XVII. Fejezet. Székesfehérvár Veszedelme

A szerencsétlenség nem marad vén leánynak: mindig akad párja. A német ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behóditani.

Az erős Siklós vára, melyben Perényi Mihály deákja volt a várnagy, egy szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a boszu a fogságra vetett főuráért. Pécs városa alá érve, az «öt egyház» városának küldöttsége fele uton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt kérdezte tőlük, hogy kit kivánnak főispánul? azt felelték: «nem kell nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!» Ezért az illendőségtudásért marék aranyat adott nekik s ott hagyta Kászon basát.

Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól kalauzolva. A parasztok szája tele volt panaszszal a földes uraik ellen. Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemes uraikat. No csak várjatok, majd ti rátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait s főispánjainak, Verbőczy Imrének és Kápolnay Ferencznek vezetése alatt, két zászlóaljal Székesfehérvárba menekült.

Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül átgázolhatlan ingoványoktól védve, a homlokrészen pedig erős bástyatornyokkal ellátva.

Szolimán elébb Budára vonult be, onnan Esztergom alá szállt s annak a falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyuval. Spanyolok voltak a várnagyok, Lascano és Salamanca: kilenczed napra feladták a várat. Tatát első felhivásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát a derék Arkay Mihály, a ki hat hétig állt ellent az ostromnak: a mi alatt háromezer golyót lőttek a várába.

Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta becsülni az akadályokat.

«Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült várat megvivni nagy sor!» Ezt mondá a szultán.

Még is egy merész próbát tett. Azon az egy uton, mely járható, egy hosszu hadoszlopot tolt előre: ráczokból, bolgárokból, tatárokból volt összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették előre buzogányokkal.

De a vártornyokat vitéz hajduk védték, onnan Borsodból, a kik nem fáradtak ki az öldöklésben, s a hogy ember hátán ember nyomult fel az ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pőröllyel szekerczével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sánczárkok között, s a kik felhatoltak a falakra s a városba betörtek, azokat az utczákon vagdalták össze, s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű mozsarakba tették s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.

Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen s rögtön abba hagyá az ostromot s oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A magyarok annak is vették s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferencz kapitányaik alatt kirohantak a távozó törökökre s egész Siófokig vágták őket kegyetlenűl. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s két oldalt «mint a sárkány a szárnyaival» körül fogá a magyar lovasságot. Kápolnay elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztül vágta magát a szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva az utja: a Vértesbe menekült.

Derék vitéz volt! A hány török lovas futtában utolérte, annak mind egy csapással leütötte a fejét.

Ekkor aztán Szolimán szultán ujra visszatért Fehérvár alá; melyet most már csak a hajduk és a talián, meg a német csapatok védelmeztek. Maga a polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem a helyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel boszanták a falakról a törököket, a mikre a szultán azt mondta, hogy «szemtelenség!»

Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s neki állította őket a Vértes erdőnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer jármos ökör hurczolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles hidat a mocsáron keresztül odáig, a hol a városnak csak igen alacsony falai voltak, s ezen a hidon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a vitéz hajduk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz nap folyton megujították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak s azt mondák a németeknek: «álljatok már egy nap ti a falakra, mi hadd együnk, igyunk és alugyunk egyet.» És aztán úgy tevének. Jól ettek, ittak: aztán lepihentek.

Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hidon át. A németek és taliánok nem birták a rohamot fenntartani s hátat adtak. Az álmukból felriadó hajduk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utczákba tóduló törökökkel, jó hadnagyuk Varkocs György (a Tamás öcscse) vezetése alatt s ugyan nagy vérontást követtek el: úgy, hogy mind a két harczoló fél kifáradt a verekedésben.

A hadnagygyal együtt ott járt, a harczolókat buzdítva, a kemény szivű pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite és vallása mellett, a kinek az igazán a szivén fekszik.

Mig a hajduk jó bivalybőr pánczélokkal övezék fel a derekaikat, az apátur vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére, melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt excommunikáló bulla. Ez volt az ő pánczélja.

A városi polgárok pedig, a mint azt látták, hogy az ellenség betört a bástyákba, gyorsan bemenekülének a belső várba s feltekerték a felvonó hidat.

A derék vitéz hajduk aztán, mikor már látták, hogy a török had baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonó hidat; ők is hadd meneküljenek a belső várba.

A polgárok azonban gunynyal felelének vissza.

«Vannak ti nektek Mózeseitek és profétáitok: kövessétek azokat!»

S nem bocsáták be a magyar véreiket a belső várba.

Sőt csufondárosan előhurczolák a templomból kitett szent szobrokat, a fából kifaragott, és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait, azoknak a nyakára kötelet kötöttek s eként egy gerendára függesztve, előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.

«No hát, ti bálványimádok! Itt vannak a szenteitek, a kikhez imádkozni szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk; segits Szent Pál, segíts Szent Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!»13)

E kegyetlen szavakra páter Celestin, a torony felé fordulva, megátkozá a csufolódokat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz magyar népet s akkor mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltással «Jézus Krisztus: Szüz Mária» a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt az első, a ki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig harczoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári diadal.

A belsővárba szorult polgárok aztán jobbnak találták egyesség utján feladni a várat a szultánnak. Az egyességlevélben kikötötték, hogy a szultán olyan pártolásban részesítse őket, «a hogy ő felsége szokta.»

A szultán azt mondá rá, hogy «dobró».

S aztán ott hagyta a városnak kormányzóul Dülbendár basát.

És annyi hires városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára összegyüjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagy úr, dolgát elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták, hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. Száz évig ott maradtak!

A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a polgároknak semmiképen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár basához, hivatkozva a szultán aranybetüs kegylevelére, a melyben biztosítva van nekik minden pártfogás, a hogy ő felsége a szultán szokta.

– No hát mit akartok? Igy szokta a szultán! Ez a török erkölcs!

S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a basa megfogatott közülök egyet s levágatta a fejét; másnap levágatta kettőét, harmadnap háromét és így tovább. Nyolczadnapon a polgárok rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a megnyugtatást.

– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva, monda Dülbendár basa, s még folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig.

Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent-Péter és Szent-Pál szobrait a templomba s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevü prófétájukat szélnek eresztették s visszatértek a római katholikus hitre.

– Most vagytok már megnyugtatva. Monda nekik Dülbendár basa. Igy járnak azok, a kik a szenteiket megcsufolják.

Eként adja elő a dolgokat Szerémy.

Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, a ki lelkében hive maradt a keresztyén vallásnak, s eképen visszatéríté a fehérváriakat, a miért megérdemli, hogy a neve a hittéritők közé feljegyeztessék.

De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.

A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve, hogy Zápolya János a pápa által excommunikáltatott: rögtön felhozatta a királyok sirboltjából Zápolya sarcophagját s kiteteté a czimeterium udvarára: «annak nincs helye a szent királyok között!» Aztán levelet irt Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok közül, s temettesse el máshová.

Eképen ama keményszivü pap még holta után is megtudta üldözni a halott királyt, s végrehajtá rajta az excommunicatiót még alvó porában is.