VII. Fejezet. Péter Vajda

Ilyen messzelátó perspektivája valóban csupán Fráter Györgynek volt, a többiek mind nem láttak tovább annál a tájhatárnál, a melynek a szélén saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallás is eszébe jutott, de az is csak a kardinális kalap miatt, a haza senkinek sem. A király maga is csak a régi álomképét üldözte, királyleányt hozni haza nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a római király elébb elismerik Magyarország királyának.

Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, a miket követei folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot, papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s hagyja békén megülni a lakodalmát ős Buda várában. Akkor aztán kész átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak, szállja meg azonnal, még János király életében német és spanyol hadakkal, halála után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé. Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna, arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.

Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is, mást is, a mi «utile és dulce» (hasznos és édes) uradalmakat, várakat, fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a jegyköntösét, kiváltképen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, a mit akar!

Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: «én azt kivánom Jánostól, a mi az övé, ő meg azt kivánja tőlem, a mi az enyém!»

Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg kell hát adni Zápolyának mindent, a mit csak szeme-szája megkivánt s még azon fölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.

Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe, Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel Nagy-Várad felé! Statiléó, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hirnökét. A német érseket aztán úgy jóltartották a diszlakomán, hogy rögtön kilelte a hideg s két hétig nyomta az ágyat s itta az iszonyú sok ipecacuanhát s addig nem is tért magához, a míg minden doktort, mediczinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan látogatta Fráter György, a kinek az érsek nagy fogvaczogás és didergés között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait. A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami okosabbat talál mondani, a mivel az ő okosságukat fenakasztja.

A mint aztán az érsek fellábbadozott, az országtanács ülésében felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arczára. Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, a kinek több esze van, mint a mennyi kivánatos.

Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban, a míg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda és Temesvár alá, mert ha elébb kitalálják ezt az egyezkedést hirdetni, Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével s elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török szandzsákságot.

Erre a szóra minden arczról eltünt az öröm ragyogása. Erre az egyre senkisem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.

– Méltóságos urak, a béke nem olyan olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára igaz, hogy «si vis pacem, para bellum». Ha a két király meg akar osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, a kinek mind a két király hűséget fogadott s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás rabigája alól, de akkor nyuljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van, csak fegyver, jó ellátás és vezérség legyen. De a míg ez készen nem áll, addig ezt a békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó mándrucznak a szakállát megczibálni. Uram János király, tőlem, együgyű szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél? ezután se kérdezd. De azt tudjad, hogy a midőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod ütni, elébb a kardodat kell kihuznod, mert annak a markolatán levő zafirkőbe van vésve a pecsétnyomó czímered.

Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fentartani s hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség visszaverésére.

Ez a szó lángragyujtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt, hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a hajduságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rácz hadakat, ő maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha kell vére hullását sem bánja.

S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, a miket Wese érsek Nagyváradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek, Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.

Ez időköz alatt Nagyvárad nem csak Magyarországnak volt központja, királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai politikának.

S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni, azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztyén Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt foglalva a német hitszakadárok elleni harczokkal. Öt protestáns fejedelemség, azok közt a szász, porosz és würtembergi és tizenkét német város kötött ligát a reformáczió védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen. Ez volt a «smalkaldi szövetség». Attól függött a török elleni nagyszerű hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abba hagyja a harczot, s maga is egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén megigérték a segédcsapatok küldését. Velencze hajóhadával ajánlkozott a törököt megtámadni, III. Pál pápa lelkesítő szavakkal buzdítá a fejedelmeket az egymás közötti békére s hadaiknak egyesítésére, sőt maga is zsoldos ezredeket fogadott s azokat hajóra szállítva a dalmata partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harczi kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, a ki már Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György felhivására húszezer főnyi oláh harczossal igérkezett a magyarokhoz csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.

Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bizva! Élére állani a keresztyén Európának s a czivilizácziót, a szabadságot, a keresztyén erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a lundeni érsekhez intézett.

«Ha a fejedelmek teljesítik azt, a mit igértek, ezt a mi békekötésünket Konstantinápolyban fogom kihirdetni!»

Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A smalkaldi liga követelte a protestantismus hitelveinek elismerését saját országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor egy protestáns-üldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király Nagyváradon időzve a szomszéd Debreczennek teljes reformaczióját. Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be, hogy Celestin apátot, a kit a debreczeniek ecclesián kívül «sub Jove» hagytak, daczára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé székesfehérvári apáturrá, a mit az, a pápa által rehabilitált király kezéből el is fogadott. Egy esztendő mulva aztán Székesfehérvár egész lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a királyok sirját őrző város! Hét templomával, gyönyörű, ereklyékkel teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva, lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!

És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze a smalkaldiak barátságos kézszorításától.

Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb állítsák ki a szövetséges fejedelmek az igért hadilletményeket. Addig nem fujjuk meg a trombitát, a míg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre az urak erővel a kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy irja alá a békeokmányt, Ferdinánd már aláirta.

Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a király kezéből a tollat.

– Ne ird alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, a mit eléd tesznek, hanem tőrvetés, a miben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza, még nem olyan rég mult. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a fellázadt nép megtorol, elitél, kivégez, megszabadítja vele az országot egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdádba a török szultánhoz, bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged megsemmisítsenek. Ezuttal az Isten különös csodatétele megszabadított téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt lánczraverve hurczolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék ki! Újból, másodszor is oda teszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rugja fel a hóhér. Hisz a mint te ezt a békeszerződést kihirdetéd, melyben országod fővárosait és koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem hallod, hogy kaczagnak rajtad az ellenségeid, míg én, a ki egyedül szeretlek a világon, én…

Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.

A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozó asztal mellől.

– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben, én nekem hagyjanak békét. Én most elmegyek vadászni, a míg visszatérek, süssenek ki az urak valamit. Nekem már zúg a fejem a sok hercze-hurczában.

S ott hagyta az országtanácsot.

Akkor aztán Fráter György letörlé a könyeit s nyugodt orczával ült vissza a helyére s szembe lévén a lundeni érsekkel, elkezdett a tervben levő hadjáratról tanakodni vele, s e közben annyi sarcasmussal, oly satyrai éllel bonczolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velenczében, Rómában, mint ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labanczból és háromezer szabad martalócz spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart kifosztani nagyon sok.

Az érsek e tanácskozás után azt irja Fráter Györgyről nagy elkeseredésében: «Ez az ember az egyik perczben sirni tud, a másik perczben gúnyosan kaczagni. Valóságos daemon!»

Mindennap megujítá az ostromot Fráter György ellen és az mindennap talált valami új gondolatot, a mivel az érseket zavarba hozza. Már azt is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a franczia királylyal, s e szerint haderejét a török ellen nem fordíthatja. Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól, melyben őt magához hivatja, annál fogva nem várhat tovább, ma, vagy holnap kivánja a békekötés aláirását.

– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminencziádnak, akkor csak méltóztassék még ma utra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a szokását.

Wese látta, hogy a saját kelepczéjében fogta meg magát, s rögtön utrakelt bucsúvétel nélkül.

De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, a ki még a németet is, még a diplomatát is, még a pap társát is megtudja csalni.

Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy a hol keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, a ki lamentál, hanem őtet szidják.

A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az elrepült bibornoki kalap után.

János király csak tizenkét nap mulva tért vissza a mármarosi medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.

Azonban éktelen haragra gerjedt, a midőn meghallotta Verbőczytől, hogy Wese, re infacta, elutazott. Rögtön hivatta Fráter Györgyöt, s heves szemrehányásokat tett neki a miatt, hogy az alatt, a míg a király vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.

– Én alá akarom irni a békeszerződést! mondá kategorikusan a király.

– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely oldalon támadja meg a török szultán hadait? – Az alatt, a míg fölséged távol volt, némi változások történtek a világban, a miknek közeledtéről én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán megtudta a franczia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást, ő maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába! Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy ezt a várat meg tudja menteni. Velencze nem jön. A császár készül a francziákra, a kik ujból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai védik még Klisszát. Ő szentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a fogadását.

A király hüledezett.

– Ez nagy baj!

– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az ő ellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott s ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély határán s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt lesz) azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyüjté össze Erdélyben a magyar király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bizva a válasz. Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több százötvenezer katonájánál.

A király arczát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás. Lerogyott egy karszékbe.

– Ne gyilkolj az ironiáddal! Lihegé elcsüggedten.

– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége. Vagy a bécsiek, vagy a versaillesiak elárulják Szolimánnak a mi hadi tervünket. A mikor aztán Szolimán megelőzi a támadást s ránk rohan, akkor mindenki elugrik mellőlünk s engedik a magyart egy második Mohácsba rohanni vakmerőn, egyedül!

– Igaz, hogy mondtad.

– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a sor.

János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.

– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az országot! – Tégy helyettem, a mit legjobbnak gondolsz.

– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.

– Mit tettél?

– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó várában, a míg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég kérdezni, ki ellen gyüjténk hadsereget? azt feleljük: a németek és oláhok ellen, a kik bennünket fenyegettek.

Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.

– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg deczemberi hóban, fagyban! Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!

– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva. Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, a midőn a Ferdinánd-párti parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Gönczre, a felesége nevenapját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s birjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a cserbenhagyásért.

– Hát Csicsóvár ostroma?

– Az is csak a tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát, mert ha azok kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, a minek a seprüje a mi torkunkra forr. Igy azonban a mi Batthányi Orbánunk szépen odaplántálta magát a Csicsó vár kapuja elé s nagy gondja van rá, hogy valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy taraczkot el is süttet a falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük Csicsó várból Péter vajdát s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség, a szultán Istvánt, Péter öcscsét tette meg helyébe hoszpodárnak.

Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot cselekedék a barát, a midőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy veszedelmet.

Másnap csakugyan ott volt Nagyváradon Junisz bég.

A királyt együtt találta Fráter Györgygyel.

– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyüjtéd a sok ezernyi hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad és császárod ellen-e?

Fráter György felelt a király helyett.

– Bizonyára nem ő ellene, hanem a németek és oláhok ellen, a kik megtámadásunkra szövetkeztek.

– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hivtátok fegyverbe a népséget.

– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt hireszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.

– Ejh te barát! te olyan vagy, mint a kigyó, ha elől fognak meg, hátul csuszol ki, ha hátul fognak, elől csuszol ki a markunkból.

– A megtörtént dolgok beszélnek. A mint arról értesülénk, hogy a felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmácziában s ostrom alá vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb várát, Kassát, s erős harczok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük azt, s ez által elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd magaddal e fényes diadalnak a hirét a felséges szultánnak.

– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyüjtöttétek össze a nemest, székelyt, szászt táborszámra?

– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda nagy készülődése, a kinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt megrohanni. Hadseregünk egyenesen ő ellene volt felállítva, s a mint ő, hadserege maradványaival Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele, hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó téli időt, folyvást töretjük ágyuinkkal a falait, s bár ő kétségbeesetten védelmezi is sánczait, mi nem irgalmazunk neki, de falai alá fogjuk őt temetni!

János király e kegyes sohajtást szalajtá ki a száján:

– Az volna a legjobb.

– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem. Monda Fráter György a tolmácsnak.

– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák elégedetlenek, én is az vagyok. «Szót» várok tőled. A mit eddig mondtál, az mind csak a szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető szót!

– Azzal is birunk. Ő felsége János király már elrendelé, hogy a mint megérkezel, a riskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, a mit kegydijul igért neked.

– Ez már «szó» volt. Okos szó. – Mondd tovább.

– Azonkívül ő felsége meghagyá nekem, hogy azonnal, a mint az utak járhatók lesznek, indítsam el ő felségéhez, a szultánhoz az ő követét a hódolatul felajánlott százötvenezer aranynyal, mely Gyulafehérvárott van letéve.

– Ez már szép «szó» volt! Ez épen elég lesz a nagyvezérek és a basák felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt gondolod a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? s még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?

– Én azt gondolom, hogy az a százötvenezer arany…

– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, a mit a baromfiainak elszór. – Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, mikor valamit el akarsz kapni, s olyan lomha elméd van, a mikor adásról vagyon szó! Hát én nekem kell téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett. Nogarolának hivják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán számára ajándékul egy pompás arany vedret, mely kivülről is mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kivül a holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szive ugrált örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Oda vitette a legbelső szobájába, a hol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta velem Nogarolának: «még is csak Nándor király (így hivja a németet) az én legkedvesebb fiam!» Most már tudod, hogy micsoda «szót» várok tőled, barát?

– Végére tartottam, mondá Fráter György. Én is tartogatok János király nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy Uj-Bálványos várát elkezdém építtetni, a hajdani Sarmisegethusa helyén, egy földalatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebal, utolsó dák király sirját, a kit Traján, római császár elpusztított. Ott meglelék a dák király arany pánczélját és sisakját. Nehéz barbárkori munka mind a kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán szultánnak, a mi régiségénél fogva bizonynyal többet fog érni a mai kor minden czifra ötvösműveinél.

Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter György, pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta, hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még kétszerte drágább órát Németországban, a mely órát is üt, kukorít és csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.

Junisz bég is elismeré ennek a kincsnek a valódi értékét.

– No te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek «ugróit». Erre azt fogja mondani a padisah, hogy «János király még is csak a legjobbnál is jobb fiam én nekem». – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah csak «egy» szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy «dobre!», ha pedig a magyarral van megelégedve, akkor azt mondja, hogy «dobró!»

S e fölött nincs mért fejet csóválni. Mert a mikor Szolimán elé egy németet vittek, az bizonyosan cseh volt, ha pedig egy magyart vittek, az horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így ő felsége bizton hihette, hogy «dobre» németül jelenti azt, hogy «jól van!» – «dobró» pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy «dobró».

Ez pedig el lett érve ezúttal Decebál dák király arany fegyverzetével.

Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől: «még visszatérek!» – Szives házi gazdájának nem nagy örömére.

Szavának is állt Junisz bég, mert új esztendő napjára ismét visszakerült Nagyváradra. Ezuttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, a miért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Már most csak dulakodjanak vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbizással küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég katonája? Nem kell-e neki «segítség»?

Fráter György megfelelt a kérdésre, igen is van elég hatalmas hadserege a királynak. Debreczen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovicscsal, azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolczvanezer harczos, a kikben lángol a harczvágy, csak az idő kiengedését várják, hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.

Csak egy hadvezér kerestetik még, a ki az összes hadakat vezesse.

Megkináltatott e nagy hivatallal Török Bálint, de ő azt vetette, hogy neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annál fogva ő az ellen nem harczolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek tiszteletreméltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget Fráter György.

Nagyon csóválta erre a fejét Junisz bég.

– «Circumdederunt»-tal fog végződni az a háború, a hol püspök viszi a fővezérséget.

Pedig hát Fráter György nagyon is jó generálisnak vált be.

Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kimélte minden gyors menetektől. Mire Debreczentől a Tiszáig felvonultak, akkorra kitavaszodott.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a Tiszáig, mondá Junisz bég, a ki mindenütt a nyakán volt Fráter Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.

Tokaj alatt szintén összetalálkozott a két ellenséges hadtest. A németek is magyarok voltak. S mivel hogy mind a két szemben álló ellenség értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma, fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult. Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s kegyetlen haraggal félre vonulának.

– Hallod-e Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyülés! mondá Junisz bég.

– De most jön a bunkója. Lásd meg a várostromot.

Tokajt aztán egy hajrá kiáltással bevették János király katonái. – Derék szomjuságuk lehetett!

Az ostrom után végig lovagolt Junisz bég, Fráter György kiséretében a városon. A piaczon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.

– Hallod-e Fráter György, nem halottak ezek, hanem részeg emberek.

A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez. Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy a míg ő szemben fogja megtámadni Fels Lénárdot, az alatt ők oldalt és hátul üssenek rá, Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derék hadat.

A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá, a baráttól parancsot elfogadni s külön a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, a kinek Majláth nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól szaladtak. A Kőrösig meg sem álltak, annak a hidját is leégették maguk mögött.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagyváradig, mondá Junisz bég, a ki maga is félpapucsban menekült el a nagy hajczihőből.

Olyan háború volt ez, a melyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját nem szerette, az ellenfelét nem gyülölte senki.

Ez alatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából s Adrinápolyig meg sem állt.

A mint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a várvédelemmel fárasztani magát, bátran kapitulálhat a királynak. A mit az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagyváradra, a hol a püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.

Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek, hogy ime Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.

Junisz bég sunyi hizelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s a mellett a kaftányja belső zsebéből előhuzott egy pecsétes levelet, melyet régóta rejtegetett már, a levél pecsétjén megismerte a király Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt János királylyal levelezett volt.

A király elrémült, mikor a szultán levelét elolvasá.

Szolimán azt parancsolá, hogy a mint a király foglyul ejti Péter vajdát, azonnal szolgáltassa ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő haragos ura elé vezesse Sztambulba, a ki maga fog fölötte itéletet tartani.

– Én tudom, mi van a levélben, mondá gúnyos alázattal a tolmács, s Péter vajda lánczának a végét tartom a kezemben.

– Azt még nem tudod, Junisz bég, hogy tartod-e?

– A láncz végét tartom, hogy kinek a nyakán van a láncz örve, azt nem tudom.

Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát lekapni s az orczátlan követet két oldalt eldöngetni vele.

– Eredj dolgodra, bég! Majd az országtanács fog határozni ez ügyben.

János király rögtön összehivatta a főurakat.

Rendkívül súlyos volt a helyzet.

Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót kiadni az ő zsarnokának, egy kapituláczióra lefegyverzettet, hit ellenére, vérpadra vitetni! ez magában is olyan tett, a mi ellen a magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület, hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre, hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.

Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése lenne. A parancs határozottan szólt. A souverain uralkodó követeli lázadó vazallját.

Verbőczy kanczellárnak akadt egy mentő gondolatja e nagy szorongattatásban.

Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.

A főurak bizony helyesnek találták ezt a mentőszert.

Csak Fráter György tett ellenvetést.

– Ej, ej, kanczellárius uram. Nem te irtad meg a Corpus Juris Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent-István király decretuma, mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi s a méregkeverőt a megölt rokonainak boszuállásra kiadatni rendeli?

– Hja! püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: «Salus reipublicæ suprema lex esto». (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)

Ez előtt minden más tekintetnek el kellett enyészni.

Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsú lakománál Péter vajda elé egy arany serleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom méreggel van zománczozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító hatását. – Szörnyeteg gondolat!

Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot e nemzet történetéből!

Hogy ezt egy Verbőczy feltehette, egy országtanács elfogadhatta!

A főurak annyi tekintettel még is voltak a király iránt, hogy őt ebbe a rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera charitatis. A pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de épen azért, mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbűntette, soha többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a birkát, melynek husából saját utazó katlanában készíti el a piláfot és senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velenczei pohárból iszik s azt maga meríti a kútból.

A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbról volt Fráter György helye.

A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem szolgáltattak fel italokat, csak a lében főtt ételek után hozták a pohártöltögetők az idei új bort, s akkor kezdődött el az ivás.

Mikor épen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.

A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az arczán, hol az irásba, hol a vajdára nézett s midőn Péter vajda éppen a serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen megragadta a vajda kezét s rémülettől reszkető hangon kiálta.

– Vajda! Ne igyál abból a serlegből! Az meg van mérgezve!

S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a háta mögé. Rémség volt azt látni, mikor a márvány padlón szétlocscsanó bor, a benne levő gyilkos méregtől, elkezdett sisteregni s gőzt bocsátott magából. (Ezt külömben a márványra, mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)

A vajda hanyatt esett a székében a réműlettől; de még az urak is megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből s haragos tekintetét végig villantva az asztaltársaságon, kiálta fel:

– Ki cselekedte ezt?

– Légy nyugodt, felséges úr, mondá a püspök. Nem a te hiveid cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban adott kezembe az ég. Bécsi megbizottam irja: «Vigyázzatok és őrködjetek a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a vajdát Sztambulba küldetni kivánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő méreggel akarják őt elnémítani, a mit a király asztalán levő kelyhébe zománczoltak.»

Péter vajda halálsápadt lett a düh és rémület miatt.

– Engem akartak a bécsiek megöletni! Kiálta rekedt hangon. Azért, hogy ellenük ne valljak! No megálljatok németek: ezt keservesen fizetem nektek vissza!

Verbőczyék kezdtek könyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit főzött ki ez a barát?

A király a saját serlegét nyujtá a vajdának.

– Igyál az én poharamból vajda.

– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle király. Én több bort arany pohárból nem iszom.

Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velenczei karafinák vizzel tele, s hozzá kristály poharak (a tisztesség végett). Egy ilyen palaczkból tele töltött egy poharat tiszta vizzel a vajda és azt emelte föl áldomásra.

– A milyen igaz az, hogy én mai napon legkedvesebb barátomat, a bort, megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, a vizet, megszerettem, olyan igazán fogadom neked János király, hogy e pillanattól fogva te veled fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.

S azzal körömpróbáig üríté ki a vizes poharat. A mi nagy eset a magyarok között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!

– Hivasd ide, király, Junisz béget azonnal, mondá Péter vajda. Mentül előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az ellenségeimtől, a mióta a barátaimtól rémledezek.

Junisz béget előhivták.

– Azonnal indulunk Sztambulba! Mondá Péter vajda a követnek. Óhajtok az én uram szine elé jutni s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi ellenségei? Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.

Azzal megölelte Zápolyát, s megcsókolta az orczáit.

Fráter Györgynek pedig hűségesen kezet csókolt.

– Az ég jutalmazzon meg azért, a mit velem tettél. Üdv veletek urak!

S azzal kemény léptekkel hagyta el az ebédlőtermet.

Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől bucsút vett, azt mondá neki:

– No, te barát, ha én valamikor hegedüs leszek, te tőled kérem el kölcsön a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon húrozva.

Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban felkelt az asztaltól s kiment az erkélyre, még egy Istenhozzádot kiáltani a vajda után, kit hat lovas hintó vitt magával, a török küldöttel együtt, egy osztag huszártól kisérve.

A míg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy kanczellár.

– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, a mit te most elkövettél; csak hogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni mint mi.

(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét kegyébe fogadta s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király ellenében pedig mind végig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János királyt ezentúl békében hagyta s mindenfajta ellenségeitől megvédelmezte.)

A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; ugy, hogy a testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behivja: az urak óhajtják, hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az áldomáshoz.

A király aztán gyors léptekkel tért vissza.

De nem ült le a székébe.

Odavágta a gyöngyös süvegét az asztalhoz.

– «Eheu, jam satis est!» Megtelt a keserű pohár! kiálta oly indulatos hangon, a minőt régen nem hallottak már tőle. Úgy jöjjön még egyszer a szinem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én bele fojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom, hogy a ki magyar, a ki becsületes ember, jőjjön utánam s vágja ki a kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a saját szivemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet kivánják is a koronával együtt; de csuf bábja a hitetlennek nem leszek többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint egy lánczra kötött kutya!

Arcza izzott, termete kiegyenesült, hangja zengett. Nem lehetett rá ismerni.

De Fráter György épen most ismert rá.

Megragadta a király jobb kezét s szivéhez szorítá.

– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak, így ismertelek meg, mikor legelőször találkoztam veled. A mikor azt mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom, lelkünkből beszéltél! S a mikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az egész nemzetet.

S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva: «éljen János király!»

Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára tette a kezét.

– Milyen jó sors, hogy te épen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd király…

– Ki ne mondd rá a «pereat»-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király machinacziója volt az. Ellenben igen örvendetes hireket tudtam meg e levélből. Értsétek meg urak, mi történt Bécsben?

Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János király ellen folytatott háboruskodás megszüntetését. A lundeni érsek útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik egész Magyarország királyának s meghagyatik az általa birt országrész birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kivánják Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s vissza adják az elkobzott birtokokat, olyan békekötést ajánlanak, a minőt Fráter György diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös erővel, békét kötve francziákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a hitetlenek elleni megvédelmezésére.

Az volt aztán az üdvrivallás, a mi ezt a tudósítást követte! A billikomok behorpadtak az összekoczintástól; tele torokkal kiáltá mindenki: «éljen Magyarország!»

S ez a kiáltás kihangzott a tornáczra, a tornáczról az utczára, az utczáról az egész városba. Mind, egész Nagyvárad kiáltá egy szivvel és szájjal: Éljen Magyarország!

A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a serlegét s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta s előre bocsátván, hogy «háromszor iszik a magyar», poharát emelte fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely áldomást a főurak csendes «vivát»-tal viszonzának, ámbár lelkükben bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.

Egyszerre vidám kedv pezsdült fel a társaságban.

Az örömzaj csillapultával odafordult János király Fráter Györgyhöz.

– Hanem már most arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan tudtál te az alatt, a míg ezen szivvidámító hireket olvastad ebből a levélből, olyan rémüldöző, haragos arczot csinálni hozzá? És hogyan tudtad ugyanakkor, a midőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot nyujt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hirrel Ferdinánd király ellen felbőszíteni? s a szultán haragját Ferdinánd ellen lobbantani?

Verbőczy is szekundált ebben a királynak.

– Erre felelj barát.

Fráter György vállat vont.

– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda, akármit mondjon is Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem mehetett messze, hivassátok vissza s világosítsátok fel róla, hogy csak tréfa volt az egész.

– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hirével! Ez volt az egyhangú vélemény az asztalnál.

Fráter György aztán még egyszer teletölteté a serlegét.

– Nem csak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt érdemel. A kinek szive van, ne szánja a kivánságát, kiáltsa lelke szerint: éljen a mi leendő királynénk «Lengyel Izabella».

Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, a mi kitört. Az urak kirugták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz, össze-vissza gratulálták: mindenkinek kinyilt a szive, s azt mondta a szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! egy szeretett királyné!

A trombitások és török siposok a terem karzatán rázendíték a palotás nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a «háromszáz özvegy asszony tánczát», a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar tánczra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott minden ember, kiabálva «vivát Izabella regina!» Még a jó Verbőczy István is, elfeledve az in-zsábáját tánczra kerekedett, s megragadva Fráter Györgyöt, azzal járta el a Kállai-kettőst. – Mikor besötétült, fáklyatánczot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót Nagyvárad!