III. Fejezet. «Nem Férfi, Csak Inas!»

György lassankint beletörődött az állapotjába. Megszerette a kandallóit. Jó barátjául fogadta mindennapi társát, az emésztő tüzet, a lángot, ezt a hatalmas elemet, mely nem épít, nem teremt, nem tenyészt, csak fogyaszt és pusztit, és még is ő a fentartó eleme mindennek, a mi él. Órahosszant elbámult az izzó zsarátnakba, hallgatta a gyertyánfa-hasábok pattogását, nézve, hogy támad a nyers fából a füst, hogy változik lánggá; a láng felcsap magasra, elszakad, fellebben, még ott is láng marad; ember nem tudja, mi az?

A Biri leányasszonyhoz nem járt többet ebédelni. Meghasonlott vele. A fraj szemére vetette a csalfaságát: «parolát adott kend, hogy lakodalmat tartunk, a mikor a grófunk elhozza a királykisasszonyt; de már akkor tudta kend jól, hogy nem lesz abból semmi, mert ott volt, a mikor a lengyelt kikosarazták. Hamis kendnek teste lelke!»

Azontúl együtt falatozott a kápsáló barátokkal. Azokból soha sem fogyott ki a kastély.

A főurak szavuknak álltak. A püspökök, nagyprépostok dézsmáját és egyéb világi javadalmait prédára bocsáták. A panasz egész a pápáig felhatolt; II-ik Gyula pápa a királyhoz irt levelében szemrehányásokat tett e szavakkal, hogy «Magyarország bárói és nemesei a tized megtagadása, az egyházi tulajdon elrablása s a clerus ellen szórt durva fenyegetések által azon törekesznek, hogy országodban az egyházi rend csorbulást szenvedjen, vagy jobban mondva, végkép elnyomassék.» Annál nagyobb beczézésben részesültek a szerzetesek.

A sokféle vándorló barát között különösen megszeretett György egy pálos szerzetbeli frátert; a kit a köznép «fehér barát» czímen ismert. Frater Antonius volt a neve. Két kerekű laptikával járt, a mely elé egy szamár volt fogva, azzal gyüjté össze a kegyes adományokat: bort, buzát, szalonnát. Egy noviczius is járt vele. Egész világi dicsőségük állt egy fehér csuhából, annak a csuklyája volt nehéz időben a fejtakaró; a lábukon egy szijjal felkötött fatalp.

Ezekkel szeretett György legjobban beszélgetni. Fráter Antonius írástudó és világlátott férfiu volt; sok országot, sok népet ismert, s azokról örömest beszélt, a hol szivesen hallgatták. A beszéde ugyan nem minden paraszt fülnek való volt, mert szerette az allegoriákat, a képes mondatokat, a miket nem kellett szó szerinti értelemben venni. De György azonnal megértette a példabeszédes szójárást, s ez által kedvenczévé lett a barátnak.

Egy este a kápsálásból csak egyedül tért meg a fráter Antonius a laptikájával; a novicziusnak csak a csuháját hozta magával vissza. Azt mondá, hogy útközben meglepte a pestis s meghalt a világnak. Megszokott állapot volt ez akkor Magyarországon.

György azt kérdezte fráter Antoniustól, hogy nem fél-e a pestisben elhalt fráter-csuháját magával hordani a talyigáján?

– A ki Isten nyomdokán jár, az nem fél az Isten angyalaitól. Felelé rá a kegyes ember.

És aztán egész éjjel térden állva imádkozott, másnap is bőjtöt tartott; ez volt az ő hathatós védelme a veszedelem ellen.

Reggel György ismét a rendes szolgálatát követte, óra szerinti pontossággal. Mikor rákerült a sor, kopogtatott a herczegnő pitvarának az ajtaján. A fraj bocsátotta be, s György ment egyenesen a kandallóhoz, a tüzet felszítani.

Biri leányasszonyt boszantotta az, hogy a legény rá sem ügyel, utána ment, ingerkedett vele.

– No! hát megvan még kend a kaminárius mundérjában? Azt gondoltam, már felvette a barátcsuhát. Mindennap meggyónik kend annak a vén bakszakállas barátnak? Ugyan mit tud kend neki meggyónni? Hiszen kend egy olyan pipogya, nyühöge, kákompilli anyámasszony katonája, a kinek elébb kölcsön kell valami bűnt kérni a komájától, ha meg akar gyónni. Se iszik, se káromkodik, se nem legyeskedik. Hej valami nagy gonosznak kell a kend szivében lakni, hogy olyan jámbornak mutatja magát.

György rá sem nézett, ott guggolt a kandalló előtt s fujtatta a tüzet.

A leány oda könyökölt a két vállára s úgy dudolt a fülébe:

«Nem vagy legény, nem vagy:
Nem mersz csókot kérni;
Lássad, én lyány vagyok:
Még sem tudok félni!

A mellékszobából hangzott a sipszó. Ismételve hangzott.

– Ejh nó! De rá ért valamelyik princzeszre a sipolás! Dörmögé durczásan a fraj, s keresztül rontott a spanyolfalon, mérgében tárva, nyitva hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva lenni.

György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor már a tüzet lobogásra birta.

Az egész női szobán végig láthatott.

A mit látott, az csupa mysterium volt ő előtte.

A tizenhatodik század pompája az első magyar főur várában összegyüjtve. Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont diszítéseikkel, a damaszkozott aczél szekrények, arany és ezüst szobrocskáikkal; a nagy velenczei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa alakok környezik; a czímeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, a nyitott pohárszékek megrakva arany és ezüst edényekkel, serlegekkel, a réz állványokon nyugvó kandelaberek; a drágaköves mozaikkal kirakott asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága szönyegek, melyeken egész mythoszi csoportok vannak szőve, festve, vagy himezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvös remekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel, zománczfestésű szent képével; és az a nagy álló óra, melynek csak fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak meg rajta az angyalalakok s kalapácsaikkal ütik az ezüst harangon az órát; a tűzmadár pedig az alatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy sötét rámából kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábitó hölgy, fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.

Györgynek minden érzéke szenvedett ettől a látványtól. Neki fájt ez az érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.

Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt s egy ujabb álmában ismét visszatalálna ide.

A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek; melyek az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvola hangja volt, a másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az álló vízbe. Egy arany szelenczéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott elő; minden tolla zománczragyogásu; az is elkezdett énekelni, mint a fülemüle, s a közben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait összeverte s a farkát pávamódra szétterjesztgeté.

Ugy gyönyörködött benne, mint egy gyermek.

Ő is ilyenekkel venné magát körül.

Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyilt. Onnan nem jött be világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha virágeső hullott volna.

A puha szőnyegen nem hallatszottak a léptek.

György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már előtte állt.

Igazán tünemény volt.

Egy gyermeteg hajadon, karcsu és sugár, hosszan leeresztett aranysárga hajjal. E tündérpaláston kivül még csak egy patyolat lepel fedezte a termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt oda tapadt az idomaihoz. Most szállt ki a fürdőből.

Ez volt Zápolya Borbála herczegkisasszony.

Biri leányasszony kiséretében jött elő a szobából.

Györgynek legelső érzése az ijedtség volt.

Neki nem volna itt szabad látni.

De hát ő nem tehet róla, hogy a spanyolfal szét van tárva.

Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tüzkotró vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.

E neszre a fraj odatekintett, s elkiáltá magát.

– Herczegnő! Egy férfi van a kandallónál!

A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy sötét pilláit alig emelte fel a szeméről, parányi gömbölyü piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán hidegen mondá:

– «Nem férfi az; csak egy inas.»

S azzal lasankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először csak csipőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még oda állt a földig érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta dusgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.

– Hát nem leszek-e szép királyné? kérdezé a frajtól.

– Bizony királyné kegyelmed most is. Hizelkedék a fehércseléd.

György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrud megtüzesedett már és sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy a tüzes vasat eldobassa vele.

Hogyan jutott ki a herczegnő szobájából, maga sem tudta.

Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.

Minő álmai lehettek? minő látomásai? minő bűvkáprázatai?

A mint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt és lement a szük czellába, a hol a fehér barát éjszakázott.

Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kisértőt. Bevallotta szivének minden legtitkosabb gondolatját.

– Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, a ki az előtt voltam. – Mint a kit a vipera megcsipett; idegen méreg lángol minden eremben. – Azt látom, a mi nincs, s nem látom, a mi előttem áll. – Nem tudok megszabadulni a kisértettől, a ki a szivemet megszállta, a kiért vágyom, és kit gyülölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszivni, és aztán összetépni. Rém gondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam: tüzzel játszom, tüzben dolgozok; tüz lesz a fegyverem. – Felgyujtom ezt a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, a hol a rettenetes hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első, kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; tulteszek az istentelenségben valamennyi harámbasán s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi haramiának, akkor érte jövök: «No ha királyné akartál lenni, itt vagyok én, leszek királyod!» – Ezekkel küzködtem éjfélig; nézd, hogy összeharapdáltam a karjaimat kinomban. – Azután megint megszállta a lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. – Pöröltem az Istennel! – Mért adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha nem tudok látni az elmémmel?

– Bizonyára ördög szállta meg a testedet.

– Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sirva fakaszt, a másik kaczagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták: ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam tudni, mi van hát ott a napban? ha mingyárt megvakulok is utána. – Ah, nem a láng fáj jobban, a mitől meggyulladtam, a miben égek; hanem az a jég, a mitől megfagyok. – A mikor azt mondta: «hiszen nem férfi ez, csak cseléd.» Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem férfi, csak egy cseléd!

S azzal egyenesen, a hogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.

A fehér barát felemelte őt a földről, s letörlé homlokáról a vért.

– Atyám! Rebegé György. Engem az Isten nem azzá teremtett, a mi vagyok. – Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod, belőlem uj embert teremteni? Uj embert, a milyen én akarok lenni. Ha van rá hatalmad, tégy velem a te bölcseséged szerint, mert ha nincs, én ezt a nyomorult cserépedényt, a mibe az Isten emberi lelket küldött, összetöröm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat!

– Legyen neked a te kivánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán jőjj velem, a merre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled.

György megcsókolta a barát csuhájának szegélyét.

– Most eredj az akolba, itasd meg a szamarat és fogd be a kordéba.

György engedelmeskedett a parancsszónak.

Frater Antonius az alatt elvégezte a reggeli ájtatoskodását.

Akkor kiment az udvarra s felkereste a védenczét.

A szamár a kordé elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina letakarva ponyvával.

A várbeli cselédség mind aludt még.

– Vezesd a szamarat, parancsolá Györgynek Frater Antonius.

György azt sem vette észre, hogy hajadonfőtt jár-kel. A darutollas süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út pedig sáros. Vezette a kordés szamarat kötőfékénél fogva. A talyiga nyikorgó kerékkel döczögött ki a várból, végig a váralja utczáján. A pitvarból utána kiabáltak a szolgálók: «gyere ide, te mendikás! Adok egy garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, ne nyikorogjon!»

Frater Autonius egy szót sem szólt a védenczéhez sok ideig. A nap jól feljött már a hegyek mögül; az erdő megzendült a húros rigó fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová?

Egyszer aztán egy hegyszakadékhoz értek, a melynek mélyében tombolva zuhogott a megáradt hegyfolyam. A két meredek partot egy gerendákból tákolt hid kötötte össze.

A hid innenső végén megállítá a kordét a fehér barát. Tul a hidon meredek kaptató következett.

A barát összetette a kezét, imádkozott, s keresztet vetett magára. György mindezt utána csinálta.

– Ez itt a válaszút, monda fráter Antonius: nézz hátra! ott van az a világ, a mit elhagysz. Most gondold meg jól, hogy elhagyjad-e? A mi ott van: az a dobzodó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító kisértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Ha a test gyönyörüségeit ohajtod inkább, amott megtalálod. A tulsó parton nincsen semmi öröm. De ha a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi embert s követed az én utaimat.

– Követlek. Monda György.

– Akkor vetkőzzél le. Ez a czifra gunya, a szolgaság pompája nem illet meg többé.

György lerakta az ezüst paszomántos öltönyöket a híd karfájára. Darabról darabra, az utolsó kapczáig.

– És most övezd fel az «Úr» szolgáinak köntösét.

A barát előhuzta a kordé saraglyájából az elébbi novicziusnak a csuháját s odanyujtá azt Györgynek.

Az ifjunak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a gunyája. Az élteért reszkető test végig ludbőrzött ez érintésre. De a lélek erősebb volt. Az ifju felölté a rettegett csuhát.

– Még ez a faczipő is hozzávaló. Monda fráter Antonius.

György pedig fogá a szijainál összekötött fatalpu bocskort, s felakasztá azt a kordé lőcsére: – ne kopjon. – És aztán mezítláb tette meg az utat, a nyikorgó kordét tolva, a hol meredek volt az út: egész a budavári hegységig.

Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a hid karfáján, s aztán találgatták, hogy mi vége lett a magister kaminariusnak.

Egy látástól megbolondult, szerelmes lett s elölte magát.