XIV. Fejezet. Buda Ostroma

A magyaroknak tehát ez esztendőben a fővárosuk egyik felében is, a másikban is más-más királyuk volt. Buda István Zsigmondé volt, Pest Ferdinándé.

Pest abban az időben (La petit ville, a hogy Bechet nevezi) városnak nem számított, de erősség számba ment. Félkör alakban fogta körül egy lőréses bástyafal, melynek kapui fölött hatalmas tornyok emelkedtek; ilyen volt a hatvani kapu, azzal szemben a török temető, a mostani nemzeti szinház helyén; a körbástya két végpontját pedig terjedelmes bástyaköröndök zárták be a Duna parton. Ezeknek egyikében még e század elején a vándor magyar szinészek tarták előadásaikat. A városban elfért négy ezer harczos. S azonkívül volt hozzáragasztva a külön kőfallal elzárt zsidóváros, mely szintén védelmezhető állapotban volt tartva. Az akkori pesti zsidók harczias indulatu népek voltak s falaikat a végső körömszakadtáig védelmezték. Jól tudták, hogy akármilyen ellenség foglalja el a várost, az okvetlenül ő rajtuk tölti ki a boszuját.

Török Bálint megkisérté Fels Lénárd elvonulta után Pestet visszafoglalni. Segítségére jöttek a boszniai, belgrádi és szilisztriai basák a seregeikkel. Váczot hamar el is foglalták; de a mint Pest város sánczait meglátták, azt mondták, hogy ők lóháton falra nem tudnak mászni, a mi gyalogságot pedig magukkal hoztak, azt a pesti várparancsnok a derék spanyol Fotiszkusz lovag véres fejekkel utasítá vissza. A mire aztán a török basák azt mondták, hogy ez gorombaság! Ők nem azért jöttek ide, hogy a fejeiket beveressék s megfordultak, vissza mentek. Ekkor aztán a pesti magyar huszárok, Nyáry Ferencz és Horváth Bertalan kapitányaik alatt utánuk eredének s az utóhadaikat lekaszabolták.

– Igy nem jutunk dülőre! Mondá Fráter György Török Bálintnak. A határszéli törökhad mind martalócz, gyülevész. Meg kell próbálnunk, hogy van-e még Magyarországon fegyverfogható ember, a ki jó pénzért fegyverbe öltözik?

Arról már régen letett, hogy a hazájáért, lelkesedésből fegyvert fogjon a magyar! Ott vannak azok már mind a mohácsi mezőn eltemetve. Kik így éreztek vala!

Török Bálint tehát a lovas dandárával neki indult Tolnának, Somogynak, sereget gyűjteni. Kapott rá pénzt Fráter Györgytől eleget. Össze is hozott valami két ezer embert.

Fráter György pedig ez alatt szintén felgyűjtötte a hűséges bihari, hajdusági vitézeit, a kik soha, a míg a világ éjjelből és nappalból áll, más zászló, mint a magyar alatt nem harczoltak. Azokkal rakta meg Budavárát.

A hadi készülődések alatt készséggel ráállott a lengyel követek tanácsára, hogy küldjön a királyné követet Bécsbe Ferdinándhoz, békeajánlattal. A csak nemrég áttért Bebek Imrét bizták meg e feladattal.

Bebek Imre túl ment az utasításon, melyet a királyné adott neki; úgy látszik, hogy azt is előadta Ferdinánd király előtt, a mit Mineróna kisasszony bizott rá. Hogy a királyné kész volna minden órában átadni Buda várát és a koronát Ferdinándnak, de a barát nem engedi. A barát zsarnoki önkénynyel kényszeríti a királynét az ellenállásra. Szigoruan bánik vele. Háztartását szükre fogta, udvari személyzetéből mindazokat elbocsátá, a kiket fölöslegeseknek tartott; a pénzt csak a katonáknak osztja. A királyné gyakran sír miatta.

– Hát mi a királynénak ez a barát? mondák a bécsi állambölcsek. Ha nem tetszik neki, vettesse fogságra, üttesse le a fejét, s azzal vége lesz az egész nehéz állapotnak.

Ezt a jó tanácsot bevette Bebek Imre, s igéretet tett Bécsben, hogy rövid időn végre is fogja hajtani.

Mikor aztán Bebek Imre Budára visszatért, az összes országtanács beleegyezett, hogy a barátot elemészszék. Másnapra a királyné termében tanácsot hirdettek, melyre hivatalos volt Verbőczy és Petrovich is, Fráter György legnagyobb irigyei. Azokkal is megértették a beavatottak, hogy már csak legjobb lesz így. A barátot félretenni az utból s aztán Ferdinánddal megegyezni. Kinek-kinek előkelő hivatalokat ád az új király, pénz is jut elég. A tanácsban, ha a barát beleegyez a békekötésbe, úgy neki is kijár a jutalom, de ha ellenkezni fog, Bebek Imre egy csengetésére berohannak az ajtónállók, megkötözik s mindjárt a palota küszöbén levágják a fejét.

Ez szép, barátságos közmegegyezéssel el lett határozva.

Nagy lett azután a meglepetésük a főuraknak, mikor Fráter György az országtanácsba megérkezett.

A szokásos fehér barátcsuhája helyett zöld bársony kantus volt rajta, és a fölött kékzománczu pikkelypánczél, oldalára kötve hatalmas kétélü pallosa. Egy pillanatra nyitva hagyta maga után az ajtót, láthatták a főurak, hogy a külső terem a barát pánczélos katonáival van tele.

Fráter György elfoglalá az ülését az első helyen ülő királyné mellett. Tuloldalon ült Petrovich, átellenben a lengyel követek.

A királyné, megnyitván a tanácsülést, felszólítá Bebek Imrét, hogy adja elő, miket végzett Bécsben Ferdinánd királylyal.

A tanácskozás latin nyelven folyt, azon a magyarral, lengyellel, horváttal kevert, semmi grammatikai szabályt nem ismerő diákságon, melyet Szerémy naplójában megörökített, s melyen ez a három nemzet megértette egymást: ez volt a hajdani volapük. Kivételt csak Fráter György és Verbőczy képeztek, a kik a klasszikus római nyelvet használták.

A válasz meghallgatása után Fráter György szólalt fel.

Mindent helyeselt. A békekötést, Buda és a korona átadását. De végül egyet kérdezett Bebektől.

– Hát a felől mit izent Ferdinánd király, hogy ha mi átadjuk neki Buda várát, akkor Szolimán szultán nem fogja-e őt a miatt nagy hadsereggel megtámadni?

Bebek Imre ötölt-hatolt, hogy erről bizony semmi bizonyosat nem hallott.

– No hát én hallottam. Most érkezett vissza Drinápolyból Bozsa Bende követünk, hirül hozva, hogy Szolimán megindult százezernyi derék haddal Magyarországra: azzal a czéllal, hogy ha Budát más király kezében találja, mint a kit ő helyezett be, Budából török fővárost, Magyarországból török szandzsákságot fog csinálni. Urak, országtanácsosok, szólaljatok fel; tudtok-e ez ellen valami segítséget?

Mélységes hallgatás követte a barát felszólitását.

– Ujból kérdezlek benneteket, kinek van elég erős szive magára vállalni az ország sorsát s kezébe venni a kardot azzal a szándékkal, hogy Ferdinánd király zászlói alatt meg fog mérkőzni Szolimán szultán derék seregével?

Ujból nagy hallgatás.

– Ti engem azzal vádoltok ország-világ előtt, elvádoltatok a szentséges római pápa előtt is, hogy én akadályozom meg Magyarországnak egy keresztény király alatti egyesülését. Én megirtam ő szentségének is, a hogy ti előttetek is elmondom: hogy semmit jobban nem óhajtok, mint hogy hazámnak ily egyesülése valaha lehetővé legyen. De elébb segítsenek nekünk ebben a keresztény hatalmasságok. Mert ha ők nem segítenek, Magyarország a török birodalom rabtartományává lesz. Most még van egy gyenge pókfonál, mely e balsorstól visszatartja: egy csecsemő királynak a nemzet választásából eredő joga; a kit a szultán királynak megerősített. Ha ezt a fonalat elszakitjuk, hazánk elveszett. Tartsa föl a kezét, a ki elég merész azt állitani, hogy ő megtudja akadályozni e végveszedelmet! Szóljon a királyné: akarja-e eltépni ezt a vékony pókfonalat, mely őt és gyermekét ez országhoz köti, hogy aztán hadd rohanjon ez ország a maga örvényébe, míg ő maga elmenekül belőle.

– Nem akarom! Kiáltá közbe a királyné.

Fráter György e szónál tiszteletteljesen állt föl a helyéről s hódolattal hajtá meg magát a királyné előtt s azontul állva beszélt.

– Ki akarja hát ezt? E szónál önkénytelenül a kardmarkolatára ütött.

– Ha kegyelmed, püspök uram, a kardjára üt, akkor szóval nem lehet választ adni. Monda Bebek Imre.

– Kegyelmednek, főispán uram, majd később felelek. Várjon sorára. Elébb a lengyel követ urakkal kell tisztába jönnünk. Kegyelmetek, nemes uraim, hozták a tanácsot a királynénak Krakkóból, hogy mondjon le fia nevében az országlásról s adja át Budát és a koronát a római királynak. Van-e kegyelmeteknek felhatalmazása ő felsége Zsigmond király által, megbizatása a palatinus és a lengyel országgyülés részéről, hogy ha a lemondás következtében a török császár Magyarországot hadijárattal támadja meg: Lengyelország egész hadi erejével segítségünkre fog sietni? Mert ha e felől bizonyossá tesznek bennünket, semmi tétovázás nem lesz többé: a vitéz lengyel nemzettel vállat vállnak vetve, szembe merünk szállni az ozman hatalommal.

Erre azonnal válaszolt Kvarkovszky püspök.

– Ilyen meghatalmazás nekünk nem adatott, s ilyen segítséggel mi kegyelmeteket nem is biztathatjuk: miután maga Lengyelország is évi adófizetéssel váltja meg magát a törökök ellenségeskedése alól.

– Akkor e szóm és mondásom kegyelmetekhez. Ha minket Lengyelország haderejével támogatni nem szándékoznak: akkor ugyan röviditsék meg a látogatásukat Buda várában; ne avatkozzanak Magyarország ügyeibe, ne csélcsapjanak a királyi palotában, hanem ugyan igyekezzenek egy óra alatt innen kijutni: nehogy a hajduk meghajigálják kegyelmeteket.

A követ urak ezt nem mondatták maguknak kétszer. Sietve fölkelének s bucsuzatlan távozának.

Ekkor aztán Bebek Imréhez fordult Fráter György.

– Főispán uram, az imént e szót ejté: ha a püspök kardjára üt, akkor szóval nem lehet neki felelni. Én itt most nem püspök vagyok, hanem a király gyámatyja. Kegyelmed főispán uram, a bécsi tanácsurak előtt elmondva azt, a mi igaz, hogy a királyné hajlandó a koronáról lemondásra: azt is előadta, hogy ennek egyedül ez az én ősz fejem áll utjában és aztán magára vállalta, hogy ezt az akadályt elfogja háritani. No hát ide hoztam ezt az ősz fejemet: megkaphatja kegyelmed. Gondolom, hogy nem orgyilkosok módjára vállalta el ennek megszerzését; hanem a hogy igaz nemes ember szokta az olyan fejet leütni a helyéről, a mely neki nem tetszik. No hát ki azzal a karddal, s váltsa be kegyelmed, a mit Bécsben igért. Ne tudja most azt, hogy püspök vagyok: nincs rajtam se casula, se infula. Nemes ember vagyok, mint kegyelmed: gróf Utyessenovich György a nevem! Több töröknek gázoltam a fejére, mint a hánynak kegyelmed hátat adott. Itéljen az Isten közöttünk, melyikünk szereti a hazáját jobban?

S ezzel kirántotta a kardját.

Erre aztán Bebek is kihuzta a kardját.

De a királyné, egy hősnő bátorságával lépett közéjük, s felcsattanó szóval kiálta Bebekre.

– Parancsolom kegyelmednek, hogy bocsássa hüvelybe a kardját! És kegyelmed is gróf Utyessenovich György! Ez tanácsterem, nem ordália. Kegyelmed, követ úr, tulhaladt az utasításokon, a melyeket tőlem kapott. Soha és semmiképen nem kapta kegyelmed én tőlem azt a tanácsot, hogy fiamnak gyámja, Fráter György élete ellen alkudozzék! Maradt volna szigoruan az utasításaim mellett!

A tanács urak lehuzták a fejüket, tenyerükbe támaszták az arczukat. Bebek Imre nagy morogva dugta hüvelybe a kardját. Hol leült, hol felállt: a szerint, a mint a királynő trónja mögött álló Mineróna herczegnő szemjátéka biztatá. Végre Mineróna herczegnő félre fordítá a fejét s az arany hajtűjével kezdé el a fogát piszkálni. Ekkor aztán Bebek Imre durczásan leveté magát a székre s félkönyökére vágta a nyirott fejét. Neki nem egyenesen a királyné mondta azt, hogy a barátot el kell pusztitani; de Mineróna hozta izenetül.

Fráter György úgy tett, mint a ki ez arczjátékokból nem vesz észre semmit. Térdét meghajtva csókolt kezet a királynénak.

– Fölséges asszonyom. E királyi szavakban nagyobb elégtétel van nekem adva minden vérhullatásnál. Szolgáljon minden csepp vérem fölségednek és fiának javára.

Azzal Bebekhez fordult.

– És most, Bebek Imre főispán uram, tisztán és világosan megértve a dolgot, menjen vissza kegyelmed azonnal Bécsbe, s mondja meg a római királynak ő felségének: hogy Izabella királyné igen is kész lemondani a koronáról és Fráter György nem áll e lemondásnak utjában. Adja két kézzel a koronát, hajol két térddel hódolva Ferdinánd királynak; ámde jöjjön Ferdinánd a koronáért olyan hatalommal, mely az országot Szolimán ellen képes diadallal megvédeni.

Ebben a határozatban az egész országtanács megnyugodott. Mindenkinek könnyebb lett a keble a magas Tátra hegyével. Még maga Bebek is finta mosolyra fanyalodott arczczal járult Fráter György elé s magyarázni kezdé, hogy így volt, meg amugy volt: nem egészen úgy volt, a hogy ő hallá. (A csontfülű!)

Mikor a királyné elbocsátá az országtanácsot, egy intésével ott marasztá Fráter Györgyöt.

Csak hárman maradtak, Minerónával.

– Van kegyelmednek valami indulatja ellenem? Kérdezé a baráttól, engesztelő lágy hangon.

– Csak egy van, az örök hódolat. Én fölséged nevét attól a percztől fogva, a melyben a szent keresztséget feladtam, mindennap kétszer imáimba foglalám. Én fölségednek mindenkor könnyeket okoztam. Akkor is sírt, a mikor megkereszteltem. Sírt, mikor a király nevében eljegyzém, sírt, midőn az oltár előtt vele összekötöttem, sírt, mikor a koronát vállára tettem. Hogy ne sírna most, midőn e koronával együtt egy egész ország szerencsétlen sorsa nyomja vállát, s asszonyi voltából csak az özvegyi fátyolt hordja fején. De az elmult könnyek mind üdvére váltak, adja Isten, hogy a mostaniak s az ezutániak is arra váljanak. Mert jön még több könnyhullatás is. Jönnek rémes napok, melyek még a férfi szivet is megreszkettetik. Ha ezen balsors adta napok valamelyikén felségednek szivén erőt találna venni az az érzés, hogy jobban szeresse a siró csecsemőt, mint a királyfit, s inkább akar boldog anya lenni, mint boldogtalan királyné:… akkor az én rideg érzéketlen kőszivem ne álljon utjában. Tudja meg fölséged, hogy a Szent János templomából a kriptán keresztül a régi német barátok temetőjébe lehet jutni. Én ezt a kis tért, melyet már a barátok is kertnek használtak, most még inkább kibővitettem, hozzá foglalva a bástyák közeit, s azokat is veteményes kertté, baromfi udvarrá alakíttattam át. Ha Budavárát az ellenség ostrom alá találja venni, fölséged, asszony cselédeivel együtt ebben a kis kertben mindennapi üdülő helyet talál. A bástyafalak és a templom azt három oldalról megvédik: csak keletnek van nyítva.

– Köszönöm e gyöngéd gondoskodást, monda a királyné, kezét nyujtva a barátnak.

– Többet akarok mondani. Ezen kertnek van egy kis ajtaja, mely a keleti vároldalra nyilik. Ennek az ajtónak a létezéséről csak a legrégebben itt lakó polgároknak van tudomása. Azt senki sem őrzi. Ha tehát egy keserü órában letalálná győzni a királynét az anya: ha fölséged nem birná tovább a küzdelmet a rámért iszonyatokkal: ime átadom felségednek ezt a kulcsot. Ez annak a kertajtónak a kulcsa. Fölséged észrevétlenül elhagyhatja ezt a várat, a mikor akarja. Nem őrzi nyomait a hétfejű sárkány, az átkozott barát. Itt hagyhat bennünket, viheti gyermekét magával, s a pókfonál szakadtával engedheti Magyarországot gördülni a lejtőn lefelé, míg össze nem törik.

Ismét csak könnyekre fakasztá a királynét: ez volt az ő sorsa.

Izabella visszautasítá a rejtett ajtó kulcsát.

A helyett átsietett a gyermeke szobájába s azt kiemelve a bölcsőből, odahozta Fráter György elé.

– Úgy-e? Együtt maradunk? Mondá a királyné, odatartva a kis királyt a barát elé. És a gyermek mind a két kezével belekapaszkodott annak a szürke szakállába: úgy tépte czibálta; alig akarta kiereszteni a két kicsiny ökléből.

Oh milyen jól esett Fráter Györgynek ez a legmagasabb királyi válasz.

Azt a titkos ajtó kulcsát odadugta a gyermek pólyáiba. A királyné nem vette azt észre.

De észrevette Mineróna herczegnő. Odalépett a királynéhoz s kivette a kezéből a csecsemőt, s azután a pólyában megtalált kulcsot ügyesen a hosszú ruhaujjába pratálta.

Fráter György azonban eléje állt a gyermekkel együtt távozni akaró herczegnőnek.

– Mineróna herczegnő! Nekünk egymással nagy leszámolásunk lesz. Kegyelmednek én nálam sok van a rovásán. S a papok boszuállók. Én a herczegnőnek irgalmatlan megtorlással fogok megfizetni. Én Mineróna herczegnőnek férjet szerzek.

Erre mind a két hölgy nevetésre fogta a dolgot.

– Hol van hát! Veté oda a félvállán keresztül Mineróna kisasszony.

– Pedig a mit Fráter György megigér, azt meg is tartja.

S bár hamarább férjhez adta volna ezt a cselszövő fehércselédet; sok veszedelemnek elejét vette volna.

Izabella ujabb békeajánlatára Ferdinánd azzal felelt, hogy egy tehetős nagy sereget utnak inditott Buda elfoglalására. Németek, csehek, morvák, spanyolok és magyarok adták ki a sereg számot, mely huszonötezerre ment. Száznál több tábori ágyut hoztak magukkal, s harminczhat nagy öblü faltőrő csatakigyót és tüzes golyókat szóró taraczkokat. Ugyan el voltak látva minden ostromszerrel.

Ezzel a nagy haderővel szemben a budaiaknak nem volt több fegyveres katonájuk kétezernégyszáznál. Török Bálint a maga dandárával kinnrekedt. Mire Baranyából előkerült volna, már akkor a budai hegyeket megszállta Perényi Péter és Serédy Gáspár, Révay a magyar huszársággal s ezek mind a hárman régi kedves fegyvertársak levén: ellenük Török Bálintnak nem illett hadakozni.

E szerint egészen Fráter Györgyre maradt Budavár védelme. Neki kellett most bebizonyítani, hogy mit tud a várostromló pattantyus mesterséggel szemben kifundálni.

Az öreg Roggendorf volt újból az ellenfele: a kit már egyszer olyan nagy kudarczczal kergetett el Buda alól.

Ezuttal Roggendorf a Gellérthegyről kezdé el az ágyuztatást egyenesen a királyi palota ellen, mely azzal szembe esik.

Fráter György odaizent a generálisnak: «oh te bolondfejü vén ember! Hát megint eljöttél abba az árokba, a mibe már egyszer beleestél? Ugyan ne ijesztgesd a szegény asszonyokat a puffogatásoddal: eléggé meg vannak azok már rémülve a nélkül is. Ne töltesd meg olyan nagyon az ágyuidat; mert bizony még elvetél az emse.»

Ez alatt Fráter György nyilván azt értette, hogy elreped a tultöltött öreg ágyu: a mit ellenben a historikusok Jovius után szó szerint vettek s komolyan megróttak.

Ekkor aztán Roggendorf úgy megharagudott, hogy egy vasbuzogánynyal fenyegeté meg Fráter Györgyöt s menten lehozatva az ágyuit a Gellérthegyről, minden nehéz üteget a Kalvária-hegy aljában levő zsidó temetőben állíttatott fel s onnan löveté a várfalakat.

Ekkor aztán azt izente neki Fráter György.

– Visszavonom az itéletemet; most már látom, hogy helyes eszü ember vagy: kikerested magadnak a legjobb neked való helyet: a temetőt.

Roggendorf azonban nem érté a tréfát. Ferdinánd király által meg volt neki hagyva, hogy minden véráldozattal siessen Budavárát ostrom utján bevenni, mielőtt Szolimán a Dunán átkel a török sereggel, hogy akkor egy bevégzett ügyet találjon maga előtt: Buda-Pestet erős haddal megszállva, Izabellát, István Zsigmondot, a szent koronát Ferdinánd hatalmában: az egész magyar nemzetet egy király alatt egyesülve. Ezért Buda elfoglalásának a legnagyobb politikai eredménye lett volna, mely Európa minden keresztyén fejedelmét Ferdinánd védelmére kényszeríté lészen.

S az ostromágyuk roppant nagy rést törtek már a bástyafalon, épen a királyi várkert alatt. Mikor a cseresnyefák májusban virágozni kezdtek, akkor kezdé el Roggendorf a faltörést, s a cseresnyék érni kezdtek a királyi kertben, mikor a ledöntött falakon át rohamra indítá a legjobb ezredeit: jó korán hajnalban. A rés ostromára Pest vitéz parancsnoka, a hős spanyol Fotiszkusz lőn rendelve: a zsidó város felől ugyanakkor Perényinek kellett a naszádosokat lábtókon a sánczra feljuttatni.

A roham kezdetén Fráter György felölté a messze virító zöld kantusát, ragyogó pánczélját, felköté a hajdani fejvágó jó kardját. A két apródját pedig kiküldé a királyi kertbe: «menjetek fiaim cseresznyét szedni a királyné asztalára. Ha golyókat hallotok fütyülni a fületek körül, higyjétek azt, hogy sárga rigó, seregély fütyül az ágak közt.»

S ezzel a fegyveres had élére állva, sietett a résen felnyomuló hadoszlop elé.

Fotiszkusz a spanyol vitézek élén vakmerően nyomult fölfelé a tört résen: ámbár azt éjszaka Fráter György hirtelen emelt új fallal eltorlaszoltatá; de a spanyolok a falakra is felhágtak s a Szent-János templomáig hatolva, egy emeletes házat elfoglaltak. Ekkor jött elé Fráter György a hajduival. Azok aztán megmutatták, hogy mi lakik a magyarban, ha egyszer kihozzák a házából? A spanyolokat leölték, a kitüzött zászlójukat elvették, a segítségükre siető német ezredeket maguk a budai polgárok golyózáporral és kövekkel fogadták; még az asszonyok is köveket hajigáltak s forró szurkot öntögettek az ostromlók fejére. Elkeseredett, vérengző harcz után nyolczszáz halottat hagytak a vitatott résen az ostromlók s teljes kudarczczal vonultak vissza a pallizádjaik mögé.

S e viadallal egy időben a Pest felőli oldalon Perényi naszádosai, kik már az Ország-nemzetség házáig hatoltak előre, Batthyányi Orbán által hanyatthomlok verettek le a falakról; maga a vezérük, Záray Jeromos halálos sebekkel tetézve, vitetett el katonái által.

Az ostrom minden ponton vissza lett verve: fényes diadallal.

A királyné az egész harcz alatt palotája földszinti pitvarában rejtőzött, félénk udvarhölgyei s még félénkebb udvaronczai által környezve. Egyik jobban jajveszékelt, mint a másik. Az ádáz rohamordítás, a haldoklók jajszava khorusban, a puskaropogás, ágyudörgés, a félrevert harangok kongása kereszt ültört az ablakon, s reszketésbe hozta az üvegfestményü szent képeket. Imádkozni kellett volna! De kihez? És miért? Allahhoz, vagy Jehovához? Ki a jó barát? Ki az ellenség?

A királyné kis gyermekét tartá ölében, ki anyja emlőin elaludt, gömbölyü szájában az utolsó csepp tejjel.

Egyszer aztán elcsendesült az ádáz kiabálás, fegyverzörej, puskaropogás: a tornyokban a harangok elkezdtek ünnepre kongani.

Azután másnemü zsongás támadt: asszonyi és gyermeki hangok elegy kiáltozása, mely közül komoly dobverés és tárogotósípók hangja tört keresztül. A győzelmes had közelített a Szent-György-tér felől a királyi vár felé.

A kiváncsiság hatalmasabb a félelemnél. A királyné és udvara felsietett az emeletre s onnan kandikált ki a függönyök mögül.

Izabella látta megtérni a harczból végzethősét. Nem volt az vén ember, egy nibelungi hős volt, füstlepte izzadt arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Egyik kezében véres kardja, másikban az elfoglalt spanyol zászló, a kettős földtekével, s e büszke felirattal: «unus non sufficit» (Egy világ nem elég!)

Azt a diadaljelt meghajtá a királyné előtt: (Izabella kijött az erkélyre), s aztán odatüzte a nagy szökőkut csigamedenczéjébe. A hová hajdan feltüzdelé a diadaljeleket, a mikért az a másik királyné kiüzette a palotából.

A nép üdvriadallal köszönté a királynét és a hőst.

Azután eltünt Fráter György a várpalota kapuján.

S midőn a királyné elé járult, már akkor nem volt az arcza füsttől fekete; nem volt rajta a pánczél, a zöld hadi mez: fehér barátcsuhája volt rajta, kezében egy kosarkát hozott, tele friss piros cseresznyével.

– Most szedettem ezt fölséged számára; szólt szeliden mosolyogva.

(– János király cseresznyéi!) sugá Mineróna a királyné fülébe.

De Izabella nem ügyelt a suttogásra: a kosárka után nyult.

Fráter György visszavonta azt.

– Majd ebédnél. Most a templomba megyünk, hálát adni Istennek a mai diadalért.

A visszavert ostrom után hetek teltek el harcz nélkül; ugy látszott, mintha pihenést tartana mind a két ellenséges fél. Roggendorf sem ujítá meg az ostromot, Fráter György sem tétetett kirohanásokat. A harcz a föld alatt folyt.

Egy napon azt mondta a királyné a látogatására jött Fráter Györgynek:

– Én itt iszonyú rémségek között élek. Egyik nap elkezdenek a játékasztalon a koczkák maguktól tánczolni, máskor meg éjjel a kristály poharak csengve verődnek össze, majd ismét megáll minden falióra a várban. Egész éjjel hallom a nagy dobogást valahol a mélységben. A körülem levők azt rebesgetik, hogy az ellenség aknákat furat a vár alá s a királyi palotát levegőbe akarja vettetni.

– Úgy van, mondá Fráter György. A törekvés meg van nála. Legyen nyugodt felséged. Én viszont az erdélyi hevéreimmel ellentárnákat ásatok az ellenség tűzaknái alá s én fogom őket a levegőbe röpiteni.

(Szép biztatás egy ideges asszonynak.)

Egy délelőtt aztán földrengető pukkanás riasztá fel a királyi palota lakóit. Azt hitték a falak omlanak össze. Mind kirohantak az udvarra. Az ég elsötétült a sűrű füst és porfellegtől, melyet, mint a vulkánkitörés, világított meg a felrobbant lőpor égre lövellő lángja. S a pokoltüzben széttépett emberi tagok, egész emberi alakok repültek az ég felé. Gyehennai mulatság!

Fráter György szavának állt. Ő vetteté levegőbe Roggendorf tüzaknáit, munkásaival együtt.

Ekkor aztán Roggendorf azzal állt boszút, hogy éjjel tüzes golyókkal lövette magát a várost.

A királyné látta az erkélyéről, hogy repülnek föl az égre azok a tüzveres csillagok s hogy csapnak onnan alá. Több a királyi várba is leesett; de Fráter Györgynek gondja volt rá, hogy a hajdui a tüzes golyót rögtön lefüleljék nedves marhabőrökkel, mielőtt gyujthatna.

Azonban Verbőczy palotájának a tetejét mégis felgyujták a tüzgolyók. A padláson nagy halom irás volt: ez egyszerre meggyulladt. Oda hordatta fel a kanczellár Fráter György hét esztendei összes számadásait: három társzekér szállítmányát. Pompásan elégtek. Mikor a tüzforgatag egy-egy égő fasciculust felkavart a sziporkaözönbe, a jó Verbőczy könnyebbült szívvel monda: «de szép látvány egy ilyen tüz!» Ezzel az egész számadás szuperálva lett örökmindenkorra.

A királyné iszonyút szenvedett a rémnapok alatt. Környezetét hadi élethez nem szokott udvaronczok s kényes asszonycselédek képezték, a kiknek jajveszékelése még növelte szenvedéseit.

Az élelmi szerek is fogytán voltak. A várőrség már a lovakat emészté fel. A királyi istállók hintós lovaira is rákerült már a sor. A mi aprómarha volt, azt a királyné számára tarták fenn. Az utolsó tehenet is levágták már, mert a széna is elfogyott. Csupán két kecske maradt: ennek a teje szolgált a királyné asztalára a kávéhoz. Azok a bátor állatok felkeresték maguk az élelmüket az ostromlott vársánczokon. S a németekben volt annyi becsület, hogy nem lőtték le a királyné kecskéit, mikor azok ott ágaskodtak a falakból kinőtt rekettye után.

S a királynénak módjában volt innen elfutni, a titkos ajtón keresztül. Nem tette.

E közben eljutott Szolimán szultán levele Fráter Györgyhöz, melyben tudatja vele, hogy immár átkelt a Dunán Nándorfehérvárnál: csak még rövid ideig tartsák magukat az ostromlottak, nemsokára ott lesz felszabadításukra.

Fráter György kihirdetteté a szultán levelét a városban dobszó mellett.

A fegyveres hadat ez a hír egybe föllelkesíté; de annál jobban elijeszté a polgárságot, kivált a tanácsbelieket, a kik a töröktől még jobban féltek, mint a némettől.

Már a hosszú ostrom alatt akadtak egyes polgárok, kik a bástyafalakon kötélen leereszkedve, átjártak a Roggendorf magyar hadaihoz s azoknak a vezéreivel értekeztek. Emezek közül Révay Ferencz volt Ferdinánd király által megbizva, hogy a budai polgárságot átpártoltassa.

Maguk a birák, kivált a kisbiró, Palczán Ferencz, s a leggazdagabb polgárok, a két Bornemisza, részesek voltak az összeesküvésben; de a ki azt intézte, az a főjegyző volt: Bácsy Ferencz deák. Ő járt fel a királynéhoz a polgárság izeneteivel, s hozta vissza azokra a választ.

Mivelhogy Fráter György az egész budai polgárságot felesketé ünnepélyesen a királyné hűségére, annálfogva az eskűjöket híven megtartó polgároknak a királyné beleegyezése nélkül a várat feladni nem lehetett. Bácsy Ferencz deák ezt a kivánt választ is meghozta:

«Én immár nektek semmit sem tudok segíteni: hanem azon eszeskedjetek, hogy a némettel megegyenesedjetek, valamint lehet, jóban, hogy mind fejetek, marhátok, mind feleségtek, gyermektek, török rabságba ne essenek. Azért titkon a németekhez kiküldjetek.»

A budai tanács a zsidó kapun kibocsátá Bornemisza Gergelyt, utasításokkal és szépen megirt kapituláló levéllel ellátva: melyben Buda városnak, a királynénak, az országnak a jogai meg voltak erősítve. Roggendorf azokat mind elfogadta, aláirta és megpecsételte.

Akkor Bornemisza Gergely még azt kivánta Roggendorftól, hogy az a csapat, melyet éjjel a kis ajtón beeresztettek a várba, csupa magyar vitéz legyen: hétszáz pánczélos, kopjás, puskás, háromszáz huszár, s azokat a magyar kapitányok vezessék, Révay, Perényi, Nyáry, Serédy uraimék: mert ha német vagy spanyol katonák jönnének, azok majd a budai polgárokkal kegyetlenül bánnának, a minapi visszavert ostrom miatt. Azért is ez legyen a jelszavuk, melyről az éjjeli sötétségben rájuk ismerendnek: «Uram Szent-György!» – a mire idegen népnek a nyelve rá nem fordul.

Roggendorf azt mondta rá, hogy «jó lesz.» S ezzel visszabocsátá Bornemiszát azon az úton, a melyen eljött.

Már akkor Mineróna herczegnő elküldte a titkos ajtó kulcsát Bácsy Deák által Palczán birónak.

Benn a várban az összeesküvésbe beavatott polgárság egész éjjel strázsán állt a Boldogasszony templom czimetériomában; a Petrovics Péter katonái pedig, a kiken ez éjjel az őrködés sora volt, a pellengér mellett, a tanácsház előtti téren tanyázának.

Úgy volt az összeesküvés, hogy a polgárőrség, a mint Révay magyar muskétásai a kapun bejönnek, egyszerre körülfogja Petrovics csapatját, hogy az lármát ne üthessen s aztán a betörő magyarok «Uram Szentgyörgy» jelkiáltással megrohanják az álomtól elnyomott hajduságot: foglyul ejtik Fráter Györgyöt és a vezéreket.

Ezt a jól kifundált tervet azonban egyenesen maga Roggendorf zápítá meg. Az agyafurt vén generális úgy okoskodott, hogy minek engedje ő Budavár elfoglalásának dicsőségét a magyaroknak, mikor ezt a németekre is áteresztheti. A helyett, hogy Révay Ferenczet küldte volna ki a belopózás keresztülvitelére, a magyar pánczélos és muskétás ezreddel, kiválasztott egy stájer ezredet, melynek a saját fia volt a parancsnoka. Annak a kezébe adta Ferdinánd zászlóját. Atyai szivének becsületére válik, hogy nevének dicsőségét átakarta örökíteni a fiára; de hadvezéri bölcsességenek nagy kárt okozott vele.

Mert a mint a rövid juniusi éjszakán a betörő csapat szerencsésen keresztülhatolt a kis ajtón, s a templomon át Budaváros főutczájára, a strázsát álló polgárok kérdezték tőle a jelszót. Azt azonban senki sem tudta: csak mind azt kiabálták, hogy: «her! her! her!» Két érdemes polgár rájuk kiáltott: «Kik vagytok?» Arra egy német katona úgy szurta hasba az egyik kérdezőt, hogy felbukott. A másik aztán elkezdett torkaszakadtából ordítani: «németek jöttek a várba! Itt vannak a németek!» Arra ugyanaz a polgárság, mely fegyverben állt, hogy a belopózó magyaroknak segitsen a várat elfoglalni, rémülve szaladt szét, árulást kiabálva ütötték a lármadobot, félreverték a harangokat, lövöldöztek puskával, ágyuval: a helyőrség aztán előrohant a kaszamátákból; jött sietve maga Fráter György is a testőreivel: a német alabárdosokat minden oldalról megrohanták, ütni, vágni, kaszabolni kezdték. Azok menekültek volna szivesen: de alig találták meg az utat, melyen jöttek s a szűk ajtónál megtorlódva, halomra ölettek; maga az ifjú Roggendorf is csak egy merész ugrással a bástyafalról tudta megmenteni az életét, a királyi zászló hátrahagyásával.

Egy része az árulásban résztvett polgároknak a menekülő katonákkal együtt futott ki a várból: a kit megkaphattak közülök, azok felett még azon nap virradóra törvényt láttatott Fráter György. Valamennyit lefejezték. Az árulás főczinkosát, Bácsy Ferenczet pedig négybe vágták. Annak a derekán volt egy drága öv, melybe Mineróna herczegnő himezte sajátkezűleg arany fonállal ezen szavakat: «Fides et virtus.» Azt Fráter György visszaküldé a himzőjének – emlékül.

S e naptól fogva a királynénak és udvarának nem volt szabad a királyi palotát elhagyni.

Most már látták az ostromlók, hogy Budavárát se rohammal, se tűzaknákkal, se árulással nem lehet bevenni. Még egy negyedik eszközhöz folyamodtak: a békés alkudozáshoz. Ferdinánd és a császár békekövetei felmentek a budai várba az elszakadt fonál összekötésére. Fráter György azoknak is azt mondá, hogy ő minden órában kész Budát, a koronát, az országot átadni Ferdinándnak; csak hozzon olyan haderőt magával, a mely Magyarországot a török ellen megvédeni képes. Ilyen erőt igértek a német fejedelmek a regensburgi gyülésen Ferdinándnak; de nem siettek a megadásával. S ezen elhaladt a békeegyezmény.

A törökök pedig siettek. A meghiusult árulás után tizednapra Buda alatt volt Mohamed basa, a harmadik vezér, Török Bálint kiséretében. A budai helyőrség már akkor az utolsó lovak husát fogyasztotta. Török Bálint keresztül tört az ostromzáron s egy falka tulkot hajtott fel a várba. Ezzel megszünt az éhség a védő seregnél.

Roggendorf a török felmentő hadak megérkeztére az ostromló sereget mind a Gellérthegy vidékén vonta össze, a honnan Pesttel a hidon át biztos volt a közlekedés. A harcz rögtön megkezdődött a két sereg között: egyelőre a Dunán, a hol egész hajós ütközetek vivattak a magyar és török naszádosok között, különösen a Duna közepén levő «Ónos» sziget birtokáért. A sánczokat is megtámadták a törökök; de azoktól a németek által visszaverettek, ámbár egy izben Török Bálint egész a gellérthegyi templomig felhatolt.

Ez a sikertelen harcz eltartott három hétig.

Török Bálint izenetet adott a közben régi jó barátjának, Perényi Péternek, hogy veszedelmes dolog ez az ő mostani vitézkedésük. Még most csak Mohamed basa serege s Török Bálint dandára áll velük szemben; de közeledik már maga Szolimán szultán a derék sereggel, s ha azt is bevárják, úgy itt vesznek seregestűl, mint a hajtásba került szarvasok. Perényi eleget nógatta a fővezért, hogy hagyjon fel a megszállással s vonuljon a budai oldalon Visegrád felé, a pesti dandárt is átvonva magához; de a generális mind csak azt hajtotta makacsan, hogy neki a bécsi főhaditanácstól az az utasítása van, hogy erősen tartsa magát.

Egyszer aztán a bécsi főhaditanács is megorrontotta a nagy veszedelmet s kiadta a rendeletet Roggendorfnak, hogy vonuljon vissza az ostromló sereggel. Mindenek felett az ágyukat igyekezzék épségben elhozni magával.

Csak hogy már ekkor a visegrádi út el volt zárva előle. Csak Pest felé volt még lehető, nagy harcz nélkül, a visszavonulás. Rendes eszű hadvezér ezt úgy intézte volna, hogy miután egy széles folyamon kell átkelni a seregnek, legelőször is a gyalogságát szállítsa át, azután a nehéz lovasságot, utoljára az ágyukat, a tüzérséggel, a huszárság védelme alatt. – Roggendorf megfordította a csatarendet: egészen fejtetőre állítva a harczvonalát.

Szent-István napjának éjszakáján: éjféli sötétség idején kezdődött meg a visszavonulás. Legelől bocsátották a hidra a magyar lovasságot. Azok után az ágyú ütegeket. De ez annyi lármával, dübörgéssel ment, hogy mind a budai várban, mind a török táborban észrevették a retirádát; s csak azt várták meg, a míg a német és spanyol nehéz lovasság is átdörömböl a hidon. Akkor egyszerre minden oldalról megrohanták az ágyúk nélkül, lovasság nélkül hátramaradt német gyalogságot a Lagymányoson, mely sok ideig kétségbeesetten védta magát sánczai mögött. A mint azonban Fráter György is előrohant a fehérvári kapun a hajduival, a német hadsereg veszedelme meg volt pecsételve. Maga Roggendorf állt a baráttal szemben, hősi módon védve a sánczait; de nemsokára nehéz sebekben hanyatlott le a lováról; csatlósai a sátrába hurczolták: «Az én uram tönkre tette becsületemet, testemet, életemet!» panaszkodék a sebesült vezér; kit aztán a hivei a hosszú zajgásból nagy küzdelem között a naszádokig vittek, s ott egy csónakba téve, megszabadíták.

A vezér eleste után minden rend felbomlott a német gyalogságban. Zagyva tömegben rohantak a hid és a naszádok felé. Ekkor Fráter György felgyujtatá az ellenséges tábor felhalmozott széna és szalma kazalait a Dunaparton a «Mátyás király csüreiben.» Az égre csapó lángok egyszerre pokoli napot gyujtottak az éjszakában. Az egész Duna lángban látszott úszni s e vésztűz fényében megujúlt a harcz, a partról átszármazva a naszádokra. A hajókon, dereglyéken folytatták az ádáz küzdelmet: görög tűzzel, szurok koszorukkal gyujtogatták fel a gályákat; a Gellért oldalán a csűr sziporkáitól lángra kaptak a német tábor sátrai, s azoknak a lobogványa is nevelte az éjszaka alvilági fényét; lángveres volt az egész égboltozat.

A királyné nézte ezt az apokalipszis jelenetét a vár ablakából.

Ez volt a végjelenete Buda második ostromának.