VIII. Fejezet. Izabella

Itt volt tehát Zápolya János álmai megvalósulta előtt!

A korona és a szerelem utáni vágya beteljesült!

Most töltötte be életének ötvenedik esztendejét.

Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a férje.

Izabella akkor huszonegy esztendős volt.

Sugár, amazoni alak, eszményi szép arczczal, melynek minden vonása igérte a boldogságot s követelte az örömeket, kék szemeiben az olaszszal vegyült lengyel vérmérsék lángja égett, arczszine azzal a tündéri halványsággal birt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a buslakodás még hidegebb szinnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették.

Kár, hogy olyan ritkán volt oka nevetni.

Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics, váczi püspök, a másik Verbőczy, kanczellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország főkapitánya.

Ez utóbbi főur nem régiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk őt már, mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói voltak.

Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s csak azon feltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük többet nem harczol, s ez igérete biztosításául magukkal vitték Péter úr fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktől a fiát; de azok azt kivánták tőle, hogy adja át nekik váltságdijjul a birtokában levő magyar végvárakat, a mire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a szultántól a fiát, el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó Jeromos ez izenettel, a kinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi patronusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég, Zápolya baráti, azok orrát, fülét akarták levágatni Laszkónak, örült bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkuszsza a szultán kezéből.

A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt, hogy ez a hatalmas főur maga is áttért a Kálvin és Czwingli hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a tulbuzgó Ferdinánd udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformácziót, mint a Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az özvegy Anna királynét is azzal gyanusítják, hogy titokban Luther vallását követte.)

Perényi Péter tehát, ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához szított, a kinek a debreczeni zwingliánusok és a székesfehérvári lutheránusok iránt tanusított kegyes elnézése azt a jó hirt szerzé, hogy ő alatta a reformaczió hiveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.

De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére visszavezérelte.

Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gunynevekkel ruháztak fel (a mit még ma sem hagytak el).

Ha Zápolyát «Katalin vajdának» hivták még a hivei is, úgy Ferdinándnak is kijutott. Őt pedig «Pelbárt»-nak nevezték a körülötte levő főurak is. Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos lett volna a nagyhirü tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért, hogy épen olyan nagy görbe kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért s Pekry Lőrinczet ezért záratta el örök börtönbe. Már pedig ennek a rossz tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annál fogva a Pekry Lőrincz példája őt végképen elvadította János király táborába.

Mind ezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a megértetésére, hogy miért bizta meg János király épen Perényi Pétert azzal, hogy legyen vőfénye a menyasszonyának Krakkóból Buda váráig kiséretében.

Korona! Korona! Nem minden korona válik díszére a férfi homlokának!

Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal és Fráter Györgygyel.

Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán, hanem hogy mennyit bír el?

(Ez tendentiósus egy phrasis!)

Ezer lovas vitéz kisérte Lőcsétől Budáig a királyi menyasszonyt.

De volt is «mit» kisérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari személyzetét, s azoknak a parádés czókmókját. A királyleány nyolczlovas piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délczeg, amazoni termetü «Mineróna» herczegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarka-barka szerzet bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér, czimbalmos, hárfaverő, bohócz, majomtánczoltató, még hat kutyapeczér is, a kik ugyanennyi pár czorkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár, kürtös, apród, csatlós, hajdu, kengyelfutó, törpe, lyüki és még a gyöngébb fajtából apácza, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló, kártyavetőnő, hajfonó leány, himző, varró-cselédek, egy szóval minden, a mi egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkivántatik.

Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csunyául el volt hanyagolva a török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban, hanem aztán kiadta a pompát a Zápolya kincsek sokasága, a mihez foghatót megint a lengyel udvarnál nem láttak.

A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes bűbájjal nyujtá eléje félkeztyüs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve menyasszonyához. Ellenben, a midőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal üdvözölte, a királynak mondván:

– Ő az én lelki atyám!

(– Átkozott barátja! dörmögé János király Perényihez, hamarább kap csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)

Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő, azonnal, a mint Izabella pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent-György templomában végzék, a hová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga czelebrálta, a kinek ez a kitüntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán és Brodarics elébbvalók voltak.

Elérte hát azt Fráter György, a mi után egész életét törte, hogy a második sakramentumot is átadhatá annak a nőnek, a kit már a keresztelő medenczénél kiválasztott, nem magának: az országának, hogy királynét csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve!… Huszonegy esztendeig következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a fátummal, és leküzdte azt… És ime most kinyujtja reá áldó kezét, – «a mű be van fejezve.»

… Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyult az éjszakába. A nagy trónteremben a magyar és lengyel igreczesek felváltva hangicsáltak szebbnél-szebb nótákat, a fiatalság tánczra kerekedett, járta a palotás, a mazur, a minét, meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifju leventék egymással versenyezve vitték tánczba. Minden tánczhoz más öltözetet váltott a királyné. A táncz-szünetek alatt a bohóczok, olasz jonglőrök játszottak komédiát.

De a király is helyt állt magáért, tánczolni nem szeretett, ellenben reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.

Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást, a király a bratinázást, s akkor mentek, kiki a maga szobájába, nyugodni.

Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot éjfélig. Akkor elhagyta a vidámság termeit. Csak egyedül ő neki jutott eszébe, hogy ez a lakodalmi nap épen húshagyó keddre esett. A hogy Szerémy följegyezé. Farsang utolsó napja! Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazó szerda… Haza ment a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a fehér csuhát, a faczipőt, s botját kezébe véve, kiment a «német temető» kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját, a pálosok kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a táncz. A szép kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy ujra betetőzze. Hanem a régi carcerek megmaradtak. Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg remete, a kiről az egész tájat «remetevölgynek» nevezték el. Ezt kereste fel Fráter György a hires királyi lakodalom éjszakáján.

Talán épen abban a földalatti oduban térdepelt a remete lábainál, gyónását végezve, a melyben egykor lángoló hallucinatióit végig álmodta, Dózsa György fantazmagoriáját.

Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán, friss hóban, mezitláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, absolutiót keresni… egy erdei remeténél.

Valjon nem azt mondta-e a remetének:

«Megbántam, a mit egész életemben tettem, midőn a végére értem.»

Meggyónni lehetett volna azt más papnak is, de megvallani nem.

Másnap délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos «kárlátó», «tyúkverő», melynek végeztével az egész királyi udvar felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.

Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely egészen megtelt a király nemesi kiséretével. A polgárság közül senki sem lábatlankodott, külömben is hátul lett volna a helyük.

Itt is Fráter György volt, a ki a koronázási szertartást végrehajtá, az angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. Ez volt a harmadik sakramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.

A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecznek hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, épen nagy bőjt kezdete.

Estenden figyelmezteté is az udvari apácza a királynét, hogy a táncznak ezúttal békesség adassék, s kiki menjen szépen a vecsernye után nyugodni az Úrban.

És eként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, a hol három nap és három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat, az étekfogók kivételével.

Annál sulyosabb megpróbáltatásnak volt kitéve Fráter György.

Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna kisasszony, a királyné főudvarhölgye.

Ismeretes a legendákból Szent-Antalnak a megkisértetése a pusztában, a csábító nőalakot öltött Azraël daemon által.

Hasonló kisértetnek volt kitéve Fráter György, hasonló eredménynyel. Hanem, a mi a legenda iróknak nem jutott eszébe, a midőn Szent-Antal visszaborzadását a daemoni csáb ellenében igazolták, az kijutott Fráter Györgynek.

Mert mi férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve), az erényességre hajlandók vagyunk, de főleg, a midőn a szép asszony jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a «kontót», hogy ennyi kell köntösre, ennyi butorra, kocsira, szinházra, fürdőre, ékszerre: summa summarum, «kétszázezer arany!» ez sok embert egyszerre anachoretává tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!

Fráter György egyuttal kincstartó is volt. Nála állt az ország pénze.

Mineróna kisasszony három napig czirógatta a barátot, lelkére kötözve, hogy mennyi minden uj pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy az egy lengyel királyleány által lakható legyen (rá ment volna az egész adó, a mi a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a czimét sem hagyta hátra, hogy hol keressék?

– De hát mit fösvénykedik úgy a barát, panaszkodék Mineróna kisasszony a királynénak, hiszen János királynak vannak arany és ezüst bányái, sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számu alattvalói, a kik mind adót fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivel hogy a békét mindenfelé megkötötte.

A királyné udvarhölgyei és udvaronczai aztán megállapodtak abban, hogy ez a barát egy valóságos vámpyrja a királynak, a ki annak a vérét szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget világosítani.

A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és ének volt hallható, kinn a piaczon.

A királynénak ez rendkivül tetszett, a király azonban szertelenül felháborodott rajta. Hivatta Szerémy Györgyöt, a káplánját s azt mondá:

– Tudd ki, hogy ki merészel s hogy merészel nagybőjtben virginálni az utczán?