XVI. Fejezet. A Fekete Herczeg
Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új rezidenczia nyomoruságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, a ki a kincses társzekereket kisérve, nem tarthatott lépést a királyék hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.
– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.
S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari czókmokot s felvitte őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is ideszállították. Solymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tünik fel Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben «Koazta Bea» nevet viselt. A piacz közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.
A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, a kitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e hazában, a míg ő Buda várában be volt zárva?
… Tehát ismét Lippán volt! A hol ez előtt tizenkét esztendővel. Ismét ott volt, a hol akkor – Magyarország visszafoglalásának a kezdőbetüjénél. Magyarország ismét romba volt dülve, a nemzet tetszhalálba sülyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz az óriási munkához, a mi egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy ne lett volna most?
Akkor ő semmi sem volt, mint «iste monachus Georgius.» Előtte, mellette, körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban ingadozó, elpártolásra mindig kész főur, püspök, kapitányok, püspökségre áhitozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint fogságba vitelével ő maradt a «királyi gyám» czimén az ország kormányzója. Itt volt még Petrovich is; de az nem vetett számot. Mint Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott s dohogott is néha, mikor a ráczai között volt, hogy neki kellett volna János után a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba volt, gazdag és fösvény és mindenekfelett tohonya rest. Ezzel nem is közölte a dolgát soha Fráter György.
Előtte állt a nagy «semmi» és abból neki nemzetet, országot kellett teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi lejárta magát. Ehhez kellett tíz esztendei békés munkálkodás. Sem pénz, sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy egész évtizednek a munkatervét.
Egy vezéreszméje volt: azt a részét az országnak, mely az ő kormányzatára volt bizva, elvonni a harczokból; folyvást fegyverben gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyüjteni haderőt és kincseket az ország számára; hogy a mikor egyszer a sors kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.
Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni, ők önálló fejedelemséget akartak alkotni saját vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt Kolozsvárra sietni, a hol az egybegyült rendek előtt egy hatalmas beszédet tartott, melyben leirta az ország veszedelmét, felmagasztalva az erdélyiek hazafiuságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország ujjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről, testi szépségéről, lelki erejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szivét, hogy egy szivvel és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.
Petrovichnak megint volt min morogni: «ez a barát már meg az erdélyi vajdaságot is magához kaparintotta.» Fráter György nem nevezte magát vajdának, csak országos birónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák megnyiltak előtte, ép úgy az iparos szász városok kapui s a székelyek szivei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.
A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak, melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép rendezett városok, (miket még a török nem látogatott meg), a derék főuri kastélyok, a pompás népviseletek, a jól mivelt földek, a jámbor, jószivű népek. Mikor pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délczeg magyar fiatalság, a mit Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, a kik könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccacio regéit, a miket anyja, Sforza Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak tánczolni is tudtak. A mellett, hogy verekedni is jól tudtak.
Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani Magyarországot: egy magyar király alatt.
Ez a terve azonban mindjárt az elején nagy megpróbáltatás alá került.
Ferdinánd király, a török szultán visszataszító válasza után komolyan hozzáfogott egy ujabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól felszabadítására. Összehivta a magyar országgyűlést s a hű vármegyékkel megszavaztatá a hadilletéket, a mit azok ki is állítottak. Perényi fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyült össze. A német fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár spanyol ezredeket küldött, Medicis herczeg és Sforza Pallavicini olasz csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e hadviseléshez, a kiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolczvanezer főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyuval s támogatva egy hatalmas hajóhaddal.
Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére, s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának a szarva.
Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő maga Bécsben maradt.
A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi határgrófot, Joákimot; a kit «fekete herczegnek» csufoltak, azért, hogy egy testőrezredet tartott, melynek fekete pánczélja volt, fekete sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor az ezredet egzeczéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott, mint Joákim fekete légiója.
S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német generálisból.
S mikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor a haditanács összeült kiczirkalmazni, hogy mitevők legyenek? E fölött eltanakodtak egy álló hónapig.
A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete herczeget, hogy mozduljon már, vigye őket Budavára alá: ott most nincs több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér Szolimán basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget, a haditanácsosok nem hallgattak rájuk.
Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is Szolimán szultánhoz küldtek követet, a kinek az volt a feladata, hogy Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jó akaratáról, békés szándékáról s ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy nyolczvan ezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar urakat, a kik a királynénak fölajánlják a szepesi herczegséget, fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán ellen, a szultán főhaderejét maga ellen vonva, a mikor végtére Joákim őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előre nyomulni.
Csak hogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, a ki aztán az alatt, a míg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával, a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyukkal megrakta s készen várta a támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vaslánczot huzatott keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s a hajóhíd elfoglalását.
A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét vette a királynéval folytatott cselszövénynek s sietett azt széttépni, megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háboruba bele sodortatni, készületlen hadaival bizonyos áldozatúl.
Végre megállapodásra jutottak a hadi tanácsosok. Kisütötték, hogy nem Budavárát kell a hatalmas armádiának megtámadni; mert az kemény falat, abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak; hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a Bosporusig meg sem áll.
Nagy lassan alászállának a pesti sikságra. A magyarok és olaszok a város falaihoz közel ütöttek tábort a «királyi kert» tájékán, a német birodalmi sereg jó távol az ágyuktól a Rákos mezején.
Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy izben az olaszok, magyarok és Zrinyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herczeg, hogy hozzányul az «ultima ratio regum»-hoz: az ágyukhoz, s elkezdé hatvan ágyuból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagyhamar össze omlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá alatt beveszik a várost. – De a fekete herczeg azt mondá, hogy «elég volt az mára»; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg, minő rendben, milyen echelonban történjék meg a csapatok rohamra vezetése? Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ez alatt Jusszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött, azt meghordatta rözsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, az ágyuit pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állítá fel.
A bölcs hadi tanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva a magyar lovasok.
A fekete herczeg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a fekete pánczélos légióját.
– No ördöngős ficzkók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány török fejet hoztok haza?
Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, a hol nem ázik fel a lábuk a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyiró ollóval nyirták volna egyenletesre. Három strucztoll volt a sisakja mellett mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.
A jeladó ágyulövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, a kik könnyű szerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott árok fölé jutának, akkor Jusszuf basa meggyujtatá a lőporos zsákokat, azok felrobbantak s lángba boriták az egész sánczárkot. Ámde a derék olasz vitézek azért még is bátran előrenyomultak s egész a főtorlaszig hatoltak. Itt azután a Jusszuf basa ágyui fogadták őket emberirtó kartácstűzzel.
A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól s kivont karddal rohant Vitelli harczosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták velük szemközt s a harcz elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül. Száz somogyi gulyás legény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város piaczáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan kiabáltak: «jertek utánunk! nyitva a város!» De biz azokat magukra hagyták s ott levágatának.
A fekete légió mind ezt nézte, nagy lelki nyugalommal.
Perényi maga oda nyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy trombitáltasson már, rugtassa neki a katonáit az ostromnak, most az ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett főtiszt azt a választ adta, hogy ő neki nincs a haditanácstól utasítása adva az ostromban tettleges részt venni.
Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hivja hát össze a hadi tanácsot, s adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és olaszoknak segítségére az ostromnál.
Ez alatt azonban az emberséges Jusszuf basa megszánta a szegény fekete pánczélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani kapú köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast s azokból egyszerre kilövette rájuk a lánczos golyóbisokat, úgy hogy huszonnégy fekete pánczélos rögtön túlvilágra szenderült.
No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól, de úgy eliramodának, hogy Jusszuf basa ágyui többé utól nem érték őket. Elől szaladt az óriás a nagy standartéval.
Nagy lett az elszörnyedése e rémeset fölött a fekete herczegnek.
«Huszonnégy fekete pánczélost kilőni a sorból! A kik bele sem ártották magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is agyonlőtték! A ki igazán nem bántott senkit. – És még a Kunczot, a fligelmant, a ki félkézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez istentelenség! Ilyen pogányhaddal keresztény vitézeknek harczolni nem illik!»
A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva, elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.
Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve, visszaverettek, s a győzhetlen ármádia, a nyolczvanezer vitéz ezt nézte, vállra vetett dárdával.
Vissza kell vonulni! Ez volt a haditanács bölcs határozata.
Még pedig szép rendben. Fődolog az ágyukat megmenteni!
Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elől Joákim herczeg a fekete légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!) utána az ágyuk. Azok után jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Épen, mint Roggendorf! Ugyanaz az az okos taktika.)
Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt s a főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.
Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy a hadjárat be van fejezve, az rögtön elpárolog.
A mint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, a kiknek nem volt sarkantyu a saruján.
Ekkor aztán Jusszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas spáhival s ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, a ki ezredeit zárt sorokban állítá a török elé, az egész hatalmas ármádia nyomorultul szétveretik.
Egy török lovag odakiáltott Vitellinek:
«Ugyan te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi! Állj félre előlünk!»
De a pápa vezére és csapatja hiven megtartá a kötelességét s önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.11)
Maga Ferdinánd azt irta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: «A kárról, a veszélyről nem is szólok, a vezérek agyában volt a hiba. Nagyobb gyalázat még soha sem érte a német birodalmat.»
A milyen sötét folt ez a kudarcz a történelemben, olyan fényes igazolása ez Fráter György hazaszerető elméjének. Hogy ő nem vette ki belőle a neki és Erdélynek szánt osztályrészt.
(A jó Szerémy György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak s azok közül Szász Móricz magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta s azzal prédikáltatott a sátorában).12)
Valakinek azonban meg kellett lakolni e világraszóló kudarczért.
A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.
Mit árult volna el? Azt, hogy nyolczvanezer derék vitéz kész elszaladni négyezer török szpáhi elől?
Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba s azzal fujta a követ a németek ellen. A mint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére s elitélték életfogytig tartó fogságra.
Azt a Perényit, a ki legtöbb sikert vivott ki Ferdinándnak s legnehezebb csapásokat mért János királyra; a ki Izabellát Buda várában ostromolta, a ki a Ferdinándpárti magyar hadsereg bálványa volt!
Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága s sokan voltak, a kik meg akartak rajta osztozni.
Ez a vérlázitó erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd kártyavárát Magyarországon.
A leghivebb főurak otthagyták: maga Thurzó Imre is letette az ország pecsétjét s haraggal vált meg a bécsi udvartól.
És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze dolgozott.
Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhuzva azon a hosszu lajstromon, melyre az utját álló hires emberek voltak feljegyezve. Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.
Ujaknak kellett támadni a jó barátokból.
