XXII. Fejezet. Mohácsnál.

Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborut. Hunyady Mátyás diadalmas hadjáratai óta harminczöt esztendő mult el. A ki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség pánczélján. A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar magyar ellen harczolt, vértes lovagok, kaszás pórtömegek ellen. Puskával, ágyuval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt a zsoldosokra bizták. Azok védték a végvárakat s ott el is fogyának az ostromokban. A nemes csak lóháton akart harczolni, gyalog vitézkedni paraszt dolog. Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt, mit vezetett volna? Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához nem értett senki. Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer vitéz nem tett egy ezredet.

És az ellenség, a ki boszuálló hadjáratra megindítá tengersokaságú seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokból állott, vértes lovas spáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadmüveletekben tanulták a vérontás tudományát, háromszáz ágyujokkal a csatatéren tették le a remeket, s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró.

A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán Kristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem beszélt már senki Budavárában a haza veszedelméről, csak arról a nagy diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját megbuktatták.

A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné tánczvigalmakat a várban, a miken reggelig mulattak.

«Együnk, igyunk! Hisz úgy is meghalunk!» Ez volt a jelszó.

Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, a kik Szolimán táborából kerültek elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szoliman tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll, maholnap idebenn lesz.

Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket, ő küldött pénzt, s az nem ment czigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát.

Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdától jobban féltek Budán, mint Szolimántól s a helyett, hogy ezt a rendezett hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön keresztül, Szolimán kétszáz ezernyi hadseregének a feltartóztatására pedig leküldték Tomory Pál érseket, és Báthory István nádort. Tomorynak volt ezerötszáz lovas katonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye, se felülni a lovára, se leszállni róla nem tudott magától.

Ekkor aztán a «véres kardot» meghordozták a kikiáltók a vármegyében faluról-falura kihirdetve, hogy «veszélyben a haza, a király katonát kér.» S hangzott aztán hegyen síkon a lelkesült dal: «Lajos király azt izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan elfogunk menni.» Régi nóta ez nagyon!

Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek, főurak és főpapok a zászlóaljaikat, de az lett a válasz, hogy majd ha a király is menni fog a háboruba, akkor mi is megyünk.

A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá gyülekezzenek. Itt volt az ország központja, erős, védelmezhető vár, hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya seregét is meghivni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik végvár a másik után veszett el, de senki sem mozdult, azt mondták: «menjen elébb a király!»

S a királynak volt mindössze háromezer fegyverese.

Ez alatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat, Péterváradot, a vitéz őrsereget, a kiket elfogott, kegyetlenül lefejeztette.

Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt izenték Zápolya Jánosnak, hogy jőjjön az egész seregével Erdélyből Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép rendezett táborát s közeledett ép oly gyors napi járatokban, mint Szolimán.

A kik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a térképre s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb útat tett-e meg Zápolya Erdélytől Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék alatt? A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen.

A király zsoldos hadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüst edényeknek, az arany szentségtartóknak felét össze kell szedni s azokból pénzt veretni. Huszonöt pénzverő sajtolta nyakrafőre a forintokat, denárokat. (Lehetett pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy forinton, egy zsák buzát egy negyedrész forinton.)

A főpapok nem akarták ide adni a templomi ezüst edényeket, s a kincstárnokok azokból is, a miket erővel elvittek, a szebb billikomokat eltették maguknak.

Egyre verték a gépek a pénzt, de zsoldra, puskaporra még sem volt pénz.

Addig pedig nem volt katona.

Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol vegyenek?

A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a főtáborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és puskájával megjelenjen. A kitüzött határnapon egyetlen ember sem volt ott.

«Menjen előbb a király!»

Ekkor aztán Lajos király azt mondá: «no hát előlmegyek!»

Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára s leszállt a táborba Drághfy János kiséretében, a ki a király zászlóját vitte, ősi szokás szerint a sarkantyui leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak nem szabad elfutni a csatából.

Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé, szembeszállni Szolimán kétszázezerével.

Hanem a királynak példája egyszerre lángot gyujtott.

Arra a hirre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a nemesség s megszünt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt már mindenki s indult a király után.

Csakhogy már későn volt.

Egy hónappal elébb megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés, most már csak vesztébe vitte.

A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső Magyarországiak is, szintén a horvátok; Morvából, Lengyelországból megjöttek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, lovas és gyalogezredével, Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnozenszky Lénárd lengyel a magyar harczosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva, a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és Szerecsen János kétezer ijászszal. (Szolimán tüzérei ellen ijászok!) Összeverődött lassankint huszonhétezer harczos a király zászlója alatt.

És mindenki tudta jól, hogy az ellenség hadereje nyolczszorta nagyobb.

A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba szállni, nemesi privilegiumaik szerint ők csak a király személyes vezetése alatt tartoznak harczolni, erre allegáltak.

Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra:

«Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét. Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, a hová mások nálam nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!»

Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról, még el lehet fordítani az országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz, igérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele.

Késő volt már! A hatvani országgyülésen, midőn Fráter György kimondá a békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett.

A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday Pált a nejéhez, azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe, gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arczképével, balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta.

S azzal indulót fuvatott s az egész táborral megindult Tolnából lefelé.

Még ekkor vezére sem volt a magyar hadseregnek.

Hadi tanácsot tartottak vezérválasztásra.

Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen volt szegény.

Ki van hát még vezérnek való?

A kalocsai érsek? – Vagy pedig Zápolya György?

Mind a kettő tiltakozott e nehéz tiszt elvállalása ellen.

Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét, mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bizza. Nem pap kell oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta.

A derék ezredes kapitány még inkább szabadkozott. Ő soha egy ezrednél többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó? Elvállalja a vezetést, de csak addig, a míg bátyja a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor ruházza a király arra a fővezérséget.

A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettől a gondolattól a «kalandosok». A király egész környezete abban a hitben élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik és a királyéval egyesülten kivívja a diadalt: ezáltal urrá teszi magát az egész ország fölött.

S bár siettették volna hát a fegyverek összemérközését. Még Szolimán túl van a Dráván: hét nap kellett neki, a mig hidat veretett s nagy tömeg hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hidon. Ez átjövetelnél kemény harczot lehetett volna vívni ellenében.

De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymásközötti czivakodással. Mindenki más hadi tervet ajánlott s e fölött úgy összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király környezőit, hogy rajtuk rontanak s felkonczolják őket. A magyar sereg abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. Aztán duzzogva vonta magát egyik erre, a másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között.

«Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha még tizannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze!»

Egy felhőtakarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a Dráván.

Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak, hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán primással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf hadainak megérkezését; a harmadik, a hol a király és a kalandosok voltak, visszavonulást ajánlott.

Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg kell ütközni Szolimánnal.

– Mennyiből áll a mi haderőnk? kérdezé a király.

– Lehet huszonhétezer ember s abból huszezer derék lovas vitéz, a gyalogság nálunk nem vet számot.

– S mennyi a szultán hadserege?

– Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harczoló serege nem lesz több hetvenezernél.

– Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a külömbség a pattantyusságunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyunk van, a töröknek háromszáz.

– Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a gyors támadás rohamában fekszik s ennek a sikerére a fejemet teszem. Keresztül törjük a török hadat s akkor az baromsokasága által jut veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; a hogy szökevények által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyusok látják el, a kiket fogolyképen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra. Ezek megizenték nekünk, hogy a mint meglátják a mi csapatainkat, egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat.

S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek, hogy irmagot sem hagynak a törökből, a milyen veszett jó kedvükben vannak!

A haditanács elhatározta az ütközetbe menést.

Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a Brandenburgi őrgróf morváira, a kik mind sietve közelednek már. A diadal babérait ők egyedül akarják letépni.

A tűz elterjedt valamennyi vitéz szívére. Mind hősnek érezte magát.

Csak a fiatal gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferencz, tartá meg tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak:

«Már most küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a pápát, hogy azt a napot, a melyen megütközünk, Pál barát és a húszezer magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe.»

Az a nap volt Szent János fővételének napja…

Fatális nap Magyarország történetében!

Három év előtt ugyanezen napon esett el Belgrád.

Ez még csak intés volt az Isten kezétől. Még volt idő az intést átérteni: magába térni, felkészülni. Senki sem hallgatott rá.

Most aztán következett a második lesujtás, ugyanazon napon. Ugyanattól a kéztől.

A magyarok Istene megharagudott ránk.

«Ez a nemzet éltet nem érdemel! – Egy új magyar nemzetet kell a helyébe teremteni!»

Senki sem akarta már bevenni az okos szót.

Voltak idegenek a magyar táborban, a kik már forogtak nagy hadjáratokban, Gnojenszky Lénárd, a lengyel dandár vezére, azután Schlick István, a morva hadcsapatok ezredese. Gnojenszky azt javasolta, hogy a táborral együtt járó kocsikból szekérsánczot kell alakítani, a mely mögött a gyalog lövészek az ellenség oldaltámadását visszaverhetik. Schlick azt a tanácsot adta, hogy a Mohácstól jobbra elnyúló magas dombokat foglalja el a magyar derék sereg, a honnan ágyútelepeivel az ellenség támadását könnyen visszaverheti. Nem fogadták meg a tanácsaikat: a csatatért uraló dombokat őrizetlen hagyták. S azok mögött gyülekezett Szolimán tábora.

Az ütközetet sürgette mindenki. Még pedig ott a sikon.

Mi történjék a királylyal?

Brodarits azt kivánta, hogy a királyt egy ezred válogatott lovassal állítsák a tábor szélére, a honnan balsiker esetén elmenekülhet.

A vezérek nem engedték ezt. A királynak ott kell lenni a sereg közepén, hogy mindenki láthassa s lelkesüljön a láttára.

A kalandosok közül a kis Héderváry Lőrincz ajánlkozott rá, hogy ő fölveszi a király pánczélját, sisakját s a király helyett fog szerepelni.

Ezt sem fogadták el. Ki talál sülni a kegyes csalás s ez nagy elkeseredést fog támasztani. Végre azt határozták el, hogy ezer vértes vitézt állítanak a király mellé, a kinek a személyét a legderekabb vitézek, Ráskay Gáspár, Török Bálint, Kállay János fogják megvédelmezni.

S ezzel azután megállapították a csatarendet; a számra csekély magyar sereget hosszú vonalban elnyujtva, hogy az ellenség túl ne szárnyalhassa. A sereg két osztályra volt szakítva, középen egy puskalövésnyi széles hézagot engedve. A homlokzaton voltak felállítva az ágyúk egy tömegben. A két szárnyon levő lovasságnak semmi szüksége sem volt ágyúkra.

A királyt az utószakaszban helyezték el, ott voltak az esztergomi primáson kivül a zágrábi, nagyváradi, pécsi, szerémi, zárai, boszniai püspökök is. Mintha valami nagy requiemre készülnének. A királyi udvar mögött állt még Drágfy, az ország zászlójával, Ráskay vértes lovasai közepett.

Gyönyörű, derült hajnallal kezdődött a nap, mely a magyar ezredeket hadirendbe fölállítva látta.

Báthory István nádor a királyt körülhordozá a csapatok arczvonalai előtt s beszédet tartott a nemesekhez:

«Ime a király itt van közöttünk. Minden veszélyt megoszt velünk, még a halálra is kész a hazáért, a keresztény vallásért és a ti feleségeitek, gyermekeitek megvédelmezéseért. Ti is küzdeni fogtok a királyért, úgy a hogy férfiak, a hogy magyarok küzdeni szoktak. Az ellenség, a ki reánk jön, ugyanaz, a kit apáink annyiszor összetiportak, magunk is sokszor megvertünk. Ismerjük, nem rettegünk a nagy számától. Az a magyar jelszó, hogy az ellenséget nem mérjük singgel, ha óriás; nem számláljuk, ha sokaság; hanem előbb levágjuk, azután mérjük meg, azután számoljuk meg.»

Lelkesedést költött mind a beszéd, mind a király megjelenése.

A többi vezérek is ott nyargalásztak a hadsorok előtt s lelkesíték a csapatokat.

Azonban az ellenség nem akart mutatkozni sehol.

Miért nem mentek hát ők eléje? Miért nem foglalták el a halmokat, melyek köztük és Szolimán között elnyúltak? Megfoghatatlan ez! Ha oly türelmetlenül kivánták a megütközést, mért nem kezdték meg ők a támadást? Ha abban bíztak, hogy a magyar taktika a gyors rohamra van számítva, minek vesztegeltek egy álló helyben hajnaltól délig? Miért nem küldték előre legalább kémszemlére a rendetlen mezei lovasságukat, Szerecsen ijászait?

Várták, hogy Szolimán támadjon.

A török vezéreknek aztán volt haditervük.

A mint délben Szolimán hadvezérei élén fellovagolt a Szentpéter magaslatra, ott látta lenn a sikon a harczrendbe állított magyar tábort. Megszámlálhatta az ezredeiket, végig tekinthette az egész csatatervüket.

Itt leszállt lováról s imádkozott Alláhhoz: «Alláh segíts! Nálad az erő és hatalom; tőled jön oltalom és segítség! Allah vezesd diadalra Mohammed hű népét!» Arczán könny csorgott végig az áhitattól. Vezérei és harczosai szintén leszálltak a nyeregből s arczczal a földre veték magukat a diadalért imádkozva.

Azzal ismét lovaikra szöktek a harczosok s megindíták a dandáraikat.

Az előhadat vezette Ibrahim nagyvezér a rumeliai ezredekkel, a másodhadat Behram basa az anatoliakkal. Ezek mögött jött a szultán, testőreitől s a puskás janicsároktól környezve. A janicsárok hada előtt volt felállítva az ágyúk tömege, háromszáz ágyú egy vonalban, lánczokkal egymáshoz kapcsolva.

A török hadsereg még mindig nem támadott. Kiszámított tervből tette. Egy nagy lovas hadtest, Bali bég vezénylete alatt a várakozás óráiban megkerűlte a magyar hadsereg állását a jobb szárnyon. A magyar sereg abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik s elfogják ütközet nélkül.

Az égen vészterhes felhők emelkedtek a keleti láthatáron, a gomolygó hófehér fellegekben czikázó villámok dörgése kezdett a távolban hallatszani. Az égiek is beleszólnak a földiek harczába.

Délután három órakor a mohácsi völgyből előbukkanó spahik sisakjai jelenték, hogy oldalt jobb felül jön erős támadás.

Jó lett volna most, ha a lengyel tanácsolta szekérsáncz fel lett volna állítva. Abból vissza lehetett volna verni az oldaltámadást.

Tomory Pál rögtön észrevette a veszélyt s vágtatott a király osztályához.

Tartalék seregről nem volt gondoskodva. Egyedül a király védelmére rendelt vértesek, Ráskay alatt voltak a hadrend megbontása nélkül Bali bég ellen küldhetők. A király parancsot adott Ráskaynak, hogy siessen az ezredével a támadást visszaverni.

Ezer emberrel negyvenezeret!

«Most már csak a döntő roham segít! kiálta Tomory, s azzal a maga táborába lovagolva, megfuvatta a tárogatókat a hadközépen, erre megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben.

«Jézus! Jézus! Jézus!»

Ekkor tették föl a király fejére az ezüst sisakot.

A szemtanú krónikás feljegyzé, hogy a király arcza halálsápadtra vált, midőn a sisakot a fejére csatolták.

Az égzengést túldörögte a vágtató paripák robaja, az ádáz csatakiáltás.

Őrültség volt, a mit a magyar e napon tett; de a hősi szívnek dicsőséges próbája. Tizszerte erősebb ellenségnek, halállal daczoló, sorssal nem alkuvó szemben támadása.

Csak egyszer lőtték ki a magyarok ágyúikat: azontúl a kardjukra bizták a harczi munkát.

A trombiták riadójára a magyar hadsereg balszárnya Perényi Péter vezénylete alatt, a dereka Tomory Pállal az élén vágtató rohamban zudult Ibrahim nagyvezér ruméliai hadseregére s az elszánt rohamban keresztül törte annak arczvonalát s dühös kardviadallal megfutamítá a török sereget, hanyatt homlok Behram basa anatoliai seregére vetve azt.

A kezdet szerencsés volt s Tomory hadvezéri tehetségének becsületére válik. Ő egyenlő erővel támadta meg a török tábornak egyes hadosztályát s azt letörte.

A törökök még nem használták roppant tömegü tüzérségüket. Az ő ágyúik a lovas hadrend mögött voltak felállítva. A ruméliai hadsereg megbontása a török hadderekat is veszélybe hozta.

Ekkor Báthory Endre oda vágtat a királyhoz.

– Mienk a győzelem! Velünk az Isten!

A villámok már ott nyilaztak az elborult égen.

Ekkor a király is megfuvatja a trombitákat s a második hadosztálylyal megrohanja a szultán anatoliai hadseregét.

A kronikaírónak káprázott a szeme, a mikor e válságos perczek történetét maga előtt látta. Azt mondja, hogy az anatoliai hadsereg a király hadosztályának rohama előtt hirtelen kétfelé kanyarodott, eltakarodva a háromszáz ágyú elől. Ez lehetetlenség. Hadászatilag épen úgy lehetetlenség, mint lélektanilag. Hadi szempontból esztelenség az ágyútelepeket fedezet nélkül hagyni; lélektanilag is lehetetlen, mert a támadó ellenség rohama előtti félrevonulás okvetlenül futássá fajul el s akkor a támadó fél ezt a futó ellenséget fogja aprítani, a ki a hátát mutatja előtte.

De megczáfolja ezt az egész harcz lefolyása.

A király az első sorban vágtatott, testőreitől és a kalandosok csapatjától környezve. Fel van róla jegyezve, hogy vitézül harczolt s harczközben sebet kapott. Tehát ellenséges csapatnak kellett előtte lenni, oly tömegben, hogy ő rá is jusson egy ellenfél, a kivel férfi férfi ellen össze csapjon. Itt kapta a sebet. De ellenfele meghalt.

Czettrisz Ulrik, udvari tiszt, hogy a király sebet kapott, megragadta lovának a zabláját s erővel tartá őt vissza a tovább rohanástól.

De a kalandosok vértes csapatja tovább tört előre, maga előtt hajtva az ágyúk felé a megfordított ellenséget.

E válságos pillanatban adá a parancsot Behram basa a tüzéreknek, hogy süssék ki egyszerre az ágyúikat, nem törődve vele, hogy kit ér a golyó: törököt-e, vagy magyart?

A háromszáz ágyú bömbölése: a pokolbeli tűzláng lobbanása eldönté a harcz sorsát. Vonagló testhalmok, ló, ember, összekeverve, jelölték a csatatért. A hátúl jövő csapatok megriadtak.

De a kalandosok csapatja még az ágyúk során is keresztül tört: leaprítva a pattantyusokat s egyenesen a szultán felé rohant.

Még a szultán testőr lovasságával is viadalba eredtek. Csoda harcz volt az! A nemes vitézségnek felséges költeménye.

Még harminczhárman voltak, a mikor a szultán testőrcsapatján keresztül törtek. Maga Szolimán is kénytelen volt kardot rántani feje védelmére.

Ekkor a gyalog jancsárok veték magukat a hős ifjak elé s széles pallosaikkal elvagdalták a paripák lábainak inait: a lovagok földre buktak s ott elnyomatva, összeapríttattak.

Egy másik csapat a török hadrenden áttörve, egész a tevék táboráig hatolt előre, azt pedig Bali bég ezredei fogták hátba és lemészárolták.

Bali bég oldaltámadása fejezte be a katasztrófát.

A török ágyúk, s a janicsárok puskái még egyszer dördültek el a felbomlott magyar hadseregre. Ekkor az «Úr» közbeszólott. Az égi tűzsugár odacsapott le a harczolók közé, túlharsogva az ágyúdörgést s a szakadó zápor kioltá a tüzérek kanóczait. Az égből aláomló felhőszakadás eltakart törököt, magyart egyaránt, a dühöngő vihar kicsavarta a kezekből a zászlókat. Futott, a ki még futhatott, a villámlobbanásnál keresve az utat, s út helyett záporpatakokat talált mindenütt. A tomboló zivatarban a győztes török had felhagyott az üldözéssel.

Kit is üldözött volna még?

Huszezer magyar holtteste fedte a mohácsi síkot. Elhullottak a fővezérek, Tomory Pál, Zápolya György, Szalkán László, a primás, s vele együtt öt főpap, köztük a tréfálkozó jós, Perényi Ferencz és ötszáz főnemes. A magyar nemzet színe, virága le volt aratva.

A menekülők közt volt a király is.

Udvarnoka Czettricz Ulrik vezette a futását.

A budai útra törekedtek kijutni.

Útjokban volt a Csele patak. Egy hitvány csermely rendes időben, most a felhőszakadástól megdagadt rohanó ár.

Czettricz Ulrik neki vágtatott az árnak, (a hidat elszakitotta már a víz) s ő maga szerencsésen kikaptatott a tulsó partra.

A királynak a paripája azonban elhibázta az ugrást s a meredek partról hanyatt vágódott vissza, maga alá temetve a királyt, a ki nehéz fegyverzetében nem tudott a lova alól kiszabadulni, ott veszett a rohanó árban.