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolcz esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, a miért engem a világra hozott, mert neki gyermeke soha sem volt. Onnan gondolom, hogy a mióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a kastélyból, féltem is tőle s boszantottam, a hol tehettem. Egész gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem. Úgy éltem, mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A másét sem kiméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az apám nevén hijjanak, a minek szégyenére váltam s az anyám neve maradt rajtam: «Martinuzzi».

– És ezért nem tanultál meg írni és olvasni?

– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az egész vármegyében, az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, a miben fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim. Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, a ki idősebb volt is s egy fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt-itt, a homlokomban, nem tudom mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre. Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édes testvére. Nagy kamasz voltam már, a mikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. Gyalog mentünk odáig, kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a szép tornyos városba, épen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt magával a templomba. Ott az oltár közelében, a hol a vasrács van, letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő asszonyoktól azért a fenhangon való kérdezősködésért, a mit az anyámhoz intéztem, «mért csinálják ezt? mért amazt?» Tetszett a czeremonia. Végre az anyám azt sugta fülembe, hogy no már most fogjam be a számat, mert a ki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat: «jó napot keresztapám!» A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé. Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat furni kettőnknek a sokaság között, a miért nagyon megszidtak. A templomból aztán egyenesen mentünk az anyámmal a püspöki palotába. A czifra portás a mint az anyám nevét meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márvány lépcsőkőn, azután egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellet várakoznunk, mert a keresztapám épen ebédelt. Egy nagy gömbölyű asztalnál ült egyedül. Szép piros orczájú, domború termetű úr volt, violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes étek, a minőket én soha sem láttam. Csak a szaga csiklándozta az orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett hozzá s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot parancsolt s elébb kihúzva a zsebéből a violaszin selyemkeztyűt, azt felhúzta a kezére. A keztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy nyujtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.

– Hát nem hívta meg az anyádat az asztalhoz? A testvérét?

– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést egyedül, ivott közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle szinü borokat. Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, a mire nyers hangon adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt, de nagyon el voltam keseredve a miatt, hogy legalább egy ludczombot nem ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani horvátul: «No hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?» Én erre a magam buta eszével az felelém, hogy «láttam bizony, hogy kegyelmed keresztapám a templomban is egyedül ivott, idehaza is egyedül iszik.»

– Hüh! Sziszent fel Zápolya, felegyenesedve fektéből. Hisz ez őrült mondás volt. (Zápolya igen vallásos érzületü volt s nem tűrte szent dolgokban a tréfát.)

– Tudom már, hogy az volt, megtanított rá a korbács. Kaptam aztán abból annyit, hogy három ebédre elég volt.

– De hát nem voltál te azelőtt soha templomban?

– Soha. Vidékünkön minden templom le volt égetve. Egy rácz kápolna volt csupán, az is fából, abba meg nekem nem volt szabad belépnem. Nagy néha vetődött hozzánk egy kószáló barát valahonnan, a ki a tornáczban misét mondott. Annak meg kellett gyónni az egész háznépnek. Én is meggyóntam neki, s azalatt kicsentem a csuhája zsebéből a füstölt kalbászt, a mit az ángyomtól kapott.

– No te rád, nemes vitéz, ugyan sok igazítás elfér.

– Tudom én azt magam is, csak azt tudnám, hol igazítanak meg?

– Hát nagybátyád, a püspök, nem tette meg?

– Az kikergetett a palotájából, hanem elébb jól megveretett. Én aztán elbújdostam a világba. Találtam egy nagy erdőt, abba belebódorodtam, napokig eltévelyegtem benne. Éltem málnával, mogyoróval, a mit az erdő adott. Éjszaka odvas fákban háltam. Megkergetett a farkas, megkergetett a kurta kigyó. A farkast elhajigáltam magamtól kövekkel, a kigyót elvertem husánggal, hanem egyszer valami szörnyeteg nagy állatra kukkantam a bozótban. Soha sem láttam még olyat. Szarva van, mint a bikának, de maga sokkal nagyobb annál. Iszonyú nagy széles feje, vastag nyaka egészen benőve sörénynyel, a két lapoczkája között egy nagy púp.

– Az egy bölény volt!

– Az ám. Megmondták később. Ott legelt két tehenével meg egy borjával. A mint meglátott, dühösen rohant rám. Én felfutottam egy fára, akkor elkezdte a nagy fát döngetni a kemény homlokával. Azt hittem, hogy kidönti a helyéből. A szarvaival tépte a gyökereit s bömbölt iszonyú módon. Én szépen beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne bántson, hisz én csak egy szegény gyerek vagyok, soha se ettem borjuhúst életemben, nem vádol a lelkem, hogy valaha a familiájának vétettem volna, de csak nem engesztelődött meg. Ott maradt a fa alatt egész nap. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd odább megy. De éjjel is ott maradt. Akkor tudtam meg, hogy ökör, tehén nem alszik soha, ha lefekszik is ébren marad. Reggel egy kis időre elment legelni, de minden neszre figyelt, s a mint meghallotta, hogy én kezdek czihelődni a fáról, egyszerre odarohant s ujra elkezdte a fát döngetni. Az éhségemet csak elvertem a fáról szedett bükmakkal, de a szomjúság majd megölt, a faleveleket rágtam. Egyszer csak este felé puskadurranás hangzott az erdőben, erre a vadállat akkorát ugrott, hogy szöktében megfordult maga körül, s arra aztán a hozzátartozóival együtt neki vágtatott a legsürűbb bozótnak, csak úgy recsegett alatta a csalit. Én aztán nagy sietve lemásztam a fáról s futottam abban az irányban, a honnan a puskalövést hallottam. Ezalatt egészen rám esteledett. Sötét volt, a sok szentjánosbogár csillogott körülöttem. Végre tüzet láttam felcsillámlani a fák között. Arra felé futottam. Nagy tűzrakás volt. Mellette valami harmincz ember guggolt és hasalt, ketten pedig egy fanyárson egész dámvadat sütöttek, még a szarva is rajta volt a fején.

– Bizonyosan orvvadászok voltak.

– Ha még orvvadászok lettek volna! Haramiák voltak, zbojnikok, a kiknek a nevét már sokszor hallottam emlegetni, a «cserveni dolmán» czimborái. Mingyárt rájuk ismertem a veres dolmányukról. A mint engem észrevettek, egyszerre felugráltak, puskáikhoz, handzsáraikhoz kapkodtak, csak aztán csillapodtak le, mikor látták, hogy csak egy fegyvertelen suhancz jön eléjök. Azért mégis meg akartak ölni, hogy hátha kém vagyok. Hanem aztán a harámbasájuk megszánt, «Ne bántsátok! Hátha hasznát vehetjük ennek a ficzkónak?» Azzal oda állított a tűz mellé, hogy nagy fakanállal öntözgessem a nyárson forgó pecsenyére az alatta levő teknyőben meggyült forró zsirt, attól az porhanyóbb lesz. Az alatt kikérdezett, ki vagyok, honnan jövök? Elmondtam neki mindent hegyiről-tövire. A zsiványoknak nagyon megnyertem a tetszését. «Hisz ez nekünk való ficzkó!» A mint aztán a bölénynyel való rémületemet elmondtam előttük, akkor meg nem foghattam, hogy miért ordítanak fel olyan ujjongással, mintha valami elásott kincsre bukkantak volna? A harámbasa odajött hozzám, s vállamra ütött, pajtásnak nevezett s aztán maga vágott le a pecsenye megsült részéből a számomra egy darabot, s a kezembe nyomta, a mit én nagy mohón befaltam. Azután egy kulacsból innom adott valamit, a mi savanyú is volt, édes is volt, s úgy égette a torkomat, mint a tűz. Akkor aztán azt mondá a harámbasa, «jól van ficzkó, holnap szabadon elmehetsz innen, elvezettetlek egész odáig, a hol meglátod Lepoglava várát.»

– Az volt Corvin János herczeg lakhelye.

– Megtudtam azt is. A harámbasa azt mondá, hogy a legelső embernek, a kivel a várkapuban találkozom, csak annyit mondjak, hogy engem a bölény megkergetett, akkor bizonyosan a herczeg eleibe fognak vezetni, s az engem ezért jól meg fog jutalmazni.

– Értem. A bölény olyan ritka vad már az országban, hogy kevés vadász tud egyet elejteni.

– Azután azt mondá, hogy majd én fogom a herczeget és vadászkiséretét elkalauzolni arra a helyre, a hol a bölénynyel találkoztam, még azon éjszaka. Akkor még egyszer adott innom a kulacsból. Én attól aztán úgy elálmosodtam, hogy eldültem a földön s elaludtam a tűz mellett. Egyszer azonban egy haramia jól oldalba rugott. Meg akarta tudni, hogy alszom-e igazán? Én fölébredtem a rugásra, de mégis úgy tetszett, mintha alunnám. Hallottam, hogy mit dödörögnek a zsiványok maguk közt. Hogy a czimboráikat összecsődítik, vannak kétszázan, s mikor a herczeg a vadászkiséretével lejön az erdőbe a bölényt keresni, egyszerre körülfogják, foglyul ejtik s akkor aztán rémséges nagy váltságdijat fizettetnek érte, azon megosztoznak. Azt is mondták, hogy nekem is adnak belőle s aztán felvesznek a czimboraságba. Nem is nagyon bántam. Hisz ezek vitéz czimborák, hátha még egyszer én lehetek a vezérük. Egész életemben mindig azt hallottam, hogy rabolni vitézség.

– Hát aztán megtetted, a mit a haramiák rádbiztak?

– Meg biz én. Eljutottam Lepoglava alá s a mint ott egy hajdúval találkozám, mondám neki, hogy láttam az erdőn a bölényt. De csak hogy a tenyerén nem vitt a herczeg elé. Annak is elmondtam, a mit láttam és tapasztalék. Nem kellett semmit hozzátennem, nem volt mese. A ki nem látta a bölényt, az nem tudja elmondani, milyen a bölény. A herczeg nagyon megörült a beszédemnek, s rögtön rendeletet adott a sáfárjának, hogy engem öltöztessenek fel jó tiszta ruhába, olyan ágról szakadt is voltam! Ez a jósága úgy meglágyította a szivemet. Valami nagy keserűség fogta el a torkomat, sirva fakadtam. A herczeg azt kérdezte, miért sirok? «Azért, mert olyan czudar gonosztevő vagyok. Én téged most kelepczébe akarlak csalni, hogy majd mikor a bölényre mégy vadászni, a haramiák elfogjanak, magukkal vigyenek, nagy váltságdijt fizettessenek érted.»

– No az becsület volt tőled.

– Meg is lett a jutalma. János herczeg megdicsért s aztán leküldött a csatlósaihoz, hogy tartsanak jól. Másnap pedig erős vadászkisérettel elindult az erdőbe az én vezetésem mellett, de elébb éjszaka két csapat muskétás lett két oldalra elbujtatva, a kik a rablókat körülfogják, a míg azok a herczeget akarják kézrekeríteni. Egész csata lett abból, én magam is részt vettem benne, puskával a kezemben. A rablók egy része elesett, más része fogságba került, de a harámbasa egy csapattal kitört a kelepczéből és elmenekült. A fogoly rablókkal röviden elbántak, valamennyit felakasztották az erdő szélében az út mellé. Engemet aztán pártul fogott a herczeg s rövid időn felvitt magával Buda várába, egy időre maga is ott telepedett le. Ott bizony henye életet éltem a cselédség között, egész nap lebzseltünk, egyéb dolgunk sem volt, mint a lovakat, hintókat tisztogatni a sártól. Mikor aztán a herczeg megint vissza akart térni Horvátországba, engem oda hivatott magához, s azt mondá: «te édes szolgám, nem jösz velem Lepoglavára, mert ha ott a rablók elkaphatnak, a minapi elárultatásukért majd nagy kegyetlenül bánnak veled; hanem lemégy Erdélybe egy muskétás hadammal, az én vajda-hunyadi váramba s ott vársz, a míg ismét érted nem küldök. Nem fogok rólad elfelejtkezni.» Ott felejtettek biz engem öt esztendeig.

– No ott ugyan nem sok hasznos dolgot tanulhattál.

– De igenis tanultam, lóháton karddal, kopjával verekedni, aztán meg magyarúl, lengyelül, oláhul beszélni.

– Az is szép tudomány.

– Egyszer aztán jött a parancsolat a vajda-hunyadi várőrséghez, hogy gyors iramodásban siessen a Vas-Kapuhoz a herczeg hadaihoz csatlakozni. Az én uram megkezdte a Dunán túl a törökök ellen dicsőséges hadjáratát. Mindenütt ott voltam a testőrhuszárjai között s magamviseletével kiérdemeltem, hogy zászlótartónak kinevezett. Hadnagygyá is megtesz vala, ha írni és olvasni tudok. A nikápolyi csatában levágtam a török szarácsiak vezérét páros viadalban. Ezért azzal jutalmazott meg a herczegem, hogy én rám bizta a király és a királyné számára kiválogatott hadi zsákmány felszállítását Buda várába. Hej, micsoda csába reménységek között mentem oda! Azt hittem piros csizmát adnak, aztán azt kaptam, hogy kilöktek a várból s még a lovam is elvették.

Ez emléknél összeszorítá a torkát a keserűség az ifjúnak. Egész gyermekes panaszhangon mondá:

– De hát miért? De hát miért? Hát tehetek én arról, hogy a királynénak olyan gyönge szive van, hogy nem tudja az ellenség levágott fejét utálat nélkül meglátni? Hisz azért királyné, hogy ne legyen olyan gyönge, mint más asszony.

Zápolyának tetszett ez a kifakadás.

– De hát nem soká fájt nekem az, hogy a királyi várból kitették a szüröm, mert nyomba jött utána az a hír, hogy az én jó gazdám, a dicső János herczeg meghalt. Ez a nagy fájdalom elnyomta azt a kisebbet.

– Derék fiú vagy, György.

– Most pedig meg vagyok vigasztalódva, hogy a jó uram helyett kaptam egy másik jó urat. Olyan hiven fogom szolgálni kegyelmességedet, mint a hogy szolgáltam a régit s ha Isten megsegít, talán még annál is jobban.

– El is várom tőled. És most azonnal bevezetlek a hivatalodba. Itt az én szobámban csak egyszer kell a tüzet megraknod, délben, én nem szeretem a meleget. Hanem a czímeres teremben már korán reggel kell tüzet szítanod mind a két kandallóban, s azt időnkint élesztened, ott egész nap mindig akad vendég úr, a ki a dőzsölő asztalnál ül s azoknak eddig az volt a szokásuk, hogy koczkát vetettek egymás között, ki tegyen ismét fahasábokat a tűzre? mert a pórt nem türik a teremben, itt pedig nemes ember, a ki szolgálatot tegyen nem akad. Azután a herczegnő, az anyám szobájában kell befűtened a kandallót, de mielőtt belépsz, háromszor kell kopogtatnod az ajtón, s addig várnod, a míg egy sípszó nem felel belülről. Akkor aztán jönni fog egy fraj, a ki felnyitja előtted az ajtót. Mikor belépsz, semmi üdvözletet nem kell mondanod, se «jó reggelt», se «dicsértessék»-et, csak a kandallóhoz menned, felszítanod a tüzet s aztán csendesen eltávoznod.

– Azért vannak ezek a sarok nélküli saruk.

– Gyere utánam.

Zápolya néhány hideg szobán keresztül elvezette az új szolgát a nagy czimerteremig.

Hosszu, komor, sötét terem volt az, ódon freskó festményű falakkal és márvány oszlopokkal, melyeknek közeit családi czimerek, fegyverekből összerakott trofeumok diszíték. Magas nehéz pohárszékek két oldalon, ezüst és aranyozott billikomokkal és vedrekkel megrakva, többnyire műremekei az olasz ötvösművészetnek. Két pánczélos vasember a két ajtó mellett. A terem két végében roppant nagy kandallók, a mikben egész máglyatűz égett. A terem közepét elfoglaló nagy tölgyfaasztal mellett ült «már» valami tíz vendég úr, vagy talán «még». Lehet ám, hogy a tegnapi vacsorától feledkeztek ottan.

Mikor Zápolya belépett a terembe, hangos üdvözlettel fogadták:

– Adjon Isten, a mi nincsen!

Ez az igazi magyar üdvözlet.

A válasz pedig az rá, hogy «vegye el, a mi van!»

Hát ezuttal mind a két kivánság beütött.

– Atyafiak! mondá Zápolya, itt a rég keresett magister kaminarius. De nagy hírt hozok, meghalt János herczeg.

Hahó! Milyen örömriadal támadt erre. Az urak a billikom fenekével ütötték az asztalt. «De már erre nagyot iszunk!»

De egy közülök mégis elszégyelte magát a jövevény előtt s magyarázatát adta az örömnek.

– Már tudniillik annak az örömére, hogy van már magister kaminarius, nem kell magunknak sors szerint fát rakni a kandallóba.

De Györgynek több esze volt ám, mint hogy azt elhigyje. Valamennyi arczon olvasta az igazságot, irásból nem tudott, de szemekből tudott olvasni, hogy nem az az oka ennek a diadalmas hálálkodásnak, hogy adott Isten, a mi nem volt eddig, egy alkalmas kandallófűtőt, hanem hogy elvette, a mi legjobban útban volt, az igazi törvényes és méltó trónkövetelőjét a roskadozó magyar királyi széknek: Corvin János fejedelmet, Zápolya versenytársát.

György hozzálátott gépies egykedvüséggel a hivatalos feladatához, rakta az új hasábokat a lankadozó tűzre. Az urak folytathatták az eddigi beszélgetést, a minek új elevenséget adott a most hallott nevezetes halálhír.

Volt egy közöttük, a ki csitítá a többit: «halkabban urak! Zsindely van a háztetőn». Ez Györgyre czélzott. Erre aztán Zápolya diákul mondogatott valamit az uraknak, a miből nehány szó, az oláhhoz hasonló, megragadta György figyelmét: principis vexillarius, nobilis, fidelis: (a herczeg zászlótartója, nemes, hűséges) litterarum ignarus (írástudatlan): ő róla beszélt. Az urak meg lettek nyugtatva s hangosabban folytatták a beszélgetést.

– Most átmegyek az anyámhoz, e gyászhírt tudatni vele. Mondá Zápolya az uraknak s aztán Györgyhöz fordúlt s megszólítá a czímén: «magister kaminarius! jöjj velem: majd bevezetlek a herczegnőhöz».

Györgynek egészen melege lett attól a szótól. A herczegnőhöz! Hát szinről-szinre fogja látni Zápolya István büszke özvegyét: a hajdan hirhedett szépséget. Tán még most is az?

Csalódott azonban: a bevezetés alatt nem a herczegnő volt értve; hanem csak annak az udvari frajja, a ki a kopogtatásra kinyitá az ajtót. A leányasszony hamis szemű, szőke fehér személy volt, gödrös piros orczával, fitos orrocskával, a ki előtt nem nagy respektusa lehetett Zápolyának, mert be sem ereszté az ajtón: fogta a kilincset, úgy állta el az útját, s azt kérdezé tőle: «mi lesz úrfi»?

– No Biri, hát be sem eresztesz? Fölkelt már az anyám?

– A herczegnő még nem kelt föl. Ott kinn tágasabb.

Szemtelen persona! Jegyzé meg magában György. Így beszélni az én urammal! Miért nem üti pofon?

De nem ütötte bizony, hanem azt mondta: «no hát majd későbben jövök» s hátralépett. Aztán előre tolta Györgyöt a leányasszony elé.

– Hanem ezt a legényt csak bocsássa be a szobába. Ez a magister kaminarius. Budáról jött.

A kisasszony dévaj kedvvel csapta össze a kezeit s pajkos vidámsággal monda:

– Ejnye, édes lelkem, más rózsája! Kend ugyan helyrelegény! Hát kend lesz a kandallómester? No ha elalszik a tüze, csak szóljon nekem: adok kölcsön.

No ez már épen szokatlan beszéd volt György előtt. A dalmatáknál megköveznék azt a leányt, a ki így beszélne a legényhez.

Azzal a leányasszony igazságot tett a két kopogtató között: Zápolyát az egyik kezével kitolta a két ajtó közül, Györgyöt pedig bevonta az ajtón a másikkal. S azzal bezárta az ajtót kulcscsal.

S akkor is egész fenhangon fecsegett. Még ott csak az előszoba volt, tulajdonképen a fraj lakása. Itt elébb megállítá Györgyöt.

– Hát hogy hívják kendet, galambom?

– Martinuzzi Utyessenovich…

– Jaj, ne azt a hosszút mondja, hanem a rövidet.

– György.

– Ah! Ez szép név! Ez az én bálványom! Gyuri, Gyuricza, Gyuszika! Melyiket szereti kend legjobban?

– Én csak azt szeretem, hogy «György».

– Jaj akkor én nekem mindig «Gyöngyöm»-re fog menni a szám.

– Hát hol van az a kandalló? Ezzel a kérdéssel gondolta György, hogy véget fog vetni a fecsegésnek.

– Az itt van a herczegnő szobájában; odamegyünk.

– Hát nekem szabad oda belépnem – «ilyenkor»?

– Kendnek mindenkor szabad belépni ebbe a szobába, a mikor csak a kandallót meg akarja rakni.

– És a grófnak nem szabad az anyja szobájába lépni?

– Nem bizony, gyöngyömadta. Mert hát tudja, magának megsúghatom bizodalmasan, tartsa ide a fülét. A herczegasszonynak az arcza most is olyan gyönge és friss, mint húsz esztendős korában volt; s ezt azzal szerzi meg, hogy éjszakára mindig két szelet vékony marhahúst tapaszt az arczára, a mit rápólyáznak, s azt le nem veszi onnan, a míg csak föl nem kel. Így nem mutathatja magát a grófnak.

Györgynek a körme hegyéig lövellt az ijedtség: azt hitte, hogy ennek a titoknak a meghallása által maga is bűntársává lett valami szörnyű összeesküvésnek. Megtudni, hogy a herczegnő nyers rostélyos szeleteket borongat a szép arczára! Hisz a ki ezt kibeszéli, az méltó a fejvételre!

– No hát csak jőjjön kend utánam szaporán.

A fraj felnyitá az ajtót György előtt.

Rettegett! Ha megtalálja látni a herczegnőt, azzal a különös ábrázattal!

Megkönnyebbült aztán a lelke, mikor az ajtón belűl került. Nem láthatott ő abból a szobából semmit. Az ajtótól kezdve egész a kandallóig egy pompásan kifestett spanyolfal volt húzva. A kandallófűtőnek ezen belűl volt a járása. A tűz már égett a kandallóban.

A fraj magyarázta neki a dolgot.

– Ez eddig a frajok bajlódása volt, ugyan jó, hogy kendet ide hozták; mi mind összecserepesítettük a tűzrakással a fáin kezünket. Hát a kend keze micsoda dologhoz szokott?

– Kardforgatáshoz.

– Kardforgatáshoz? Hát kend katona volt? Tán épen lovas katona? Jaj, ne mondja! Mert mingyárt én is meggyuladok, mint az a gyertyánfa! Olyan ember, a ki vág, lő, szurkál! Ez az én bálványom.

A hálószobából sipolás hangzott. Ez a frajnak szólt.

– Megyek már. A «sárkány» sipol. Aztán tudja kend, mikor ebédre csöngetnek, az első csöngetés szól a cselédségnek, arra ne menjen kend le a refektoriumba; mikor másodikat csengetnek, az az uraknak szól, arra se hederítsen kend, mert kend nem szolgál fel az asztalnál; hanem mikor harmadikat csengetnek, akkor tartson kend ide az én szobámba. Ekkor a herczegasszony, meg a kisasszony ebédel, a maradék mi hozzánk kerül ki frajokhoz. Kendet is beveszszük magunk közé. Meglássa, úgy élünk, hogy Laczi király sem él jobban.

Ismét sipoltak a hálószobában.

– Megyek no! Hisz a gróffal kellett a dolgot végeznem. No!

György egészen furcsának találta az állapotját.

Katona korában sokszor meg kellett becsülnie a komiszkenyeret, a mi a tarisznya fenekén ott maradt szárazon, de az is jobbízü volt, mint ez, a mire most utalva van, lakoma-maradék herczegnői asztalról, megosztva az udvari frajokkal, s aként megszolgálva.

– No hát ez is katonasors.

A harmadik csengetésre György csakugyan megjelent Biri leányasszony szobájában. Az csak egyedül volt: a többi frajokat el tudta másfelé dirigálni. Györgyöt nem épen a herczegi konyhamaradék csalogatta oda, mint inkább az ösztön. Az urak ott a teremben egész fesztelenül beszéltek előtte olyan dolgokról, a mikről ő többet tudott mint azok; hanem az előzményeiket nem tudta a maga fejétől kitalálni. A királyleány-kérés volt a beszéd tárgya. György az ő gyors lábaival gyalogsorban jócskán megelőzte Tomiczkyt, a ki födeles hintójával nem jöhetett olyan serényen. Ő megmondhatta volna már nekik, hogy mi lett a leánykérés kimenetele, de hát a kandallófűtőnek nincs szava az urak tanácsában.

– Jaj, lelkem katonám! sápítozott Biri leányasszony. Bizony Isten elveszti az ember a lelkét ezzel a mi herczegasszonyunkkal. Mennyi kinom volt ma vele. Semmi sem tetszett úgy neki, a hogy tették. Ha annyi arany volna a tarsolyomban, a hány pofont ma az öltöztető frajok kaptak tőle, ugyan gazdag volnék! Csak úgy repült a fejükhöz doboz, köcsög, a mi a kezébe akadt. Nekem meg folyvást ott kellett ülnöm a rundellában, s a mint egy hintó berobogott az udvarra, meglesnem, hogy ki érkezett. «Tomiczky jött?» Mikor aztán más úrnak a nevét mondtam, akkor az lett a nevem, hogy «ostoba szajkó!» mintha én tehetnék arról, hogy nem Tomiczky szállt ki az ekhó alúl, hanem Ártándy. Akkor aztán kijárt egy pofon a fésülő frajnak, hogy megrántotta a haját. Tudja kend, hogy ki az a Tomiczky?

– Most jövök Törökországból.

– No hát én megmondom, hogy kicsoda? Ez a mi urunknak a követje, a ki kérő násznagy képében ment fel Buda várába a király leányát megkérni.

– Hát van a királynak már olyan nagy eladó leánya?

– Oh, kend nagy buksi! Hisz a királyleányt nem azért veszik el, hogy asszony legyen belőle. Azt majd itt a várban apáczák nevelik. Az csak arravaló, hogy ha a vén király meghal, az urunkra maradjon a koronája.

– Most már értem.

– Jaj lelkem katonám, itt minálunk ilyen szellet van. Az urfi király lesz, a kisasszony meg királyné. Azért sereglenek ide most olyan csapatostul a vidéki urak, hogy a mint a várvavárt nagy örömhirrel visszatér a Tomiczky, mind fölkerekednek s ezer lovassal indulnak meg Buda várába a királyleányt elhozni. Az lesz ám a dáridó! Akkor mi is lakodalmat tartunk! Kend én velem, én meg kenddel. Ugyebár kincsem katonám?

– Jó lesz biz az. Majd ha az urunk a királyleányt hazahozza.

– Csapjon fel rá!

– Felcsaphatok.

– Eb, a ki megbánja.

Nagyon könnyű volt ez a felcsapás Györgynek: ő már tudta, hogy Tomiczky küldetése megzápult.

Ezért aztán jól megtraktálta Biri leányasszony.

Azonban Györgynek sietnie kellett, mert nagyon megszaporodott a dolga. Folyvást jött az uri vendégsereg, a várkastély minden kandallójában tüzet kellett szítani.

Másnap még több előkelő uraság érkezett: az udvaron hemzsegett a sok czifraruhás jövevény, cselédség, csatlós, huszár, hajdu, kocsis, vadász, az előszobákban az apródok, íródeákok, s a ki ilyen alkalommal el nem marad: a sok kápsáló barát.

György szóba sem állt velük. Dolga után látott.

Mikor a herczegnő szobája ajtaján bekopogtatott, hogy a kandallóban tüzet rakjon, ismét Biri leányasszony nyitotta előtte az ajtót.

– No lelkem katonám, ma ugyancsak a körmünk közül fogunk falatozni, mint a héja, a mit a konyhából felkaphatunk; mert ma a herczegasszony, a kisasszonynyal meg az apáczával együtt az urak asztalánál ebédel. Nagy lakozás lesz. Valamennyi szakács, szakácsné, kukta egész éjjel spékelte a vadat, törte a mandulát, szegfüszeget. Ilyenkor, a mi az uri asztalról lekerül, mind elkapkodja a sok pákosz léhűtő útközben.

– Hát aztán minek az örömére lesz az a nagy dinomdánom?

– Mondtam már. Az éjjel megérkezett Tomiczky fullajtárja lóháton. Itt volna már, de a sárosi kaptatónál belerekedt az útba a hintója, a lovai nem bírják felvontatni a tetőre, innen kellett bivalyokat küldeni eléje, a kik kirántják. Délre várják bizonyosra. Lesz aztán hetedhét országra szóló nagy dáridó.

György tudta már, hogy milyen dáridó lesz itt, ha Tomiczky megérkezik, de nem közölte a tudományát a leányasszonynyal.

Midőn újból visszatért a herczegnő termébe a kandallóhoz, Biri leányasszony azzal az örvendetes fordulattal vigasztalá meg, hogy ők ketten mégis kivételesen szép rendben fognak megebédelhetni, mert a herczegnő megváltoztatta a szándékát. Borbála kisasszonyt nem fogják a nagy asztalhoz ültetni, az oda benn a szobájában egyedül étkezik, a herczegnő csak az apácza kiséretében száll le a férfivendégek közé, a kik borozás közben bizonyára olyan beszédeket ejtenek, minőket nem szükséges egy serdülő grófkisasszonynak füleibe venni. És így annak az ebédmaradékát szépen megoszthatják.

György olyas valamit érzett, mintha ő most mind ezen egybegyült zászlós urak, főnemesek, potentátok gyülekezete fölött magasan fölemelkedve lebegne. Ő már látta előre, a mi következni fog, a leforrázott reményeket, a hasraesett dölyföt, a szájba szakadt nevetést, mely egyszerre fogcsikorgatásra válik s olyan kivételes szellemnek érezte magát, a ki mindezt előre tudja és senkivel nem közli.

Talán magának Zápolyának felfedezte volna azt, a mit tud, ha hozzá juthatott volna, de ezen a napon a szepesi gróf úgy körül volt véve udvarló vendégekkel, hogy egy bizalmas szót nem közölhetett vele. De azonfelül is eszében tartotta, hogy egynehány fényes palotából már kidobták azért, mert nem tudta a nyelvét kapiczányon tartani. Szegény embernek ne járjon a szája, ha nem kérdik.

A várban eleven élet volt egész nap. Minden vendég felvette az ebédhez a legpompásabb díszruháját, maga Zápolya is ujdonat bibor mentében jött fel a terembe, midőn anyját Hedvig herczegnőt karján bevezeté.

Hedvig herczegnő a negyvenes években járt; de még mindig hódító szépség volt. Arczbőre oly fehér, mint az alabástrom, haja szénfekete, gyöngyfüzérekkel átfonva. Öltözete túlterhelve drágakövekkel és aranycsipkékkel. Megjelenésére a cseh trombitások a terem karzatán üdvriadót harsogtattak s a vendégek sorba kezet csókoltak neki, kiket Zápolya egyenkint megnevezett.

György ott állt a kandalló előtt és hallotta a főurak neveit.

– Hát Tomiczky nem érkezett meg még? Kérdezé a herczegnő.

A fia felelt rá.

– A kengyelfutója már megérkezett. Ő maga leszállt a tiszttartói kastélyban. Az utazásban olyan defektussá lett az öltözete, hogy más gúnyát kell váltania, mielőtt a társaság elé jöhetne. Az eltart egy pár óráig.

A herczegnő boszusan veté fel az ajkát.

– Még várat magára! Ilyen alkalommal. Adjanak jelt az étekfogóknak. Tomiczky helyét fentartjuk. Itt balrul mellettem. A mikor jön, itt lesz. Kezdjük az ebédet nála nélkül.

Azzal intett az uraknak, hogy foglaljanak helyet. Jobbrul maga mellé ülteté a Clarissa apáczát, a kinek kiséretében jött.

Az urak nem is kináltatták magukat.

Jó jelnék vették, hogy Tomiczky gálába öltözik elébb. Ha valami rossz hírt hozna, azt azon rongyosan, szurtosan is elmondhatná.

S csakugyan már a harmadik étekfogásnál járt az ebéd, (minden étekfogás háromféle ételt jelent), a midőn nagy kardcsörtetve megérkezett a várvavárt násznagy.

Általános «hozta Isten!» kiáltás fogadá a belépőt, ki egyenesen az asztalfőhöz sietett, a hol a herczegnő ült.

Zápolya megelőzően lépett eléje, kezét nyujtva neki.

– Nos? Széna vagy szalma? Mi történt, Tomiczky?

A lengyel összeüté a sarkantyúit a herczegnő előtt, kezet csókolt neki, meghajtá a fél térdét, a kezét a homlokához értette, s latinul mondá az üdvözletet: «Benedicat Deus»!

– Halljuk a szép szót, Tomiczky! kiabáltak a vendégurak. Mi hír Budán?

– Hát az a hír, hogy engem megvertek és kidobtak, mondá a visszatért násznagy. A grófnak hozom a kosarat.

Erre a szóra a herczegnő nagyot sikoltott és görcsöket kapott, a feje hátrahanyatlott a zselleszék támlányára, a kezét a szívére szorítá s hangos zokogás fogta el.

Az urak felugráltak az asztal mellől, de egyik sem tudta, mitévő legyen? A régi magyar asszonyok nem ismerték az idegbajok rohamait.

A kisérőnő szintén nem segíthetett a herczegnőn, mert az is görcsöket kapott azonnal, az ilyen baj példavonó. Férfikéznek pedig nem szabad elájult nőhöz nyúlni.

– György! Kiálta Zápolya a magister kaminariusra. Szaladj a herczegnő frajjához: hozza segítségül a szolgálókat.

György futott lélekszakadva Biri leányasszonyhoz, a kinek egyszerre örömöt is, meg keserüséget is okozott a gonosz hirrel. A leányasszony szokva volt már az ilyen rohamokhoz, tudta, miféle eszentiákat kell hirtelen készletben tartani.

György vissza sem ment addig a czímeres terembe, a míg a szolgálók a herczegnőt és az apáczát ki nem vitték onnan, borzadt ettől a látástól, s azoktól a síró hangoktól. Csak időhaladtával került ismét belül, hogy kötelességét végezze a kandallóknál.

Akkor már az urak ismét az asztalnál ültek s folytatták a poharazást. Az össze-vissza kiabálásból kivehette, hogy Tomiczky elbeszélte már az uri társaságnak, hogy mi történt vele a király tróntermében.

– De hát ki volt az, a ki megütött? Kérdezék egyszerre többen is, de különösen Zápolya sürgölte, a ki szemközt ült Tomiczkyval.

Tomiczky nagyokat nyelt a tányérjába szedett ételből s még nagyobbakat ivott utána, tele szájjal dörmögve.

– Hát tudom is én? Én nem ismerek senkit az udvarnál levő urakból. Nagy szakálla volt. Mikor elém tolakodott, közém és a királyné közé, belekaptam a szakállába s ki is tépem, ha egy levente oda nem ugrik s szét nem választ bennünket.

– De szépen fejbe üthetett, mert most is ott a homlokodon a véres foltja.

– Ketté hasítottam volna bizonynyal, de hárman-négyen odaugrottak hozzám s lefogták a kezeimet, aztán kituszkoltak a teremből.

– Hát azok kik voltak? Főurak, vagy praelatusok?

– Mit tudom én? A ti püspökeitek épen olyan mentében járnak, mint a főurak, pilist nem borotválnak a fejükön, hosszu hajat viselnek, nagy szakállt, bajuszt, kard van az oldalukon. Keresztes aranylánczot pedig a főispánok is hordanak.

Zápolya boszusan ugrott fel az asztal mellől.

– Akkor én magam megyek föl azonnal Budára, megtudni, hogy kik bántották ilyen galádul az én násznagy követemet!

Erre a szóra György odalépett Zápolyához s halk hangon mondá neki:

– Kegyelmes uram! Én tudom, hogy ki ütötte meg a lengyel urat? Az volt Georgius Szathmáry, episcopus Quinque ecclesiensis.

Az urak mind rá bámultak: «nézd, nézd, a kandalló fűtő beleszólal a főurak társalgásába»! És mond olyan szót, a mit érdemes meghallani.

– Honnan tudod te ezt? kérdezé Zápolya.

– Ott voltam akkor én is.

Tomiczky az asztalra csapta a kést, villát.

– Szent Prokópra! Ez a ficzkó csakugyan ott lábatlankodott előttem akkor, csakhogy más gúnyában.

– Tehát pap volt, a ki főbe ütött, mondá Zápolya Tomiczkynak. Bizonyítja az a sebhely a homlokodon. A püspöki gyűrünek a pecséthelye tökéletesen. A Locus Sigilli!

Aztán Györgyhöz fordult.

– Honnan tudod te a püspöknek a nevét és czímét?

– Ott vártam az előpitvarban, a mint az urak egymás után megérkezének, az ajtónálló elkiáltá a neveiket, mikor beléptek.

– Hát talán azt is tudod, hogy ki volt az, a ki közbe lépett, megakadályozva, hogy Tomiczky úr az ütést visszaadja.

– Annak a neve Emericus Perényi, regni palatinus.

– Szófia beszéd! kiálta erre közbe két-három úri vendég. Ez a ficzkó részeg! Hisz a nádor Geréb Péter.

– Ennek az embernek igaza van, mondá Zápolya. Geréb Péter meghalt, s az országgyülés Perényi Imrét választotta meg.

Iszonyú lárma támadt erre.

«Hiszen mi ott sem voltunk ezen az országgyülésen.»

– Hittak bennünket, de nem mentünk el. Majd fizetjük a markális büntetést a meg nem jelenésért. Utyessenovichnak igaza van.

– Ki az az Utyessenovich? Hát van a szolgáknak vezetéknevük?

Zápolya tovább kérdezősködött.

– Hát annak a neve nem jut eszedbe, a ki a királyné mellett állt, s annak a fülébe suttogott, a míg Tomiczky úr hozzá beszélt?

– Az volt: Thomasius Bakácsius, archiepiscopus Strigoniensis.

– És azután elmondta a neveiket azoknak az uraknak sorban, a kik a dulakodás közben Tomiczkyt megragadták s a teremből kitaszigálták, a latin czímeikkel.

– Hát tudsz te diákul? kérdezé Zápolya.

– Egy szót sem tudok; csak a mit az ajtónállótól hallottam, azt tartottam meg.

S aztán elmondta azoknak az uraknak a neveit is, a kik a lengyel urat titkos suttogásokkal biztatták. Zápolya biztos hiveire ismert bennük.

– Bámulatos emlékező tehetség! Monda Zápolya.

– Ennek az embernek egy kalendárium van a fejében, szörnyüködék Tomiczky. Én most sem tudom egynek sem a nevét. S ez egy hallásra megtanulta valamennyit.

«Ez táltos! ördöngős!» kiabáltak a vendég urak.

– De legnevezetesebb az, monda Zápolya, hogy a mi neveket az én hivem, Utyessenovich György elszámlált: azokból a ki ellenségünk, az mind egytől-egyig érsek püspök, prépost.

Általános volt a felháborodás a főpapság ellen a vendég urak részéről. Felugráltak székeikről, odarohantak Zápolyához, haragjuk kifejezését a fülébe ordítani; a ki távolabb esett, az hangosabban kiabált: egymásra árvereztek. Egyik azt ordította, hogy haddal kell megrohanni a püspökök rezidencziáit s kiforgatni őket a várkastélyaikból: a másik az uton hazatérett akarta őket fogságra ejtetni. «Le kell foglalni a dézmájukat!» volt a leghangosabb indítvány. «Áttérünk mind lutheránussá!» harsogtatá a fiatalabb nemzedék. «Árulás van Budán!» dörgött közbe egy neki pirult arczú dalia: «eladják az országot a németnek!» Akadt egy bátor vitéz, a ki felugrott a székre, onnan kiabálta, hogy össze kell szedni a bandériumokat, s egész sereggel indulni azonnal Budára, majd az ilyen násznép előtt Lengyel László engedelmesebb király lesz, s odaadja esze nélkül a leányát. Egy ősz hazafi csítitotta volna a tüzeskedőket; de az ő indítványa valamennyien túlment: «össze kell hívni az országgyülést s törvényt hozni a király és királyné által tervezett országeladás ellen!»

Nem volt elég az urak lármája: a tornáczokból uraik hangját hallva, mind betódultak az iródiákok, fegyverhordozók, azok is segítettek a lármát szaporítani.

Csak egy ember ült nyugodtan az aztalnál. Tomiczky. Ki volt éhezve: lakozott. Az embernek a szája kétféle czélra van rendeltetve: az egyik a beszéd, a másik az evés, s azt mondja az írás, hogy «nem attól kárhozik el az embernek fia, a mi a száján bemegy, hanem a mi a száján kijön». Tomiczky tartotta magát az elsőhöz. A nagy lárma alatt sorba huzogatta maga elé a tálakat, s alaposan elbánt velük; hasonlóan cselekedett a kancsókkal is.

György ott állt az urának a háta mögött. Valami olyan érzése lehetett, mint az ördögidézőé. Ezt a felháborodást az ő szavai idézték elő. Hogy olyan jól emlékezett a püspökök neveire és czímeikre. Nézte, hogy hullámzik az egész tengerszem attól az egy kőtől, a mit ő beledobott.

Azonban a legnagyobb lárma is el szokott mulni magától: a harag megemészti maga magát. Utoljára csillapíttatlanul is elhallgattak az urak s mindenki Tomiczkyra nézett, a ki nagy nyugodtan törögette a diótörővel a mandulát, annak a jeléül, hogy már eleget ivott. Úgy tett, mintha nem is tudna magyarul; pedig az imént magyarul beszélt.

– No hát, Tomiczky! Mi a te tanácsod? Szólítá fel Zápolya.

– Elmondanám, ha szóhoz juthatnék.

– Beszélj! Elhallgatunk.

– Hát legelőször is ezt a sok csürhenépet küldjétek ki a teremből. Ez nem országgyülés. Ennyi fülnek nem kell meghallani a tanácskozásunkat.

Zápolya intésére a janitorok kituszkolták a nem oda való szájtátókat az ajtón. György is menni készül velük; de Zápolya visszaparancsolá: «te itt maradsz, rád szükség lehet.»

Igaz: fát kellett rakni a kandallókba.

– Hát legelső dolog az, hogy válasszunk magunknak egy előlülőt, a ki a tanácskozás rendjét vezesse. Mondá a lengyel.

«Zápolya! Zápolya!» kiáltozák az urak.

– Én szépen megköszönöm, monda az ifjú szepesi gróf. De én itt vádló vagyok, peres fél, biró nem lehetek. Üljön az asztalfőre Tomiczky.

Elfogadták. Tomiczky is egy szóra fölkelt a helyéből s elfoglalta a karszéket, a melyet Hedvig herczegnő üresen hagyott.

– Hát mindenek előtt, urak, tartsunk rendet. Hárman-négyen egyszerre ne beszéljünk. Sőt ha én nekem megengeditek, majd sorba veszem mind azokat a tanácsokat, a melyet elmondtatok, névszerint megilletve azoknak támasztóit; s majd azután hozzácsatolom a magam okoskodását.

Ez nagyon helyes methodus. Az előlülő fogalmazza a szónokok véleményeit.

Tomiczky lengyeles accentussal beszélt magyarul; de ahoz szokva vannak a görbe felföldön.

– Legelébb is kegyelmednek a tanácsát veszem elő, Homonnai Drugeth Ferencz uram.

(György figyelt: most ismertették meg vele név szerint is a nevezetessé leendő főurakat.)

– Kegyelmed azt javasolja, hogy le kell foglalni a püspökök dézsmáit. Jól van. Megbocsátnak tisztelt barátaim, az Ártándy testvérek, ha az ő javaslatukat nem vizsgálom, a püspököknek haddal megrohonását. Ezt maguk is visszaszivják, majd ha egyet aludtak rá. Tehát a püspökök javadalmait lefoglalni jó lesz. De nem arra a czélra, hogy azt az urak egymás között feloszszák; hanem hogy azt a gregárius papság, meg a szerzetes rendek megjuhászítására fordítsák. Ha a falusi papokat, meg a barátokat a püspökök ellen hadba tudjuk vinni, az lesz a legjobb stratagema.

Általános helyeslés fogadta az indítványt.

– Azokat az ascétai életet folytató barátokat pedig, a kik a világi vagyonra nem tekintenek, a püspökök világi fényüzésének megutáltatásával kell ezek ellen fordítani. A mezítlábos barát a legfélelmesebb ellenfele a biboros főpapnak.

(Ez a mondás nagyon megragadt György lelkében.)

Tomiczky folytatá a rekapitulácziót.

– A mit Tornallyay Jakab uram mondott, hogy legyünk lutheránusokká: ez olyan fegyver, a mi bizony mondom, majd magától is kiguvad a hüvelyéből; de tartok tőle, hogy egyszer a markolatja a kezünkbe szakad, s a pengéje ellenünk fordul.

– Azt én sem helyeslem, szólt közbe Zápolya. Én a vallásra nem alkuszom.

– A mit Athinay Deák Simon czimboránk tanácsolt, hogy szedjék össze az urak a bandériumaikat, s aztán menjenek fel «cum gentibus» Budára leányt kérni, azt sem tanácsolom. Bár úgy vettem észre, hogy Zápolya János grófnak ennél a szónál nagyon szikráztak a szemei. A fegyvert hagyjuk a végső esetre. Ulászló királyt nem kell bántani. Azzal az én királyom jó akaratát változtatnók ellenkezőre. Nem kell a királyt megalázni. Nem az embert kell tekinteni, hanem a koronát. Akármilyen alak üljön is ott az ország első székében, annak hódolni kell, mert különben szétbomlik az egész világi rend. Én részemről tisztelettel hódolnék meg a trón előtt, még akkor is, ha ez a «fa-jankó» ülne benne.

Ezzel a szóval a Zápolya háta mögött álló magister kaminariusra mutatott.

Rengeteg hahota zendült fel e tréfás mondatra. Az urak hanyatt dültek karszékeikben s az asztalt verték ökleikkel, úgy nevettek e képtelen furcsaságon.

György látta a hahotázó arczokat, s valamennyinek az a képe égette bele magát a lelkébe.

Valami dæmoni akaraterő a jövendők fényét gyujtá fel előtte. Hátha egyszer ti, hahotázó büszke nagy urak: Drugeth Ferencz, Homonnay Jakab, Somlyai Báthory István, Czibak Imre, Kun Gothárd, Deák Simon és a két Athinai és a többiek mind, lehajtott fővel állnátok előttem: szavaimat várva és rettegve!

A hahota elpihent; a cselédre nem ügyeltek tovább. Elsápad az arcza? vagy tűzlángba borul? ki törődik vele?

Tomiczky folytatá.

– Az országgyülés egybehivása volna a legjobb tanács. De ez csak a király akaratával történhetik meg. Azt kellene megtudnunk, hogy kinek van a gyöngelelkű királyra föltétlen befolyása, és a ki a mellett nekünk is őszinte hivünk?

– De hát lehet ilyen ember a világon? szólt közbe Zápolya.

– Valósággal van. De hogy ki? azt nem tudom. Mikor a trónteremből kituszkoltak, én a várpalota lépcsőtornáczán megálltam, bevárva, a míg a csatlósaim előállítják a hintómat. A lépcsőtornácz fölött van egy kiálló donjon. Egyszer csak egy összenyomogatott papirgöngy esett a lábamhoz. Felnéztem a donjonra, annak az ablakai mind le voltak zárva redőnynyel. Valakinek a redőnyök között kellett utánam leskelődni, s azt a czédulát ledobni. Azt eldugtam a kalpagomba s csak a hintómba ülve bontottam ki; nevezetes titok volt közölve benne. Ime itt van a czédula nálam «Ulászló király és a királyné eljegyezték Anna királyleányt Maximilian unokájának, Ferdinand herczegnek.»

Erre a szóra a harag és elszörnyedés zivatara tört ki újból.

– Itt van a pozsonyi titkos szerződés folytatása! kiálta Báthory István.

– Azt már besavanyította a rákosi országgyűlés, a hol ki lett mondva, hogy idegen vérből származott királyt nem vállal többet az ország! felelt meg rá Kun Gothárd.

– De a római király azt izente erre a magyaroknak, hogy az ő ereiben is magyar vér buzog. Leány-ágon a Habsburg Árpád-ivadék, mondá Zápolya. S ha Anna királyleányt Ferdinand herczeg kapja meg, bizony elkapta vele a magyar koronát is.

– Ezért kellene az országgyülést újból összehívni a Rákoson, szólt Tomiczky, hogy az kényszerítse a királyt leányának Zápolyával leendő eljegyzésére. Az, a ki a királynak azt a titkát birja, okvetlenül legbizalmasabb embere Ulászlónak; és hogy az a titkot közölte velem, az csalhatlan bizonyítéka annak, hogy alattomban Zápolya hive. De hát ki lehet az?

A czédulát kézről kézre adták; latinul volt irva. Egy sem ismert rá az urak közül az írásra.

– No de hiszen itt van ez a hórihorgas! szólt Tomiczky. A ki mindenre emlékezik. Nos! Magister kaminarius. Hát most nyisd fel a szádat. Ott voltál; szemfüleskedtél. Jó spion lenne belőled. Hát ki volt az? milyen alak volt, a ki azután, hogy engem elbucsuztattak, odasettenkedett a donjonba? Neked azt látnod kellett.

Erre Martinuzzi György azt felelé:

– Fajankó csak kandallót tud fűteni.

S azzal megfordult a sarkán s ment hasábokat rakni a tűzre.

Zápolyának tetszett ez a letromfolás.

– Nemes legény ám a fiu, a kit nem lehet per tu szólongatni.

– A «fajankót» nem vette be a nyaka. Toldá a magyarázatot Athinai. Kutya is haragszik az orráért.

György aztán el is hagyta a termet, s többet nem tért vissza.

Hanem este, midőn Zápolya szobájába tért lefeküdni, ott találta Györgyöt a kandallóval foglalkozva.

Megszólítá.

– Hát most mondd meg nekem magamnak, láttál-e valakit a trónteremből a donjonba lépni, midőn Tomiczkyt kituszkolták?

– Láttam.

– Milyen alak volt?

– Alacsony, szikár termet, sovány, sápadt arcz, símára borotválva, mélyen bennülő szemekkel, sürü szemöldökkel; fekete selyem talárt viselt, veres öv volt a derekán.

– Pap volt?

– Igen is. A király gyóntató papja Hammel Mihály.

Zápolya felugrott a fekhelyéről, a hol már neki vetkőzve végig nyujtózott s újra elkezdett öltözködni.

– Ezt rögtön tudatnom kell Tomiczkyval. Miért nem mondtad ezt meg neki, mikor kérdezett? Megharagudtál rá a gunyszóért?

– Nem, kegyelmes gróf. Én nem tudom mi a harag! Én még akkor sem vagyok haragos, mikor karddal verekedem.

– Hát akkor mért tagadtad el, hogy tudod ezt?

– Azért, mert arra gondoltam, hogy mikor egy gyóntató pap elárulja az ő urának, a királynak a legnagyobb titkát Tomiczkynak, ott én nekem ugyan vigyáznom kell, hogy el ne áruljak valamit, a mi az én uramnak a titka, ugyanazon Tomiczky előtt; mert ki tudja, mi közük van ezeknek egymáshoz?

– Helyes eszed van, György, monda Zápolya, elbámulva szolgájának rendkivüli belátásán. S aztán ismét csak levetkőzött és lefeküdt. Tehát ne közöljük ezt senkivel.

György ellenben másnap mindent megtudott, a mit az urak egymás közt határozának. A magyaroknak az a szokásuk, hogy az összeesküvésüket ki szokták trombitálni.

Egyelőre abban állapodának meg, hogy az Ulászlópárti főpapoknak lefoglalják a dézmáját; a pátrizáló szerzeteseket megnyerik propagandacsinálásra a megyékben, hogy az összehivandó országgyülésre mentül több Zápolyapárti nemest toborzzanak; s az Ulászlópártiakat (az asszonyok rábeszélését felhasználva) otthon maradásra birják.