IV. Fejezet Gritti

A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya kedélyét. Bezárkózott a szobájába s csak zárt ajtókon keresztül beszélt mindenkivel, a kinek valami előadni valója volt nála. Kivételt csak két emberre nézve tett: az étekfogójára, a ki az ebédjét felhordta, s a kinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja előtt, hogy misét mondasson magának vele.

Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat: – az arcza teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, belefogja illeszteni a falon támadt lyukba: s a mint így a levegőben függve ügyeskedék, a német pattyantyusok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az épen a hordót törte széllyel: a káplán lezuhant s mind összetörte az ábrázatját, most annak a nyomorultja.

– Mondtam, hogy ne járj ott, a hová nem küldenek. Ilyen betapasztott szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.

A barát ott volt a király előszobájában s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behivta őt a hálószobájába.

A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a hozzátartozó jelvények.

– Nézd! monda a király, megfogva a barát kezét. Ezeket őrzöm. Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy még harmadszor is ellopják.

Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.

– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most meg van. Hát mi nyereségem belőle? Nem tudok miatta aludni.

– Uram, Te neked lázad van. Megcsömörlöttél. Hivass kenő asszonyt s dömöczköltesd ki a hátadból a csömört.

– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A lelkemben van az a mi bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.

– Hát talán majd én.

– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem ezt a koronát? Hogy kimerjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok? Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz s eladja egy várért, egy dominiumért a koronámat.

– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy kincstáram, a hol mind azt az aranyat halmozva tartom, a mit az ország szükségeire összegyüjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár pinczéjében. Egy nagy boros hordó, a többiek sorában. Ennek kettős feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül én birom. E tulsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.

A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. – Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is. A barát előszobájából egy csigalépcső egyenesen a boros pinczébe vezetett le.

A király és a barát a koronát és jelvényeket a számukra készült érczszekrénybe rakva, maguk vitték le a pinczébe, a nélkül, hogy az udvari cselédség észrevette volna.

A pincze gondja Fráter Györgyre volt bizva. A borkezelés az ő szakmája volt. Már a budai pálosoknál is ő rá volt bizva a kulcsári hivatal. S a mióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes dolog volt őt a pinczekezeléssel elfoglalva látni.

Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős fenekü hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak az üregébe. Az ötven akósnak egy harmada külön volt rekesztve, s e rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók, melyeknek átlátszó szövetén keresztül csillámlott az arany.

– Ime uram. Itt vannak az országnak a kincsei; a melyekről a kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az országodat a magad erejével megvédelmezzed, akkor ezeket itt találod. A koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.

A királynak egyszerre melege lett, a mint azt a tömérdek kincset maga előtt látta. Milyen jó hideglelésüző az arany!

A pinczében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók, borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri bikavér volt), a mely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett s borozgatva tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.

– Szomoru az én lelkem mindhalálig. Mondá a király. Nemde nem azt mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s nincs egy szolgám, a kiben megbizhassam. A ki erős és bátor, az irigyem és áruló ellenem; a ki igaz hivem, az lágylelkü, gyáva. Czibak, Athinay, Nádasdy, az Ártándyak, Bánfy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna huszonkilencz ezüst pénzért, kevesebbért, mint Iskariot a mesterét. Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de a mint a veszedelmet megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket az ajtómon kopogtatni. Azt se feleltem nekik, hogy «ott kinn tágasabb!» A ki pedig megszadadított: ez a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez roszszabb az ellenségnél, roszszabb az árulónál, ez egy versenytárs. Ugy viseli magát már is, mintha ő volna az úr Budavárában. Pártfogóm, a török szultán, ugy játszik velem, mint a szelidített oroszlánjával, a kit zsámolyul használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a saját népem kigunyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik egymástul az apródok, a csatlósok: «ébren van-e már Katalin király?» Asszonynak csufolnak! A miért nem tudok többé kegyetlen lenni: a mióta Dózsa György halálra kinzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy emberem az egész országban, a kire rá bizhatnám az ügyemet!

– Hát nem vagyok-e én itt?

– Igaz! Te valódi hivem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.

– Hát nem elég az neked?

Erre a merész fenhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király. De az kiállta a szembenézést.

– Te mondád! Szólt Zápolya. Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit tegyek, hogy mindazok, a kik ellenségeim, egyszerre hiveimmé legyenek?

– Vásárold meg őket. Minden ember ember. Minden ember megvehető; csak el kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak egy kis orczapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a titkos ohajtásaikat. Én mind valamennyinek tudom az árát, a miért megvehető.

– Grittinek az árát is tudod?

– Azt is tudom. S majd te is rájösz magadtól.

– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év mulva nem fognak még többet követelni?

– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válaszsz ki egyet közülök, a kit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy majd aztán el fog bánni a többivel s a többi mind annak az egynek a kigyófején fogja fujni a követ.

– S ki legyen az az egy?

– Az, a kit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.

– Gritti?

– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyenczének? Ez le fogja gyürni mindazokat, a kik te ellened áskálódnak.

– De ki fogja aztán Grittit legyürni, ha egyszer az hatalomra kap? Kérdé a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.

A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát s meggondoltan felelt a királynak.

– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az árnyékát s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.

– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?

– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.

– Jól van. Tehát vegyük rendre, kinek mit osztogassunk? Gritti lesz Magyarország kormányzója.

– Dóczy János alkormányzó.

– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.

– Czibak lesz erdélyi vajda.

– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.

– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Igy majd ki lesz elégítve ha két széken ülhet.

– Mi legyen Nádasdy Tamás?

– Kincstartó.

– Hiszen már te vagy az.

– De csak titokban. A mi pénzt én gyüjtök, annak az eredetéről nem tud senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.

– Hát Athynay Diák Simon?

– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Artándy kapja meg a harminczadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.

– Itt van még Laszkó Jeromos.

– Azt megtehetjük szepesi grófnak.

– Keveselni fogja.

– Adjuk neki még ráadásul Debreczen városát.

Ilyenformán az egész uri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi viczevajdának, Petrovicsot temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kanczellárnak. Egy kancsó bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.

János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadását, s aztán rábizta, hogy már most csak intézze el az egész dolgot az illető urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön felkerekedett a peczéreivel és sólymáraival s elment a velenczei tóra kócsagot vadászni.

Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.

A szultán kegyencze fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király: kapuját a testőrökön kivül két kerekes ágyu őrizte, mely mellett égő kanóczczal ácsorgott két nagysüvegü komparadzsi.

A ki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk. Dolmánya alatt finom pánczélinget viselt s oldalán mérgezett hegyü tőrt hordott, a minek a markolatát folyvást kezében tartá, a mig az előtte állóval beszélt; s egy széles asztal állt közöttük. Nem is volt magában soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.

Gritti, a hajdani velenczei dogefiu, ha akart, tudott latinul, s ezen az idiomán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györgygyel; de szokása szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a kérdést, megvárta, mig a tolmács törökül mondja azt el.

Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel, országkormányzói kineveztetése dolgában.

A renegát arcza kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.

– Ezt vártam a királytól. Mondá hidegen. Tudattad már az országtanácsosokkal?

– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.

– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön válaszoljak. Elébb behivatom a lovasaimat a falvakból.

– Értelek.

– No hát értesz. – A hol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell lenni, a ki helyette intézkedik, a mig ő az országtól távol van.

– Dóczy János lesz az.

Arra helyeslően bólintott a renegát.

– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?

Fráter György elmondta sorba, a mit a királylyal megállapítottak. Gritti minden névnél boszusan dörmögött közbe s önkénytelenül kiszaladt a száján egy-egy olasz mondás: «Kecskére bizni a kertet!» – «ugyanazok a kutyák más nyakörvvel.»

Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül, diákul:

– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?

Arról bizony megfeledkezének, a király is, meg a barát is, hogy Grittinek van két fia is, a kik őt minden jártában kisérik, s az egyik közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolcz esztendős; nagy hire van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város ifju hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami tekintélyes állás Magyarországon.

Mit lehessen neki adni?

– Még üres az egri püspöki szék.

– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.

Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztyén vallásról? nem kérdezték: a dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.

Erre aztán nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.

– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?

Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész szinjátszói tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arczát mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan összehuzta magát, két kezét keblére téve.

– Óh uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony szolgai állapotból emelt fel magához s én nekem ez is érdemeim felett való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtől annál nagyobb kegyelmet kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. Hanem te hozzád volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem után az én testvérhugomról, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi várából. Adasd neki vissza a kastélyát, és egyéb földi birtokait, s ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam, szerzetesi fogadalmam szerint semmi világi birtokra nem áhítozom; de a szegény véremet kivánnám megsegíteni.

– Ez meglesz, mondá Gritti. De engem te Fráter György ezzel az alázatos pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged mint gondolod. Én láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára, mikor a királyt kiránczigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal harczolni. Akkor láttam az igazi arczodat. Te büszke lélek vagy.

Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerül. Elővett egy másikat.

– Hát az vagyok! szólt büszkén felegyenesedve. Nem tagadom, hogy vannak magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy a midőn a király Czibak Imrét megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta Czibaknak.

Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.

– No hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb megürüljön.

Gritti elhitte, hogy ő most egy czinkostársra akadt a barátban.

Dóczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arczulcsapás tette hű czimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a szinjátszásban. Kortársai (különösen az ellenségei) mind az irják róla, hogy ez az ember mindenféle szerepet tud játszani és ugy, hogy azt mindenki igazba veszi.

Most aztán nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györgygyel beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már ugy, a hogy akkori időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest nem ismerve s keverve olaszszal.

– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne tudasd az urakkal addig, a mig a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón nem leszek. Első furiájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a természetöket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra s onnan sietek teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot. Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden tekintetben. Te ird meg a kinevezési diplomát, ugy, hogy a pergamen két részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A török fordítást Memhet bég fogja beleirni. Mind a két szöveget irja alá a király: az egyiken «Johannes Rex», a másikon «Jankó Král» névvel. De a saját pecsétjén kivül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni. Kinél áll ez a pecsétnyomó?

– Verbőczy kanczellárnál.

– Annak nem szabad erről megtudni semmit.

– Meg van nálam a párja az ország pecsétnyomójának, szólt mosolyogva a barát.

(– Ez az én emberem! Gondolá magában Gritti)

Fráter Györgyről Szerémy is azt jegyezte föl, hogy nem restellte használatba venni azt a tudományt, a mit Sforza Bona királynétól tanult, s még magának Solimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, a melylyel a szultán, János királyhoz küldött leveleit szokta hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomácziai furfangjaihoz tartozott. Grittinek tetszett az ilyen czimbora.

Memhet bég közbeszólt:

– Ugy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé, megértitek egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.

(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)

S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.

– Majd jőjj fel hozzám Memhet bég, az irásért; monda neki Fráter György. Ott lakom a királyi várban.

– Az az, hogy te jösz fel én hozzám az irásoddal György barát, veté oda, félre sem tekintve, a tolmács. Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.

Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.

– Bolond fejü ez! Mondá Gritti. Igazi vakbuzgó mozlem.

Fráter György elhallgatta a mit gondolt: «jobban ismerem én Memhet béget, mint te! Ez a te árnyékod, a kiben egyszer keresztül fogsz bukni s nyakadat szeged.»

Azzal ő is bucsut vett Grittitől s sietett a várpalotába, a kinevezési okmányt latin szövegben megirni.

A mint elkészült vele, az összegyöngyölt pergament a csuhája belső zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálczáját, egy egyszerü vadkörtehajtást s elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.

Memhet bég nem talált egész Budavárában s annak hostádjaiban sehol magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok lehelletétől. Hanem a «Rózsák hegyén» volt egy tuskóhajlék, melyet a törökök tákoltak össze vastag faragatlan faderekakból, mikor az ozmán felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól, a reggeli ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát, pedig a Dunáról kellett hordania a vizet.

A tuskókalyibának kertelése is volt, hegyes sánczkarókból, s azon egy nehéz tölgyfaajtó.

A hegy alatt lapultak meg hosszu sorban a külváros utolsó házikói, többnyire szőlőmivesek, kapások hajlékai, egy vizmosás árka képezte az ösvényt fel a hegytetőig.

Már messziről lehetett hallani az áhitatos üvöltést a tuskóhajlék udvaráról: «Lá illa, il Allah: Mohammed razul Allah!»

Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele volt pajkos sihederekkel, a kik a sánczkarókra kapaszkodva, csufondáros tréfákat üztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhivő pedig se lát, se hall olyankor, a mikor ájtatoskodik. Nem törődik vele nézik-e, hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? a nyelvöket öltögetik rá? Az neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s annak a gyönyöreit érzi előre.

– Eltakarodtok innen, léhütők! Kiálta Fráter György a pákosz suhanczokra, s a pálczájával jó sort vert a hátaikra. Mit háborgatjátok az imádkozót?

Lekergette őket a hegyről.

Maga pedig megállt a kerítés ajtajában s megvárta, mig Memhet bég végig énekelte a szúrát. Egy a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az égfelé terjesztve, hol arczraborulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán csókot hintve nyugatfelé, a hol a próféta sirja van.

Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján; hanem elébb lehuzta lábairól a faczipőket s betakarta a fejét a csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török előtt.

A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.

– Béke veled! monda a barát. Nem akartalak háborgatni, a mig imádkozol.

– Az izlámhivők nem imádkoznak soha, monda Memhet bég. Mi csak hitet vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah mindenttudó, meg is adja azt, a mit megérdemeltünk; mert Allah jósága véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – ő nála van a bölcsesség, – megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés. Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, a ki őt tanitani akarja, hogy mit cselekedjék s azt véli, hogy ember könyörgése megfordítja az Isten akaratát. A mi öröktöl fogva meg van irva, az örökké megváltozhatatlan.

– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlamvallásban.

– Ez az elismerés, téged mint keresztyén papot jobban ékesit a drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztyéneknél a pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában kifogyhatatlanok. Ezekért a féregmarta papokért lettem én mohamedánná! Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztyén vallást.

– Rajtam ím nem látsz semmi aranyosat, szólt a barát egyszerű fehér csuhájára mutatva.

– De alatta pánczélinget viselsz s a pánczéling alatt arany láncz van, a király képével. Azt hiszed te Fráter György, hogy engemet is olyan könnyen elámíthatsz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével, hogy neheztelsz a királyodra, a mért nem ültetett még egy püspöki székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha akarod biboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én jól.

– Kölcsönbe esik. Én is épen oly jól ismerlek téged Memhet bég és pedig még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem felvigyázója, a szultán megbizottja. Te Memhet bég nap-nap után, minden éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, a ki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is tudom, hogy te neked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó megnyilik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az álorczáinkat s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.

Memhet bég leült a földre, keresztbe vetve a lábait.

– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom a tiedet.

– Te buzgó muzulmán vagy.

– Te pedig buzgó keresztyén.

– És még sem egymásnak vagyunk ellenesei, hanem egy harmadiknak.

– Ki az a harmadik?

– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, a kik csúfot űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.

– Lelkemből beszélsz. Én hétszer elolvastam az alkoránt, kilenczszer a bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevész, nem egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk, tinálatok már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földéről engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a prófétát szidná, mint a hogy szidja a messiást a magyar, a tót, az oláh. Hanem aztán a mi felül van: a basák, a bégek: azok között nagy a hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak és elmulasztják a mosakodást, a szuraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.

– Mondsza csak Memhet bég, Gritti fiai izlámhiten vannak-e?

– A külső szertartás szerint igen.

– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztyén püspökké kineveztetni a fiát?

Eddig csak nyugodtan ült a keresztbevetett lábain a tolmács, de erre a szóra felugrott helyéből, az egész arcza meg volt dicsőülve a fanatismus lángjától.

– A «morhud» vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsóbb pokolba fog vettetni, a ki azt a csufságot elkövette úgy a prófétán, mint a messiáson.

Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést s azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arczát.

– Már most ismerjük egymásnak az igazi képét, mondá Fráter György. Végezzük a hivatalos dolgunkat.

A tolmács meggyujtotta a függő mécsest; egy tuskó volt az asztal, a melyen irni szokott, elővette az irószereit.

– Azonban én még ma nem ettem semmit, mondá a török.

– Magam sem. Mi a rendes vacsorád?

– Rizs, a mit magam főzök meg egy ibrikben.

– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet, a mit magammal hoztam.

– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt izlelni, a mit keresztyén sütött?

– Az enyimet az Isten maga készitette.

Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát s a tuskóra tette. Így hiják a magyarok azt a körte és almaszeletekből álló csemegét, a mi a napfényen aszalódott meg.

– Ez az én rendes eledelem.

Ezt a töröknek is szabad megenni.

S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a nagy fontosságu okmányt, a mely korszakot képezett Magyarország történetében: a Gritti-korszakot.

– Holnap viheti magával Gritti Sztambulba.

– Holnap? kérdé elbámulva a tolmács. Úgy tudom, hogy János király elment vadászni s egy hétig vissza sem jő. A míg utána küldöd a kengyelfutódat s az megint visszakerül, három nap beletelik.

– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert az alatt minden veréb csiripelni fog róla. Sohsem kerestetem én ezzel az irással János királyt a velenczei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.

S azzal Fráter György szép nyugodtan aláirta mind a «Johannes rex»-et, mind a «Jankó Král»-t az okmánynak.

– Mit cselekszel? Hisz ez hamisság! rebegé elképedve a tolmács.

Fráter György nyugodtan törülte a sűrű hajához a tintás tollát.

– Ha csak ennyi teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom úrnapján az elkövetett bűnt, de nem a király káplánjának, hanem a királynak magának.

– Hallod-e te, barát, én még te tőled sokat fogok tanulni!

Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György helyettesíté a névaláirását. A király nagyon szerette a kényelmet s fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nem csak hogy a fejét nem töri azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláirását is elvégzi helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli Bakonyerdőbe szarvasvadászatra s azalatt a barát megirta a nevében az összehivó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is irta, le is pecsételte s szétküldözte utánuk «ibi, ubi». A király azalatt sok dámvadat összelőtt.

A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, a mi már ősi szabadság a magyaroknál.

Erre a haladékra szükség is volt, hogy az alatt Gritti a fiaival, Dóczyval, meg a hozzászegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó egérutat nyerhessen Belgrád felé.

A mint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbizó levelét, melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyilt titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.

Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovics, Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre hiányzott, azt nem találta sehol a levél.

Fráter György sorba elmondá a királylyal megállapított kinevezéseket. Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Kiki megkapta azt, a mi után szive vágyott. A vége felé jött a sor a távollevő Czibakra. «Erdélyi vajda!»

Ezt is elismerő susurratió követte. Egyik úr azt suttogta a másik fülébe: «előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után».

– Hát a nagyváradi püspökség? kérdezé Diák Simon türelmetlenül.

Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: «ez pedig az én szolgálataim jutalmát képezi».

Nagy volt a meglepetés, midőn a barát azt felelé.

– Abban megmarad továbbra is Czibak Imre.

– És te neked mi lesz a hivatalod? apostrofálá Diák Simon.

– Én megtartom azt a czimet, a mit ti adtatok nekem, méltóságos urak, maradok «Fráter György».

Hiszen czímezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső tanácsosának, hivathatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovich Martinuzzi Györgynek, de ő neki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, a mivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.

– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király, mondá a barát, a melynek az ország szükségét érezi, egy kormányzói állást.

Az urak már az első hallásra is megbokrosodtak.

«Kormányzó? – Mi lesz az?

– Hát ugyanaz a hivatal lesz, a mi volt Hunyady János, I. Ulászló király és V. László idejében.

«Hohó! Lassan a testtel! Az Hunyady János volt!»

– Talán ismét akad ember, a ki ezt a hivatalt betölti, monda a barát.

«Ki az? Halljuk a nevét! Hadd süvegeljük meg.»

Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: «az én vagyok magam».

No lesz arra nagy gúnykiáltás! «Hátrább az agarakkal, barát!» Mindenki készítette magát a nagy kaczagáshoz.

Hanem aztán lett a szándékolt kaczagás helyett általános felhördülés, mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.

– A király Magyarország kormányzójául kinevezte Gritti Alajost.

– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt! kiabáltak össze-vissza.

Verbőczy komolyan szólt a baráthoz.

– György apátur! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk: országtanácsosokból. Ez a móka nem illik se a te reverendádhoz, se mi hozzánk.

– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti, kívül és belül? a fölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom, hogy ő a szultán megbizottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget kötött János királylyal, már akkor a király ott a padisah sátorában megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte, midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – A ki az ördöggel kezet szorít, ne restelje, hogy kormos lesz a tenyere.

– De már azt, neadj Isten, hogy én nekem, Magyarország nádorának, parancsoljon egy török pribék! kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az asztalra a tollas buzogányát.

– Meg hogy én nekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy tudatlan idegen! szörnyűködék Verbőczy, a kiben elfulladt a szó a nagy indulattól.

– Hát ebre bízták a hájat! kiálta Nádasdy. Én egy tolvaj alatt legyek kincstárnok? Még Petrovics Péter, a király rokona is ilyen szókra förmedt: «gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?»

Leginkább fel volt gerjedve Frangepán György.

– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt viseljem az érseki tisztséget?

Fráter György úgy tett, mint a ki oltani siet a tüzet, csakhogy (talán nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.

– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy a midőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a keresztyén hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem, mert Grittinek saját kivánata az, hogy az első szülött fiát, atyjának kedvenczét, egri püspökké nevezze ki a király.

Nem is olaj, de puskapor volt az a tűzre.

Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! hogy ütötték ökleikkel az asztalt.

– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek! Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az ebszülte fattya!

– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! fogadkozék Nádasdy.

– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! lihegé Frangepán.

– Csillapuljatok le urak! beszéljünk nyugodtan, mondá Fráter György. Üljetek le helyeitekre.

Ártándy Balázs nem akart leülni.

– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! A kiben egy csepp magyar vér van, az nem enged ilyen gúnyt az arczához vágatni! Ha tetszett a királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz belőle? Én magamhoz veszem a hajduimat, s konczokra aprítom az egész Gritti familiát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort, vagy püspököt.

S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.

– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! csitítá az urakat a barát. Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni; azt most össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön, azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni a felől, hogy mitevők legyünk? Kár nekünk most e miatt felkeverni az epénket.

Az a szó, hogy Gritti elutazott az országból: egyszerre végett vetett a fellobbanó haragnak.

– Hát elutazott? kérdezi Verbőczy. Akkor talán vissza sem tér többet.

– Az egészen mi rajtunk – ti rajtatok – függ, hogy vissza ne térjen, mondá Fráter György. De már most arra kérlek benneteket, hogy miután nincs a kezetek ügyében az, a ki ellen tüzeskedtek, hallgassatok ki engem egész nyugodtan. Én azt épen nem tanácslom tinektek, hogy a török szultán megbizottját gorombasággal illessétek. Szegény Lajos király példája, nemzetünknek nagy veszedelme Mohács alatt eléggé megtaníthatott bennünket arra, hogy a török szultán az ő képének viselőjeért rettenetes boszút tud állani. Ellenben, ha megtartjuk a vele kötött szövetséget, a hogy illik, akkor a török szultán nagylelkűségét meg lehet találni, a vezértanácsosainak a hajlandóságát pedig meg lehet vásárolni. Én is azt kivánom, hogy Gritti ne térjen többé vissza Magyarországra.

Ezzel a nyilatkozatával úgy a hogy lecsillapítá a felháborodott indulatokat a barát.

– Tehát add elé a te szándékaidat, hivta fel Verbőczy.

– Olyan szót hallottam köztetek, hogy «gyermek-e a király?» A király nem gyermek, hanem a nemzet az. A ki nem bir a maga lábán járni, hanem ölben hordatja magát. Azt mondja az irás: «semmit sem utálok úgy, mint a kevély koldust». Mi egyebet sem teszünk, mint koldulunk, egyik része a nemzetnek a németnél koldul, a a másik a töröknél. Mind a kettő minket gázol a lába alá. Hasonló a sorsunk a kutyáéhoz, a kinek az asztal alá dobálják a konczokat; de ha az abroszra meri feltenni a fejét, az orrára ütnek. Mit koldul örökké a magyar nemzet? Nem vagyunk-e mi még most is erős, derék nép? Csak volna, a ki lelket öntsön belénk. Pattagó szóval el nem verjük az ellenséget. Ha mi magunk a tíz körmünkre állnánk s kivívnánk a hódoltság alul magunkat, a mivel Bécs leigázott, nem szorulnánk a török segítségre. S ugyan mi kellene hozzá! Csak épen az a buzgóság, a mit itt találtam, midőn Lengyelországból küldetve Zápolya által, keresztül jártam az országot. Nem állíttattatok-e akkor fegyveres dandárokat elő, ti Ártándiak, te Athinay Simon és a Drugethek? Nem vertük-e széjjel azokkal a németek hadait? Hát a mit egyszer tudtunk, ne tehetnők meg újra? Mindegyikünk magára vállalhat egy vidéket a melyben ismerős s ott fegyveres erőt gyűjthet: Nádasdy a Dunántúl, Frangepán a Szerémségben, Petrovics a Bánságban és Bácskában, Czibak az Alföldön, Athinay, Ártándy a Felvidéken, Laczkó a Szepességben. Én magam Erdélyt vállalom, a székelyekkel együtt. Magam jótállok hat-nyolczezer emberről. Ha a többiek is így buzgólkodnak: fél esztendő alatt lesz ötvenezer harczos a király zászlói alatt s akkor aztán egy kézcsapással visszaszerezzük Kassát Serédytől, Trencsént Kacziánitól, Esztergomot Váradytól, Palotát Mórétól, Szigetvárt Török Bálinttól s urai leszünk az országnak. Akkor aztán azt mondhatjuk a török szultánnak: «csókoljuk a kezedet az eddigi szép segítségért, de már most nem kérünk többet a besliákból és jancsárokból s köszöntetjük Gritti uramat odahaza».

Ez a beszéd nagyon tetszett a főuraknak. Mind fellelkesülve fogadkoztak rá, hogy elvállalják a feladatot.

Csak a sokat tapasztalt Laszkónak volt ellenvetése.

– Ez mind jó volna urak, csakhogy a mai világban már a régi hadi praktikával nem lehet boldogulni. Én jártam Bécsben, ismerem Ferdinánd hadi képességét. Ő neki, a Török Bálint-féle portyázó dandárokon kívül derék rendes zsoldos ezredei is vannak, tábori ágyui, betanult jó pattantyusokkal. Nekünk ezekkel hasonló sereget kellene szembe állítanunk, a nagy szám, a vitézség nem győz; hanem a jó hadi rend és fegyverzet. Ahhoz pedig először is pénz kell.

– Magam is rendes zsoldban tartott seregre gondoltam, szólt Fráter György. Jól felfegyverzett, ágyúkkal ellátott csapatokra. A hozzá való pénzért sem kell a szomszédba mennünk. Kitelik magunktól. Én a magam részéről felajánlok ötvenezer aranyat, melyet fél év alatt a hadi pénztárba leteszek.

Az urak egy része gúnyosan mosolygott.

– Honnan veszed te ezt az ötvenezer aranyat Fráter György? kérdé szelid lenézéssel Verbőczy.

– Az az én tudományom. Ti is vegyétek elő a magatok tudományát s hozzátok össze a másik ötvenezeret.

A pénzkérdés pedig mindig olyan thema volt a magyaroknál, a mi jelt adott az asztalbontásra. Ez az olaj tengerre. Mind azt mondták «jó lesz! meg lesz!» de elkezdték az óráikat nézegetni. Valamennyinek volt valami sürgős mehetnékje. In theoria mindnyájan elfogadták a barát terveit, s aztán azt határozták, hogy holnap fognak határozni.

Verbőczy jámbor gonoszkodással kérdé Fráter Györgytől:

– És te mikor szándékozol Erdélybe lemenni?

– Ma!

Azzal fogta a székéhez támasztott pálczáját s otthagyta az úri társaságot.

Szavának állt. Még aznap elutazott Erdélybe. A királynak megizente, hogy ott vár reá Kolozsvárott. Az is utána költözött. Zápolya ugyan őrizte a lábait attól, hogy Buda várába belépjenek, s a sok felfortyant tanácsúr mind az ő nyakába rohanjon, pogány zsinatot csinálni Gritti miatt. Erdélyben bizton érezhette magát, oda nem terjedt ki Gritti kormányzósága.

Erdély is tele volt Zápolya ismerőseivel, azok között voltak jók is, rosszak is. De a jók igazán jók voltak, jó vitézek, jó barátok. A papokkal sem volt annyi baja, mint Magyarországon. Statileo püspök türhető kedélyű úr volt, a magyar urak között pedig nagyon el volt már terjedve a protestantismus, templomaik is voltak már.

Fráter György pedig komolyan hozzálátott a hadszervezéshez és az aranycsináláshoz.

Akárhogy nevettek rajta a budai urak, hogy Fráter György feltalálta a «leo ruber»-t, melylyel alchymia útján aranyat lehet csinálni; – hát persze, hogy feltalálta.

Ócska pandekták nyomán rájött, hogy a régi rómaiak idejében gazdag aranybányamívelés volt Dácziában s addig kutatott, fürkészett és turzott, míg szerencsésen rátalált a verespataki aranytermő hegyre.

Szerémi György irja a maga classicus latinságával:

«Deo adjuvante inveni vobis aureum montem Transilvaniam… Nunc estiam illa «banya» aurea producit bonum aurum, attamen prius Rex Joannes inceperat fodere, et Deus sibi commiserat sibi invenire.» (Isten segítségével találtam nektek aranyhegyet Erdélybe… Most is terem az az aranybánya jó aranyat; azonban János király kezdte el ásatni és Isten megengedte neki, hogy magának megtalálja.)

Verespatakon mindjárt olyan gazdag telérre találtak, hogy tíz, tizenkét fontos termésarany nem volt ritkaság. Az ekként nyert aranyat azután Fráter György pénzül kiverette a saját titkos pénzverőgépein, melyeket nagyenyedi házában egy mély pinczében tartott elrejtve. Azt a ravaszságot is követte, hogy nem magyar, hanem lengyel aranyakat veretett. Nagy gondjának kellett rá lenni, hogy semmit az urak ebből meg ne tudjanak; mert különben a vajdák azt a bányát is lefoglalták volna: s abból sem látott volna a király egy aranyat sem. A becsületes embernek úgy kellett lopni a pénzt a király számára – a tolvajok háta mögött.

Ezenközben egy rendkívüli véletlen eset is a kezére játszott Fráter Györgynek, a mi eképen történt.

Emlékezünk rá, hogy Budavár ostroma alatt egy Kristóf nevű német fiatal ember szökött át a magyarokhoz a német táborból, a ki elárulta a János király elleni áruló cselszövényét a magyar főuraknak. Akkor ezt az ifjut a király jól megjutalmazá, s aztán Gritti Alajos szolgálatába fogadta s Sztambulba utazván, oda is elvitte magával. Ez a Kristóf diák, a milyen könnyű szívvel átállt magyarnak, ép olyan hirtelenséggel kitért töröknek is; lett belőle muzulmán. Meg is kapta a jutalmát. A nagyvezér kinevezte őt teszkeredzsinek, s a szultán fényesen felruházta.

Gritti Alajos, Sztambulban időzése hatodik hónapjában ezt a meghitt emberét bízta meg azzal, hogy Törökországból titokteljes leveleket hozzon be Magyarországba. Azok között volt egy János királyhoz is.

A fiatal pribék, a kit a török nevén Zülfikár bégnek hivtak, ügyességénél fogva gyorsan megtanult ráczul s annálfogva igen könnyen utazott mindenütt; mivelhogy mind Törökországban, mind Magyarországon nem volt már falu, a hol ráczul ne értettek volna.

Midőn azonban Szegedre megérkezék, ott megtudta, hogy János király Erdélyben van. Ő is azonnal útját fordítá s ellovagolt a Maros mentén Erdélybe, s ott megszállt Nagy-Enyed városában. És úgy esett, hogy a mely gazdához éjjeli szállásra betért, az épen szász volt. A török vendég tiszteletére még több szász atyafi odasereglett, kiki hozott magával egy czinkancsóban bort, mivelhogy a szászoknál az a dicséretes szokás uralkodott, hogy minden vendég a maga borát issza; a házi gazda elég ha a gyertyát adja ingyen a lakomához.

A szászok, a magok nyelvén beszélve, sajnálták, hogy a vidám török ifjuval nem diskurálhatnak; de még inkább, hogy azt, török vallása tiltván, egy ital borral meg nem kinálhatják.

Az ifjunak pedig ott állt a háta mögött a Belzebub, a ki beletaszította a verembe. Nem tudta lakaton tartani a száját, csak kikottyantá, hogy tud bíz ő a szászok nyelvén, s bortól sem iszonyodik.

Erre aztán még jobban megszerették, sorba kinálták a kancsóikkal, mind addig, míg a legénynek a bor egészen feloldotta a nyelvét s bolond fővel mind elmondá, hogy ő kicsoda, micsoda? hogy elébb Ferdinánd király katonája volt, azután Jánosé lett, most a szultáné.

A pribék, kótyagos fővel mindent elbeszélt az atyafiak előtt s nagyokat nevetett hozzá. Neki tréfa volt az egész élet. Egyik táborból a másikba átszökni csak afféle diákkaland, mint mikor az ember a kocsmáros elől a bor árával elillan; hitet, nemzetet változtatni nem ment nála nagyobb számításba, mint maskarát játszani: Tyll Eulenspiegel volt a mintaképe, a kit utol akart érni.

A szász atyafiak azonban nagyon kevés fogékonysággal birnak a tréfa iránt.

A házi gazda becsületes czéhbeli mészáros volt. Egyszer csak közbemordult.

– Gott sei bei uns! Te pernahajder pribék, te fukszsventzer! Hiszen te rosszabb vagy a veresingeseknél. Hát elárultad a királyodat? Megtagadtad a nemzetségedet? Eladtad a Jézusodat? No hát «ne» üssön beléd a mennykő, a hogy megérdemlenéd. Nem kivánom, hogy beléd üssön, mert jó keresztyén ember vagyok.

S azzal a jó keresztyén ember úgy vágta a fejéhez a pribéknek a nehéz czinkancsót, hogy az menten lefordult a székről, s egyszerre félrenyaklott a feje.

Az atyafiak aztán felszedték a földről a czimborát, s próbálták helyreállítani a fejét; biz az csak félredült megint.

Elég volt annak az az egy ütés, a melylyel a mészáros mester megkimélte a magas mennykövet attól a fáradságtól, hogy a hitehagyotton az itéletet végrehajtsa.

– No ez tiszta munka volt sógor uram! mondták a hüledező vendégek a házi gazdának. Ez nem eszik több piláfot a szultán bográcsából!

De mit csináljanak már most a szultán agyonütött kengyelfutójával?

Azt csinálták vele, hogy szekérre tették, szalmával betakarták, kivitték a város végire, ott volt egy elhagyott ó kut, abba bele dobták.

A corpus delicti hát el lett volna takarítva.

De mi történjék a levelekkel, a miket a kengyelfutó magával hozott? s melyek egy táskában voltak elzárva. Azok a királynak szólnak és más főuraknak, a többek között Fráter Györgynek. Ha azokra a török szultán választ nem kap, nyomoztatni fogja a küldönczét, hogy hová lett? Kisül, hogy Enyeden veszett el. Akkor nagy baj éri nemcsak a várost, de az egész királyföldet. A szultán rájuk ereszti a krimi tatárokat s végig pusztíttatja az egész tartományt.

– Megálljatok csak, mondá a mészáros, a ki a bajt szerezte, fordítok én ezen a veszedelmen. Most épen itt tartózkodik közöttünk az a fehér barát, a kiről azt mondják, hogy János királynak a mindenese. Házat is vett a városban, a minek a kapuja egész nap zárva van. Senki sem tudja, mit mívelnek ott benn, csak azt hallják a szomszédok, hogy éjjel-nappal zuhog valami a föld alatt. A barát minden vasárnap lejön a templomba és misét mond, azután pedig gyóntat. A pápista templomban most nincs pap, a mióta valamennyien az új hitre térünk. Hát én jövő Úrnapján felmegyek a templomba s elviszem magammal azt a táskát. Azután meggyónok a barátnak. Megvallom neki, hogy egy pribéket, keresztyéni felindulásomban véletlenül agyoncsaptam, a leveleket pedig átadom neki. A papnak esküje tartja, hogy a gyónás titkát megőrizze és tovább ne adja. E szerint én, egy heti bőjtölés és kétszáz miatyánk elmondása mellett megkapom az absolutiót, a mire különben, mint lutheranusnak, nincs is különös szükségem; de hát ha megvan, nem árt. A levelek pedig eljutnak a maguk helyére, hová a szultán által küldve voltak. S a szászok békében maradnak.

– Nagyon okos ember kend, sógor! Nem hiába van az ökörfej a czímerében!

S a mészárosnak az okoskodása egészen helyes volt. A gyónás révén megkapta Fráter György a Gritti által küldött leveleket. Az ő dolga volt azután, hogy azokat rendeltetésük helyére elküldözze.

Csakhogy azt Fráter György nem cselekedte.

Három levél volt a táskában. Az egyik szólt ő neki magának, a másik János királynak, a harmadik Laszkó Jeromosnak. Gritti czímeres pecsétjével volt lezárva mind a három.

Legelőször is saját levelét bontotta fel.

Abban rövideden értesíté Gritti, hogy a szultán helybenhagyta kormányzóvá kineveztetését, s mihelyt a szükségeseket megkapja, azonnal sietni fog Budára. Pénzt tartson készen, mert sokra lesz szükség.

A János királyhoz szóló levelet minden aggság nélkül bontá fel a barát. Erre rég fel volt szabadítva.

S ugyan jó, hogy az ő kezébe került ez a levél, nem János királyéba! Azt tudatta Gritti a királylyal, hogy Sztambulban nagy események készülnek. A szultán oly dologra határozta el magát, mely az egész világot meg fogja rendíteni. Ebben a munkában János királynak is nevezetes osztályrész fog jutni. Azért igyekezzék Budán az országtanácsot előre elkészíteni rendkívüli cselekedésekre és hazafias áldozatokra. Sok katonát gyűjtsön. Nem sokára ő is meg fog érkezni.

Ha a király ezt a levelet elolvassa, bizonyos, hogy nem megy vissza Buda várába, hanem ott marad Erdélyben. Azt az örömnapot, a melyen Gritti Alajos be fogja magát mutatni Budán az országnagyoknak, mint a szultán által megerősített kormányzót, János király szivesen átengedte a kalendáriumi «szökő napok» közé.

Ezt a levelet egyenesen a tűzbe lehetett dobni.

A harmadik levél szólt Laszkó Jeromosnak. Ez három pecséttel volt lezárva.

De hátha a hét gelsei ördög ült volna azokon a pecséteken, nem nyitotta volna-e fel a levelet Fráter György?

Tudta jól, hogy főbenjáró bűn a másnak szóló levelet feltörni; de a ki politikát csinál, annak nem irtak törvényt a Sion hegyén.

S nagyon jól lett megjutalmazva – a bűne.

Csodadolgokat tanult meg Grittinek Laszkóhoz irott leveléből.

Hogy ez a két uraság már Laszkónak legelső sztambuli útja alkalmával messzeható terveket koholt ki egymással.

«János király csak kitömött báb, a kit a népnek felmutatnak, s nevében cselekesznek. Mikor betelik az ideje, akkor félredobják».

«Gritti egyenesen Magyarország koronájára vágyik, s Laszkónak a nádorispánságot igéri».

«A szultán még ez idén rengeteg nagy táborral fogja megtámadni Ferdinánd királyt, elfoglalja tőle egész Magyarországot, s ostrommal beveszi Bécset».

«Ezzel egyidőben Zápolya Jánosnak Esztergom várát kell megostromolni s a primástól elfoglalni».

«Fráter Györgynek oda kell igérni az érsekprimási széket, hogy a királyt ösztönözze».

«Az ostrom hevében a kézrekerült primást a dühöngő katonák kivégzik. Helyébe rögtön behelyezi a király Fráter Györgyöt».

«Ezért aztán a római pápa excommunikálni fogja mindakettőt».

«Az excommunikált királyt elhagyja az egész ország.»

«Akkor azután jöhet a földönfutó király helyébe Gritti.»

«Ennek az egész tervnek a keresztűl vitelére meg van nyerve maga a nagyvezér, Ibrahim. Meg van nyerve szép asszony által, a kit viszont Gritti fia tart meghódítva. Az a szép asszony a szultán leánya, Ibrahim kedvencz neje».

«A szultán azt cselekszi, a mit Ibrahim mond neki. Szolimán csak egy játékbáb a nagyvezér kezében, a minőt a persa szemfényvesztők dróton rángatnak».

E levél olvasása után Fráter György a felhőkön ült s onnan nézett le a földre.

Minő veszedelmes ármánynyal van átszőve ez az ország!

Két vakmerő kalandor hogy alkuszik meg egy nemzet sorsa felett!

Emlékezett rá, hogy még az ellentáborból is figyelmeztették János királyt Laszkó megbizhatlanságára. Maga a Ferdinánd-párti Thurzó Elek azt irta a királynak: «csodálkozunk rajta, hogy tudtad ezt az embert olyan nagy méltóságra emelni? – a ki ugyan jó ivó, kurafi, részeges, kártyás, csélcsap!»

Ezt a levelet elrejté a csuhája legtitkosabb zsebébe.

Valamikor lehet még ebből a levélből sok mindenféle: – fegyver, – paizs, – halálitélet, – megszabadulás.

Ennek a levélnek a feltörését bizony nem gyónta meg Fráter György senkinek: – jó cselekedet számba vette.

Mégis derék ember, okos ember volt az a szász atyafi, a ki a pribéket agyoncsapta!

Tehát ez a sors vár jó Magyarországra! Egy Gritti-dinasztia. Alapítója egy korcsszülött, a velenczei dózse törvénytelen sarja, egy hitehagyott kalandor, törökké lett renegát; de töröknek is hitetlen: a szultánnak és a nagyvezérnek kegyencze, a kihez feleségül adták a szultánnak valamelyik bajrámünnepi háremhölgyét. Az lett anyja két fiúnak, a kik méltó ivadékai nemzőiknek, az egyik tizennyolcz, a másik tizenkilencz esztendős, romlott minden csepp vérük, istentelenség minden gondolatjuk! verekedők, méregkeverők, nőcsábítók, iszákosok, a kik előtt nincs semmi szent, se földön, se égben. Rablott templomi kelyhekből isznak az ördög tiszteletére s apácza-kolostorokat fertőztetnek meg dobzódó tivornyáikkal. S ezekre fog szállni Magyarország koronája.

Ha ezt megtörténhetőnek hitte volna Fráter György, kétségbe kellett volna esnie az isteni gondviselés fölött.

De hát van egy régi közmondás: «jobb az Isten száz papnál.» Még ez mind nincs elvégeztetve.

Most már azon volt a barát, hogy János királyt visszaédesgesse Budára. Aranyosvidéki székelyekből válogatott ki a számára udvari ajtónállókat, a kik mind óriások, herkulesek: s a nagy testben hűséges lélek lakik. Tizenkét ilyen székely legény meg tudja védeni a királyt minden orgyilkostól, ha sereggel jönnének is.

A királynak elébb ott kellett lenni Budán, mint Gritti Sztambulból visszaérkezik.

Fráter György a kivert aranyakat is magával vitte, jó őrizet alatt. Egy átalagban elfért az egész: sok arany kis helyet foglal el.

Mikor Budára megérkezének, sok hintóval, szekérrel és vezeték lovakkal, melyek mint a király kiséretéhez tartozók, a királyi palota istállóiban lettek elhelyezve: csak jön ám hirtelenében Fráter Györgyhöz a lovászmester jelenteni, hogy nincs se egy szál széna, se egy szem zab az egész istállóban és félszerben.

Nyomban utána jön az udvari szakács, lamentálva, hogy üres minden éléstár, s a konyhában nincs egy hasáb fa, a melylyel tüzet rakjanak. Egyidejüleg a pinczemester is szörnyűködött, hogy a hordók mind üresek: nincs bor! A királynak nem lehet Budavárában ebédet főzni! Épen, mint dicső emlékezetű Dobzse László és II. Lajos király idejében.

Fráter György kérdőre vonta a várnagyot.

Még mindig Szente uram viselte ezt a hivatalt, még inkább megviselte ez a hivatal őtet. Nyolczvan éven túl volt már a derék ember, egy foga sem volt már, ha megszólalt, az sirás volt inkább, mint beszéd. (Szerémy, a ki minden alkalmatos magyar nevet latinra fordított: «Tranquillus»-nak nevezi a jó urat.)

– Jaj szent atyám! pogány gazdaság folyt itten, a mióta a király elment Budáról. Elhordtak innen mindent, a mi csak megmozdítható volt. Nyilván azt hitték az urak, hogy a király sohasem tér vissza Erdélyből. Egyik nap a nádorispán rontott rám, másik nap a kincstárnok, aztán meg a főkapitány; a Vojvodics (Laszkó) épen beplántálta magát a királyi várba, olyan lakzit csaptak itt az Ártandyakkal, meg a Diák Simonnal, mindent felzabáltak, torkukra eresztettek: énekeltettek, virgináltattak, a hegedüs diákkal verseket mondattak, leányokat sikongattattak, hogy az csupa lélekkárhozat volt. Addig odább sem mentek, a míg az utolsó ejtel borban tartott. Ha én felszólaltam, kilöktek, leszidtak. Magam sem láttam már két hét óta színét sem a főtt ételnek, csak úgy lóg a lábam a csizmaszárban.

– Jól van öreg. Azért ne sírj! Majd segítünk ezen.

Fráter György felment a királyhoz jelentést tenni a talált állapotokról. Ezt már mégis megsokalta a király s első indulatában rögtön egy új hivatalt teremtett: Budavár főtiszttartóságát, s erre kinevezte Fráter Györgyöt, a mit a barát el is fogadott.

Volt tehát már egy nyilvánságosan bevallott hivatala, a mit nem kellett titokban tartania. Meg is felelt annak erélyesen. Rövid időn úgy el volt látva a királyi vár élelmi szerekkel, az istálló szénával, abrakkal, a pincze jó borokkal, mintha nagy megszállás elé készülnének. Az urakat nem érte semmi szemrehányás a furcsa gazdálkodásért. Nagyobb dolgokat is el kellett tűrni a királynak a híveitől.

A mint a konyha és a pincze rendben volt a királyi várban, rögtön meg is jelenének az ország tanácsosai a királynál. Együtt voltak valamennyien a minapi tanácskozás részesei.

A lakoma után, midőn a király délutáni álomra visszavonult, áthívta Fráter György az urakat a saját szobájába.

– Hát, urak, én elvégeztem, a mit magamra vállaltam. Erdélyben készen áll hatezer zsoldos katonám, a derék Kun Gothárd vezetése alatt, a hadi költségekre pedig elhoztam magammal az igért summát. Itt van ötvenezer arany. Abban a kis hordóban ott az ágyam mellett. A ki nem hiszi, hogy arany van benne, próbálja felemelni.

A ki csak megpróbálta, egy sem birt vele, az a kis hordó többet nyomott három mázsánál.

– Hát már most mondjátok el ti is, hogy hát ti mit fundáltatok ki ez idő alatt?

Az urak egymás szeme közé néztek s aztán unisono nagyot nevettek.

De bolond ez a barát, a ki azt hiszi, hogy a mit az ember szörnyen felfogad, azt szépen meg is teszi.

Ki sem tették azóta a lábukat Budavárából. Se pénzt, se katonát nem szerzett senki.

– Hiszen nincs a török a hátunkon! mondá Athinay.

– De majd mingyárt a hátunkon lesz, szólt Fráter György. Hát még nincs hiretek róla, hogy két-három nap multán itt lesz Gritti Budán?

– No hát csak hozza ide a borotvált fejét, hetvenkedék a harminczadbérlő. Majd megtudja, hogy mire jó a gerezdes buzogány.

– Hát egy szóval, ti urak semmi egyébben sem serénykedtetek, minthogy János király pinczéjéből kiittátok a borokat? – No hát váljon egészségetekre. Most megint tele a pincze. Én vagyok a tiszttartó. Szivesen látlak benneteket lakomára.

S aztán nem beszélt velük többet országos dolgokról.

Pedig azok most már szerettek volna rátérni a komoly tárgyra. Faggatták, hogy mit tud? Mi hir érkezett Sztambulból? Mit hoz Gritti? De Fráter György nem volt okos beszédre birható.

– Nem tudok semmit. Én barát vagyok. Én csak imádkozni tudok. Annyit tudok, a mennyit a királytól hallottam, hogy Gritti jön.

(Pedig a király nem tudott arról semmit. Dehogy mondá ezt meg neki Fráter György.)

Laszkó Jeromosnak nagyon furta ez a dolog a fejét.

– Igen csodálkozom rajta, hogy engem sem értesített senki Gritti jövetele felől.

– Olyan jó barátságban vagy te Grittivel? kérdé ártatlan képpel Fráter György.

Laszkó akkor vette észre magát, hogy rossz szot szalajtott ki a száján, s elkezdett ötölni-hatolni.

– Nem Grittivel egyenesen, hanem a tolmácsával, Memhet béggel, az még Lengyelországból ismerősöm.

Fráter György megvakargatta a szőrös fülét, a miről nevezetes volt s mosolyogva nézett Laszkóra, a mitől az egész fülig vörös lett. Ha tudta volna, hogy Gritti levele ott fülel a barát csuhája zsebében!

Fráter György az ország tanácsurainak elejtett szavaiból, czélzásaiból azt vette ki, hogy ők az egész Grittit nem veszik valami komolyan, azt hiszik, hogy ugyanazt a tréfát produkálhatják majd vele, a mit Lajos király idejében, a rákosi és hatvani országgyűléseken rendeztek, a hol a nádort, országbirót megugratták s a kertek alatt menekülni kényszeríték, meg a mikor Szerencsés Imrét az ablakon át való bucsúvételre ösztönözték. Mit nekik ez az olasz kalandor? – Csak úgy fitymálva beszéltek róla.

No, de hát saját kárán tanul a magyar! Ha ugyan tanul?

Rövid időn János király megérkezte után Gritti Alajos is elkövetkezett Buda alá.

Tizenkét gályával jött fel a Dunán, melyeket bivalyok vontattak víz ellenében. Mind annyinak az árboczán az ozmán félhold és csillag diszítette lobogó.

A Kelenföldön kötöttek ki s ott partra szállának.

De Gritti nem úgy tett, a hogy a magyar főurak számítának reá, nem ment fel a várba, rendes palotájába, hanem odalenn tábort üttetett s sátor alatt maradt. Kétszáz janicsárt és besliát hozott magával kiséretül.

Még ez nem olyan nagy haderő, hogy a várban lakó főurak hajdui és huszárjai meg ne birkózzanak vele.

Azonban Gritti, a megérkezése utáni reggelen, dob és trombitaszó mellett kihirdetteté, hogy minden embernek, a ki az ő zászlói alá rendes zsoldba akar állni, előre megfizeti a hópénzt: három forintot a gyalogosoknak, négyet a lovasoknak.

Rendkivüli hatást idézett elő e hirdetéssel. Özönlött a sátoraihoz a sok kiéheztetett, elzüllött nép, a kifosztott, kizsarolt földönfutók. Ezerével álltak a zászlói alá. A káplárok görnyedő termettel hurczolták a zsákba rakott piasztereket a katonáik számára. Csak úgy dült a pénz! S a pénz komoly dolog!

És Gritti rögtön hozzáfogott a zsoldos katonák felfegyverzéséhez, puskát, kardot, kopját hozott eleget a burdzsellákon s a zászlóaljakba osztott csapatokat ott gyakoroltatta a tágas Vérmezőn, a király és a magyar főurak szemeláttára.

Egyszer aztán a király megsokalta a dolgot: leizent a sátorban tanyázó Grittihez, hogy jőjjön fel hozzá a várba egy szóra.

Gritti azonnal engedelmeskedék a király parancsolatának s visszaizent, hogy még ma déli harangszóra megteszi a látogatását a királynál.

De ugyan furcsa parádét csapott ennél a tisztelgő látogatásnál!

Ő maga pánczélingbe öltözve, sisakosan, lóháton: előtte, utána kétszáz janicsár, puskával, karddal; közben két kerekes-ágyú, melyet komparadzsik követtek égő kanóczczal a kezükben.

A jó Szerémy, ezt a felvonulást látva, ijedten mondá az országtanácsba összehivott uraknak: «vigyázzatok, mert bizony ott hagyjátok a fejeteket a királylyal együtt ennek a pogánynak a kezében».

Gritti Alajos, a két fiától, Dóczytól, Batthyányitól és a többi hozzászegődött magyar főuraktól környezve, azonkívül testőrtiszteitől kisérve, ment fel a király elé.

A király a trónteremben fogadta őt, a főméltóságok gyülekezetében.

Már az első megszólalásnál meglepé Gritti a jelenlevőket az által, hogy minden tolmács nélkül, magyar nyelven beszélt a királyhoz. – Azon idő alatt, hogy távol járt, minden könyv segítsége nélkül, csupán a kisérő magyar főuraktól megtanulta a magyar nyelvet. Ezzel bizonyítá, hogy komoly szándéka megöröködni ebben a hazában.

Megadta a királynak a teljes tisztességet, két tenyerét mellén összetéve, török szokás szerint, háromszor meghajtá a fejét egész térdig, azután büszkén kiegyenesedék s az övébe dugott függőpecsétes levelet átnyujtá Zápolyának.

– Üdvözöllek trónusodon, felséges király, I-ső János! Isten tartson meg, s növelje meg az árnyékodat. Ime, kezedbe teszem a fölséges Szolimán szultán, a mi kegyurunk, athnáméját, melyben az általad történt kineveztetésemet, Magyarország kormányzójává, megerősíti.

Az elégedetlen főurak mind a királyra néztek, tőle várták, hogy mit fog erre válaszolni.

Zápolya zavarban volt. Fráter György tudatá ugyan vele, hogy a kinevezési dekrétumot az ő nevében aláírta s átadta Grittinek, ez az ő hallgatag beleegyezésével történt. De mégis a király tekintélyét fenn kellett tartania.

– Én a felséges szultán athnáméját hódolattal fogadom; de mégis azt kívánom tudni s ezért idéztelek ide, hogyan van az, hogy a midőn én, a koronás király, Budán vagyok, te nem jösz fel a várba hozzám, megérkezésedet bejelenteni, hanem hadakat toborzasz, pénzt, fegyvert osztogatsz s gyakorlatokat tartasz a vár alatt? Akarom tudni, hogy király vagyok-e én Magyarországon, vagy nem?

Ez a férfias beszéd tetszett a magyar tanácsosoknak.

– Bizonyára te vagy a király, felelt nyugodtan Gritti, és én térdet, fejet hajtok előtted. Ámde én nem tudtam, hogy te jelen vagy budai váradban.

– Hiszen fel van a vár tornyára húzva a czímeres zászlóm, s a király takarodóját fúvják a trombitások reggel, este a bástyákon.

– Én nem a zászlókból és a trombitásokból tudom meg a király hollétét, hanem az őt körülvevő hadseregből. Hát hol van a hadsereged?

Erre a király nem tudott mit felelni.

– Itt látom körülötted az ország főkapitányait mind egy gyülekezetben; de hol vannak a dandáraik? a bandériumaik? a csatáik? Egyetlen zászlóaljat sem látok, se gyalog, se lóháton. Hol vannak?

Erre meg az urak nem tudtak mit mondani.

Ekkor aztán Gritti fordult támadóra.

– Hát már most én kérdezem tőled, János király, mire használtad fel királyi hatalmadat azóta, hogy én megírtam neked sürgős levélben a szultán elhatározását?

– Én nem kaptam semmiféle leveledet, hebegé a király.

– A mit Zülfikár bég, kengyelfutó által küldtem?

– Én nem láttam a te Zülfikárodat.

– Az egykori Kristóf diákot, Roggendorf táborából.

– Úgy éljek, hogy Kristófról sem tudok semmit.

Gritti Alajos Laszkó Jeromosra nézett; az némajátékkal mutatta, hogy ő sem kapta meg a levelét; Fráter György pedig áhitatosan fölnézett az ég felé, mind a két kezét csuhája alá dugva.

Most már aztán haraggal tört ki Gritti: «De hát gyilkosokkal van-e tele ez az ország? Hogy a szultán kengyelfutóját elemésztik, a királyhoz írt levelet elfogdossák?»

Olyan jól tudott haragudni, mint egy megsértett becsületes ember, a kinek igaza van. A jelenlevő urak csakugyan meg voltak szeppenve; csak Fráter György nézett féloldalt igazi szerzetesi fitymálással a hatalmaskodóra.

És Gritti egyre magasabb hangon kiabált.

– Én megírtam a királynak jó eleve, hogy Szolimán szultán ő felsége újabb hadjáratra indul Ferdinánd ellen. Háromszázezer főnyi tábort huzott össze, négyszáz ágyúval. Most már nem titok többé, mert a padisah előhada immár Nándorfehérvár alatt táboroz.

«Szent Isten!» hangzott az önkénytelen sóhajtás a tanácsurak sorában.

– A szultán ezúttal teljesen össze fogja zúzni Ferdinándot, a pártfogójával, Károly császárral együtt, s Magyarországot egészen felszabadítja a németek uralma alól.

«No jaj nekünk szegény magyaroknak!» fohászkodék fel Nádasdy.

Meghallá ezt Gritti.

– Legyetek nyugodtak, magyar főurak. Ezúttal nem Buda felé hozza a táborát a szultán. Az én könyörgésemre megkiméli a nagyúr a táborjárás iszonyuságaitól Magyarország belsejét. Összes hadaival Horvátországon és Stirián keresztül fog Bécs ellen felnyomulni s a döntő ütközetet Bécs alatt vívja meg. Ez volt az, a mit én a leveleimben közöltem a királylyal és ti veletek. Hogy ti is tegyetek magatokért valamit, ne várjatok mindent a dajka kezéből, mint a pólyába kötött csecsszopó gyerek. Ha nem tartjátok az országra nézve kivánatosnak, hogy török martalóczhadak hódítsák be a németek által megszállt tartományt, foglaljátok vissza ti magatok a tulajdon erőtökkel. Ez volt, a mire leveleimben felszólítám a királyt és tanácsosait. Hogy addig, a míg a fölséges szultán a cseh király és a spanyol király armadáival diadalmasan megharczol, az alatt János király dandárai ostromolják meg a magyarországi várakat, melyekben Ferdinánd vezérei parancsolnak; különösen János király Esztergomot siessen elfoglalni a hűtelen primástól, mert addig a hadihajókkal nem hatolhatunk fel Bécs alá.

– Sajnos, hogy ezek a levelek elvesztek, mentegetőzék a király.

(– Nagyon is jó helyre kerültek! gondolá Fráter György.)

Gritti tovább beszélt.

– Már most tudni fogja felséged az okát, miért sietek én most nyakra-főre hadsereget toborzani? Idejövök abban a hitben, hogy egy kész hadsereget találok Buda alatt, s az sincs, a ki halberdót kiáltson elém. Azon csodálkozom, hogy egy éjszaka Móré László Palotáról ide nem ront, Budavárába s az urakat, királyostul együtt mind el nem fogja. Mesének vettem, mikor ezt a szándékát hallottam a rablóvezérnek; de most már lehetőnek tartom.

De már ez még is sok volt János királynak! Hogy őtet Budavárában elfogja Móré László, ez az éjszakai támadásairól, rabló portyázásairól hirhedett martalócz kapitány! Méregbe jött.

– No hát majd kiforgatom én Móré László uramat Palota várából s kötéllel a nyakán hozatom Budavárába. Manapság megindítjuk a hadsereggyűjtést s a legelső dandárral Laszkó Jeremos fog Palota vára ellen megindulni és földig rontatja az egész rongy kastélyt, élve nem hágy senkit a tolvajok közül.

Ez az első kitörése a nemes dicsvágynak valami lelkesedést idézett elő a főuraknál. Mindnyájan fogadkoztak, hogy sietnek hadakat gyűjteni.

Gritti vette észre a kedvező hatást s sietett azt felhasználni.

– Méltóságos főrend! Én nem avatkozom az ország igazgatásába. A törvényt ti szolgáltassátok, az országgyülésen ti tanácskozzatok, a vármegyéken ti parancsoljatok. Én csak az ország hadügyeiben viszem a kormányzói tisztet, a hová kemény kéz kell a vezetéshez.

Ezzel a jó szóval mind valamennyit kiengesztelé maga iránt a kormányzó.

De még egy zárszó is volt hozzá.

– És azután az ország pénzügyeire nézve tartom fenn a kormányzói felügyeletet, mert azok is nagyon kivánják a rendet.

Ezzel a rossz szóval aztán megint magára haragította valamennyit.

A főnemesek között egyedül Nádasdy Tamás tartotta meg előkelő büszkeségét Grittivel szemben. Nem is szemben, mert folyvást hátat fordított neki.

Grittinek besugták azt a hozzászító magyar főurak, miszerint Nádasdy azzal a szándékkal van ellene, hogy majd egyszer összevész vele s akkor lovagias párbajra kényszerítve az olaszt, bizony le fogja őt kaszabolni s ekkép egész tisztességes úton szabadítja meg tőle az országot. A szultán sem haragudhatik meg érte, ha a kegyenczét és meghatalmazottját vitézi párharczban ölték meg.

– Kár pedig úgy hátat forgatni Nádasdy Tamás uramnak, mondá Gritti, egyenesen belekötve a főúrba. Mert ha akarom, tudom ám én kegyelmedet arra kényszeríteni, hogy a szemem közé nézzen.

– Állok szolgálatjára az urnak, szólt Nádasdy, szemközt fordulva, s kardmarkolatára téve kezét.

– Oh ezt nem karddal végezzük el. Mi olaszok nem nyúlunk mindjárt a spádéhoz. Külömben sem szokás, hogy egy kormányzó az alattvalóival verekedjék. Nekem van más fegyver a kezemben.

– Aqua toffana?

– Még annál is kellemetlenebb. Bizonyítékaim vannak rá, hogy kegyelmed Ferdinánd királylyal levelezésben áll.

– Azokért a bizonyítványokért ugyan kár volt a pénzét vesztegetni nagyságodnak. Családi ügyben fordultam a cseh királyhoz.

– De igen kényes családi ügyben. Kegyelmed szerelmes? No az egész rendén van. Az urak nem is tudják még, hogy a kincstárnok úr házasodik. Felhasználja a portyázásokat, hogy gyöngéd kalandokat keressen. Nekem minden járásáról biztos értesítéseim vannak. Szigetvárat nem tudta bevenni; hanem be tudta venni a szép Kanizsay Borbálának a szivét. Ez a legujabb conspiratiója.

Az urak néhánya nevetésre fakadt.

Nádasdy ingerülten kiáltá:

– Erről pedig nem illik társaság előtt gúnyosan beszélni.

– Én nem beszélek gúnyosan. Ez félig szívbeli ügy, félig országos ügy, a mennyiben Nádasdy uram épen a menyasszonya érdekében fordult már jó ideje, még a Roggendorf ostroma előtt Ferdinánd királyhoz.

– Ezt nem tagadom. Mi bün van ebben?

– Semmi sincs. Még abban, hogy egy János-párti zászlós úr egy Ferdinánd-párti grófkisasszonyba szerelmes, nem keresünk fölségsértést.

– Hát akkor miért hozta ezt kegyelmed az országtanács elé?

– Csak azért, hogy bebizonyítsam kegyelmed iránt való jó akaratomat. No hát itéljétek meg urak, mi lehetne egy vőlegényre nézve elviselhetetlenebb csapás, mint az, hogy ha az a minden szépséggel megáldott hajadon, a kit menyasszonyának nevez – egy szép napon – megszünne leány lenni és fiuvá változnék?

Ezt már egyszerre elérték az urak, s ezen még Zápolya maga is nevetett.

– Ahá! mondá János király, az én Nádasdym abban mesterkedik, hogy a szép Kanizsay Borbálát Ferdinánd király által fiusíttassa, hogy így aztán törvényes örökösévé lehessen atyja nagy birtokainak, a mik most még Ferdinánd hatalmában vannak? No ez ellen semmi kifogásom. Ferdinánd ám csináljon a Boriskából fiut, kegyelmed pedig asszonyt. A lakodalmán majd együtt tánczolunk. S hogy alkalmat adjak a derék Nádasdynak szívbeli ügyét előmozdítani, megbízom egy kellemetes követséggel – Bécsbe. – Én egy szép nagy remekművű ezüst paizst készítteték ajándékul Ferdinánd számára. Ezt vigye el neki, szives izenetem mellett. Azért küldöm neki ezt a paizst, hogy legyen mivel betakargatnia magát, majd mikor meg fogom támadni. Egy füst alatt aztán a menyasszonyát is fiusíthatja.

A király előhozatá a szép vert munkájú ötvösremeket s megbámultatá azt az urakkal. Erdélyi ötvös készíté azt.

– S már most Nádasdy uram, mehet ezzel a megbizatással hivatalosan Bécsbe, mondá a király. S ott elvégezheti a menyasszonya ügyét.

Gritti orrolt ezért a megbizatásért.

– Kár lesz Bécsbe fáradni a kincstartó úrnak, akár a király, akár a menyasszony dolgában. A király dolgában azért, mert ezért Szolimán szultán könnyen megneheztelhet. A menyasszonya dolgában pedig azért, mert az ő ügyét már én egészen megfordítottam.

– Kegyelmed megfordította az én ügyemet? kérdé Nádasdy.

– No nem olyanformán, mintha a menyasszonyát elraboltattam volna, sőt inkább nagyon is meghagytam a leánynak, hanem a fiuvá lételét akadályoztam meg. Köztudomású dolog, hogy néhai Kanizsay László grófnak volt egy elsőszülött fia, a kit a dajkája, asszonya iránti boszuból elsikkasztott. Ez az eltünt gyermek most, férfikorában, előkerült. Az én szárnyaim alatt van, igen jeles ifju. Velem volt Sztambulban, a hol a szultán megkedvelte s kinevezte őt teszkeredzsijének. Német nevelést kapott. Dajkája Bécsbe vitte, ott rejtette el.

(Fráter György sejtett valamit: «ez a Kristóf diák – Zülfikár bég!»)

– Mesebeszéd! kiáltá fel Nádasdy.

– Majd meglátja kegyelmed, hogy nem mesebeszéd. Kezemben vannak az irott bizonyítékok, melyek az ifju Kanizsay Kristóf eredetét igazolják. A minap, hogy Ferdinánd követe, Jurisich Sztambulban járt, be is mutattam neki ezt a nemes ifjut, ugyszintén a születését, eredetét bizonyító irásokat is.

(– Kitelik tőle, hogy Kristóf diákkal összeczimborázva, hamis okiratokat készíttetett Gritti.)

Nádasdy arcza lángolt a dühtől. Nem tekintve a király jelenlétét, haragosan távozott el a teremből. Gritti utána kiáltá gúnyosan: «nemsokára bemutatom kegyelmednek szeretetreméltó süvét!»

(– Ott fekszik az már a nagyenyedi ó-kut fenekén! –)

Tehát megindult a fátum. A kornak leghatalmasabb emberi alakjában személyesítve. Ez volt Szolimán szultán. Egy olyan hatalmas hadsereg közepett, a minőhöz hasonló alatt Attilla óta nem reszketett Európa földje. Minden emberi számítás szerint el volt döntve a világrész sorsa. Háromszázezer főre menő, diadalmas hadjáratban kitanult, a hadászat minden eszközeivel ellátott, fanatizmustól lángoló, a halált gyönyörnek tekintő hadsereggel szemben, az egymással való harczban kifáradt keresztyén fejedelmek, hadsereg nélkül, pénz nélkül, lelkesedés nélkül, egyetlen kiváló hadvezérrel nem rendelkezve; még csak egy közös zászlóval sem birva, mely körül egyesüljenek! Ki volt már mondva az itélet.

És ekkor támadt egy ember, csak egy ember! A ki belemarkolt a fátumnak az üstökébe, «parancsolhatsz az isteneknek! parancsolhatsz Jupiternek, az egész olympusi istentanácsnak, de nem parancsolsz a magyarok Istenének!» S egy merész vonással keresztül húzta a fátum itéletét. Tett olyan dolgot, a mi lehetetlen, a mi elhihetetlen, a mi absurdum! A mit ha százszor elolvasunk, végig ruminálunk, nem tudunk megérteni, felfogni, egész képtelen nagyságában végigtekinteni. Egyetlen magyar ember hétszáz paraszttal megállítja Szolimán győzhetetlen hadseregét diadalútjában s megzápítja az egész hadjáratát. Ez a mesebeli csodahős volt Jurisich Miklós.

Végre valahára egy fénypont a rettenetes sötétség közepett. Egy maroknyi parasztnép arkangyalokhoz hasonló honszerelme, melyért meg kell bocsátania Istennek az egész magyar nemzet minden bűneit, hogy ne juttassa ez országot Sodoma és Gomorrha sorsára!

Milyen jól esik az ember szivének, mikor Kőszeg ostromát és védelmét lelki szemei előtt végignézi! Az maga a legszebb hősköltemény. Úgy, a hogy megtörtént. Költőnek nem szabad egy vonást hozzáadni. Csak azt mondhatja az olvasónak: «Keresd fel a történelemben Kőszeg ostromát s olvasd el végig! Föléledsz benne.»

Huszonöt napig tartotta fenn ez a kis város, ez a hadnagy, ez a hétszáz paraszt Szolimán szultán és Ibrahim rettentő táborát, minden ágyuik erre okádták a tüzeiket, a janicsárok szine-virága ennek az árkait temette be hulláival. Fele elhullott a hős parasztoknak, maga a vezérök is két sebet kapott. A tizenkettedik ostromnál már a janicsárok a piacz közepéről futottak vissza, ordítva, hogy nem emberek, hogy túlvilági szellemek harczolnak ellenük, s utoljára is Ibrahim könyörgésre fogta a dolgot, hogy csak egy éjszakára engedje Jurisich a török zászlót kitűzni a várfalakra, akkor a szultán békén meghagyja a várában.

S ez a huszonöt nap elég volt Ferdinánd királynak és Károly császárnak, hogy egy hatalmas hadsereget összpontosítsanak Bécs alatt. Spanyol, olasz, magyar, cseh, német, morva, kilenczvenezernyi gyalog és harminczezernyi lovas tömegben volt egyesítve, oly hatalmas sereg, minél erősebbet a keresztyén világ nem látott régóta. Ha egy derék vezére van, diadalmasan ütközhetik meg az ozman hadsereggel, mely már akkor a szultán és Ibrahim vezérlete alatt alig volt számra erősebb. A sok rendetlen török-tatár had szerteszét portyázott Styriában.

A szultán Kőszeg alól előbbre vonult egész táborával, Bécs felé igyekezve.

Ekkor azonban a két tábor közé odaállt egy harmadik harczoló fél. A «csuma». Így nevezi a népajk. Rém, a ki az arczát nem mutatja, csak a keze nyomását érezteti. A lélekzete öl. Ott jár a nagy hadseregek nyomában; ülőszéke a tetemhalmok, miket a csatatéreken emelnek, ágya a mocsár. Mikor előjön a kaszájával, csak úgy dül előtte a «rend».

Egy napon azt jelenté Ibrahim a szultánnak, hogy a török hadsereget tizedeli a csuma. A ki este borzongást érez a tagjaiban, éjfélre tűzlángban van, reggelre hideg halott.

A Fertő mellett táboroztak.

A szultán maga meg akart győződni a való felől. Előjött a sátorából, paripájára ült s vezérei kiséretében körüljárta az egész tábort. Nagy volt a halandóság a katonák között. Akármerre lovagolt a szultán, mindenütt sírásó, halotthordó rabszolgákat látott; a sátorokból keserves kinordítás hangzott eléje. Néhol roppant nagy vermeket ástak, a mikbe tömegestül hányták a hullákat, oltatlan meszet döntve föléjük. A halott rabokat csak a tóba dobálták. Éjszaka roppant máglyákat gyújtottak meg, s azok körül álltak a katonák dideregve. Az a kék köd, mely lassan elterül a tó felől jövet, az a csumának a palástja. Jaj annak, a kit betakar!

Mikor hajnalhasadásra visszatért a szultán a sátorába, azt látta, hogy a sátora előtti őrök ott ülnek gubbadva, fejeiket térdeikre hajtva.

– Hát ti alusztok! rivalt rájuk a nagy úr.

Halálban aludtak azok.

Belépett a sátora pitvarába. Ott ült két testőr a tevebőr szőnyegen. Azok is meg voltak halva.

Majd a kedvencz háremhölgye fülkéjéhez sietett. A hű eunuch ott feküdt, görcsöktől összehuzódott tagokkal, eléktelenült arczvonásokkal a függöny előtt. Azon is keresztül gázolt a rettenetes csuma.

Felrántá a kárpitot s ott látta a nyugágyon kedvencz tündérét, diadaljárata megédesítőjét, a szép Semsz-Unnahárt, márványfehéren, halottan.

– El innen! ordítá a szultán, kirohanva a sátorából, el ez átkozott országból! S azzal paripájára kapott s megadta a jelt a visszavonulásra. Az egész török tábor oly gyorsan kerekedett fel, hogy még a szultánnak a sátorát is ott hagyták, s az előhad ágyuit, a melyeknek a lovait elvitték a futó janicsárok, a komparadcsik a Fertő mocsaraiba ásták el. Vége volt a hadjáratnak.

S ezt nevezték a török krónikások fényes diadalnak.

János király ez alatt Esztergomot vívta. Volt valami tízezer embere hozzá: fele magyar, fele török. A száraz földről a király vezette az ostromot, a Dunáról Gritti. Hatalmas török hajóhad állt a rendelkezésére, mely öreg ágyúkkal törette a bástyákat.

Várday primás jó eleve elmenekült a várból. Őt Fráter György értesíté Gritti pogány szándékáról s ezzel mindjárt meghiusította a renegát tervét, a mit a primás meggyilkoltatására épített.

Esztergomot tarták a Ferdinánd-pártiak Magyarország második fővárosának s a legjobb német és spanyol ezredeiket helyezték el benne védőseregül. Azok harczoltak is emberül.

A két Gritti fiu, Péter és Antal (az egri püspök) ez alatt abban tüntette ki a vitézségét, hogy a portyázó török csapatokkal bekalandozta a szomszédos vármegyéket s a legszebb leányokat, fiatal menyecskéket elragadozta. Valamennyit összehordták egy pompásan felszőnyegezett török gályába, mely a Duna közepén horgonyozott. Egész hárem, egész rabnő-bazár volt ottan már, melyet eunuchok őriztek. A két ifju vitéz testvérileg osztozott e paradicsomban. A sok ártatlan szűznek keserves sírása áthangzott nappal-éjjel a parton táborozó magyarokhoz szépen.

A király boszankodott ez istentelenség miatt; de nem tehetett semmit, a hajókon Gritti parancsolt.

Derék naszádos flottilla volt a törököké. Vízi ütközetet is folytatott a Ferdinánd-párti ágyus hajókkal s azokat a Piszke melletti hajósharczban tönkre verte s egész Komáromig űzte.

Mikor aztán jött a rémhír, hogy Szolimán szultán visszafordult s olyan gyors futásban igyekezik a Dráva felé, hogy Kaczianer nem birja utolérni: az Esztergomot vívó seregnél nagy lett a riadal. A szultán, Ibrahimmal együtt siettében elfelejté a szerteszét helyezett kisebb hadtestek vezéreit értesíteni gyors visszavonulása felől: azok ám lássák, merre meneküljenek?

Egy egész lovas hadtest, tizenötezer főre becsülhető, Veli basa vezénylete alatt arra volt kiküldve, hogy Stiriát, Karantánt, Felső-Ausztriát beszáguldozza, duljon és pusztítson. Ezek ellen a Ferdinánd-pártiak Török Bálint és Bakics szabad csapatjait küldék, a kiknek összevéve nem volt több háromezer lovasuknál, azzal a feladattal, hogy a míg Kaczianer szemben fog rájuk támadni, vágják el a törökök visszavonulási útját.

Mikor a magyar és rácz szabad csapatok a Fertőhöz értek, a tó tulsó oldaláról átvezető halászok értesíték őket a nagy török hadseregnek hirtelen történt visszavonulásáról. Török Bálint rögtön éjjel útnak indult s hajnalra odakerült az elhagyott táborhelyre.

A török szultán biboros, aranyos sátora ott állt a lovak patkóitól feketére gázolt sík mező közepett, a tépett zászlót rongyokban lebegtette a kupoláján a szél.

A törökök annyira megrémültek a ragálytól, hogy senki sem mert a sátorhoz hozzá nyulni, hogy azt szétbontsa. Ott hagyták veszni. A magyarok aztán megosztoztak a selymen, bársonyon, a miből a szultáni sátor tákolva volt.

Az is nagyon kedvükre esett, hogy a pákászok rávezették őket a törököktől elásott ágyúkra, azokat kiszabadíták, lovakat fogtak eléjük, lőpor, golyó szintén előkerült: most már pattantyussággal is el voltak látva.

Ekkor ismét menekülő parasztok hírül hozzák a két kapitánynak, hogy jön Ausztria felől egy nagy török tábor errefelé.

Ez volt Veli basa duló serege.

Ugyanazon az úton, a melyen bevonultak Ausztriába, vissza nem jöhettek, midőn hírét vették a szultán visszavonulásának, mert útjokban minden falvat, eleséget elpusztítottak, kénytelenek voltak magyar földre térni.

Bakics András jó vitéz volt, azt mondá Török Bálintnak: «eléjük megyek én s majd kitudom, hogy milyen számmal vannak». A rácz vezér szokva volt az ilyen merész kalandokhoz, török ruhát öltött, nyeregszerszámot, kengyelt változtatott s egyedül egymagában beszáguldozott a török sereg közé, ott mindent kikémlelt s estére visszatért Török Bálinthoz.

– Veli basa egész martalócz dandára jön erre felé; tizenöt nagy lófarkas zászlót számláltam meg, iszonyú erővel vannak. Nem állhatunk velük csatát.

De Török Bálint nem veszté el a szívét.

– Csak hadd legyenek ők baromsokasággal, mi ellenben rendezett csapatokban vagyunk, ők összekeveredve, ha megütjük őket, Istené lesz a dicsőség, szétzavarjuk őket.

Erre a magyar és rácz kezet adott, hogy megvívják egymáshoz ragaszkodva az egyenetlen harczot.

S a vakmerő hadi fortély fényesen sikerült. A bozótban elrejtőzött magyar és rácz csapatok elébb engedték a martalócz sereget jól előre haladni, addig jelt nem adtak, mikor aztán már a török had dereka vonult el előttük, akkor egyszerre kisütötték ellenük a zsákmányul elfoglalt ágyúkat s azzal rájuk rohantak nagy «Szűz Mária» rivallással.

A török martalóczhad szétbomlott tömegben vonult előre, hasonlatos a vándorpatkányokhoz: a magyar és a rácz úgy dúlt benne, mint az oroszlán a tulkok csordájában. A török lovas elől-hátul meg volt terhelve zsákmánynyal, a mit idegen országból elharácsolt, az is gátolta a harczolásban. Fővezérük, Veli basa, mindjárt a csata elején elesett Török Bálint kardcsapása alatt; a mint ennek a dárdára tűzött fejét megpillanták a szarácsiak, elveszett a szívükböl az erő, leugráltak a lovaikról, gyalog menekültek az erdőnek. Ott meg a menekült parasztok fogadták őket fejszével, kaszával. Egy faluban három asszony nyolcz törököt vert agyon dorongokkal. A Veli basa dulár hadából egy szakasz sem menekült meg épen. Csak úgy ötével, tízével érkezének meg Budára az erdőkön keresztül, gyalog, fegyvertelen.

Ezek hozták meg a «jó» hirt Esztergom alá is.

Gritti elébb megtudta azt, s már ki is adta a parancsot a naszádosainak, hogy fel kell szedni a vasmacskákat és aláevezni a Dunán Buda felé.

Hanem a két ifjú levente ekkor is kinn portyázott, szép szűzeket vadászni, a Mátyus földén.

Mikor aztán a futó siserahadtól megtudták a nagy veszedelmet, mely a török hadat érte, (a vert had rendesen tízszeresnek hireszteli a megverőjét), akkor a két ifjúnak is az inába szállt a bátorsága: ugyancsak igyekeztek visszafelé czafolni a táti szárnya alá. – Az pedig már akkor evezett Buda felé: meghagyva a fiai hajóján kormányzó eunuchnak, hogy ha előkerülnek a drágák, szedje fel őket és vigye utána Budára.

Fráter György azonban, a midőn látá, hogy az az egy czifra gálya ott marad a Duna közepén, midőn a többiek éjnek idején aláfelé eveznek, hirtelen dereglyére szállt egy csapat hajduval s odaevezett a gályához. Ott semmi ellentállás nem fogadta. Az őriző eunuch felnyitá előtte az ajtókat. A barát előhívta a hajóterembe elzárt leányokat s mondá nekik, hogy szabadon bocsáttatnak s mehetnek haza busuló családjaikhoz. Volt nagy öröm és hálálkodás! A leányok vígan énekelve szálltak a dereglyébe, mely őket, többször fordulva, kiszállítá a partra, a hol szekerek vártak reájuk, a melyek rögtön hazájukba vitték.

Csak egy fiatal menyecske nem akart kimenni a hajóból; azt mondá, hogy ő jobb szereti azt a törököt, a ki elrabolta, mint az otthon hagyott urát; ő csak a rablójánál marad.

– Hejh! Te beste lélek! Kiáltá elszörnyedve Fráter György, hát te akarsz példát tenni a magyar asszonyok becsületében?

S fogá a körtefa pálczáját s istenesen végigvert amaz asszonyi állaton, a kit az ördög megszállott, mindaddig, a míg az ördögöt ki nem verte belőle. Akkor végre ezt is a dereglyébe lökte.

Mikor aztán a két Gritti-fiú nagy loholva megérkezék Esztergom alá s átviteté magát a horgonyon álló hajóhoz, csak az árván maradt háremőrt találta ottan: a paradicsom üres volt.

Az eunuch elmondá, hogy biz’ a szép hurikat kiszabadítá valamennyit az a fehér barát: a szőrös fülü.

– Hát a szép Katicza, a ki engem úgy megszeretett? kérdé Péter, az ifjabb fiú.

– Az váltig maradt volna, de a barát jól rávert pálczával, erővel elhajtotta.

Erre a levente keservesen sírva fakadt, a mi bizony nem illett egy deli-béghez.

– Megállj barát! Kiáltá dühösen Antal, a nagyobb fiú. Ezért a véredet iszom meg!

Ez pedig nem illett egy egri püspökhöz.

Szolimán és Ibrahim egész Sztambulig meg sem pihent. A Grittiek is velük futottak. János király után senki sem kérdezősködött. Ő is Erdélybe huzódott, a hadai maradékát ott hagyva Budán, a hűséges vezérei alatt.

Egyedüli sikert Laszkó Jeromos vívott ki, a ki két hónapi ostrom után elfoglalá Palota várát a rablólovag Moré Lászlótól. Magát Moré Lászlót ugyan futni hagyta, váltságul a kincseiért, a melyeket a hires dulár összerabolt. Azokon aztán a győztesek megosztoztak. A király és az ország kincstára nem kapott belőlük semmit.

Ferdinánd király egyedül maradt a csatatéren. Volt százhúszezer katonája, vitéz, rendezett hadcsapatokban. Elég nagy haderő, hogy azzal Magyarországot elfoglalja Jánostól, a ki maga is félt már a kardja markolatától. – A tenyerén volt Ferdinándnak egész Magyarország, csak a markát kellett összeszorítania.

Nem úgy jegyezte fel Clio.

Ez a kisasszony, a ki a történetirásra van hivatva, nem ismeri se a mathesist, se a logikát.

Ha egy regényíró, egy poéta merne kifundálni olyan képtelen mesét, a minőt Clio kigondolt, olyan vesszőt futtatnának vele! Ilyen csekélységen fordult meg a világtörténet!

Török Bálint, Bakics Antal, miután Veli basa dulárhadát pocsékká verték, természetesen összeszedék a török-tatár had által a csatatéren hagyott zsákmányt; a mivel azok, Ausztriát bekalandozva, kastélyokat, templomokat kirabolva, megtölték az általvetőiket.

Erre a szüretre azonban megérkezék Kacziáner a maga hadaival, mely németekből, csehekből, olaszokból és spanyolokból volt összeállítva, s azt mondta, hogy az a zsákmány őtet illeti meg, mert a törökök azt a németektől rabolták el. – S ebben Kacziánernek igaza volt.

Erre Török Bálint azt felelte, hogy mikor már a zsákmány a törökök kezében volt, akkor az a törököké volt. Annak van tehát joga hozzá, a ki fegyveres kézzel elvette tőlük. S ebben megint Töröknek volt igaza.

De a midőn Kacziáner ezzel szemben a «lex Bajovariorumra» hivatkozott, melynek erősségénél fogva az ütközet megnyerése mindig a fővezérnek az érdeme, és nem az alvezéré, az pedig bizonyos, hogy Veli basa dulárhadát ő maga, az öreg, kergette ki Ausztriából, annálfogva a diadal, a zsákmánynyal együtt, őtet illeti meg, – hát ebben megint a lex Bajovariorumnak volt igaza.

Úgy, de ezzel szemben Török Bálint egy másik törvényre, még sokkal régibbre appellált: a vadásztörvényre, melynek alapján hajtásba került dúvad, medve, farkas, mint vadászzsákmány, nem azt a lövészt illeti meg, a ki az első sebet ejtette a vadon, hanem a melyik az utolsó lövéssel földreterítette; – már akkor megint Török Bálintnak volt igaza.

Míg aztán fővezér, alvezér eként ungorkodék a principiális kérdés felett: Kacziáner olaszai és spanyoljai átvitték azt a praktikus térre s hozzá láttak, hogy ők maguk induljanak el rabolni, ott, a hol zsákmányt kapnak, a németektől. Úgy, hogy utoljára Ferdinánd királynak a német és cseh ezredeit arra kellett fordítani, hogy a fosztogató idegen segédcsapatokat kiveresse velük az országból. Végesvégül a sok idegen és hazai harczosnép úgy összeveszett egymás között, hogy a bécsiek Te Deum laudamust tartottak, a mikor a nagy ármadia végkép otthagyta őket s kiki hazament a maga országába.

És így a két rengeteg nagy ellenséges tábor, a török és osztrák szétbomlott, elpusztult, a nélkül, hogy egymást bár csak látta volna.

Folytatását lelte ez a nagyszerű háború-parodia a rákövetkezett békekomédiában.

Mind a két ellenkirály átlátta, hogy fegyverrel nem tudják egymást legyőzni. Hátha szép szóval lehetne.

Elkezdődött a verseny-térdencsúszás a szultánhoz.

János király részéről maga az országkormányzó, Gritti csúszott-mászott Szolimán trónjához, Ferdinánd részéről pedig a két teljhatalmú követ, Wese és Nogarola. Elhozták a szultánnak Esztergom vára kulcsait selyem vánkoson. Könyörögtek, hogy fogadja a szultán fiául Ferdinánd királyt, hagyja meg az elfoglalt országrész birtokában, engedje lábaihoz rakni az ajándék-adót. A szultán azonképen fiául fogadta az ellenkirályt is s engedte (a kezeit nem véve elő a palástja alól) a követek által a térdeit csókoltatni.

A trón mennyezete mögött csak úgy fogta az oldalát nevettében Ibrahim és Gritti. Ők rendezték ezt a komédiát a saját tervükre s nagyokat nevettek Ferdinánd király, János király rovására, a kik, mint két durczás fiú, ketté repesztették a szép Magyarország mappáját s a kezükbe szakadt résznek szomorúan örültek. De a kit legnagyobban kinevetett a két cselszövő, az maga Szolimán szultán volt. Ezzel a kibékítési színjátékkal most már egész Magyarország Ibrahim és Gritti hatalmába lett adva; csak az alkalomra vártak, hogy a birtokot egész brutális őszinteséggel átvegyék.

Háborúról azután szó sem volt többé – nagyban; – hanem kicsinyben szépen megmaradt az a két ellenkirály várurai között, mint nemes mulatság.

Hát az országnagyok ugyan mit míveltek ez alatt jó Budavárában? János király nagy vadászatokon járt, a barát aranyat ásatott, borral, buzával kereskedett, a többi vígan gazdálkodhatott.

Hushagyó kedden azzal végezték a farsangot a budai főurak, hogy felnyittatták a Gritti palotáját Budán (egykor a Fuggereké volt) s abban rendeztek egy a római saturnáliákra emlékeztető tivornyát; a melyben fő-fő mester volt Athinay Diák Simon. Ő válogatta ki a lakomára meghivandó szép menyecskéket Pest-Budáról, a kiknek a férjeiket a vacsoránál leitatták s aztán kedvük szerint mulathattak a szépségekkel. Végre mindannyit gazdagon megajándékozták.

Az ilyen dinom-dánom azonban tudvalevőleg sok pénzbe kerül s Diák Simonnak a ládája feneke is kongott már: a sóbányák jövedelme mind elfogyott rendén. Odament hát Nádasdy Tamáshoz pénzt kérni. A kincstartó felnyitogatta előtte az ország ládáit: nem volt azokban egyéb, mint afféle rosszpénzek, a miket senki sem akart már ajándékban is elfogadni.

– Hát a harminczadok jövedelme hol van? kérdé Diák Simon.

– Azt Bogadi Diák János őrzi, a kit Gritti nevezett ki harminczados tárnokmesternek. – Ártándyt elcsapta a hivatalból, a kit a király nevezett ki azzá.

Bogadi János Diák épen a Gritti palotájában lakott. Athinay Diák Simon, maga mellé véve társul Dalkay Pozaka Pál czimboráját, rajta hajtott a harminczadoson s követelte tőle, hogy adja át neki vagy a kincstárnoknak a harminczadokból begyűlt pénzt.

Diák János kereken megtagadta azt a kivánságot, kijelentve, hogy ő neki csak Gritti Lajos, a kormányzó parancsol; ha az megjön, annak fogja átadni a summát.

– Dejsz’ azt hiába várod már; monda neki Diák Simon; megölette azt a török szultán, a fölötti boszújában, hogy a hadjáratot elvesztette; le is húzatta a bőrét, kitömette szalmával, úgy húzatta fel karó hegyébe az Athméidán piaczon.

– Hazugság ez! monda Diák János. Épen ma kaptam a kormányzó levelét, hogy három nap mulva megérkezik Budára. Én kegyelmeteknek nem tartozom számadással, engem a kormányzó nevezett ki harminczados tárnoknak. Annak fogom a pénzt átadni.

Ekkor az urak erőszakkal megragadták Diák Jánost, megkötözték, bedugták egy sötét kamrába. Aztán a kulcsokat megtalálva, felnyitották a vasládát s a mi pénzt aranyban ott találtak, több, mint kétezer márkát, elvitték magukkal. Diák János feleségét ott hagyták egy szál öltözetben.

Ők maguk is elhitték a kósza hír meséjét, hogy a szultán megnyúzatta s kitömette Grittit.

S harmadnapra ott volt Budán Gritti Alajos.

Palotája szobáit felnyitva találta, a tivornya minden undok nyomaival. «Ki garázdálkodott itten?» A kulcsár megmondá: «Diák Simon, meg az urak». – Kereste Diák Jánost; azt megtalálta a rázárt kamrában, csaknem éhen halva. Megtudta tőle, hogy mi történt itt a távolléte alatt.

Erre Gritti, kétszáz janicsárt maga mellé véve, maga ellovagolt Zsámbékra, a hol Diák Simon kastélya állt; berontott hozzá; nem is vonta vallatóra; csak megkötöztette, a szekrényét felnyittatva, abban megtalálta a harminczadtárnoktól elhozott erszényeket, az ország pecsétjével volt ellátva valamennyi: csak egy volt felbontva s félig kiürítve.

Azzal Gritti Alajos, minden törvényszék nélkül, kiviteté Athinay Diák Simont a kastélya elé s ott saját házának a kapubálványára felakasztatta.

Azután a másik főúrra került a sor, Pozakára: Gritti azt is felkötteté.

Hallatlan eset volt ez! Hogy magyar főnemeseket felakaszszanak! Birói itélet nélkül! Appelláta nélkül. A király kegyelméhez sem engedték folyamodni! És még akasztással kivégezni. Holott ez a pórok büntetése, a nemes embert megillető díszszel szokták pallos által kivégeztetni!

Bánffy nádor és Verbőczy cancellár e miatt erélyesen fel is szólaltak a kormányzó előtt s tiltakoztak az ország törvényeinek flagrans megsértése ellen.

– Jól van! Mondá Gritti; tehát ezentúl az ország törvényei szerint fogok nyakaztatni.

S rögtön elfogatta az Ártándy-testvéreket és a csonka toronyba záratta.

Diák Simonnál, az elharácsolt közpénzeken kívűl még egy csomó levelet is találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal s csakugyan való az, a mit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a János király fő-fő tanácsosai aljánlkoztak, hogy Budavárát, a foglyul ejtett királylyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.

Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsai Boriskához, Csákvárra, ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbiróság elé állíttatá a két Ártándyt, nagy hamar elitélteté s le is ütteté a fejeiket a «csatornakut» melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával vivén a hegedüsét is, Tinódy Sebestyén diákot, ki e gyász esetnek szemmel látott tanuja volt: ő is vitte meg annak a hirét a patronusa után. Nádasdy ezzel nyiltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.

János királyt elrémíték e négyes kivégzés hirei, melyeket Fráter György által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, a mit a kormányzó elkövet, monda a barátnak. Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket átkergeti Ferdinándhoz.

– Összeesküvők, árulók voltak, mondá a barát.

– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harczoltak, győztek az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt, meg Athinay Simoné. S most porba hull a fejük én miattam!

– Elvégre valakinek rendet kell csinálni az országban. Te, uram, királyom nem tudsz, nem akarsz ² ; Gritti tud és akar. Nekem is a szivemet szorítja, hogy ilyen két derék magyar főúrnak, mint az Ártándyak, meg kellett halni; Athinayt nem sajnálom. Az Ártándyakat nagyon szerettem, de jobban szeretem fölségedet és a hazámat. Athinayt és Pozakát közönséges rablásért végezték ki. Ezekből nem lett prédikácziós halott. A két Ártándyt a törvényszék itélte el. Aktáikat leteszem fölséged elé. Csak azt a négy levelet olvassa el belőlük, a melyeket Ártándy Pál írt Athinaynak.

A király csak egy levelet olvasott el, attól is könybe lábadt a két szeme.

– Milyen ocsmány árulás! Hadsereget gyűjtött alattomban a Tisza mögött, hogy engemet elfogjon, mikor Erdélyből visszatérek, s aztán kiszolgáltasson Ferdinándnak! – Milyen kedves komám volt. Két fiát én tartottam a keresztvízre! – Most azok árvákká, földönfutókká lettek.

A király igazán nem tudta, hogy magát sirassa-e, vagy az áldozatul esetteket. – Ismét más tárgyra ugrott át az esze.

– De hát, mondsza csak, hogy lehetett Ártándy Pált fogságra ejteni, ha ő egész hadcsapattal vette magát körül a Tisza mögött, a hova csak réven keresztül lehet jutni?

– Nagy praktikával. A kormányzó Laszkó Jeromost bizta meg Ártándy Pál megfogdosásával, a ki ezt igyen hajtá végre. Csak négy szekérrel utazott le a Tiszához s csak tizenkét hajdut vitt magával. Három szekeret a hajdukkal együtt elrejtett a nádasban, maga egy szekérrel lehajtott a Tiszához, csupán egy puskafeltekerője kiséretében s ott elkezdett kacsákra vadászni. A durrogatásra odajött a tulsó parton sátorozó Ártándy, s a mint egymásra ismertek, átkiabáltak egymáshoz a vizen keresztül. «Mit csinálsz itt czimbora?» Kérdé Ártándy. «Kacsázok, gyere át, van jó borom, egri vörös, nagyot igyunk». Ártándy látva, hogy Laszkó csak másodmagával van, nem tartott semmitől; ő is maga mellé vett egy csatlóst s azzal átevezett a jó pajtáshoz, s aztán együtt vadászgattak. Egyszer aztán leültek falatozni. «Ugyan bizony jó volna egy kis borsos halászlé!» Mondá Laszkó. «Eredj szolgám a szekérhez, hozd ide a pendelyhálót». Az alatt a két úr tűzet rakott, felakasztotta a bográcsot a szolgafára, a melybe Ártándy beleaprította a horoggal fogott kecsegéket. «Ejh, lassan megy ez így!» Mondá Laszkó, midőn a a hajdu a hálóval megérkezett. «Majd mingyárt csinálok én egy jó fogást ezzel a hálóval: tudom, hogy fogok vele egy nagy csukát!» S azzal neki kerekítve a pendelyhálót, olyan ügyesen hajítá azt a tűz mellett guggoló Ártándy fejére, hogy az egészen belekeveredett a háló szövevényébe. Erre a lesben álló hajduk előrohantak a nádasból, Laszkó kiáltására. Ártándy eleget kiabált a tulsó parton levő katonáinak, hogy jőjjenek segítségére; de míg azok átusztattak a vízen, Laszkó a négylovas szekerével, a melyre Ártándy Pált feldobták, nagy egérútat vett. Üldözték Egerig, sarkában nyomulva; de ott nyomát veszték s egész éjjel futtatva, reggelre felhozta Budára Laszkó Ártándy Pált s rögtön bedugták a Haragos tornyába.

– S mi történt Ártándy gyülevész hadával?

– Vezér hiján ki szétugrott, ki pedig Czibakhoz ment; boszut esküdni Gritti fejére vezérük halála miatt.

– Rosz aspektusok ezek! Szólt a király csüggeteg kedélylyel. A csillagokban van a hiba. Megjövendőlte ezt nekem a káplán, mikor a mult nyáron a hosszú farkú csillag megjelent az égen, a milyent ember nem látott még az én emlékezetemre. – Én azt álmodtam a múlt éjjel, hogy kibékültem Ferdinánddal – és azután, hogy fölébredtem is, sokat gondolkoztam rajta. Mi a te tanácsod?

– Fölséges uram! Ez az én papi köntösöm megmondja az én tanácsomat. Nekem hitemben áll a békesség az emberek között. Tégy próbát vele. Csak arra kérlek, hogy Laszkóra ne bizd a Bécsbe járást, a hogy már egyszer tevéd; mert annak sokféle húr van a hegedüjén; s ha Gritti megtudja a te békülési szándékodat az ellenkirálylyal, bizony rád uszítja a török nagy vezért, mert az ő buzájuk nem virágzik a béke napja alatt.

János király megbizta vele Fráter Györgyöt, hogy fundálja ki a föltételeket, melyek alatt Ferdinánddal megköthetné a békét. Bele fáradt már teste-lelke az uralkodásba, a melyben a király nem más, mint egy koronás rabszolga, a kinek a szultán minden csivasz cselédje parancsol, az ő parancsolatjait pedig úgy fogadják, hogy a levelét leköpik, széttépik, csizmával tapossák.

Fráter Györgynek ez a békekisérlet is beleillett a messzelátó tervébe. Először időt nyert vele és alkalmat a kábító zürzavarban valami rendet csinálhatni; – azután pedig tudta jól, hogy nem lesz annak a békekisérletnek semmi befejezése. A két király szivesen elfogadná a kibékülést: de az apró emberek, a kik körülveszik őket, azok meghiusítják azt.

Rossz vigasztalás ugyan: de mégis elégtétel, hogy azok a magyar főurak, a kik Ferdinánd királyt támogatták, még a János-pártiaknál is önzőbbek voltak, s a német tanácsosok még tultettek rajtuk. Egyik fél sem szégyenlheti magát a másik előtt; maga előtt mind a kettő.

Jánosnak legalább volt «egy» hive, a ki egy magas czélért ragaszkodott hozzá; de Ferdinándnál mindenki csak azt kérdezte, hogy «mit adsz?» s mentül jobban tömte őket, annál éhesebbek voltak.

Hát még ha valami «konczot» ki kellene adni a kezükből? Mi lesz akkor?

Pedig a béke-ajánlat erre nagyon alkalmas volt.

Ferdinánd a koronát követelte vissza Jánostól; János viszont cserébe követelte a maga ősi birtokait, várait, uradalmait, melyeket atyjától örökölt. Ez a legigazságosabb, a legbecsületesebb föltétel volt.

Ámde azok a várak, uradalmak mind ki voltak már osztva Ferdinánd által a hozzánőtt magyar főuraknak: a Thurzóknak, Báthoryaknak, Serédyeknek, Bebekeknek s inkább ég föld összeszakadjon, mint hogy azt ők visszaadják. Azt mondták, adja oda Ferdinánd Jánosnak inkább az özvegy királyné birtokait, az pedig testvére volt a királynak. Senki sem akarta kiadni a maga prédáját a kezéből.

Végre találtak ki egy jó megoldást.

Itt van Török Bálint! Az is sok birtokot kapott már Ferdinándtól. Azok mind a Dunán túl feküdtek. Ezeket lehetne cserébe adni Zápolyának a szepesiekért.

Török Bálint ugyan hatalmas, derék vitéz, sok szolgálatot tett Ferdinándnak; de a hadizsákmány ki nem adásáért a német vezérek előtt ingratissima persona, különösen Kacziáner dühöng ellene, s szitja a haragot az udvari körökben.

Kedvező alkalom jött a megoldásra.

Gritti, összeszedve minden pénzt, a mit az ország különböző ládáiban talált, (ezt nevezte ő kormányzásnak,) a fiaival együtt ismét visszament Sztambulba. Az itt maradt uraknak megigérte, hogy küld maga helyett még rosszabbat.

Ezt az időt felhasználta Aszszán basa, a belgrádi alvezér, hogy egy erős hadsereggel betörjön Horvátországba.

Ferdinánd leküldé ellene Kacziánert, derék haddal, a kinek előhadát Török Bálint vezette.

A mint a derék magyar vezér a Muraközben tábort ütve, farkas-szemet nézne Aszszán basával, odavetődik hozzá Tinódy Lantos Sebestyén, a kinek énekes verseit mindenha kedvelte a magyar főur.

Ezuttal azonban a verses kronikák helyett valami mást énekelt a lantos.

Pártfogója Nádasdy Tamás asztalánál hallotta a vendégeskedő főuraktól, midőn a bor feloldotta a nyelveket, azt a tréfás kabalát, a miben a pozsonyi és bécsi urak megegyeztek. Hogy János királyt kielégítsék, de még is a felső vidéki főuraktól semmit el ne vegyenek, hát (a hogy a népmesében van) feláldozzák maguk közül azt, a kinek a neve legrutabbul hangzik: jó Török Bálintot. Annak a birtokait ajánlják fel Zápolyának.

És hogy ezért Török Bálint meg ne haragudjék, arról is nagyon szépen gondoskodtak. Úgy tesznek vele, mint Dávid király Uriással. Kacziáner parancsot ad Török Bálintnak, hogy kezdje meg az ütközetet Aszszán basa ellen. Mikor aztán a harcz javában folyik, akkor Kacziáner takarodót fuvat; de Török Bálintot elfelejti értesíteni a visszavonulásról. Azt azután a törökök mindenestől lekaszabolják.

A poéták mindig becsületesek! Lantos Sebestyén nem birta ezt a cselvetést elnyögni; ott hagyta a borozó társaságot s késő éjjel neki vágott az útnak, gyalog felkereste Török Bálintot s elmondta neki, a mit megtudott.

Török Bálint e miatt szertelen haragra gerjedt, hogy így jutalmazzák meg azt a sok diadalmas harczot, a mit ő Ferdinánd javára megvivott: most az ő vérével és vagyonával akarják kifizetni János királyt. A barátai esküsznek össze ellene.

Rettenetes boszut állt ezért.

A midőn Kacziáner fővezértől megkapta a parancsot, hogy kezdje meg az előhaddal az ütközetet Aszszán basa ellen, Török Bálint a helyett egy oldalsétával kihuzta a maga dandárát az ellenség és Kacziáner hadserege közül. Ekkor aztán a belgrádi basa a német hadsereget egész készületlenül lepte meg s a nem várt ütközetben úgy szétverte, hogy maga Kóczány vezér is alig menekült meg belőle, kevesed magával. Otthon Bécsben aztán Ferdinánd király, mint árulót, börtönre vetteté.

A halálosan megsértett Török Bálint pedig derék csapatjaival együtt egyenesen felment Budára s felajánlá a szolgálatát János királynak.

A barát meg volt elégedve a kimenetellel.

Ime a békealkudozásnak az lett az eredménye, hogy Ferdinánd király elvesztette a számbavehető hadseregét, János király pedig kapott egy derék, begyakorlott dandárt s ahhoz egy kitünő hadvezért, eddig legerősebb ellenségét, a kinek hűsége a legbiztosabb fundamentumon nyugszik, az elhagyott párt elleni engesztelhetlen gyülöleten.

És mindez nem került neki semmibe.

Most már jöhet vissza Gritti!

(A korszak jellemzésére azt is jegyezzük fel, hogy ezen viszontagságos idők alatt országgyülések is tartattak Magyarországon: még pedig Babocsán, Bélaváron, Zákányon és Kenesén. Mindezek ma is létező helységek. A kinek jó szeme van, megtalálhatja őket a térképen. Ezekre az országgyülésekre mind a Ferdinánd-párti, mind a János-párti urak felgyülekeztek, a mennyi épen a faluban elfért; indítványaik között, melyek határozatra soha sem emelkedtek, legderekasabb az, hogy nekik sem Ferdinánd, sem János nem kell királynak, mert ők inkább a töröknek magának adják oda az országot.)

Gritti ismét visszatért Sztambulból, de ezuttal nem Belgrád felől jött be; hanem Erdély felől. Hozott magával a kétszáz rendes jancsár testőrön kívül még kétezer török és görög lovast és puskást.

Hatalmasodó szándékát már a Dunán átkelésnél elárulta, a hol a szilisztriai kormányzó bojárt, Illést, azért, mert nem rendelt elég hajót az átszállításra, a parton felakasztatá.

Memhet bég előre tudatá Fráter Györgygyel Gritti szándokait, hogy királylyá akarja magát tenni Magyarországon, Zápolyát elfogatja s lánczraverve Sztambulba küldi, Dóczy Jánost kinevezi nádornak, Batthányi Orbánt temesi bánnak Petrovics helyett, Laszkó Jeromost erdélyi vajdának.

Fráter György nem szólt a királynak erről semmit; hanem a saját zsoldos csapatjait Kun Gothárd vezetése alatt összegyüjté Erdélyben.

Gritti Brassó felől jött be, a hol a határon a nagyobbik fia, Antal fogadta egy magyar lovas ezreddel s a pártjához tartozó magyar főurakkal. Brassóban mind a János, mind a Ferdinánd-párt vezérei jöttek eléje üdvözlésére; amaz volt Kún Gothárd, emez Majláth István Fogaras kapitánya.

De nem jött üdvözlésére Czibak Imre. – Pedig ő volt az erdélyi vajda.

Grittinek elmondta azt már Dóczy János, hogy minő szép czimekkel szokta őt Czibak emlegetni. Szabadszájú ember volt a vajda, a ki mindenkit megsértett a szavaival s e miatt volt legtöbb ellensége. – Dóczy azonfölül nem tudta neki elfelejteni a királyi asztalnál kapott arczulcsapást. – Most itt volt az ideje a visszafizetésnek.

A jó ürügy megvolt rá. Czibak Imre, a kinek szintén soha sem volt elég, a mivel birt, addig zsarolta János királyt, hogy adományozza neki Vajda-Hunyadot, míg Zápolya beleegyezett. Ugyde annak a várnak Ferdinánd volt a névszerinti ura, Czibak tehát ostrommal foglalta azt el. Ezért a kormányzó maga elé idézte őt a béke megszegése miatt, melyet a szultán Ferdinánddal kötött.

Czibak Imre, a mennyire egész ember volt test dolgában, annyira fél-ember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy szapu buzát egy maga feltöltött a garadra; sőt nem volt az a kovács üllő, a mit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra nem volt elég lelki adománya.

Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyunak; gyüjtött is maga körül elég jó dandárt, a melylyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna; de mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A testi erejében még bizott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe fogja a tollas buzogányát, a másikba damaskusi szablyáját, nincs az a török tábor, a kin ő keresztül ne vágja magát.

Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi arany, ezüst ékszerekkel, többek között egy szinaranyból készült s drága kövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog következni.

Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat s megvesztegeté a papot; adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza s mondja Czibaknak, hogy szivesen látja a kormányzó, jőjjön bátran.

A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy kisérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté fel a sátorát s abban aludt éjszakára.

Nagy testű, vérmes ember lévén, soha sem aludt szobában, félt a gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt huzta ki az éjszakát, farkasordító hidegben is. Ekkor pedig épen nagy kánikula volt.

Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy Jánosnak, az pedig Batthányi Orbánnak, hogy menjenek eléje s fogják el útközben.

Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok s mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt felhúzva.

Dóczy elkiáltá magát:

«Kelj fel Czibak Imre! Itt vagyok a tartozást megfizetni.»

Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyilásán. Az egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a kétszáz janicsárt, azt mondá: «Hát csak ennyien vagytok?»

Arra a janicsárok, Dóczy jelszavára, megrohanták a vajdát, fegyveres kézzel. De Czibak jobb és balkezével osztogatva emberölő csapásait, nagyhamar egész sánczot emelt maga körül holttestekből. A hányszor odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.

Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit s erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz embert a ráröffent janicsárok s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy lovas hadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe s ott eltemették.

Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a helyen, a hol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a csillaghullás csodájából s azok nagyhamar be is következének.

Gritti Alajos (vagy a hogy a törökök hitták «Ogli bég») ez alatt vigan mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres hadai közepett. Oda hivta meg a lakmározásra a magyar urakat. A kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána a drága szőnyegeket, arany, ezüst edényeket, bőrkereveteket, akár csak a szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, a kik tánczaikkal, tagficzamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Épen szüret ideje volt, s az alkorán a törököknek is megengedi, hogy must korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek torkig lakhattak a jóból. Kun Gothard és Majláth István is ott voltak a lakomán.

A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli «fukarok».

«Fukar» volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, a ki nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön s aztán ő látta, hogy kivel fizetteti vissza? – négyszeresen, ötszörösen.

Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti körül: egy zsidó, egy görög, meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött.

Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona, bor, gyapju és bőr kivitelre.

Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el törökül az ajánlataikat, úgy hogy a jelenlevő magyar urak nem értettek azokból semmit. Memhet bég azonban mind azt a legelső találkozásnál elmondta Fráter Györgynek, innen nem tudta meg Szerémy.

Csoda dolgokat igértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy Grittinek az egész udvartartását egy maga ellátja, ha a kereskedelmi monopoliumot megkaphatja s azonfelül tizezer aranyat fizet évenkint. A görög arra vállalkozott, hogy Budavár utczáit veres réz tetővel födi be; az örmény pedig valamennyi budai héviz fürdő pompás átalakítására igérkezett; a melyekhez a várból egyenes tornácz vezetne, gyantáros födéllel.

Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést, meg a verespataki aranybányát még most a «barát» tartja a kezében.

– Lehet azon segíteni, mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. A barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, a milyennel a nyemeczek a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.

A miroboláns igéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok. Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájából a «foglalót». Arany dobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafir, meg a csodálatos macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott kincs láttára, a mi Gritti előtt összegyült. Valjon mi lesz ennek az ára?

Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a fekete kávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvencz itala volt a török uraságoknak. Azt Arábia termé.

Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget vett elő.

Ezt izleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristálylyá vált méz. Az új világból hozták, a mit a portugállok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz ottan a nádban terem, azért nádméznek hivják. Ez még a török császár asztalán sem volt, te izleled meg először.

S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gáliczkő az, a mit kinál, a késével letört belőle egy darabot s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a megkóstolására s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépes méznél s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek hiják Erdélyben a czukrot.)

– Ilyennel ellátom én a te asztalodat. Pedig drágább az aranynál.

Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy arany dobozkát felnyitva, abban tíz szem – kukoriczát tett a kormányzó elé.

– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az uj világból való búza, a melynek a szára olyan magasra nő, hogy a lovas katona nem látszik ki a vetésből, egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültedheted. Még most senkinek sincs, én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te kezedben, mint Faraónak a hét kövér tehene.

Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. A mit az egy bőrzacskóból előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra összevagdalva, a mi olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt egy eleven parázszsal töltött medenczére hinté, olyan fölséges zamatú füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte magát az ember.

– Ezt is az újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. A ki ennek a füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szivet kap tőle. Ez elüzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvencz kadinája. Én egész gályával fogok neked ilyent szállítani.

A kinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szitták be a füstillatot. Ez a fukar fölülmulta valamennyit a kedveskedésben.

Dóczy János is ott volt az asztalnál.

Ő előre vágtatott a szebeni erdőből, hogy a Czibak meggyilkoltatásában részes voltát eltagadhassa, s vigan megebédelt Gritti sátorában, mint a ki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.

A lakomának vége is volt már, a midőn Batthyányi Orbán megérkezett a lovas csapatjával a táborba.

A mint a lováról leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A pánczélja fölött egy hosszú meggyszin köpönyeg volt rajta.

A midőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába: bámulva és haraggal förmedt reá:

– Nos! Hát nem hozod magaddal Czibak Imrét?

– Ugyan hozom! mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy bőrtarisznyát, belenyult s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüst tál, tele mogyoróval: abba letette a vajda fejét: «itt van neked Czibak Imre!»

Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, a mint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, a kinek megjöttére vártak, így jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, a kinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, a kire úgy emlékezett, mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete czártól, másszor a rablóvezér Balikától mentette meg a szorongatott lakosságot, s a zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek, tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.

Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta eltitkolni az örömét.

Azt tette az ellensége levágott fejével, a mit Lollia tett Ciceroéval.

– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a szemembe!

De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s észrevevé a két főúr arczán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést színlelt, sírva fakadt, «miként Julius Cæsar Pompejus feje fölött».

– Nem ezt akartam én! zokogá. Nem akartam én őt megöletni. Azt parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a vajdát?

Batthyányi Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének: rámutatott Dóczyra.

– Nekem az alkormányzó uram parancsolta, hogy vágjuk le a vajdát a sátorában.

Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel: «az nem igaz! Én ott sem voltam a vajda sátoránál».

Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra kadencziát találni, mikor egy fő-fő uraság, az előljáró mester még azt is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, a mit ő maga intézett.

A kapitány megfordult a sarkán s elhagyta a sátort.

A két főúr, Kun és Majláth, szintén felkelt az asztaltól és kiment.

– Hová siettek, urak? kiálta utánuk Gritti.

– Hadd őket menni! szólt dévánkodva Dóczy. Csak rókát vadászni mennek. Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.

De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok rögtön lovaikra kaptak s addig meg sem álltak, a míg Brassó kapuján belül nem voltak.

– Mit tegyünk most? kérdezte Majláth.

– «Halált halálért!» felelt rá Kun Gothárd. Innen el nem viszi az irháját többet ez a taliánba ójtott török!

Brassóban épen vásár volt, a piacz tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a népséget.

– Mi baj, uram?

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk, hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat, Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a hadaikat.

S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával: «édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy «elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»

Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták neki az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték. Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába. Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái, szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.

A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz köszönte be.

A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek?

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól. Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

A király nagy zavarban volt.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a mezei hadaival Erdélybe küldeni?

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György. Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el Nagy-Enyeden.

A király elszörnyedt e levél olvastára.

– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.

Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva itt terem Budavárában.

A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött, előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy fogadta, az ifjú Amadé István.

– Hová, nemes uram?

– A királylyal akarok beszélni.

– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Épen olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a válaszokat mind a két részre.

– De ne az én nevemben irogass.

– A magam fejével játszom.

Majláthnak ezt irta – a saját neve alatt – a barát:

– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én fogom a király kezét.

Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».

A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek s útnak ereszté őket.

Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát intézkedéseiben.

– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem, mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját.

Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.

Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés, meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere, puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték, a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.

Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket, mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.

Azt felelé erre neki Kun Gothárd:

– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!» Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg, hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Batthányi Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott: a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

Gritti mellét verve szabadkozék:

– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.

– Ekkor Dóczy kiálta fel:

– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.

– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel Szerémy.)

A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak végig nem szalad a kettős katonai soron.

Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát.

Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas fellobanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben, melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a barát kezében.