XIV. Fejezet. Kisértetek És Kisértések.
Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáczi gróf és hős fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete zászló, közepén a nemesi czímerrel, hirdeté messziről a nagy családi gyászt, gyors futók hordták szét a megyékbe a fekete pecsétes leveleket, a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a vendéglátás.
Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védő csapatok befogadására volt építve. Kilencz bébillér ölte, apritotta a mangaliczát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált, ősi hagyomány szerint, melyet az asszonyok készítettek.
A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornáczban volt felállitva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent, a melyben Belgrádból elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával egy vasszöget s azt kalapácscsal bele verte a fűzfaderékba. Mivelhogy az elhunyt vitéz a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem részesülhet, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. Gergely koporsója ellenben nyitva volt s annak minden látogató sugott valamit a feje lágyára: izenetet egy kedves halotthoz, a mit az bizonyosan át fog adni a túlvilágon. Hét sirató asszony felváltva jajgatott a koporsók előtt, szétszórt haját tépve, könyeket ontva s az elhunytakat hivogatva vissza az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával járt sorba a nézők között.
A tornáczból nyíló nagy boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, a miből kiki fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával s letelepedett vele a tölgyfa-asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, a kik hosszúnyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős öreg legény volt már, a lantos pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán Demeternek hitták, a kiről azt írja Tinódi Sebestyén: «Sok hegedős vagyon itt Magyarországba, Kármán Demeternél jobb nincs a rácz módba. Sokat Csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állitja, azért esnék nagy gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.» A fiatal lantos pedig maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát «Lantos»-nak nevezte, de biz a népajk más czimmel ruházta fel az akkori vándor poétákat, gunyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy «csuf»-ok. A «csélcsap» szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az elnevezésért ők nagyon haragvának.
Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, a ki a várkapun kocsival érkezik és azt a halottas házig vezesse, ott a hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltól ismét az étkezőbe kisérje s miután a nélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak emlékére. Az alatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe szedett magasztalásával a miért is kapott kiki egy oszporát.
Fráter György nem volt rendes borivó, a szerémségi ürmös borok pedig nagyon erősek.
A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a Karka-folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló vendégek, megszökött közülök s a hátulsó földalatti rejtek folyosón lement a vizpartra. Két oldalt magas nyárfák szegték be a parti utat: ősz volt, sárgultak a falevelek s hullottak magukban, az út maga is terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég világított a fasor végén.
Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. A fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra. És aztán az első meglátásra.
Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint visszatért hozzá.
Hogy a halottak olyan sokáig élnek!
Úgy járt ott abban az őszi világban, mint a hogy álmában jár az ember, a mikor nem lépdel, hanem repül.
Mikor a fasor végére ért, megfordult s bandukolt visszafelé.
A vár bástyáin a magyar tárogatósok fujták az esteli takarodót, andalító mélabús hangokkal.
Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana, valaki utól akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is eléje került, arra sem ügyelt.
Ekkor egy csengő női hang csattant meg, a nevét kiáltá:
«György!»
Erre hirtelen visszafordult. Összerezzent.
Az az álomkép állt előtte, a ki gondolatjait rabbá tette, a ki lelkébe bele tudta olvasztani a maga lelkét, a meghalt, az eltemetett s mégis mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égből esett le, földből kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.
Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arcza aranyzománczú karmin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei öldöklők. A tünemény előbb letérdel eléje és megcsókolja a kezét; aztán egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arczát, szemeit, ajkait csókjaival, közben lihegve: «György! Györgyöm! Édes Györgyöm!»
Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges karok ölelését, érzi a szivdobogó pihegést keblén, az egész tündérvarázslatot, a mit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei bámulva kérdezik: «Ki vagy te? Hogy jösz ide? Nem szenteltem be a koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a dicsőültek paradicsomából?»
S a csábító alak elérti a kérdést s még meg is felel rá.
– Én vagyok Borbála! A te Borbálád!
A «te» Borbálád!
Hisz ez a pokol játéka.
Kiderűl aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött megérkezik egy elmaradt kisérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa, tagbaszakadt, bicze-bocza manó-alak, az is oda térdepel le György elé s kezet csókol neki alázatosan s vigyori hizelgéssel mondja neki:
– Ez a te hugocskád! Az anyád leánya, Boriska, az én feleségem.
Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borúl Györgynek a keblére s ő csókolgatja össze maszatos szájával arczát, szemét, száját a – kedves sógorkának.
Ezzel aztán el lett űzve a varázslat.
Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, a ki soha sem látta egymást.
Hát természetes, hogy a nővér is eljött az apa és fivér temetésére.
Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és bátya fölött.
Észrevette azonban és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.
– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szent atyám, sógorom, hogy elfelejtette, a mire otthon betanítottam, hogy a mint téged meglát, rögtön síráson kezdje. Oh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem láthattalak még egyszer az életben!
Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öreg úr a veje felől.
Az ember ordított, mint egy præfica, a kinek az a hivatala.
– Jól van, jól, csitítá őt az asszony. Csak te eredj fel a várba és ott nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü mellett. Hagyj engem itt a főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.
A ragyabunkó szót fogadt, s újból kezet csókolva az apát úrnak, nyakába ölté az uti iszákot s felbaktatott a várba, otthagyta a feleségét.
– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szent atyám, kedves sógor uram!
Borbála hagyta a sánta urát előre sietni s maga igen lassú léptekkel haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja melletti utat követték; a rövidebb alagutban sötét volt már.
Borbála az egész úton tartotta a bátyját panaszszal. Egy részt testvéri bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok, a miből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő mind a két alakban megőrzi a szentséget.
A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a várba, a hová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett.
Anna asszony már a várkapuban várt rájuk türelmetlenül.
A két hölgynek, a mint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos sírásra fakadva, egymásba ölelkezzenek s a néző közönséget fájdalmuknak kifejezésével teljesen kielégitsék. E közben odaérkezett Boriskának a férje is, a ki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornáczba, Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson s a fiát visszatartá.
– No tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek én ellenem. Egy órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a gyermekczipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges, makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam el a háztól. De azt nem mondta el, úgy-e, hogy kénytelen voltam őt férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; örültem rajta, hogy akadt egy ember, a kivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemes ember! Jó familiából való. Aztán mikor kicsipte magát, egészen helyrelegény volt; azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony az oka, mert buvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a gonosz teremtés.
S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan mennyiségben, mindaddig, a mig Borbála ismét elő nem került a halottas házból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék s ujra kezdte a sirást s azontul feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a másik nővel, a mit azonban megzavart a kulcsárné, a ki azzal a kérdéssel rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszurni? A miért aztán Anna asszony erősen lehordta.
– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a scardonai püspök, a zárai kapitánynyal? Azokat nem lehet sertéshussal traktálni.
– De hát mit vágjunk egyebet?
György elérté a példálózást.
– Jól van anyám. Vágass le egyet a tulkokból, a mik a társzekerekkel jöttek; úgy is nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.
– Óh drága, kedves jó fiam! Sivalkodék Anna asszony, György nyakába borulva.
De Borbála asszonynak is gyors eszejárása volt.
– Abból a hat tulokból vágass le Anna, a melyik az én részem! (Fenntartotta az osztályos jussát!)
A miért egy baziliszkus tekintet volt a jutalma Anna asszony részéről.
S aztán igy folyt szép egyetértéssel. A melyik a két nő közül egyedül kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal, követelésekkel. – Időközben pedig, ha egymással maradtak négy szemközt, nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a butorokon, a köntös darabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sirtak és egymást csókolták.
Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál valjon visszafejlődött-e már?
Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius a scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram.
A püspök hordozó szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb szerszám meg nem birta volna. Azon husz esztendő óta, hogy Györgyöt kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes férfiunak. A szemei alig látszottak ki az arczából s a szája összecsücsörödött miattuk, a hogy csecsemőknél látni; a tokájától nem tudta a fejét forditani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait nem birta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül, mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.
Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánynyal. Az meg olyan ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt s a szemei kidülledtek a soványságtól. Ez lóháton érkezett.
Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az első érdemet, hogy az öcscse ilyen nagyra vitte.
– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál most apátur! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől?
Fráter György ugyan őrizte a nyelvét, hogy valamit feleljen rá.
Anna asszony ma különösen meg volt elégedve, annálfogva folyvást sirt. Az uj gyászruhája is elkészült s egészen jól illett a termetére. A tornyos főkötő is, fátyollal köröskörül lekötve, emelte a hatást. Ha György magától észre nem vette volna, valószinű, hogy Borbála rávezette volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arczszine müvészi élénkitést nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öreg asszonyok is használják a pirosítót.
A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje szerint; az ebéd a kitünőségek számára az emeleti czimerteremben lett felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátur és a zárai kapitány. Ide nem hitták fel a lantost, hegedüst, meg a guszlárt, a miért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a szent ceremonia előtt.
Ebéd előtt a két előkelő vendég fakgatni kezdte Fráter Györgyöt a jövendő elhatározása iránt.
A püspök diákul beszélt hozzá, a mit a kapitány nem értett, a kapitány pedig magyarul, a mit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.
– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics familiából, Fráter György. Neked kell a familia fenntartásáról gondoskodnod: mondá a püspök.
– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő atyámfia. Mondá a kapitány. Te rád még nagy méltóság vár ezen a magasztos dicső pályán.
Fráter György pedig tudta jól, hogy hová vergálnak ezek az urak?
– Én azt mondom neked Fráter György, szólt diákul Martinuzzi Vitellius: hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizácz váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, a hogy elharácsoltatott a János herczeg fejedelmi birtoka az özvegy által.
Ellenben Peszeky Samu uram azt mondá magyarul:
– Ne aggódjál édes öcsém apátur a miatt, hogy mi lesz az őseid örökéből? Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.
György csendesen várta, hogy mi lesz ebből?
– Látod Fráter György ezt az átellenedben ülő urat, – mondá a püspök. – Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által jutott volna ahhoz a méltósághoz, a mibe bele szottyant; hanem inkább azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, a hol senki sem bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen czingár, milyen göthös? A boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozó pénzt. Ezt elviszi nem sokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz itt parancsolni.
Azután meg a kapitány beszélt.
– Nézd el csak, főtisztelendő apátur öcsém, micsoda pöfeteg ez a te nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, ugy elhizott. Maholnap megfullad a zsirjában. Minden bizonnyal te fogsz a helyébe kerülni scardonai püspöknek.
S a két főur, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen ismeretlen nyelven, nem mulasztá el a közben egymásnak az egészségére poharat koczintani.
«Szállok kendnek!» – «Conducat sanitati!»
Fráter György végét akarta szakitani ennek a kelletlen beszédnek s olyan nyelven, melyet mind a két ur megértett, (horvátul) felelt nekik egyszerre.
– Én, hitemhez hiven, visszatérek a zárdámba, a mint atyámnak és bátyámnak a végtisztességet megadtam.
Vitellius odacsapott a kövér tenyerével az asztalra.
– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod Kamizácz várát, a te anyád, meg a te hugád ugy össze fog veszni a bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a biró közöttük.
– A felől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva azt ő rá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig elviszem magammal az apátságomba, a hol ő neki hátra levő napjaira nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való felügyeléssel.
Vitellius nagyot csettentett a nyelvével.
– Fráter György! Ez nem jó gustus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár kapitány ur? Van sok szőlőd talán, a honnan a seregélyeket el kell riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apáturnak a kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban beválik pap gazdasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos. Három esztendős asszony már és még se kicsiny, se nagy.
Fráter György arcza elárulta a belső felháborodást e szavak fölött:
– Borbála az én nővérem! vágott a szavába Vitelliusnak.
Vitellius nagyot nevetett erre.
– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a bölcs gondviselés, hogy a kinek nincsen felesége, annak legyen hugája. Mert jól esik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál. Ismered jól a magyar példabeszédet: «malo Cocam, quam Uri». Tudod az értelmét. – No no! csak fel ne pattanj! – Félig meddig megnyugtathatlak, a mi azt a testvéri rokonságot illeti. Ugy apai részről absolutiot adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked erről mondani a kapitány ur!
György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a feje szédül az erős boroktól, elhagyta a torozó társaságot.
Kiment a halottas tornáczba, a hol a két ravatal volt egymás mellé felállitva.
A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se sirató asszony nem törődött velük. Az mind a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó asztaloknál. Onnan áthangzott a zürzavaros zsivaj.
György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg szélére. Attól kért enyhülést.
Oda sülyedjen-e, a hová a mindennapi emberek, a kik esznek, isznak, vigadnak, vétkeznek, – aztán leimádkozzák, a mit vétkeztek, s megint ujra kezdik?
Utolsó napja volt a zomotornak.
Egész sokadalom volt, a ki összesereglett a temetésre.
Tele volt velük minden terem, tornácz, pitvar, folyosó, istálló, és udvar. Csak a halottas házba nem jutott ember. Az egészen üres volt.
A ravatal lábánál égett egy hosszu vederben a meggyujtott szurok, melynek lomha füstjét kiszitta az oszlopközökön át a külső szellős levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg családfő feküdt, sárga arczczal, mellén összetett kezekkel. Süvege a fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiu, a ráöntött szurok, mint egy fekete álarcz, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az utolsó fiu és testvér, fehér csuhában, mint egy sirőrző kisértet.
Mit sugdoshattak egymásnak?
A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a püspök tilalmával, lant, hegedü, guszla, csimpolya zengett-bongott, férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül énekelte halkan a ravatal előtt:
«Requiem æternam dona ei Domine…»
Egyszer aztán ugy tetszék neki, mintha a ravatal tulsó oldalán megszólalna rá az antiphona.
«Et lux perpetua luceat ei…»
Ki van ott? Felállt, oda nézett. Akkor az is felállt a térdéről.
– Nővére volt az: Borbála.
Hát azt is ide vonta vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma asztalától?
De mi az a láthatatlan erő?
Ki az, ki tul lakik a csillagokon és benn lakik a szivekben, s itt és ott megláthatatlan?
A mint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arczczal a földre, a testvér lábaihoz s átölelte annak a térdeit. És elkezdett szivszakadva zokogni.
– Vigy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak és szörnyeknek a világában!
György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros arczáról a könyszántotta szennybarázdát s aztán megvigasztalá szeliden.
– Légy nyugodt. Gondoskodom felőled. Nem hágy el az Isten!
– Ha te elhagysz, az Isten is elhagy!
A vártoronyban «készülőre» harangoztak.
A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázó termekben. A tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes ájtatos mormogás; az emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbe dörgött a várfalakon a taraczkok dördülése. Hármat lőttek.
Erre aztán mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes komolyság ránczaiba szedett arczokkal. A lépcsőkön alászállott az uri rend, elől a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátur muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornácztól a várudvarig. Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a baloldalra, a hogy a rend kivánta.
A püspök beszentelé a halottakat s arra azokat betakarták a bakacsin selyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a koporsókat és kivitte az udvarra. Ott külön Szentmihálylovára helyezék mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol helyet kapott, a czeremonia további folyamatát bevárandó.
Ezután következett még a bucsuztató. Ez is az ősi szokások rendébe tartozott: az elhunytakat az ittmaradóktól sorban elbucsuztatni, mielőtt örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának.
Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kimélte a beszédében, hogy azoknak minden hibáikat, büneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál, hogy az élőket is mind rendre vevé s ugyan megmosdatá a fejét valamennyinek, szappan nélkül.
A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megczibált felek szörnyüködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti bucsuztató, annál hangosabb lett a zsibongás: már-már alig lehetett Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.
Egyszerre csak feltámadt az ellenhatás.
Egy hang felkiáltott a gyászoló tömeg közül.
– Hagy el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a hegedüsök!
Erre fölzendült egyszerre a hegedü és a koboz, a prédikácziót félbeszakítva, s Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy mélabus hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.
A püspököt majd megütötte a guta dühében.
A vastag imádságos könyvet, a mit a kezében tartott, odavágta a hegedüsnek a fejéhez, a mire az boszuból rákezdte azt a gunydalt huzni, a minek a dallamára egy fertelmes papgunyoló nótát szoktak énekelni. A közönség egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett derendóczián, a mitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A népség ujongott rajta.
Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül s utat tört magának a sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi Sebestyénnek a vállát, reá rivallt.
– Ti «csufok!» Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te pedig elhallgass a te fűzfa-verseiddel! Eltakarodjatok: a mig korbácscsal nem veretlek ki a határból!
Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.
Azt, hogy «csuf»-nak nevezte, azt, hogy korbácscsal fenyegette, még tán elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt egy költő nem bocsátja meg soha!
– Megállj barát! kiáltá vissza eltávoztában. Ezt megkeserülöd! Lesz még rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyirfavers lesz.
Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez napságtól fogva engesztelhetlen ellensége lett Fráter Györgynek s később kiadta rajta a mérgét két hosszu krónikás költeményében. A kik ő utána ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.
Nem felejti kigyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!
Az énekesek eltávozása után igy-amugy befejezheté a püspök a mondókáját.
A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén. Elővezették a tokos lovat, a pánczélos lovagot, meggyujtották a fáklyákat, vállon vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sirjaikba muskétákkal, s a sirjaik fejéhez zászlós kopjákat tüzének s nagy halmot takartak föléjük, kiki a sisakjában hordva hozzá a földet. A harangok szóltak, a taraczkok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.
Azután ismét visszatért az egész tiszteletreméltó gyászoló közönség a várba s folytatta a tort, a holott elhagyá vala.
Este már csak maga volt Fráter György józan az egész várban.
A tisztelt hazafiak odalenn a tornáczban már elkezdtek dulakodni. Nagy volt a harczi lárma.
Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai kapitány, meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!
Az asszonyok a szobáikba huzódtak a temetés után.
Fráter György ott hagyta a torozókat s felkereste Anna asszonyt.
– Kedves anyám, én még hajnal előtt utra fogok kelni. Egész szeretettel hivlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.
Az özvegy asszonyság azonban nagyon összefintoritá erre orrát, száját.
– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni ezen a vidéken, ebben a házban.
– De hát hogy maradsz itt magadban egyedül, ebben a puszta várban?
– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még akadhat szerencsém.
… Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől bucsut nem véve.
