XXXIII. Fejezet. «Több Is Veszett Mohácsnál!»

Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle.

Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán kivül, a kik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánynyal két oldalt, hogy alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, a kik naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és dzsiridhajításban; egy csomó rácz martalócza is volt; de magyar katonája mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül kevesebben nyikorogtatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.

Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhir, hogy Török Bálint (a Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a megtámadására. Már itt táboroz Debreczenben.

János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter vajda rögtön felkerekedett s a «senki tartományán», Erdélyen keresztül, eléje került Török Bálintnak s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.

De azért János királynak volt oka Te Deum laudamust tartani Lippa várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták, még egy-két hétig ott maradni mellette.

Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes levéllel, két török bombárdás kiséretében.

A levelet elolvasva, a király rögtön utasítást adott a két török pattantyusnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után sütögessék ki.

A mi megtörténvén, a nélkül, hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a pattantyusokat agyonütötte volna, a király mellett levő főurak ugyan kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogatás. Mire János király nagy bizalmasan megsugdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki, miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.

Ez ugyan nagy öröm volt. – Jön a török!

János király egy kora reggel titokban kiosont Lippa várából; csak a legbizalmasabb hivei kiséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba, Csanádból Becsébe. Sehol meg nem pihent.

A míg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a kisérőinek, hogy hová igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, a hol sátort ütének, mondá el a velejötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való találkozásra sietnek, a ki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.

Hej gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra, mint három év előtt!

A míg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak Imre, Verbőczy István, meg három pap: az udvari káplány, Ferencz barát, meg Fráter György.

Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Mehmet bég, a magyar-török, elbámulva monda a királynak: «ej ha! Felséged kiséretében három pap van s csak két katona.»

– Van katonám elég, felelt János király; de nem hisznek a törökben. Csak a pap mer a martyrhalállal szembeszállni.

Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég nagy számmal, lovászai és hajdui és három négyesfogatu szekere.

Eközben megérkeztek a török szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a tulsó partra János királyt kiséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.

Ugyanazon a téren, a melyen négy év előtt a magyar nemzet szine-virágát porba gázolta.

A király egyedül jött.

Mondhatta-e: «ha Isten velem, ki van ellenem?»

Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyiló virág ezen a nagy rónán: «te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem jöttél, most minek jösz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?»

Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.

Arról a kocsiról leszállt egy serdülő ifju, szép, mint Absolon, tarka selyem köntösbe öltözve; fején biborszinű süveg, lábain sárga szattyán csizma; süvegéről hosszu fátyol csüggött alá; kezében arany tálat hozott s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak felajánlott.

Ez az ifju volt Szolimán kegyencze.

Itt leszállt a király a szekeréről s felült a lovára, melyet két kulák vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kisérői gyalog követték nyomban.

Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsár had között ment végbe a felvonulás; az út végtőlvégig tarka és piros szőnyegekkel volt beterítve.

Ilyen tisztességet adott a török szultán a magyar királynak.

A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota ragyogott elő a szultán sátora, bibor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felül az arany félholddal.

De még elébb következett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával feldiszítve.

Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán kegyencze s bevezeté őt a basához.

Itt a basa parancsára, leölték a királyról a magán hozott mentét, dolmányt s felöltöztették himzett török bársony fosztányba, derekára becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi öltönyeit az udvarnokára bizták.

A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezették Ibrahim basához.

Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott díszruhákat s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága prémmel szegélyzettet, boglárokkal végig rakottat s amazt odaadták a királyt kisérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.

Itt ismét lóra ültették Zápolyát s úgy vezették a szultán sátora felé, előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet tartva a bámuló besliák között.

Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti kárpitokkal.

A szultán ott ült, szétnyitott sátorának mennyezete alatt, szinaranyból készült trónusán; gyöngyöktől és drágakövektől ragyogó öltözetében.

Itt leszállt János király lováról s a szultán kegyencze által neki felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a növendék ujjáról levont egy rendkivüli ragyogású gyémántgyűrűt s azt tevé az arany tálra, melylyel az ifjucska menten a szultán sátorába futott s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.

Szolimán is felhúzta János király gyűrűjét az ujjára.

János király a pribék Mehemet kiséretében sietett a szultán sátora felé.

Szolimán, a mint a király leszállt a lováról, fölkelt a trónról s gyors léptekkel jött eléje s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat, egymást átölelték s kétszer megcsókolták. («Miként Judás Krisztust», irja a kisérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt volna a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.

Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kivánva neki hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat; megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segitségére jött hatalmas hadseregével.

A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját mellére téve, melyet hosszú ragyogó szakálla takart.

A tolmács szerint ez volt a szultán mondása:

«Ugy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, a milyen kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba, Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És a mig engem Allah életben tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, a mig csak egy szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát én bennem bizzál!»

Ezzel megfogta a király kezét, balfelől bocsátva őt maga mellett, a mi török szokás szerint megtisztelés, s ugy vezette be a sátorába.

A király kisérőinek is szabad volt belépni a «nagyúr» sátorába. Ezek voltak, a három pap, Fráter György, Frangepán Ferencz és Szerémi György; a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos a «mindenes».

A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt, minden szavát a szultánnak pergamenen megörökíteni.

A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét diszíté. A kárpitok arany virágokkal áttört nehéz selyemből valának, a szőnyegek drága persa szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant királytigrisnek a bőre; szines strucztollakból volt a trón baldakinja. Maga a trón tiszta szinaranyból, kirakva virágmódra szines drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függő lámpa hegykristály csészéjéről rubint és smaragdcsapok csüngtek alá; a kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt rakva, gyöngyház csigákból és zöld és veres arany ragyogásu kinai tengeri fülekből (halyotys).

A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbüvölő pompa fölött, s azt szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.

De ő is tudta azt viszonozni.

– Valamennyi drágaköveknél, a miket itt szemlélsz, becsesebb az, a melyet te ajándékoztál nekem a gyürűdben. Már rég kivántam egy ilyen szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg, atyámfia, hogyan jutottál ehez a drágakőhöz?

A mire János király ezt felelte:

– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadyé. Annak pedig az én apám volt a kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő az apámnál.

(Szerzési jog! – De hát koronát lehetett venni rajta.)

Ekkor a török szultán azt kérdezte a magyar királytól:

– Vajjon mennyit érhet, mire becsülöd, ez a drágakő?

Felelé a király:

– Minálunk megér ötvenezer márkát.

– No, minálunk megérne százötvenezer márkát.

Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt, melynek minden perczre fordulót képezett egy ország történetében.

Fráter György nem állhatott ellent a szivének. Megszólalt. A királynak szólt: halkan, de elhatározottan.

– Király! Beszélj a császárral az ország dolgairól.

Az elszörnyedés felhördülése tört ki minden ajkról.

Hogy egy halandó – egy rabszolga – egy pap meg mer szólalni kérdezetlen a nagyúr szine előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak, a magyar urak halálra ijedtek, maga János király is elsápadt.

A szultán büszkén fölemelte fejét.

– Mit mondott az a barát? Kérdezé a tolmácstól.

A tolmács megérteté a szót.

– A barátnak igaza van.

A magyar urak föllélekzettek.

– Mi a neve annak a barátnak? Kérdezé a nagyúr.

– «Fráter György.»

– Nem fog nálam feledékenységbe menni.

A magyar urak irigykedve néztek Fráter Györgyre.

Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort valamennyien. Mind kimentek s a sátornyilás nehéz függönyeit is leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki előtt.

A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthuzására s arra a királyt, annak jobbját mind két kezében tartva, kivezeté a sátorából s búcsut vett tőle.

Mikor János király felült a paripájára, a szultán azt mondá neki:

– Ejnye atyámfia: de szép lovad van! Hogy hiják?

– «Kopott»-nak.

Az a ló «szepe» ló volt (szürke veres szeplőkkel).

– Hol tudtad ezt szerezni? Nekem nincs ilyen szép paripám.

János király rögtön leszállt a lováról s felajánlotta azt a szultánnak, a mi annak nagy örömet okozott.

(Még a szultánt is meg lehet vesztegetni.)

– De már most nézd meg te az én lovaimat; monda a szultán, s a hogy magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a királyt az istállóiba s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott a számára hármat viszonajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint János királynak.

A kisérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán bámulatát fejezte ki a fölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap valamikor lovas katona volt, vitéz harczos. A min fölöttébb bámult a szultán; a kinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól megválni?

A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kisérő uraknak is külön sátorokat adtak s diszőrséget rendeltek melléjük.

Ettől fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak utitársa volt: – vendége: – foglya.