II. Úri Mulatság.

Most jerünk ő nagysága Kőcserepy Dániel tanácsos úr nyári lakába.

Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek szabad mindenféle úri lakásokba hivatlanul belépni; az ember hiába állítja oda a kapust, hiába irja fel nagy táblára: «idegeneknek tilos a bejárás», hiába oszt ki meghivó-jegyeket, melyek csupán a meghivottak személyére szólanak: egy ilyen poéta ember neki indul, se kérd, se hall, keresztül-kasul járja az egész salva guardiát, s még nem elég, hogy maga oda tolakodik, hanem magával viszi egész olvasó-közönségét, a kik között közrenden levő nemesek, sőt tán polgárok és adófizető közemberek is találkozhatnak, s a nélkül, hogy a házi úrnak, asszonyságnak köszönne valaki, összejárják a pompás termeket, – pedig tán keztyű sincs minden olvasó kezén, – benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és hallottakról!! Ez ellen valóban valami decretumot kellene hozni.

Ő nagysága Kőcserepy Dániel úr, vagy mint ő maga szokta irni nevét: Keőcherepy Dániel, ifjabb éveiben épen nem volt a fényüzéshez szoktatva. A kik mernek rá emlékezni, nagyon jól tudják, hogy fiatal korában nevelő volt Pesten valamely polgári háznál s akkor még csak egyszerűen Cserép Dániel úrnak hítták. A ház asszonya éltes matrona volt, s a fiatal nevelő nem restelt kedvében járni; az asszonyság nőül ment hozzá és végrendeletében saját gyermekei kizárásával őt tette általános örökösévé. Az asszonyság azután meghalt, hogyan? mi által? arra senkinek semmi gondja, a gyermekek iparkodtak megélni, ki hogy tudott, a gazdag örökös pedig hozzáfogott pályája egyengetéséhez.

Mint jutott azután azon polczra, a hol jelenleg áll, azt hosszú volna elmondani. Mondják, hogy fiatal korában deli legény volt a tanácsos úr, a hölgyeknél nagy kegyben állott; midőn X. megyében nem sokára tiszteletbeli aljegyzőnek kineveztetett, egész viszálykodást támasztott az ottani szépek közt. Az első alispánnak volt két leánya, a másodiknak volt három: Dániel udvarolt mind az ötnek. Mind a két alispán segíté emelkedni a reményteljes ifjút. Nem sokára aljegyzőből lett főjegyző. A legközelebbi tisztújításon a második alispán meg akarta buktatni az elsőt, ő maga kivánt helyébe ülni; mindkettő Kőcserepyre bízta ügyét s Kőcserepy megbuktatta mind a kettőt. Őt candidálták harmadiknak: azok kimaradtak mind a ketten, s ő lett az első alispán. Innen már csak egy lépés volt a tanácsosság. Nem sokára újra megházasodott, természetesen sem a két, sem a három exalispánkisasszony közül nem választott, hanem elvett egy excellentiás úrhölgyet, szépet, gazdagot és büszkét és jelenleg az első házak egyikét ő tartja Pesten.

Mindezen mendemondákhoz részünkről egész részrehajlatlansággal hozzá kell tennünk azt, miként Kőcserepy úr kitünő észszel bir, melyhez oly erős akarat járulván, mint az övé, épen nincs mit csodálkoznunk azon szerencsén, mely őt életútjain kisérte.

A körülmények ügyes felfogása, az alkalmakat felhasználni tudás, ügyesség mások érdekeit a magunkéival összekötni, s elég higgadt vér a legszorosabban összefűzött viszonyok kötelékeit is szétvagdalni, mihelyt észreveszszük, hogy mi húzzuk azokat, nem azok minket, és más egyéb fel nem számítható értelmi eszközök nem egyszer mutatták már csodáit a gyors emelkedésnek, s nem kell hinni, hogy az ily hirtelen felemelt alakokat a magasokban lenézik, sőt félnek tőlük, mert nem tudják, hogy meddig fognak még haladhatni? A felsőbb körökben épen a parvenuk imponálnak legjobban; mindenki megdöbbenve gondol rá, hogy ez az ember önmaga vetette fel oda magát, hová más embert a jó Isten helyezett.

Kőcserepy úr háza egyike a leglátogatottabbaknak, az ő termei a divatvilág oraculuma. A míg ő meg nem kezdi estélyeit, addig botrány volna másnak elkezdeni a saisont; a ki fényes tánczvigalmairól kimaradna, azt a carneval minden gyönyörei nem lennének képesek megvigasztalni; a mi Kőcserepy úrnak és excellentiás úrnőjének tetszik, az divattá lesz és azt mindenki utánozza, szépnek, nagyszerűnek találja.

Hanem egy gyöngéje van a nagyságos úrnak; azért mondjuk ily egyenesen gyöngének, mert ő maga büszkeségét helyezi abban. Első neje pesti polgárnő volt; kereskedő özvegye. Nevelő korából sok kellemetlen emlékei maradtak ezen circumspectus urak irányában, kik megboldogult első neje házához jártak s az asszonyt bölcs beszédekkel iparkodtak azon lépéstől visszatartani, hogy gyermekei nevelőjéhez nőül menjen s később sok bajt okoztak neki a végrendelet végrehajtásánál, a kitagadott gyermekek javára tanúskodva, pörlekedve, a mikor is sok kellemetlen igazságot szemébe mondogattak a fiatal úrnak.

Azóta a szerencse igen felvitte a derék úr dolgát, s midőn másodszor visszatért Pestre, már akkor éktelen magasságban állt valamennyi fűszerszámos, építész, kalmár és borkereskedő felett; de soha sem birta nekik elfeledni még most is a régi megbántásokat, az akkori dölyföt, s jó alkalma volt azt minden lépten visszafizethetni.

Palotáját oda építteté az ő házaik sorába s az pompásabb volt valamennyinél; a jó sógorok mindennap látták őt pompás fogatú hintajában elmenni és megjönni. Hátul aranyos hajdú állt a bakon. Az egykori nevelőnek jól esett arra gondolni, hogy az atyafiak mennyire irigykednek most rá.

Többen a jámbor polgárok közül szorgalmuk és szerencséjök után nem megvetendő vagyonnal birtak s bárha a közrendű ember nem ért is ahhoz, hogy gazdagságát feltünő módon tudja felhasználni, de a jóllét és kényelem előtte sem ismeretlen.

Már néhány évtizedtől fogva, a mióta Pest élénkebb iparral és kereskedéssel birt, szokásuk volt a tehetősebb pesti polgároknak a budai hegyeken telkeket vásárolni, azokra kerteket, mulató lakokat építeni. Kiknek keresetök módot nyújt szerzeményök fölöslegét élvezetekre fordíthatni, de épen e keresetmód nem engedi őket lakhelyüktől hosszabb időre eltávozni, azokra nézve nagyon czélszerűen vannak kigondolva e nyári mulatókák. Senkitől nem függő urak nyáron jószágaikra, vagy fürdőkre mennek; más ember, kinek urodalma egy bolt, vagy néha csak egy toll, ott keres zöldet, a hol közelebb találja, s a honnan, úgy szólván, haza láthat.

A pesti polgárság tehát régóta, mint az igéret földét, ismeri a budai Svábhegyet, s közelgető tavaszkor valódi lelkesüléssel beszél a már lombosuló fákról, a friss forrásvizekről, mikre gondolni is gyönyörűség a pesti kutak kénköves és salétromos vize után, a zengő fülemilékről, a szép kilátásokról és a fölséges levegőről, mely minden betegséget meggyógyít, melytől úgy nő az ember jó kedélye, mint a fű, melytől a gond, hypochondria, hæmorrhois eloszlik, mint a köd; még a szegényebb is félmérföldes útat tesz odáig esztendőben legalább egy párszor, hogy puha fűben fekve, költhesse el szerény vendégségét.

Mihelyt néhány vonást ismerünk Kőcserepy úr ő nagysága jelleméből, mindjárt könnyen kimagyarázhatjuk, miért volt ő neki kedve épen ez igénytelen hegyek közé pompás villát építtetni?

Hadd lássák azok, kik egykor úgy hatalmaskodtak fölötte, irigyelt uraságát, legyenek nyomasztva az úri fény által, melylyel nyomorú svájczi házaikat háttérbe szorítandja, ne járhassanak mezei pongyolájokban, ne merjenek öszvéreikre ülni, attól tartva, hogy az ő látogatóival találkoznak; legyenek megfosztva attól a büszke érzettől, hogy ott a hegyek között ők a legnagyobb urak, s legyenek kénytetve őt még ott is vagy kerülni, vagy süvegelni.

E szándéka kivitelében sok nehézséggel kellett találkoznia. A jámbor atyafiak, a mint észrevették, hogy közibök akar telepedni, mindenütt meghiúsíták vásárlásait, elsőbbség jogán kettős-hármas árát adva, elütötték kezéről az alkudott földet. Végre egy nagy darab kopár telket sikerült megvásárolnia, melynek úgy felverte az árát, hogy a kinek épenséggel nem az ablakon repül be a pénze, nem igérhetett rajta túl. Rajta hagyták a jó atyafiak, elvárva, hogy mit fog azzal kezdeni?

Az egész földdarab száraz, apró kővel volt terítve, melyet vadzsálya és lapu nőtt be itt-ott, s mentül tovább ástak, annál keményebb kőre akadtak, mind a két oldalát vízmosás rongálta, s fű sem termett azon ember emlékezetére.

A tanácsos úr egy pár év alatt paradicsommá alakítá e boszorkány-szombatokra való helyet. Pénzzel mindent meg lehet nyerni, még a természetet is. Száz meg száz munkást fogott a dologhoz, a köves réteget szekerekre rakták, azzal betölték a mély vízmosásokat, ezernyi ezer szekérrel friss erdei földet hordtak a sovány telepre, az omladékos helyeket kőfallal keríték, az ország minden részeiből kész termő gyümölcsfákat szállítottak nagy gonddal és költséggel a kertbe, melynek közepén pompás keleti idomú kastély emelkedett, s néhány év alatt a puszta, kopár helyen virágos ligetek, gyümölcsös facsoportok, pázsitos szakaszok, nemes szőlőlugasok támadtak mindenfelé; egy valódi paradicsom, melynek látása önkénytelen sohajra fakaszt mindenkit, kinek hasonló nincsen.

A szomszéd villák és kertek természetesen el voltak e pazar szépségek által homályosítva, hanem a jó atyafiak vigasztalták magukat azzal, hogy a míg a tanácsos úr itt tizenkét holdból álló kőbányát narancsligetté alakít, addig excellentiás nejének szathmármegyei jószágát félmillió adóssággal terheli, s az uradalmaiból előállítandó gyapjut már hat évre előre elvesztegette; a minél okosabb lett volna otthagyni vadzsályának és lapunak a kietlen földet, mint hiú pompával telepíteni meg, a minél még Semiramis függőkertjei sem kerülhettek nagyobb fáradságba. A tanácsos úr valahányszor egy saját kertjében termett almába harap, elmondhatja, hogy arany almát eszik és ezüst homokon jár.

Ilyenfélékkel vigasztalta magát a jámbor irigység…

Az 1837-dik év nyarán különösen nehéz okai voltak a környékben lakó szomszédoknak mindenféle keserűséggel nézni a szomszéd pompás kertre.

Ezen év tavaszán, midőn minden gyümölcs szépen növésnek indult már, május derekán nekijött három éjszakai fagy, s a gyümölcsfák mintha le lettek volna forrázva, elfagytak mindenütt, a gyümölcs lehullott, szomorú szürettel terítve a földet, a levél összezsugorodott, minden gyöngébb, kényesebb fa lehervadt lombbal állt, megfakulva, elpusztulva.

Csak a nagyságos úr kertje maradt zölden, ő ama kegyetlen fagyos éjszakákon fogadott embereket küldött ki kertjébe, kik minden fa alatt nyers szalmakötegeket gyújtottak meg, a mikből felszálló sűrű füst nem engedé oda tapadni a vészes zuzmarát. Ezrekbe került e fáradságos munka; de midőn az általános romlás szomorú képe a lehervadt környéken meglátszott, Kőcserepy parkja, kertje zöld volt, mint a paradicsom, s midőn az egész vidéken egy gyümölcsöt nem lehete látni a fán, augusztus vége felé az ő fái meghajoltak a sárga-piros gyümölcs terhe alatt, s a gyönyörű lugasokon ezerszemű mosolygással ragyogott az érett szőlő.

Híre volt messze vidéken a boldog kertnek, senki sem dicsekedhetett hasonlóval, az emberek messze földről eljöttek engedelmet kérni, hogy megtekinthessék ezt a rendkívüli tüneményt, úgy hogy alig lehete kétségeskedni a siker felől, midőn augusztus huszonkettedikén, a nemzeti szinház megnyitása napján, a tanácsos úr az egész pesti úri világot meghívta kertjébe vidám mulatságra, miszerint azok közül senki sem marad el, s amaz ünnepélyen mentül kevesebben fognak jelen lenni.

Mire mi megérkezünk, már akkorra igen szép számú társaságot találunk összegyűlve s szétoszolva a Kőcserepy-mulatókertben; mint az illedelem hozza magával, először is a mulató-lak csarnokaiba lépünk, csak azután keressük fel a labyrinth-parkokban, gloriettekben és remeteségekben tanyázó csoportokat.

Az előtornáczban, melyről kifeszített nagy khinai csíkos ernyő tartja vissza a nyári napsugárt, egy csoport ácsorgó inason kell keresztül törtetnünk, kiknek változatos egyenruhái ha érdekelnek valakit, azokról igen helyes fogalmakat szerezhet magának, hogy ha egy kolibri-gyűjteményt meglátogat.

Uraságok jöttére hirtelen rendbe szedik magukat és illendő orczákat öltenek, s ha azokat bekomplimentozták az ajtón, ismét összeállnak nevetgélni, beszélgetni; kinek milyen ura, asszonya van, hányszor főznek itt és itt a cselédek számára darapépet, melyik kisasszonynak hogy kézbesítik a szerelmes levelet? mit szoktak beszélni az elutasított hitelezők ennél meg amannál? Ebből meg amabból az úri házasságból miért nem lett semmi? Gróf így és így mennyivel adós a szabójának? Báró ez amaz mivel mosdik, miben fürdik? s több efféle. Szakácsnéról, szobalányról nem fordul elő szó: ez uraknak való thema, inasoknál derogál.

Mi azonban menjünk beljebb.

A nagy teremben, melybe innen belépünk, meglepne bennünket a pazar pompa, mely a függönyök arabeszkjeitől a padozat hímzett szőnyegéig a legválasztékosabb izléssel van felhalmozva (mert nem elég a pompát megvenni, annak elrendezésében rejlik az úriasság bűvészete és azt eltanulni nem lehet, ugyanezen díszkelléket egy épicier úgy rakná sorba, hogy terme hasonlítana valami műkirakathoz, míg az excellentiás czímben nevelkedett úrhölgy izlése után úgy tünik az fel, mint egy tündérpalota, minőt csak ama légi tündérkék tudnak összeszőni, fonni aranyból, ezüstből és selyemvirágokból s nem engedik e titkot eltanulni senkinek). Minden meglepne bennünket, ha szemeink világát más előbb való ragyogvány el nem vette volna. Mennyi báj, mennyi kellem! Akárhová tekint a szem, elragadó szépségekkel találkozik. Oh az úri körök delnőinek szépsége, bájai előtt meg kell hajolnunk. E nemes mozdulatok, e biztos, könnyűded társalgás, e hódító fensőség egyedül az ő sajátjok. Az ő arczaik gyöngéd vonalmait nem hatja meg az ártó napsugár, sem az aggasztó életgondok; ifju éveiknek nincs egyéb feladata, mint a lélek nemesítése s annak meg kell látszani az arczon; az ő körükbe nem viszik át ifju lovagjaink azt a csintalan társalgási modort, melylyel alsóbb osztályainkat megtisztelik; ők egy ideál-életben élnek, nem csoda tehát, ha ideállá válnak magok is, annyira, hogy még a feketevérű momusz-ivadék is elveszti láttokra kritikája fegyvereit s elfelejti, hogy olvasói még nincsenek bemutatva a díszes társaság előtt és viszont.

Szerencsénkre a komornyik kisegít bennünket e zavarból, ünnepélyes jelentés hangján hirdetve egy újon érkezett vendéget:

– Báró Berzy Tivadar úr ő méltósága.

S belép ezzel egy mindenkitől ismert és mindenkitől szeretett egyéniség, tornyos hajbodrozattal, geniális arczvonalmakkal, miket tökéletesen exoticussá tesz szétfésült, fölfelé álló bajusza és csupán alsó ajka alatt meghagyott szakálla, mintha három festő-ecsetet ragasztottak volna oda három szögbe; különben en profil is meg lehet ismerni a minden phantasia határain túl magas inggallérokról, hanem ilyenkor tulajdonképeni arczából nagyon keveset lehet látni; növelni látszik érdekes feltünését az is, hogy ő soha sincs úgy öltözve, mint más földi ember. Jelenleg sötétkék frakkot visel, szűk, kézcsuklóig érő ujjakkal s hátul egymáson keresztbe hajló szárnyakkal, nyaka körül a roppant hőség daczára pompás fehérselyem shawl van tekerve, mely festői ránczolatokban vész el fehér mellénye hajtókái alatt, elől egy roppant melltűvel levén keresztül szúrva, mely Atlaszt ábrázolja, hátán a földtekével. A feszes, bokáig érő fekete kamáslik rózsaszínű koczkás selyem harisnyákat engednek láttatni, a ragyogó czipők körületéig, s a mi legkülönösebbnek fog előttünk tetszeni, az, hogy füleiben függőket visel, még pedig nem apró arany karikákat, minőket férfiak szoktak egészségi szempontból viselni, hanem hosszú gyémántos csüngőket, a mik bizonyos indu kaczikai jelleget kölcsönöznek az ifju lovag külsejének.

Egy pillanat és ő otthon van a teremben. Ő előtte senki sem ismeretlen, mert a kit ő nem ismer, az előtte nem létezik.

Már most csak tartsuk magunkat mellette, ő mindenüvé el fog bennünket hordani, a hol csak egy érdekes személy van, s ilyenformán a legkényelmesebben eligazodunk ez előttünk ismeretlen világban.

Legelső a házi asszonyság és háziúr, kiket a geniális báró üdvözletével megtisztel.

Eveline – ez a méltóságos asszony neve – kegyesen leereszkedő pillanattal fogadá az ifju lovagot, ki utánozhatlan fő- és derékhajlással mutatá be tiszteletét. Kőcserepy úr két lépésnyire eléje ment s megszorítá az érkező kezét, először egy kézzel, azután kettővel s kedves barátjának czímezte őt.

Kőcserepy úr élte virágában levő férfinak látszik, noha valóban már meghaladta az ötven évet, hanem az igen ügyesen szerkezett gesztenyeszín hajzat, a simára borotvált arcz, s a hibátlanul kipótolt fogak sok évvel fiatalabbnak mutatják s első tekintetre feledtetik a termet alsóbb kerületének palástolhatatlan domborodását. E mellett amaz örökös édes mosoly az arczán, mintha ő volna arra hivatva, hogy mikor a nap nem süt, arcza mosolygásával világítsa a földet. Határtalanul örvend, hogy kedves vendégei nem vetették meg szerény meghivását; de a milyen mélyen meg tudja hajtani fejét, olyan magasra is tudja azután emelni s minden bók után visszavárja a viszonzást.

Engedjük őt most másfelé mosolyogni, újabb érkezőket boldogítva édes szavaival, édes tekintetével, mi pedig folytassuk körutunkat a báró kalauzolása mellett.

A méltóságos asszony egy negyven évet meghaladt delnő, ki korának daczára még mindig tökéletes szépség, legrégibb ismerősei sem találnak rajta egyéb változást, mint hogy idomai jobban megteltek. Szabályos arczvonásain mindig ugyanazon kifejezés, melyet ő maga kiván annak adni, nagy fekete szemei úgy tudnak az ember beljébe nézni, s úgy tudják őrizni, hogy rajtok keresztül ne nézhessen az ő lelkébe senki.

A bárót egy mosoly illeti e szép hideg arczról. E mosoly rá nézve is oly keveset jelent, mint másokra, de ő túlboldognak érzi magát általa.

– Méltóságos asszonyom, csak egyet sajnálok e mai szép napon és ez az, hogy miért nem kereszteltek engem Ádámnak.

A delnő kérdőleg tekinte a furcsa lovagra, míg a többi közel állók kiváncsian fordíták oda fejeiket, várva, hogy mi baja neki a keresztnevével.

– Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!

– Valódi byroni gondolat! kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova beszélni, s máshova hallgatni. Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet? arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma különcz lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr általjában semmiféle sem kül- sem belföldi költővel nem sokat törődött, de azért szerette mutatni, mintha mindannyit ismerné.)

A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett matrona, ki már végképen lemondani látszott minden igényekről a női szépség iránt, mert még csak a divattal sem kivánt előre haladni, ugyanazon levendula-szín selyem öltönyt viselvén most is, melyben a bécsi congressuson jelen volt; alig birja már magát tartani karszékében s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bir tenni; de azért most is vágyik a népes társaságok után s úgy örül, ha az ezüst kürtön keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bir hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.

– Mit mondott Alfréd? kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek. Elménczséget mondott Alfréd megint? s e mellett sikerült a báró frakkjának egyik szárnyát elkaphatni, s annálfogva magához húzni, míg a hallótülköt füléhez illeszté.

A megfogott lovag belekiáltott a hallócsőbe:

– Legalázatosabb szolgája vagyok, madame.

– Ah, ön igazán elmés ember. Viszonza az éltes delnő, olyan szívesen kaczagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek.

– Tehát ön a casinóból jön?

(Azt értette, hogy a báró a casinóból jött.)

– Én nem, hanem Misztizláv onnan jön; viszonza a kelepczébe került lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatal embert, a kin a világon semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszülei a magyar naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének első öt betűjével czímezik. Jó contratánczos és tánczol akárkivel, csak mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól, hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.

Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a tanácsosnéhoz, könnyedén annak széktámlájára téve kezét.

Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat kisérnek sugáraikkal. Két lányka sétált végig a termen, karját egymáséba öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas, délczeg alak, szánalomra méltó szépség! A ki ez arcz szokatlan piros tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, a ki ez alaktalanságig összefűzött derekat táncz közben átkarolja s érzi ujjain keresztül azt a lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden tánczvigalom után vér szokott jönni ajkaira s hosszú füzértánczok közben hallhatják tánczosai azt a veszélyes, száraz köhintést, a mi a koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?

A másik lányka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony. Arcza hosszukás, halavány, a titoktartás és érzékenység két félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki búskomolyság van kifejezve, alabastrom homloka, keskeny, finom szemöldei összhangzó széppé emelik többi vonásait.

Ez az excellentiás asszony leánya, második férjétől, a tanácsos úrtól.

Vilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik és ők mégis együtt járnak s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, soha sem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva s így a két lányka a legjobb barátné együtt, a hogy mondani szokás.

A báró észrevette a tanácsosné arczán azon gyöngédséget, mely leánya láttára e márvány tekintet hidegét szelidíté s felmagasztaltan mondá, az anyához fordulva:

– Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arcz egészen hasonlít Anjoui Hedvighez, kinek arczképét a krakkói székesegyházban láttam.

Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui Hedvig?

– Egy szent és egy királynő! mondá báró Berzy, mintha Kőcserepy úr gondolatjára felelne s félszemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.

A két lányka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék, hogy híva vannak és odasietni s megkérdeni, hogy mit parancsolnak rokonaik? A tanácsosné arczára komolyságot erőltetett vissza, mert a leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja kényezteti, Ilvayné néhány szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja chapeaubas-ját s azzal a két sylphiddel együtt tovább lejt.

Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba s szép szónoki tűzzel mondá el a hallótülökbe ordítva, a mik egy hét óta történnek a casinóban, saját véleményét rendesen az által téve érvényessé, hogy a hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: «nemde nagysád?» mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy a miket mondott, azok mind igazak, s tán felét szívesen elengedné magától disputálni.

Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká birja tenni a derék asszonyságra nézve, lassankint oda vonta a társaság nagy részét, mi nem kevéssé növelte az ifju absentium ablegatus kényelmetlenségét.

– Apropos! kiálta beszédébe egy új hang. Apropos! mai nap Pesten valami magyar theatrumnak kellene megnyílni, vagy mi?

Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki a felől értesülve lenni, vagy sem? s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla?

Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végig nézni a kérdezőt.

Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő csak «tekintetes», mert a mellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak, híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és a mellett merész, vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.

Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal hatalmasan gesticulál, arcza neki hevül és a füle hegyéig piros lesz; nagy indulat-rohamokban a lábahegyére emelkedik s általában úgy szokott minden emberrel beszélni, mint a criminalis rabbal.

– Nos? nos? nem hallott ön róla semmit? vallatá a szorongatott ifjut, fel-felemelkedve sarkairól. Az lehetetlen. Hisz ön a casinóból jön, a casinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy a mely magyar főúrban csak egy csöpp önérzet van, annak jelen kell lenni a megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet alatt? Mi köze az önérzetnek a theatrálistákhoz? Még megérem, hogy hazafisági actust csinálnak ebből is.

A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy lármázik e finom társaságban, s e végett mosolyogva mondá neki:

– És pedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni ez estén közöttünk.

Maszlaczky a helyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva s még magasabban kezdett beszélni.

– Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy a midőn önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.

– Fiscalis úr, szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont, Szentirmayról nem jó fenhangon beszélni.

A tekintetes úr erre mellényébe dugva kezét, magas pathosszal felelt:

– Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s a mit kimondtam, azt megállom. Szentirmay jól tud lőni, vágni, én pedig jól tudom, hogy arra valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dicasteriumok, hogy a honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.

S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replicák kevéssé érdekelhetik, feléjök fordulva mondá:

– A midőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom társalgás és vonzó arczok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a választás jól nevelt emberre nézve, ha vajjon a nagyságos tanácsos úr és excellentiás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre, vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.

Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.

– Oh kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek és ámbátor helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jóllétét, de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más napra halasztottam volna azt.

– Oh! e miatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat, sietett közbevágni a fiscalis úr; én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt kellene is választanom, nem mennék oda soha.

A tanácsos úr újolag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiui vállalatot kész volna pártolni, csak hogy nem jól kezdik.

Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani, azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkisérleni.

Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet, künn kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a terracera Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a Császárfürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más fürdőre nem jár.

A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a juratus, ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem engedheté, hogy a juratus főnöke mellett foglaljon helyet.

A mint a hintó megáll, – a juratus kipattant az üléséből s lesegíté principálisát.

A főispán úr rövid, zömök férfiu volt, rendkivül kurta nyakkal és széles vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt és ripacsos, mint a kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a két felől három-négy ágra válik és sűrű sörtekemény haját semmi fodrászi tudomány sem birja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy sisak-ellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét s úgy teszi lábát a földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy hangzik, mint a ki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos; nem igen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott bánni, s nem válogatja a szót; irása olyan, mint az aztek hieroglyph, csak az tudja olvasni, ki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon irni, tanuljanak mások olvasni; viseletében nem igen szokott figyelmes lenni, ime most is egy nyári szürke otthonkában jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen melegben senki kedveért sem öltözik.

A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát ölteni s úgy kardosan követni főnökét, két lépésnyi távolban egész az előszobáig.

– Audiát! Kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a princzipális; audiát, itt marad az előszobában. Várakozik, a míg parancsolok.

A fiatal joggyakornok meghajtá magát s kardját lecsörrentve maga mellé, ott állt meg, a hol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nem igen iparkodtak halkan tenni megjegyzéseiket.

– Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak, szólt báró Berzy kurta groomja, czombszárig érő vörös mellénye zsebeibe dugva két kezét.

– Nem hajdu ez, hanem jurátus, igazítá ki egy vén urasági huszár.

– Mi az a jurátus? kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul tartott valami magyar lord.

– A méltóságos urak fő-pipahordozója, felelt egy fürgöncz komornyik, kit szép gyereknek tartottak az úri körökben.

Erre kaczagni is kellett egy kicsinyt.

A jámbor jurátus csak hallgatott és pirult. Hol a jobb lábára, hol a balra állította magát s philosoph kedélylyel pödörgeté azt a kicsi bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.

A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a főispánnál félfejjel kisebb alakot mutatott, a midőn nagy tekintetű vendége kezét megszorítá s csak akkor emelé ismét fejét még egyszer oly magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek: látjátok, ez is az én vendégem!

Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiusága kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és czifra gombokat aggat magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát s ezek a válogatott delnők és hazafiak ugyanazon czélra vannak összegyűjtve, mire a ritka szépségű rhododendronok, muzsikáló órák s más afféle csecsebecsék.

A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, a mit most is bizonyít az által, hogy senkinek a köszönését nem fogadja el. A mint a házi úr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé meghajtja magát, a mennyire tőle telik s mormog magában valamit, a mi hasonlít egy «alázatos szolgájához». A tanácsos úr hátra lép, szabad tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg is kezd e szavakkal:

– Disznó meleg van, méltóságos asszonyom.

S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt üstökét s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, a melyikből kihúzta.

Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli, miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak, mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy szinte elsápad tőle.

– Bolondul kérdezősködöl Miszti! súgá fülébe a báró. A főispán papucs alatt van oda haza és semmi sem genirozza annyira, mint ha neje felől tudakozódnak, miután az teljesen saját akarata után jár.

A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó haraggal a compromittáló kérdésre, azután ki is tört:

– A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki okvetlen az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek utána! S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet sodorintott rajta nagy mérgesen. Én életemben még nem voltam, nem is leszek komédiában soha, – soha! És mintha nem tartaná kétszeri állítását elégnek, harmadszor is elkiáltá – soha! s egyet ütött utána az öklével a levegőbe – nagyot.

A komornyik halk jelentése hangzott közbe.

– Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!

E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan meglepetetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos meghívására, még pedig egész családjával, nejével, leányával, sőt gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni; ezt senki sem tartaná valószinűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek fogadta volna el a meghívást? Már pedig megfoghatatlan marad, hogy a mire ő maga annyi szenvedélylyel biztatott, toborzott másokat, onnan épen ő maga maradjon el?

Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott diadalát és sietett eléjök, őket elfogadni.

Mindenki, még a ki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé, s kiváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, a hol legkevésbbé volt feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.

Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de bizalomra gerjesztő arczvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő vont maga után nyomot, közepén a két szemöld között a gondolkodás, a mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, a mi férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nem igen viseltek, némi exoticus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s ez is valami ellenzék jegynek tekinteték.

Neje, Flóra grófné, harmincz éves lehet ez időben, szép nemes arcza csak annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonzalma hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő, minőnek ifjukori ismerősei látták, arcza és szép álla gödröcskéi nem is engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.

Leánya, a tiz éves Katinka sokban hasonlít hozzá, a kik Flóra ifjukori vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arczán; azt a gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a nyugodt, szeretetreméltó ajkmetszést. A lányka egyszerű perkail ruhába volt öltözve, mert jobb izlésű nagyjaink bármily gazdagok is, leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyem-viselést.

Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával együtt annak nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő szigorúságot mutatni a világ előtt és nem bízza az anyai gondokat egészen másra.

A család negyedik tagja a mi Kárpáthy Zoltánunk.

Valóban van oka rá a kiváncsiságnak, hogy őt közelebbről megtekintse.

A férfigyermekek rendesen legkevésbbé szépek, legügyetlenebbek az úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és még nem nyerték meg az ifjukor deliségét.

A fiatal Kárpáthy e tekintetben kivétel.

Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik, minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arcza leggyönyörűbb vegyülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak, arczvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom, csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a férfi-lelket.

– Szép gyermek! gyönyörű fiu, mondogatják körül, a kik látják; lehetetlen, hogy ez… a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban, arczkifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy idomul ideálja mintájába s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvencz oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, a mi neki jól illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle az orrhangokat; sőt a figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei? annyira magukon hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószinűbb ez az átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s a kit annyira szeret, bámul, imád, hogy már hatéves gyermek korában eltanulta megyegyűlésein tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf gyermekei előtt.

A bemutatások, elfogadások kölcsönös általános mondatok után elvégződnek, Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró, a főispán és a házi úr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen eltünt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.

– Oh be kedves gyermek; ha az én unokáim közül valamelyik ilyen szép, ilyen deli volna! szól az őszinte asszonyság gyöngéden megsimogatva Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér halántékaira. Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? hallom, hogy utazni voltak Londonban, Párisban. Rossz útjok volt ugy-e? Zivataruk is volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiu.

Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arczjátékkal festi le előtte, hogy a jó néne siketsége daczára is megérti azt, s elhallgatná ezt a fiut napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón beszélget vele s nem nevet háta mögé, vagy épen szemébe, mint a többiek; úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit s csak néha sóhajta egyet: miért az ő unokái is nem ilyenek?

– Ejh Zoltán, Zoltán! hagyd ott már az öreget s gyere a kisasszonyokhoz! kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság unokáinak, Czirányi Emanuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel idősebb fiu nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a többi, a ki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott ideáljának s a mit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül tetszik magának.

Zoltán komoly arczczal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az öreg asszonysággal.

– Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgy sem hallja! kiálta az ifju fád, nem iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, hogy mások e szavait elménczségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, oda lépett hozzá szelesen s kirántá azt az agg nő kezéből. Ugyan grószmama, ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öreg urat.

Zoltán megcsókolá az öreg kezét s úgy távozott el, Emanueltől vonatva.

– Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emanuel, mondá a fiatal bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élcz volt.

Emanuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E dicsekedést nem is mulasztja el s ha két-három kortársára akad, azoknak van mit hallgatni a felől, hogy minő vignette alatt lelhető a legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott tánczpróbákon és gyermek-koncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szülei ellenében. Némely főrangú ifju soha sem volt gyermek, mert kicsiny korától fogva gavallérnak nevelték.

A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött Zoltánt s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyukszemeit, sietett őt bemutatni az ifju társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.

Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lányka előtt meghajtotta magát. Oh higyjétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy okos szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka arczát keresé fel, ki vigan nevetve, kaczagva beszélgetett Emanuellel, gyermetegen, könnyelműen, a hogy életkorához illett.

Zoltán alig tudott mit szólni a lánykához, kit mulattatni kellett volna, míg Emanuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel szavait kisérje.

– Jerünk ki innen a szabadba! szólt Katinka kedves szökelléssel ölelve át társnőjét, s ragadva magával kifelé. Én nem szeretek a szobában lenni, mikor odakünn oly szép idő van.

Emanuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is magával ragadta.

– Látod, oktatá fiatal társát, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt mind a két leánynak elcsavarom a fejét.

Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyilt kihívásnak kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő kicsikéjéről, – a hogy nevezni szokta, – egészen más fogalmai voltak; ő is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára megtartogatá még kis gyermekkorában legizletesebb csemegéit, legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvencz mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára fűzve vezethetett Pest utczáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell elébb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyan formán érezte magát Emanuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablak-üveget kaparna körmeivel.

Katinka vígkedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták Emanuel bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepét kergetve, s szívéből kaczagott, midőn Emanuel, ki el akarta fogni a lepkét, keresztül bukott egy baraczk-sövényen, zöld foltot ejtve fehér pantallonja térdén. Úgy kell neki, mondá magában Zoltán, ki míg az andalgó Vilmát kisérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a fiatal szeleburdit.

Emanuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy thearózsát leszakítva, azt ajándékul nyujtá Katinkának, mit a leányka könnyelműen tűzött hajfürtei közé. Ez roszul esett Zoltánnak. Alig birta kedvetlenségét eltitkolni. Katinka megpillanta egy hintát s pajkos örömmel szökelt föl belé, aztán Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé és hintázzanak együtt. Vilma e közben észrevette, – mert mindenre úgy tudott figyelni, – hogy Zoltán szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött s ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiunak nyujtá azt.

– Önnek tetszik e rózsa, ugy-e bár? Van még rajta több is.

Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, még egyszer oly rossz kedvű lett, látva, hogy Katinka még sem akarja azt észrevenni.

A két leány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emanuel, mint igazi gavallér, hirtelen sietett rajtuk segíteni s megragadta a hinta kötelét, a mivel azt nyerte, hogy szép barna svéd keztyűje keresztül repedt s a hinta még sem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.

– Ugyan Zoltán! kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összevont karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel; mit nézed a nyomoruságunkat és nem segítesz? aztán mintegy édesítőül monda: Ugyan kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…

Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjoncz s megragadva izmos kezeivel a csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két leány sikoltott, mintha félne s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa még erősebben a hintát. A diadal ezuttal az övé volt.

Mikor aztán a fiu elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak szélét s egy percz alatt megállítá azt; azután kezét nyujtá a lánykáknak a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben s engedi karcsú derekát körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a tulsó oldalon szállt le, mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emanuelnek kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.

Azzal a két leány előre futott. Emanuel kedvetlenül kezdé el magát azzal mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszi rózsák fejeit csapkodá el s blasirt kedélylyel sipogá:

– Ejh, milyen fád az olyan mulatság, a hol táncz nincs; csak már ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, a hol nők is vannak, ott az ember kedvére még csak nem is pezsgőzhet.

A két lányka pedig, a mint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni:

– Te Katinka, kérdé Vilma, rokonod neked ez a Kárpáthy?

– Nem épen; szólt Katinka mosolyogva.

– Akkor hát kedvesed.

– Ah, te bohó! szólt Katinka szeme fehéréig elpirulva; hiszen rokonom…

Látva, hogy Zoltán utánuk siet, hirtelen eltüntek a verandába.

Mire Zoltán az előszobába ért, már akkor nem látta őket s a mint széttekinte utánok, megpillantá maga előtt Tarnaváry jurátusát.

A szegény fiu meg volt már főve a kánikulai melegben, a feszes attilában és a cselédek elménczkedéseiben, s nem tudta, hogy hová nézzen, a hol senkit se lásson.

Zoltán egyszerre örvendve lépett hozzá, s megragadá kezét.

– Kovács! kegyed itt van? Nem ismer rám ugy-e? Én vagyok Kárpáthy Zoltán. Nem emlékezik rám?

A jó fiu egészen meg volt lepetve e megszólítás által s alig tudta magát feltalálni, hogy mint fogadja azt.

– Nem emlékszik ön, mikor Szentirmán volt ünnepi szónoklatokra, mennyi minden szép dalra és versre tanított engem?

– Oh igen, igen, monda az ifju, de az olyan régen volt.

– És lássa, én mindjárt ráismertem önre, pedig most egészen más öltözetben van, mint akkor. Milyen jól néz ki e magyar ruhában; úgy szeretném már, ha én is jurátus lennék; ugy-e bár, ön királyi táblai jegyző?

– Igen. Méltóságos Tarnaváry főispán úr oldala mellett.

– No akkor nem csodálom hát, hogy önt az előszobában hagyták, azt mondják, hogy a főispán úr az alispánok fiaival is, kiket hozzá adtak, úgy bánik, mint cselédjeivel.

(Csodálkozhatnánk, hogy Zoltán egyszerre ily fecsegő lett. E beszédek által ő némi elégtételt akart nyujtani az ifju ismerősnek, kit főnöke egyoldalú bornirtsága cselédek, inasok gúnyjának tett ki s e törekvés ifju szívének becsületére válik.)

– Önnek meg kell bennünket sokszor látogatni, folytatá Zoltán; gyámatyám nagyon szereti önt, sokszor emlegettük. Addig is jőjjön, beszélgessünk egyet, én önt régebben is olyan örömest hallgattam.

A szájtátó cselédhad vihogása egészen elnémult arra, hogy e gazdag méltóságos urfi nem tartá illetlen dolognak a jurátussal barátságosan bánni, őt karonfogni, látásának örülni; a mi annyival feltünőbb, minthogy főrangon született gyermekeknél sokkal kifejlettebb a büszkeség, mint az éltesebbeknél, s ők sokkal kevésbbé szokták szegényebb sorsú ismerőiket meglátni emberek előtt.

Zoltán valóban örült, hogy ez ifjut, kinek komoly, eszes arczát még évek előtt annyira megszerette, most véletlenül viszontláthatá, s az a kézszorítás, az a mosoly, az a melegség a szavakban, nem volt kiszámított szenvelgés, népszerűség kedveérti leereszkedés; egy gyermekszív őszinte örömnyilatkozata volt az, mely még nem azt válogatja, hogy mi magas, mi alacsony, hanem azt, a mi kedves, vagy nem az. És mégis jól tudá e perczben azt átgondolni, hogy ez által ő a szegény ifjunak, ki órák óta gonoszabb kínpadon áll, mint ha hangyafészekbe volna kikötve, kinek esze, míveltsége előtt elpirulhatnának sokan, kik odabenn a termekben ölik az időt, s ki maga pirulni kénytelen az uraságok inasai előtt, kikkel egy sorba állíták, kellemes érzést okoz.

Mind ez ugyan sokkal csekélyebb dolognak látszik, semhogy érdemes legyen róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket, kik hasonló pályát hasonló úton futottak meg, mindegyik emlékezni fog közülök ilyen apró megaláztatásokra, miken most már nagyot kaczagnak ők maguk is; de hogy még most is emlékeznek reájok, az mutatja, hogy igen mélyen kellett azoknak gyökeret verni a szívben, s a mély gyökér ágya mély seb.

Zoltán széttekintett az inasok között, kikereste magának közülök a legimpertinensebb arczot: – a «szép» melléknévvel ismert lakáj volt az.

– Jancsi, vagy Peti, vagy hogy hínak; hozz ki gyorsan két széket a veranda alá számunkra.

Azt ugyan nem hítták sem Jancsinak, sem Petinek, hanem Adolfnak; egy perczig tétovázni is látszott, hogy tegye-e, a mi parancsolva van? de nem volt bizonyos felőle, ha vajjon nincs-e hirtelen keze az urfinak, a minek a szennyét azután semmi pártfogolás sem mosná le róla, s jónak látta inkább nagy durczásan engedelmeskedni.

Ha saját házánál találta volna Zoltán hajdani ismerősét, bizonyosan minden előitélet daczára legkisebb tétovázás nélkül karonfogta és a termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt; e helyen a jószívűség hasonló nyilatkozata szelesség lett volna s jámbor ismerősét százféle zavarba ejtendé. «Jerünk a kertbe, mondá neki, ott beszélgethetünk, úgy is nagyon ide süt a nap a veranda alá.»

Adolf épen akkor ért oda a székekkel.

– Köszönöm, visszaviheted, mondá Zoltán, s mellénye zsebéből egy féllázsiást vett ki, kezébe nyomva az inasnak, s azzal tovább ment, karjára öltve a jurátust.

A liberiás Adonisnak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős körökben, mikért az őstisztalelkű ifju valami természetszerű gyűlölettel találkozott véle mindannyiszor, s szerette megalázni.

A két ifju elbolyongott a kert tekervényein. Zoltánnak annyi kérdezni valója volt, mikre a fiatal joggyakorló igen közönséges feleleteket adhatott.

– Régóta van Pesten?

– Közel egy esztendeje.

– Még sem látogatott meg bennünket, pedig sokszor itt vagyunk.

– Ezért bocsánatot kell kérnem. Törvényszünetek alatt rendesen utazunk, egyébkor pedig nagyon el vagyok foglalva.

– A főispán igen sok munkával terheli joggyakorlóit.

– A ki a jurátusi éveket mulatságnak nézi, az bizony ne menjen hozzá; de a ki komolyan készül az ügyvédi pályára, arra nézve megbecsülhetlen az oldala melletti foglalkozás; sehol sem lehet annyi gyakorlati ismerethez jutni, mint nála.

– De ő megalázó munkával is terheli az oldala mellé esküdteket. Sokszor hallottam ebédek felett tréfákat mondani a felől, hogy bánik jurátusaival, s nagyon szántam azon szegény ifjakat, pedig nem is tudtam, hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.

– Igaz biz az, szólt Kovács könnyű kedélylyel; hajdúja jelen nem létében kitisztíttatja velünk csizmáit, testgyakorlat kedveért fát is vágat s fűtésre alkalmaz; éjszaka ha nagy sár van az úton, leszállít a hintóból, hogy vigyük a lámpát a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb dolgok, mintsem megszomoríthatnának, s később jó hatással vannak; korunkban könnyen elkapja a világ a fiatal embert, a nagyságos úr minden órában eszünkbe hozza, hogy semmik vagyunk. S ilyenkor, midőn az emberrel annyira éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak valamivé lehetni! Ah, én bizonyára sokat fogok egykor köszönhetni a főispán úrnak.

Zoltán keble úgy emelkedett e szavaknál; soha sem feledte azokat el: semmiből lenni valamivé! önsorsát teremteni az embernek; becsülettel, önérzettel jutni oda, hova másokat megnevezhetlen utak vezettek, vagy a hova mást születése helyezett. Érzé tán magában, hogy ő is képes volna arra, s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert soha sem fogja tudhatni, hogy mi annak az értéke, a mi a szíven belül van?

A teremben ezalatt megszólalt a zene, természetesen nem czigány húzta, mert azt csak parasztmulatságokban használták; a nemzeti tánczoknak, körnek, csárdásnak, még akkor híre sem volt, keringő és franczia négyes uralkodott az előkelők termeiben. A báró úr igen jó tánczos volt, a keringőt különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától tánczosnéját, egész testét hátravetve, hogy ha ilyenkor egymást hirtelen eleresztik, a terem két különböző részébe fognak esni. Erről bizonyságot tehetne Emanuel barátunk, ki dicső mintaképét utánozva, próbálta már egypárszor az ilyen hanyattesést.

Jelenleg épen valami lármás franczia négyest járnak. A szemközti párok báró Berzy Vilmával és Emanuel barátunk Katinkával. Katinka váltig keresi szemeivel Zoltánt, hogy merre lehet? de nem találja s kénytelen beérni tánczosával. A szövevényes quadrille nem megy végbe minden zavar és előleges értekezések nélkül, melyet az ifju hazafiak oly komoly arczokkal végeznek el egymás között, mintha valami vitézi bajról volna szó. Báró Berzy a franczia négyesben csak egyszerűen szokott lépni, melyet Emanuel barátunk rögtön utánoz, félreismerhetlen kinyomatával arczán azon öntudatnak, miszerint ő okvetlenül bámultatik.

A körülülő éltesb asszonyságok gyönyörködve nézik az ifjak mulatságát; köztük ül a tanácsosné és Szentirmayné is. Mindkettő elég fiatal és elég keresett volna ugyan még, hogy a mulatságban résztvegyen, de az anyáknak az a véleményök, hogy ha leányaik megnőttek, akkor már nekik nem illik tánczolni.

A város felé nyíló erkélyen voltak a férfiak éltesebbjei, kik a könnyebbvérűek vigalmaihoz nem tartanak többé igényeket, s szokás szerint vitatkoztak a nap érdekeiről.

Nem azok az emberek éltek akkor, a kik most. Mai nap alig van ember a hazában, a ki előre menni ne akarjon s legfeljebb a haladás útjai tesznek a nézetek között különbséget; akkor még egy nagy mozdíthatlan tömeg ült a nemzet lelkén, melynek nem volt egyéb elve, mint onnan meg nem mozdulni, nem hagyni nőni maga körül a füvet, a nemértés bámulatával fogadni minden új eszmét, húzni ösztönszerűleg hátrafelé mindent, a mi előre akar menni, minden új vállalatnál a biráló háladatos szerepét játszani s bontani ott, a hol más épít, miért? mert jól érezték, hogy ha egy új eszmevilág új életforgást hoz a közéletbe, az eddig nem létezett elemek túl fognak rajtok nőni, s ha a két lefolyt évtized után végig nézünk a közéleten, el kell ismernünk, miszerint félelmük nem volt alaptalan, a világ növése eltakarta őket s az újabb ivadék, midőn a «maradók»-ról hall beszélni, bátran azt hiheti, hogy azok csak a költő képzeletében éltek: úgy elvesztek, úgy elenyésztek.

Még – harminczhétben milyen szép sokasággal voltak!

Rudolf akárhova tekintett e társaságban, egy elvbarátot nem talált. A kik körüle voltak, iparkodtak a saloni általános udvariasság szavaival, stereotyp szivességgel palástolni a fölötti örömüket, hogy őt itt láthatják, a tanácsos villájában, kinek arczáról lehetett olvasni, hogy Rudolfot maga iránt bizonyos tekintetek miatt lekötelezve érzi, úgy szólván kezei közt tarja. Mik lehetnek ez igen erős kötelékek, mikkel a tanácsosnak sikerült a lélekerős férfit akaratához bilincselni? azt senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt épen úgy lehet sejteni Kőcserepy diadalából, mint Szentirmay feszült, csaknem aggályos magaviseletéből. Óráját gyakran nézi.

– Mit nézi annyit azt az órát a gróf? riad rá Tarnaváry, ki soha sem engedi senkinek kibeszélni magát, tán csak nem akar bennünket ide hagyni?

– Valóban kénytelen vagyok, válaszol Rudolf hidegen.

– Tán csak nem akar a komédiaház megnyitásán ott lenni? monda a főispán, homéri kaczagással fogadva e szép ötletét.

– Sőt igen.

E szóra a tanácsos úr közbe furakodott, nagymosolyogva s felfelé fordított ravasz-édes szemekkel tekintve Rudolfra.

– Ah, az nem volna szép méltóságodtól, ha megfosztana bennünket azon élvezettől, hogy itt tisztelhessük.

– Magam is sajnálom, hogy kötelességeim így összeütnek, de megigértem valakinek, hogy el fogom kisérni odáig.

– Mit, kisérni? pattant fel Tarnaváry. Oda találhat akárki is egymagában; mintha bizony olyan nehéz volna eltéveszteni Pesten a kerepesi útat. A ki kisértetni akarja magát, fogadjon lámpásos gyereket.

Rudolf csendesen mosolygott.

– A ki kiséretemet igényli, az egy közhódolatban részesülő személy.

– Kicsoda az? kérdék egyszerre mind a körülállók.

– Ki az? ki az? sürgeté aggodalommal a tanácsos úr.

Rudolf benső gyönyörűséggel legelteté szemeit a két férfi arczán:

– Nem akarom fenhangon mondani, mert félek, hogy kárt okozok ebben a szép társaságban.

A tanácsos és a főispán közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen odasúgta nekik:

– A nádor…1)

A tanácsos úr hüledezve tekinte szét, ha nem hallotta-e még valaki?

– Méltóztatik átlátni, szólt Rudolf, hogy a kiséret tiszteletetét ezuttal elmulasztanom nem szabad.

– De nem ám, teringettét! kiálta fütyköt vetve a főispán, s jobbra-balra taszítva, a kik előtte álltak, rohant ki a termen keresztül az előszobába. «Audiát!» audiát! hol van? merre van? hol a pokol fenekében jár?

A jurátus hallva főnöke szavát, sietett Zoltánnal a kertből vissza.

– Miért nincs kéz alatt, mikor azt mondtam, hogy itt maradjon? rivall rá a főnök, tatár szemeit végig villogtatva rajta a sok kukta és groom újabb örömére.

– Bocsánatot kérek, szól közbe Zoltán szerényen; én voltam oly bátor, barátomat néhány perczre elfoglalni. Régi ismerősök vagyunk.

Tarnaváry szómondás nélkül nézi végig az ifjonczot. Nem sokra szokta becsülni a fiatal embereket. Ennek ugyan félmillió jövedelme van, de az meg nem őrizné a lehordatástól, csak oly bátor és okos képe ne volna s lehetne valahogy beleakadni abba, a mit mondott.

Miután eléggé megnézte a fiút, ismét jurátusához fordult, kemény, durva hangon éreztetve parancsát.

– Audiát! fogja be a fakóit (értsd a saját lábait) menten s kutyagoljon (műszó a gyalogolás kifejezésére) le Budára szaporán a szállásomra; mondja meg a kocsisomnak, hogy fogjon be rögtön s ne 10 órakor jőjjön vissza, hanem azonnal. A befogásnál maga is segítsen neki, hogy hamarább készen legyenek. Értettük?

Kovács meghajtotta magát készséggel s indulni készült.

– Egyebet nem parancsol nagyságod?

– Punctum. Elmondtam a mi volt. Úgy siessen, hogy hét óra előtt ismét Budán kell lennem; – már most csak nyargalándum. Kettőt lépjen egy helyett.

Buda onnan jó félmérföld gyalog.

A cselédhad vihogva tekintgetett a gyalogpostának alkalmazott jurátusra.

Zoltán meglátta közöttük lovászát s odainté, szeliden, nyájasan mondva neki:

– Kérlek Mihály, nyergeld fel paripámat, légy szíves sietni vele; megengedi főispán úr, hogy lovamat átengedjem barátomnak, így sokkal gyorsabban megjárhatja az utat.

Tarnaváry, kit bosszantani kezdett az, hogy ez a fiu olyan szeliden beszél a lovászával, mintha mellékletet szándékoznék állítani az ő modorához, melylyel joggyakornokát traktálja, nagyon szeretett volna ez ajánlatnak ellene mondani, de ez oly logice volt föltéve, hogy el nem fogadása lehetetlenné vált, miután ő saját maga ajánlotta a lehető legnagyobb sietséget.

A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és saját vezetékét s Zoltán maga segíté felülni rá az ifjút, halkan tudtára adva, hogy mint szorítsa azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen s mennyire húzza össze a kantárszárat.

A jó fiu bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele bánni. Az urasági lovászok vinnyogni kezdtek a főispán úr körül.

– Ki röhög itt? ordíta az hirtelen, széttekintve közöttük. Takaradjatok innen eb az inge léhűtői!

Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden mosolygást a vele szembejövők arczáról haragos tekintetével.

Zoltán jól szívére köté lovászának, hogy vigyázzon az úton barátjára s azután a vezetékeket vigye egyenesen haza, mert ő a gróf kocsiján fog visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjuval, útnak bocsátá őt, sokáig utána nézve.

Ezen ifju sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának, melynek baráti árnya alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől irigyelt főrangú ifjunak.

Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncznak. Katinka reá támadt.

– Szép dolog ez Zoltán, az egész táncz alatt elmaradni.

– Úgy sem akadt volna párom, szól az ifjoncz féltréfásan.

– Tán nekünk kellett volna önt fölkérnünk? kérdé Vilma, és Zoltán igen megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem birta kiállani e leány szemeit.

Miért néz ez a leány minduntalan reám? kérdezé magában. Talán haragszik reám? Isten neki. Inkább nem is közelítek hozzá soha, csak ne haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg?

– De valóban, Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, ez nem gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért, ha oly jó barátok nem volnánk, párbajt kellene velem vívnod, parbleu! életre-halálra. Nekem átellenesemnek kellett volna lenned. Így kénytelen voltam báró Berzyt választani. Apropos: láttad-e már báró Berzyt tánczolni a cancanont? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahu-t is; ma foi.

– Sz – sz! hangoztatá Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt, de Emanuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felőlök, hogy nem lehetett elcsitítani.

– Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azokat a mi salonjainkban? Báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak.

Szerencsére az inasok fagylaltot hordtak körül s ezzel megzavarták a fiatal tánczreformator eszmejárását; azt azonban meg nem gátolá semmi körülmény, hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezében, kifogyhatatlan elménczségeket ne hordjon fel a kisasszonyok mulattatására, miket mind báró Berzytől gazdálkodott el.

– Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, monda Vilmához fordulva; azért nem szeretném, ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék, hogy megenném.

Ezt az elménczséget báró Berzytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal egy szép czukrászleányt tisztelt meg, s a mi annak elég jó volt, de Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás, melyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparkodott tudtul adni.

Ez alatt mint a futótűz terjedt el a társaságban, hogy nem csak Szentirmay készül eltávozni, hanem még a főispán is, ki intézkedéseit mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtudták az okát, hosszú képök lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: «még a főispán is elmegy a szinházba!» Kiki fészkelődni kezdett a helyén, többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is vannak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az útak stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segíté a bayadér fátyolt, a tanácsos úr azon vevé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s készülni kezd hazafelé.

A tanácsos úr iparkodott mosolyogni. Magában pedig ezt gondolta: «Ez a Szentirmay úgy tett, mintha magát megalázta volna hozzám, pedig csak azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, javát elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint a kikre magam sem adok semmit.»

Az előkelő urakat, asszonyságokat lehetetlen volt marasztani többé.

– Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, nemzeti vállalat, nem szabad pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a kötelesség hí.

Egy szóval, a mire gondolni egy óra előtt még nevetség és botrány volt, az egyszerre szent kötelesség, polgári érdem lett; az ifjak megszüntek elménczkedni fölötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán úr, kinek kocsiját Kovács még az úton kapta, maga sürgetett legjobban mindenkit, hogy «menjünk már, menjünk már!»

Az volt a legnagyobb bosszúság, hogy még csak marasztani sem lehetett a távozni készülőket; Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta el a kéjlakot.

Szentirmay birt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát, de még többel kellett birnia Kőcserepynek, hogy eltitkolja mély bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szorít.

– Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt hagyhatná.

– Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani, szólt Flóra tréfával kerülve ki az egyenes választ.

– Legalább a fiatalokat hagyják itt nőm védelme alatt még csak most kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott annál szebbet is, jobbat is.

Zoltán megköszönte a szivességet.

– Nekem ez ünnep, nagyságos uram.

A hintó a terracera járatott, Zoltán segíté felülni gyámanyját és Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lánykával.

Midőn búcsút vett a Kőcserepy-családtól, s Vilmára tekintett, ismét annak nagy feddő szemeivel találkozott.

«Miért haragszik ez a leány reám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle.»

Úgy sietett mellőle, s olyan könnyülten érzé magát, midőn végre kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei előtt.

Csak egy zavarta még: az a rózsabimbó, melyet Emanuel szakított Katinka számára. Mi szükség volt neki azt a hajába tűzni? Föltette magában, hogy nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt.

Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán miért duzzog? Tán csak mutatni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma van. Ah a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából.

Anyja észrevette.

– Elvesztetted virágodat.

– Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok másikat; s elkérte azt, mely Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajába.

A két gyermek azután oly jó kedvű volt az egész úton, mintha a mythoszi istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket.

Katinka egész a szinházig tartotta vidám fecsegéssel az egész társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kaczagott azokon, mint a ki soha vígabb dolgokat nem hallott.

Hét órakor tömve volt a szinház, díszes, ünnepélyes néppel; tele minden páholy a főúri renddel és senki sem bánta meg, hogy ide eljött.

Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a geleék és torták, a pompás mulatság leszállított értéke csak azok számára maradt meg, a kiknek jelenléte senkit sem érdekelt. Emánuel barátunkon kívül, ki agyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó röppentyűknek, mik az esti órákban hirdeték fennen villogó tűzgolyóikkal a távol nézőknek, hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar főúr vigad ott, – bosszúval és elnyelt keserűséggel szívében.