XXIII. Fejezet. Két Király Egy Országban.
A vészhír gyorsan repül.
A mohácsi vesztett ütközet híre már másnap éjfélben eljutott Budára. A hirnök csak annyit mondhatott, hogy a magyar hadsereg le van gázolva, a török seregnek semmi haderő nem áll útjában. Hogy a király elesett-e, vagy elfogatott? azt még nem tudta senki.
A királyné kora hajnalban elhagyta Budavárát s a körülötte levő főurakkal együtt Pozsonyba menekült.
A csatából elfutott harczosok széthordták az országban a nagy romlás jajveszékelését.
Elfutott a nádor is, váltott paripákon, s nemcsak a saját jóltáplált termetét mentette meg, hanem még az útban talált pécsi káptalant is kifosztotta, melynek tagjai a székesegyház kincseit vitték magukkal.
Midőn Zápolya meghallá a magyar hadsereg pusztulását, keserves sirásra fakadt.
Hát könnyekkel gyászol a magyar? Sirás-e a dolga a trónkövetelőnek?
Egész életének a törekvése, lelkének minden vágya az volt, hogy ide jutni lássa az országot. Személyes ellenségeit megsemmisítve, a trónt üresen hagyva, az egész országot az ő védelmére bizva.
Mért nem ragadta akkor a kezébe az ország zászlaját? Neki akkor egy jól rendezett hadserege volt, s mögötte volt még egész Felső-Magyarország gyülekező hada, a török hadsereg a diadal után szétbomlott pusztító dandárokká, azokat Zápolya egyenkint felmorzsolhatta volna, a hogy tette a horvát vidéken a derék Frangepán Kristóf, az ő legjobb fegyvertársa. S akkor az egész nemzet hálája tette volna fejére a koronát. Ha Zápolya könyhullatás helyett vérontást követel, a honszeretet, a nemes harag, az elkeseredés vezette volna a hadseregét.
De egy síró hadvezérnek a hadserege szalad.
A mint Zápolyát kétségbeesni látta a serege, szétmállott, a nélkül, hogy valaki űzte volna. Visszavonult s alig maradt egy dandár körülötte.
Szolimán hadai dúlhatták az országot megtorlatlanul.
A «Basaharcz» alatti kétségbeesett védelem, Dobozy és neje hős balladája, a szabadkai szekérsáncz ostroma nagyszerű emlékeit örökíték meg a magyar vitézség fellángolásának, csak Zápolya fegyvere pihent.
A szultán elfoglalta Budavárát, ott ülte meg diadalünnepét s éjente kivilágitást rendezett felgyujtott palotákból, míg romhalommá tette az egész várost. Akkor aztán hajókra czepeltette Hunyady Mátyás világhírű könyvtárát, remek broncz szobrait s leküldte zsákmányul Sztambulba.
Hogy mit lehetett e zűrzavaros rablóhadjáratban tenni egy bátor hadvezérnek, azt megmutatta Frangepán Kristóf, a ki egy dandárral keresztül vágott a duló török csapatokon Horvátországból egész Székesfehérvárig, úgy hogy a megrémült budai törökök, jöttének rémhírére olyan hanyatthomlok rohantak a hajóhidra, hogy az leszakadt alattuk s ezrével vesztek a Dunába.
A török szultán aztán boszuját kitöltve követe megsértéseért, visszatért seregével együtt Sztambulba, mint a zivatar, mely vérzáporral öntözte végig az országot. Kétszázezer halott és rabul elvitt fogoly bánta meg a nagy úr haragját.
A romok között aztán megjelent Zápolya. Kereste közöttük a királyi széket.
Akadálytalanul bejöhetett Budavárába, nyitva volt minden kapu, még a királyi váré is.
Jó hive, Verbőczy keserű tréfával mondá, midőn a királyi várba beléptek: «no ide most ugyan akadály nélkül bejöhettünk».
Bejönni lehetett, de megmaradni nem, az üszökfedte romok között temetetlen heverő hullák büze miatt.
A királyi trón üresen állt, de már annak a hátára fel volt ragasztva Ferdinánd manifestuma, melyben a királyok között kikoholt szerződés alapján jogát követeli a magyar koronához.
Abban állt a joga, hogy feleségül vette Ulászló leányát, Annát.
Ifjú korában Zápolya is gondolt erre a jogra.
Ennek ellenében azt a tervet veté, hogy ő meg Máriát veszi nőül, Lajos király özvegyét.
Hiszen már hat hete, hogy özvegy! Lehet az új nászra gondolni.
A nádor a királynéhoz menekült, vele volt több főúr, Batthyányi, Nádasdy; Zápolya mellett még többen: Perényi Péter, a mohácsi csata hőse, Török Bálint, Podmaniczky püspök, még Ártándy is. A nádor Komáromba hirdetett országgyülést Ferdinánd nevében. Verbőczy Székesfehérvárra a vajda nevében. A nemesség válogathatott, hogy a két nádor hivása közül melyikre hallgasson.
Zápolya ez alatt a visegrádi várban megtalálta a koronát.
Ennek a szent jelvénynek a birtoka egy új jogot adott a kezébe.
De ő annál erősebbnek hitte Mária királyné jegygyűrűjét.
Emlékében tartá, hogy néhanapján az ifjú királyné szemei milyen kedvteléssel keresték az ő daliás alakját. Eszébe jutott az a pánczélfelpróbálás, a kardmegkisérlés. A hol fellobbanó, hol elcsüggedő tekintet a királyné arczán. El merte hozzá küldeni először a diákját, azután ujból a kincstárnokát, a királyné kezét megkérni, nagy magabiztában.
Csakhogy azóta fordult a sors. A délczeg termetű hős, mikor igazi török fejeket kellett volna hasogatni, hüvelyében hagyta azt a jeles kardját, az a kicsiny, vézna alakú király pedig odacsapott a maga kardjával az ellenség közé, vérét is hullatta, éltét föláldozá az ő hazájáért. Most már a királyné szemei akkor villannak fel, ha hős férjére gondol s lezáródnak, ha Zápolya nevét említik előtte.
A királyné azt válaszolta a kérésre, hogy még azt sem tudja, méltón viseli-e az özvegyi fályolt? Hiszen Lajos király holttestét még senki sem látta.
Ah, hát még mindig útban van ez a kicsiny király.
Elindultak a holttestét keresni.
A mohácsi sík most egy nagy temető volt.
A kik a szörnyű ütközet után temetetlen ott maradtak, azoknak hulláit egy nagylelkű asszony, Kanizsay Dóra, saját költségén mind elsiroltatá. Azok között megtalálták a hid közelében a partba elásva II. Lajos királynak holttestét. Hogy a pánczélja, sisakja e sirtól távol, az iszaptól eltemetve találtatott meg, azt engedi sejteni, hogy a király a vízbe zuhanva, annyi lélekjelenléttel birt, hogy pánczélját le tudta dobni s aztán kapott sebében vérzett el, mert az megfoghatatlan, hogy a sirásók az ezüst sisakot, drága vértezetet ott hagyták volna az iszapban, ha rajta találják.
S ez is vigasztalás! Hogy a magyarok királya nem szánalmas kimulással, hanem dicsőséges halállal végezte történetét.
Meg volt hát a királyi holttest, keresztül lehetett lépni rajta.
Szent Tódor napja volt (Mindszent havában), midőn II. Lajos király holttetemét Székesfehérvárott, atyja II. Ulászló mellé eltemették. Dávid János, udvari káplán tartá a halotti beszédet, János vajda és a hozzászító nemesek jelenlétében.
Beszélt sokat szent Tódor életéről, ki martyrhalált szenvedett, s holta után tűzbe vettetett, de teste meg nem égett, azt is elmondá, hogy ez a nap szenteltetett «Krisztus képe szenvedésének» ünnepéül, a mely fából faragott kép Beritusban a zsidók által dárdával keresztül üttetett, s e sebből végtelen sok vér patakzott. Azt a képet faragta Nikodémus, a ki hagyta Gamálielnek, ő pedig adta Zakeusnak. Magáról a meghalt királyról, hogy a hazájáért és vallásáért mit szenvedett? milyen halált lelt? mentől kevesebbet beszélt az udvari káplán.
Másnap megtartották, ugyanazon sirbolt felett a székesegyházban az országgyülést, melyben a főnemes urak Zápolya Jánost királylyá kikiáltották. A köznemesség kinn a mezőn táborozott. Verbőczy István, Zápolya hű pártfogója kilovagolt a nemesi táborba, a lándzsára tűzött 1505-iki országgyülés pecsétes határozatát vitetvén maga előtt, mely kimondja, hogy jövendőben Magyarország csak magyar nemzetbeli királyt emel a trónra. Verbőczy lelkesítő szavaira a köznemesség is kikiáltá Zápolya Jánost királynak.
Ugyanazon országgyülésen törvények is hozattak, melyek között önálló czikket képez az, hogy a zsidók az országból el-kiűzessenek.
Nándor követei ellenmondottak, de azokat a nemesek letájcsolták, örültek, hogy szárazon elvihették az irhát.
Az erre következő napon, szent Márton napján végbement a koronázási szertartás a székesfehérvári szentegyházban. Podmaniczky István, nyitrai püspök, mint legidősebb a főpapok között, tevé Zápolya János fejére a koronát, miután Verbőczy István felszólítására: akarjátok a Zápolya Jánost királyotokul, felhangzott az «akarjuk».
Móré László és Török Bálint a templom egyik oszlopához támaszkodva kaczagott e jeleneten.
– Soha több fát, mint az erdőn! Hát már aztán Jankó pajtást úgy fogjuk híni, hogy «fölséges uram!»
Három napig föl nem hagytak a főurak a kaczagással. Mindegyik tartotta magát olyan legénynek, mint János vajda.
Mikor a koronázás után felültették János királyt a fehér lóra s elvezették a koronázási dombig, a korona nem akart megmaradni a fején, mind le akart esni róla.
– Nézzétek! mondták a vele volt főurak, a korona nem akar megmaradni a fején, mert kegyetlen volt a parasztokhoz. Isten büntetése rajta, hogy Dózsa Györgyöt tüzes koronával avatta fel!
– Nem biz az! mondták mások, hanem a korona igen nagy s a feje igen kicsi hozzá.
Az atletai alaknak aránylag igen kis feje volt.
Nem is mentek előtte a főurak, a hogy koronázásnál szokás a jelvényeket jártatva, csak az egy szerb Bakics vitte előtte az ország zászlaját s Török Bálint amugy suttyomban a palástja alatt az ország almáját. S mikor a koronázási dombon az új király a szent István pallosával a négy vágást megtette a világ négy sarka tájában, mindenki megjegyzé, hogy nem szokás szerint felülről lefelé, hanem alulról fölfelé tette meg a vágásokat, ezt mindenki rosz jelnek véve, arra magyarázta, hogy nem megvédelmezni fogja az országot a négy égsark felől jövő minden veszély ellen, de behozza a veszélyt az országra mindenfelől.
Dávid János udvari káplán pedig mondott tartós prédikácziót, megemlékezvén a mai nap szentjéről, szent Mártonról, a ki vasvármegyei szombathelyi születésű hazánkfia lévén, mint katona igen jó ekzekutor volt s azért is rendelték erre a napra az adóbehajtás ünnepét, szent Márton nyavalyájának pedig nevezték a «katona virtust», tudniillik a részegséget. Hanem János királyról meg az ő virtusairól mentől kevesebbet prédikált Dávid János udvari káplán.
Egy hónappal később a Pozsonyban összegyült rendek, Báthory István nádor ajánlatára megválasztották magyar királynak Ferdinánd ausztriai főherczeget és Csehország királyát.
Magyarországnak volt «két» megválasztott királya.
Mind a kettő kész lett volna a trón birtokáért fegyverrel s megverekedni, ha lett volna hozzá pénze.
Ekkor támadt még egy harmadik király is, a «fekete ember».
«Cserni Jován» volt a neve, eredetére nézve egy szerémségi rácz kecskepásztornak a fia, testalkatára egy óriás, a kit rendkívüli ereje a köznép bálványául emelt.
A krónika «homo niger»-nek nevezi (fekete ember) arról a fekete anyajegyről, mely mint egy sáv vonult végig a halántékától a sarkáig.
Harczi hirét a török dulás alatt szerezte, a midőn rácz atyafiai élén több martalócz sereget vitézül megkergetett s a Bácskát megtisztította tőlük.
Ez ugyan Török Bálintnak lett volna a kötelessége, a ki Bácska főkapitánya volt, de ő magára hagyta a népet. A fekete ember aztán beült Török Bálintnak a várába s mikor az visszatért, elkergette a vár alól egész seregével.
Ekkor Cserni János fölajánlotta a fegyveres szolgálatát Zápolya Jánosnak. Az új király kapott rajta, hogy egy hatalmas segédsereget kap, a melyet nem kell fizetni, s kinevezte a fekete embert a temesi bánság és Bánát vajdájának.
A rácz vezér aztán tudta miből fizetni a hadseregét, végig pusztította azokat a megyéket, a melyeket még a török elpusztítatlan hagyott, ekkor dúlta fel a hűséges Hoberdanácz várát is.
Mikor aztán jól felcseperedett, eldobta a vajda czímet s kikiáltotta magát «fekete czár»-nak. Udvart tartott, nádort, tárnokot, zászlósokat nevezett ki. Zápolya azon vette észre magát, hogy még egy harmadik király is van az országban, nem is király már, hanem császár.
Ezen nevethettek már aztán a magyar urak!
De meg kellett az új czárnak bocsátani a rablást is, a czímbitorlást is, mert szövetséges volt, a ki nem került semmibe.
Egyszer aztán Nándor királynak támadt az a jó gondolata, hogy ő veszi meg a fekete czárt, ha eladó; küldött neki egy vég veres posztót, tizenkét ezüst serleget, foglalóba, ha ezentúl az ő zászlója alá szegődik.
Hogy állhatott volna ellen a fekete czár ily fényes ajándéknak? Rögtön kitűzte Ferdinánd zászlóit s annak a nevében dúlt és fosztogatott.
Ezt már aztán János király nem szívelé el. Haragjában kiküldé az elpártolt helytartó ellen erdélyi helytartóját Perényi Pétert, hadsereggel.
A fekete czár azonban olyan készülettel fogadta Perényit, hogy ez a nagyszőllősi ütközetből, hadainak felét ott veszítve, csak gyors paripájának köszönheté, hogy élve megmenekült.
Ekkor aztán a fekete czár diadalmámoros hadával betört a védtelen Erdélybe s azt végig pusztítá. És János királynak nem volt ellene védelme. Az a Zápolya János, a ki rövid idő előtt egy Szolimán hadseregével megmérközni volt hivatva, most odajutott, hogy egy rácz kalandor elől meg kellett futnia.
Szegény Magyarország! Nem volt elég, hogy Mohácsnál az oroszlán széttépte, még azt is meg kellett érnie, hogy a farkasok egyék meg.
És akkor, a midőn a két király nem tudta az országról elhárítani a mind a kettőjüktől fölidézett veszedelmet, előállt egy egyszerű nemes ember, a nagyváradi káptalan tiszttartója, Czibak Imre, összegyűjté a bihari nemességet és a hajduságot s e hirtelen szedett haddal rajta ütött a fekete czáron, mikor az jött vissza a Maros mentén zsákmánynyal megrakodva s úgy szétverte annak a győzelemittas hadait, hogy alig maradt belőlük valami.
A fekete czár agya-fejetörötten menekült Szegedre. A hátán össze volt tépve a szép skárlátszín császári palást, a mit Ferdinánd királytól kapott. Futó hada ki volt éhezve, fáradva halálig.
A szegedi polgárok pedig igen rossz kedvükben voltak. A futó czár közeledtére félreverték a harangokat, s fegyvert ragadva összegyültek a nagy piacz közepén levő Szilágyi-kastélyba.
Cserni Jován a megmenekült csapatjának élelmezésére gondolt, s legegyszerűbbnek találta e végből feltöretni Zákány István uramnak, a gazdag buzakereskedőnek a magtárát. Hívei neki álltak a kapu betörésének, faltörő kos gyanánt használva egy kutágasról leemelt gémgerendát.
Annak a magtárnak azonban volt egy sáfára, név szerint Vida Sebestyén. Annak volt egy jó öblös puskája, megtöltve vagdalt ólommal. Fiatal levén a legény, nem sokat tanakodott magában, fogta a puskáját s úgy hasba lőtte vele a fekete czárt, hogy az lefordult a lováról. Bajtársai felvették a földről, de úgy meg voltak már rémülve, hogy nem is gondoltak a boszúállásra, beburkolták a biborpalástjába, s a szegedi polgárok által üldöztetve, elrohantak vele a szomszéd faluba, Horgasra.
A félelmes fekete czár megsebesültének hirére aztán Török Bálint is vérszemet kapott, rajta ütött annak a vert hadain s azokat szétrobbantva, a már haldokló Cserni Jovánt lenyakaztatá. Levágott fejét elküldé Budára János királyhoz.
S erre tartottak nagy Te Deum Laudamust!
Még a krakkói franczia követ is, a ki Zápolya Jánosnak erősen jó barátja volt, ágyulövésekkel és viaszgyertyák sokaságának meggyujtatásával ünneplé meg a fekete czár legyőzetésének örömhirét.
Idebenn az országban örömtüzek gyujtattak szerte a hegytetőkön.
Annak a dicsőségére, hogy a delibácsi kecskepásztor fiát, a fekete czárt legyőzte a nagyváradi püspök tiszttartója, meg egy szegedi kereskedőlegény.
Hová jutott Magyarország!
