XV. Fejezet. «Hanyatló Szép Hazám.»

Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő, mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab. Azokkal a titkokkal, a mik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az asszonyi-állatot, de nem az asszonyt.

Mindent lerázott magáról, a mi embert emberhez köt, csak az egész nagy élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt akarta meghódítani s vele együtt egy uj ivadékot nemzeni, a mely jobb legyen a mostaninál.

Ez a fenkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé, hogy az egész országot végig látta a magasból.

Szomoru képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt vénült, jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskoru király mellett a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi birtokvágy, s mig a főúr és a főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák terhétől, az országgyülésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király konyháját «is» lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki végre nem hajtja, mindenki keresztül gázol rajta, biró az erőszak; ha a nádor összehíja az országgyülést Budára, ott a köznemesek összevesznek a zászlós urakkal, külön válnak, elmennek vidékre Tolnára, Bácsba országgyülést tartani s hoznak lelkes határozatokat, de azokat senki sem szentesíti, senki sem fogadja meg.

Pedig arról van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik alá, a török a végvárakat vívja. Csak kétszáz harczost volna szükség Jajcza vár védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.

A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő örvényt tár elénk: «pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés, s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények végrehajtását.»

A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs a ki vezesse, a ki élére álljon.

A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz kötve; annak nem édes anyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkre zuzta a szultán janicsár hadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.

Magát az ország czímerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel, csak a kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a «crux» nem szentség, hanem bélyeg már, a keresztes háborúval együtt a keresztyénség ügye is ki lett tépve a szivekből. A papot akkor emlegetik, a mikor szidják.

Terjed az uj vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed. Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, a kik gúnydalokat énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, a kik ismeretlen nyelven tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyüjti fel a híveket.

Még ekkor nem volt a szepesi «öt városos hitvallás», nem volt törvényszabta külömbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták, sacramentariusok között, nem voltak főurak a vallásujítás élén, kik városokat, vármegyéket térítsenek át a reformátióra, de a csiráit e nagyra növendő pálmafáknak már látta fráter György elősarjadni. És a mellett hideg itélő észszel megtudta becsülni, hogy ezek az új eszmék, melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.

És az volt fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két ellentétes erő segélyével mind a kettővel szemben előrehaladni.

Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt hazát, ezt igazán szerette.

Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna szabad egy költött vonást hozzá adni a jellemrajzához. Nincs is arra szükség.

A mit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott, az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, a miket a történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin János herczeg katonája? hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya család kályhafütője? hogy került ez a Szepességből a budakeszi kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan ficzkóból tekintélytartó tudós? apátúr? lengyel főpap? hogy lett a lengyel királynak bizalmas barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével egyenesen reá szállt? erről a történetírók mind nem adnak számot. Röviden azt irják: «tiz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit».

A mi ezután következik, a midőn fráter György, mint egy hatalmas vezetője Magyarország sorsának tünik fel, bámulatos eredményeivel, az már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.

Ezentul Martinuzzi Györgyben csak egy hussá és vérré vált eszmével van dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy abstrakt eszme, melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi befolyása. Tetteit egy messze levő czél vezeti, mely előtt minden akadálynak le kell hullani. Külömbséget nem vet előtte se ellenség, se szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a másiknak el kell előtte mulni, míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjeül.

Egyetlen alak emelkedik ki mellette, a kit mindig maga fölé tolt, s aki e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhancz korában követelte a koronát s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes letiprója, az erdélyi vajda, ki egy maga veszi komolyan a haza védelmét s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.

S ezzel szemben azok a magyar főurak, főpapok, a kik már előre számítanak az ország szétomlására s a magyar czímert elalkudták, elkötötték, a maguk hatalmának öregbítésére.