III. A Kedves Barátom Uram.

Valaki által «kedves barátom uramnak», «kedves ennek meg amannak az úrnak» czímeztetni, csak valamivel kedvesebb, de igen kevéssel, egy pohár víznél, a mit az embernek, mikor nem szomjas, meg kell inni, mert vagy megtisztelő a czím s akkor minek oda a «kedves?» vagy bizalmas, s akkor minek oda az «uram?»

A kinek hirhedett szokása volt minden embert kedves ilyen és amolyan czímekkel szólítani, az tekintetes Maszlaczky Gábor úr, ki előtt már van szerencsénk bemutatva lenni, s ki, mint tudjuk, táblai ügyvéd. Ennek annyira bevett szokása minden embert kedvesen fogadni, hogy egyszer így kezdte egy mandatum fulminatoriumért beadott folyamodását: «Kedves királyi tábla». Ezt, meglehet, hogy csak ráfogták.

Miután már volt szerencsénk vele találkozni, már most légy szives «kedves olvasóm uram» visszaadni neki a látogatást saját becses szállásán.

Pesten nem szokás három emeletnél magasabb házakat építeni, a mi sokat tesz a város szépségére; az egész városban egyetlen egy ház van négy emeletű az országúton, ezen ház az, mely minden órára egy aranyat jövedelmez a tulajdonosának; a ki tekintetes Maszlaczky urat keresi, az őt ebben a házban fogja találhatni, természetesen a negyedik emeleten, minthogy ötödik emelet már nem adódik.

Itt lakik ő már minden emlékezetet meghaladó idők óta, azon módon, a hogy fiatal ügyvéd korában behelyezte magát két szobába egy előtornáczczal, minden bútor, szekrény, pörtár a tompa és hegyes szeglethez szabva, úgy hogy azokat más lakáson használni sem lehetne.

Az előszobában, mely minden türelmet megpróbáló csengetésekre szokott csak megnyílni, találunk minden időben egy vén jubilatus huszárt, mint a fiscalis úr mindenesét, ki reggeltől délig elkefél egy pár csizmát, meg egy köpönyeget, vagy pedig takarít nagy buzgósággal, de a minek semmi látatja nincs.

Egy szalmaágy, egy porolófa és egy faládából áll az előszoba minden butorzata, de úgy összevissza van az hányva mégis minden időben, hogy a gyakori látogató csak azon bir csodálkozni, hogy mint lehet e három butordarabbal annyi változatosságot előidézni a rendetlenségben?

Innen a velünk szemközt levő ajtón bekopogtatván, az úgynevezett «cancellária» tárul fel előttünk, melynek trapeziumában két roppant szekrény foglalja el a főhelyet; az egyik barnára van festve, a másik szürkére, a melyiknek félig nyitva az ajtaja, az tanúbizonyságot tesz arról, hogy tele van pörcsomagokkal és protocollumok foliansaival; a másiknak zárja van kettő, abban féltettebb irományok lehetnek.

A fal mellett vásott bőrszékek terjeszkednek; némelyiknek nagyon jól esik, hogy a hátát a falnak vetheti, mert bizony széllyel menne, ha kiszólítanák a középre; valamennyinek inog-binog minden porczikája, ámbár vas «S»-ek tartják megpántolva, s a kikopott bőrből szabad után vágyik a lószőr-töltelék. Régen milliomos lehet már az a zsibárus, kitől ezeket a fiscalis úr még ifju korában perköltség fejében elkótyavetyélte, s azóta nem jutott eszébe megújíttatni; szokott ugyan híre járni úgy minden második, harmadik esztendőben, mint a cserebogárnak, hogy a fiscalis úr újra bútoroztatja szállását, sőt újat fogad, mert házasodik; hanem azután csak elmúlik az ismét s marad minden a réginél.

Középen áll egy hosszú zöld asztal, réz szegekkel oldalvást kiverve, s leöntögetve itt-amott tintával. Azon fekszik néhány óriási terjedelmű könyv, hihetőleg corpus juris és egy öblös ólomtintatartó, szárig belevert irótollakkal, melyek igen szépen czikczákosra vannak faragva, némelyik szarvasbog formára metélve, mi arra mutat, hogy az iródiák még a hasznosban is szereti a szépet.

Ott ül pedig a megvetemedett székek egyikén a vén juratus, Bogozy és másolja az eléje rakott iratokat. Igen szépen ir és hibát nem ejt, el nem hagy semmit, hozzátenni pedig, ha akarna sem tudna.

Húsz esztendeje már annak, hogy a «juratus tabulae regiae notarius» hangzatos czímét viseli a vén sas, a nélkül, hogy attól meg birt volna vedleni valaha; minden évben megkisérté párszor, hogy keresztülessék, de oly fonák feleleteket ad a jámbor a vizsgáló-bizottmány előtt, s annyira nincs ideája a törvénytudományról, hogy mindig visszakapja az aranyát: tudniillik, hogy egy aranyat szokás a diplomáért fizetni, s ezt az aranyat kapja vissza.

A mi anecdota csak közforgalomba jött Verbőczy ideje óta a jurátusokról, az mind a jámbor Bogozyra vitetődik; még azt is ráfogták, hogy ő volt az, kitől midőn a Rákóczy-féle notáról (hűtlenségi bélyeg) tudakozódott az illető censor, azt felelte rá, hogy a verseire nem emlékezik, de elfütyöli, ha kívánják; pedig ez már csak régi anecdota.

Ő a bűnbakja és mulatságtárgya húsz éven át a megújuló ifjabb ivadéknak, kik őt nem mulasztják el köreikbe vonni, s tréfát űznek a jámbor fiuból, ki egynémelyiknek közőlök ős nagybátyja lehetne.

Néha egy éjszakáról a másikra eltivornyázik az ifju collegákkal, de azért reggel kilencz órakor pontosan ott ül a kanczelláriában, hol húsz év óta másolja a diák és magyar replicákat, a nélkül, hogy valaha más fiatalabb által felváltatott volna, az a sok tintafecscs ott körül a padlón, mind az ő sok évi fáradságának tanújele, nemkülönben annak, hogy ezt a szobát soha sem szokták felsikálni.

Ez épen Maszlaczky úrnak való ember. Leir mindent, a mit eléje adnak, mint a gép, mint a rajzoló gólyaorr, s mikor leirta, ha a fejét leütnék, sem tudna egy sort is elmondani abból, a mit leirt; azt sem tudja, halálitélet volt-e az, vagy örökfelvallás? Fizetése harmincz váltó forint; annyi volt húsz esztendő előtt is. Soha sem kért többet. Nem disputál, nem akar okos lenni, a kíváncsiság nem gyötri, hogy a processusok titkaiban fürkészszen, s még ha ittas is, zárt kapu az ő ajka, melyen szó ki nem jön. Mintha csak a fiscalis úr számára volna teremtve.

Most koczogtassunk a benyíló ajtaján. Szabad! Nem egészen pókhálómentes hálószoba tárul fel előttünk, mely oly hosszú és keskeny, hogy a középen álló fénymázas gömbölyű asztalt mindig jobbra vagy balra kell taszítani, ha valaki az egyik végéről a másikra akar menni, hogy elférjen mellette.

Az ablaknál van egy irószekrény, gondosan bezárva. Abban, senki sem tudhatja, hogy mi lehet! Előtte támlátlan vas szék, gömbölyű szélvánkossal. Az asztalon túl hosszú bőrpamlag, de melyhez lehetetlen hozzáférni, mert az asztal előtte áll; nem is azért van ott, hogy ráüljenek, hanem azért, hogy legyen mire lerakni a sok patvar pörös ügyet, mikkel azonfelül az egész szoba minden bútorzata úgy teli van halmozva, hogy a látogatónak nem marad hova letelepedni.

Körül a szoba falain szép hölgyek arczképei láthatók különféle kiadásokban, aczélmetszetek, olaj- és vizfestmények, kőnyomatok, pastellrajzok és silhouettek; ezek mind évről évre válogatott imádottai voltak a fiscalis úrnak, kiknek udvarolgatott, mikor ráért, kiket szándékozott elvenni, kiket sokáig kerülgetett, s kik azután mind máshoz mentek nőül s azóta mind családos anyák, boldog nők és a többi…

Egy tükör sincs az egész szálláson, a mi azt bizonyítja, hogy a fiscalis úr nem hiú ember. Az ágya fölött ketyeg egy fali óra, s előtte hever egy pár hímzett papucs, valami hűtlen emléke. Ebből áll minden fényüzése.

Maszlaczky úr odahaza nem sokat törődik a világgal, a ki őt látogatni megy, az okvetlenül azért megy oda, mert rá van szorulva, mert eszéhez kénytelen folyamodni, s az fogadjon úgy mindent, a hogy talál. Nők nem járnak ő hozzá, semmi ürügy alatt; a fiscalis úr otthon legkevésbbé galant ember. Másutt egészen más a dolog; ott az ember nem saját ura, de otthon érezze mindenki, hogy ő az úr, s a kinek nem tetszik a poros székre leülni, maradjon állva.

Azon helyzet, melyben őt belépésünkkor találjuk, legkevésbbé alkalmas arra, hogy bennünk valami különös tiszteletet gerjeszszen. Épen ülőfürdőben ül, egy alacsony spanyol fal mellett, melyből csak a feje látszik ki.

Ha észrevenné, hogy itt vagyunk, egy cseppet sem genirozná magát, a miről rögtön meggyőződhetünk, a midőn a vén huszár belép az ajtón s jelenti hangosan, mintha a gazdája is süket volna:

– Ő nagysága báró Kárpáthy Béla úr kiván tisztelkedni.

– Hát csak jőjjön be! ordít rá Maszlaczky, a nélkül, hogy helyzetén változtatna. Ereszsze kend be!

– Alázatos szolgája, – alázatos szolgája, á–szolgája.

A jövevény köszön jobbra balra mindenkinek, még a zárt almáriumoknak is. Azt képzeli, hogy a hová ő lép, ott mindenütt excellentiás és méltóságos urak ülnek köröskörül, pedig nincs a teremben senki más, mint frater Bogozy, az pedig fel nem pillantana az irásából egy lóért.

Kárpáthy Abellino úr ő nagysága, daczára előrehaladt éveinek, most is tökéletes gavallér; kár ugyan, hogy nem járhat többé hintóban, a mi kivált ily esős időben nagy biztosság volna; de pótolja e hiányt esernyővel és sárczipőkkel, mely utóbbiakat még az előszobában lerakott s előttünk már úgy áll, mintha skatulyából vették volna ki.

Nagy kín lehet rá nézve az élet. Minden mozdulata arra van számítva, hogy testi fogyatkozásait elrejtse általok; mikor lép, úgy húzza ballábát, mintha negédesen lejtene, mi által alkalmatlan köszvényétől származó biczczenését palástolja; mikor leül, velőig hasgató fájdalmat érez térdében s olyankor mosolylyal álarczozza kínos szisszenését; ha valakivel beszél, fejét úriasan hátraveti s a lefüggő hajbodor eltakarja a fülébe alkalmazott hallócsigát, mely elárulhatná, hogy büszke fejtartása onnan ered, mivel nagyot hall. Mosolygásában mértéket kell tartania, mert különben az aranysodronyok helyei meglátszanának fogain. És pedig ő még folyvást szereti a vidám társaságokat, a hol beszélni, fecsegni, fürgenczkedni, nevetni lehet, s azt hiszi, miszerint senki sem veszi észre, hogy ő nyomorék. Nyomorék kívül úgy, mint belül, szánalomra méltó nyomorék. Olyan szánalomra méltó ember, kiből minden tehetség kiveszett valami rosszat elkövethetni, csak az akarat, csak az ösztön maradt meg rá.

Még egyszer meghajtja magát a szobában, roppant nádpálczájával oly módon lendítve, mintha azt nem is azért viselné, hogy rá támaszkodjék, s azzal benyit a tekintetes úrhoz.

Első pillanatban nem látja meg, hogy merre van s csak úgy vaktában bocsát előre egy pár alázszolgáját, hanem egyszerre kinyúlik a spanyol fal mellől Maszlaczky úr kurta keze s hangzik éles, fülbefúró szava.

– Ah kedves báró úr! csak tessék leülni addig, kedves báró úr. Mindjárt egyszeribe. Csak még három perczig kell a vízben ülnöm. Ne oda tessék ülni a papirosokra, inkább amoda; no ott is papiros van, majd mindjárt; audiát Bogozy! mondja meg a Tamásnak, hogy hozzon be egy széket a nagyságos úrnak.

Minthogy pedig Bogozy épen a sor közepén van, s ki akarja a tintát irni a tollából, s minthogy Tamás oly süket, hogy fráter Bogozy rapportját arra érti, hogy menjen el zsemlyéért a pékhez, s azt meg is cselekszi, a juratusnak pedig nem kötelessége széket hordani a cliensek után, tehát a nagyságos úrnak módjában van addig a három perczig állva maradni, a míg Maszlaczky úr elvégzi fürdését s számára egy széket kiszabadít a papir-csomagoktól, a mire leülhessen.

– Ebben a pillanatban szolgálatjára állok, csak egy kevéssé meg akarok mosdani. Megengedi a nagyságos báró.

Vagy engedi, vagy sem, Maszlaczky úr neki gyűrközik s egy tál víz előtt oly kegyetlen mosdást visz véghez, a melyet megirigyelhetne akármelyik török dervis; úgy megdörzsöli, megmarkolászsza saját ábrázatját, mintha az egy idegen emberé volna, a kinek fogadásból képére mászik, azután pedig erős, durva kendővel megsúrolja mosdott részét, hogy attól lehet tartani, miként ledörzsöli róla a régi bőrt s új ábrázattal fog előállani.

Abellino kénytelen addig magát azzal mulattatni, hogy pálczája nagy aranyos gombját a szájába fúrja s titkos bosszankodással tekint a fiscalis úr szürke fejére, ki nem szünik meg apróra vágott haját egyremásra súrolni.

A hogy először láttuk a fiscalis urat, akkor szép barna hajat viselt, elül magasra viaszolt üstökkel, hanem vendéghaját ő otthon nem szokta koptatni s éjszakára rendesen leteszi s bizalmas emberei előtt szürke fővel mutatkozik.

Mint bántja az Abellinot, hogy ez a lateiner, ez a diákból lett nevezetesség őt bizalmas emberei közé számítja!

Végre elkészül füleivel és fogaival Maszlaczky úr, s egy tarka virágú hálókabátot felöltve, szolgálatjára áll a nagyságos úrnak, kinek, mikor még Párisban lakott, még a látogatójegyét átvenni is megbántás lett volna, hálókabátban.

– Hát hogy mint van a kedves nagyságos úr? mivel szolgálhatok a kedves nagyságos úrnak? Minek köszönjem ezt a szerencsét? Javul-e a köszvénye a kedves nagyságos úrnak?

A kedves nagyságos úr nem tartotta érdemesnek erre a sok haszontalan csiribiri kérdésre felelni, hanem ő kérdezett:

– Hogy áll a pörünk, uram?

A fiscalis úr felhúzta az egyik vállát, meg az egyik szemöldökét s igen száraz hangon válaszolt:

– Bizony nem a legjobban, kedves nagyságos úr; mondhatnám, elég rosszul.

Abellino meghökkent.

– Hogy értsem ezt?

– Igen olyanformán, hogy a pörünket aligha újra nem kell kezdenünk.

– Ah, pardieu fiscalis úr, ez rossz tréfa, ilyen tréfákhoz én ma nem vagyok disponálva.

Az ügyvéd caligulai hidegvérrel folytatá a kinozást.

– Valóban, ezt komolyan mondtam; ott állunk, a hol ezelőtt tizenhárom esztendővel. Újból kell kezdenünk.

– Én nem kezdek semmit! kiálta türelmetlenül Abellino, én nem várok tovább! én itéletet akarok látni. Nem bánom, dűljön jobbra vagy balra a pör; én itélet alá akarom bocsátani.

– De nem akarom én! süvölte Maszlaczky úr, túlkiabálva tűzbe jött kliensét; a pör épen úgy az én érdekem, mint nagyságodé. Ha én elvesztem a pört, költségemet, fáradságomat senki sem téríti meg, mert nagyságod apanagiuma magának is kevés; azért hagyjon engemet a nagyságos úr a magam útján menni s ne elegyedjék olyan dologba, a mihez nem ért.

Abellino átlátta, hogy sem gorombasággal, sem hangerővel e férfiut fölül nem mulja s csendesebb accordot kezdett.

– Barátom uram. Azt csak megengedi talán, hogy a saját ügyem mibenállását tudni akarom?

Maszlaczky úr felugrott székéről s elkezdett alá s fel járkálni apránkint pattogva.

– Tudni akarja! Nem olyan gyerekség az. Azt a leggyakorlottabb prókátornak is dolgot ad megérteni. Furcsa. Mintha azzal jobb lenne a dolog, ha nagyságodnak elmondom. Ha én nem tudok tanácsot adni, akkor az egész országban senki sem tud. Az egész idea én tőlem jött; azt tudhatja nagyságod, hogy a hány ügyvédet felszólított, hozzá sem mert fogni egy is. Egyedül én mertem belevágni; hát ki tud énnekem még tanácsot adni?

– Kérem, édes fiscalis úr, könyörge Abellino szeliden, nem akartam én megbántani, csak lássa, nyugtalan vagyok, szeretném tudni ügyem mibenlétét.

– Jól van, elmondom, szólt Maszlaczky megnyerve Abellino szelidsége által. De azután közbe ne vágjon kedves nagyságos úr, mert én tudom, hogy mit beszélek, s értek az informáláshoz, tehát tessék hozzám közelebb húzni a székét.

Ezzel zárt szekrényét kinyitva, annak egyik fiókjából egy összekötött pörnyalábot húzott elő, melynek boritékjára nagy betükkel volt felirva:

«Kárpáthy contra Kárpáthy.»

Ez tehát az emlékezetes pör.

Abellino kényelembe iparkodott magát tenni kényelmetlen ülőhelyén, s kezét feje alá tette, tenyerét füléhez tartva titkosan, nehogy egy szót elszalaszszon a mondandókból.

– Mielőtt az ügyállás leirásához fognék, jó lesz kedves nagyságodnak emlékezetébe hoznom a pör alapját, mindenek előtt pedig megengedi kedves nagyságod, hogy pipára gyujtsak.

– Csak tessék.

A pipa füstölt; az ügyvéd elkezdé a Kárpáthy-pör körülményeinek összeállítását, mely valóban hasonlított egy kis regényhez.

– Látja kedves nagyságod, mily zárva tartom ezen pört, ember szeme ezt nem látja soha, kivéve a birákat és az ügyfelek prókátorait; még maga az alperes személy, Kárpáthy Zoltán sem tud felőle, gyámnoka ügyködvén helyette. Minden betüt maguk az illető felek irnak bele s valahányszor előveszik az itélőszéken, még a juratusokat is kiküldik a teremből. Ebből láthatja nagyságod, mily fontos és rendkívüli per a Kárpáthy contra Kárpáthy.

Abellino ez unalmas bevezetés alatt azzal mulatta magát, hogy ujjával nagy betüket irkált ama gömbölyű asztalra, mire azt poros voltánál fogva igen alkalmasnak találta.

Maszlaczky úr nagy lélekzetet vett a pipából s folytatá:

– Kedves nagyságod! a dolog így áll. Kedves nagyságod még fiatal korában méltóztatott elpazarolni atyai örökét…

– Ugyan ne kezdje hát Ádámnál, Évánál!

– Instálom! Én nem vagyok kedves nagyságának panegyristája, a ki csak olyan dolgokat mondjon el, a mik kedves nagyságának életében dicséretre méltók, sem pedig anecdoták gyűjteményének irója, a mit hátulról is lehet előre olvasni; hanem én ügyvéd vagyok, ki ha valamit előad, annak logikai összeállításban kell megtörténni. Azért semmire se felelje azt kedves nagyságod: ezt már tudom, ezt már nem akarom hallani. Recapituláljuk.

Abellino kénytelen volt figyelmezni, nehogy olyasmit szalaszszon el, a mit még nem tud.

– Miután saját vagyonát evlerte, kedves nagyságod, igen természetes óhajtással fordult nagybátyja, nagyságos Kárpáthy János úr felé, kinek félmilliót jövedelmező birtoka szintén nagyságodra volt szállandó. Ezt nagyságod már gyermekkorában tudta, mert midőn édes atyja meghalt, János úr már akkor is túl volt az ötven éven s oly életmód mellett, a milyet ő viselt, lehetetlen volt attól tartani, hogy családot hagyjon maga után. Azonban az évek haladtak s a gazdag nagybátya még sem akart meghalni, mi kedves nagyságodra nézve a körülmények nyomasztósága mellett majdnem tűrhetlenné kezdett válni s kedves nagyságod nem vala rest a késedelmes halál siettetésére mindent elkövetni, a mit alkalmasnak talált.

Abellino indulatosan közbe akart vágni.

– Csak ne szakítson félbe, rikácsolá Maszlaczky úr, ez úgy van, a hogy mondom, ezt a törvényszék előtt sem lehet eltagadni; koporsót küldött nagyságod nagybátyja névnapjára, mire azt szinte halálosan megütötte a guta. No jól van; tréfa volt, azt mondja nagyságod. Hanem a mi azután következett, az többé nem lett tréfa. Az öreg úr e fölötti bosszujában megházasodott, elvett egy nagyon roszhírű családból való leányt. No, itt tessék megfogni a történetek csomóját, mert ezen fordul meg minden. Nemde azért vette el e leányt, hogy nagyságod bosszujára örököst hagyjon maga után? Ez világos. És épen ezért vett egy oly kétértelmű családból való leányt, hogy ez a föltétel annál valószinűbb legyen. Ő maga ekkor már hetven esztendős volt. És ime, a mitől félni lehetett, az kedves nagyságod vesztére megtörtént; a nő anya lett, s midőn kedves nagyságodnak kellett volna a megürült kárpátfalvi jószágba bevonulni, ugyanakkor egy kis fiucskát kereszteltek a kastély templomában Kárpáthy Zoltánnak, a ki nagyságod boldog álmait a legelső sírásával, melylyel a világra jött, semmivé tette.

– Tovább már! nyüzsgött Abellino nyughatatlanul.

– Csak rendén. Nagyságod kegyetlenül meg volt csalva; a dolus malum világos; ez több mint csalárdság, ez stellionatus! Valakit törvényes örökétől ily nyilvánságos módon megfosztani. Hiszen vannak rá esetek a bibliában, meg a krónikákban, hogy hetven éves férfiaknak még fiaik születtek, de azok mind nem oly kicsapongó életmódot követtek, mint nagyságod urabátyja; tehát nem égre kiáltó-e ez?

– Jól van, jól van. Mit ér, ha én helybenhagyom?

– Én csak logikai következtetésem elismerését kivántam. Kedves nagyságod meg volt csalva, semmivé téve; futott ügyvédekhez, törvénytudókhoz. Senki sem nyújtott biztatást. Ne tessék hinni, hogy azért, mintha nem tudtak volna; hanem mivel nagyon koczkáztatott vállalatnak tekinték oly ügyet megkezdeni, hol az alperes egy oly nagybefolyású, oly – érdeme szerint-e vagy nem? az más kérdés – köztiszteletben álló férfi, mint az örökös gyámatyja, gróf Szentirmay úr, kinek e mellett még felszámíthatlan gazdagsági források is állanak rendelkezésre, míg a felperesi ügyvéd, – megbocsát kedves nagyságod e kitételért, – a pör bevégeztéig még a költségeket is maga kénytelen fedezni, a mint cselekszem én már tizenkét esztendő óta.

Itt megállt Maszlaczky úr, mintha időt akarna engedni a bárónak, hogy e szivességeérti hálaérzeteit szavakba foglalhassa, de a mi annak eszében sem volt, s így folytatá tovább:

– Végre hozzám vetődött kedves nagyságod e panaszával s én felvállaltam azt. Megvallom, hogy nem az igért összeg, mely úgy is nagyon bizonytalan, késztetett rá, mint inkább tulajdon szenvedélyem. Nekem szenvedélyem a szép per. És ez szép per fog lenni. Még csak ezután lesz az. A milyen egy században fordul elő egy. Uram, egy szépen kiszámított, keresztülvitt ügy gyönyörűbb, a legnagyobbszerű ütközetnél. Itt egy nyugodt combinatio, ott egy fortélyos csavarulat, majd egy döntő oklevél közbe hajított Brennuskardja, a psychologiai hálózat, mely az ellenfelet megkötözi, a figyelem félrevonása a veszélyes helyekről s élénk ostromlása a talált gyöngéknek; az igazság meggyőző kiderítése ott, hol egy irott betü nincs, melyből kiindulni lehessen, – ezek az igazi ügyvéd élvezetei; a ki ezekhez nem ért, a ki csak azt tudja, azt látja, a mi előtte van, a ki nem képes magát beleélni a pörébe, s csak a tripartitumból puskázik, az maradjon a falujában tyúkprókátornak…

– És pedig ime ön is elveszti a pörömet! szólt közbe Abellino, kit bosszantani kezdett ez a felszított dicsekvési tűz.

– Csak lassan, kedves nagyságos úr; azt még nem mondtam, hogy elveszítjük a pert. Megvertek, de le nem győztek bennünket. Visszavetettek, de el nem űztek. Az első kiindulási pont gyenge volt, másikat kell keresnünk. Első vázlatunk az volt: bebizonyítani, miszerint Kárpáthy Zoltán nem lehet Kárpáthy János fia. Itt két dolog volt kiderítendő: az egyik néhai Kárpáthy Jánost illeti, a másik meghalt nejét. Az első pontra számtalan bizonyítványunk van és azok kielégítők. Az az előnyünk van, hogy fővádlottak meghaltak és nem védhetik magukat többé. E részben több bizonyítványunk van az elégnél.

– Reménylem, hogy ez a pör nem igen fog nyomtatásban napvilágot látni, szólt Abellino kaczagva, kinek e perczben is leginkább a helyzetek frivolitása tünt fel.

– Nem is arra való. Az ilyen titkok csak azért idéztetnek elő, hogy az igazságot segítsenek kideríteni s miután megtevék szolgálataikat, ismét az örök hallgatásnak adatnak által. Senki sem tekint azokba, mint csupán olyan emberek, kiket esküvés kötelez a hallottakból semmit ki nem mondani. A közönségre nézve mindez mély titok marad.

– De a végeredmény? ez még sem maradhat titok.

– Igen. Átlátandja kedves nagysád, ha végig hallgat, miszerint én tudom, mit cselekszem. A néhai Kárpáthy Jánost érdeklő ponton kívül még egy másik is volt, a mit fel kelle derítenünk, Kárpáthy Jánosné, néhai Mayer Fanny föltételezett hűtlensége. És ez volt a fő pont, ez volt az Achilles-sark. A megholt úrnőre senki sem birt semmi gyanút okozó tényt felhozni. A világ szemei előtt feddhetlen életet élt. Mi iparkodtunk gyanúinknak családja hírnevében alapot keresni; felhoztunk égre kiáltó dolgokat, mik a Mayerék házánál történtek, nénjei életmódját, piaczi hírré vált botrányokat; mindezeket megczáfolá ellenfelünk azon egyszerű ténynyel, miszerint Mayer Fanny gyermekévei óta idegen háznál neveltetett, rokonai romlott körétől távol, szigorú erényes emberek között. Csupán egy szalmaszálunk volt még, a mihez ragaszkodnunk lehete: azon eset, a mi egykor méltóságod és Mayer Fanny között történt.

– Uram! kiálta felkelve helyéből Abellino, a felháborodás teljes indulatosságával.

– Ne tessék indulatba jönni, kedves nagyságos úr. Én tudom, hogy erről kedves nagyságod nem örömest hall beszélni. Egy nő által megcsalatni. Ez olyan kényes dolog, a mire senkisem emlékezik szivesen. Megengedem. Azonban nekünk szükségünk volt erre a perben. Ha bebizonyíthatjuk azt, hogy Mayer Fanny egykor elfogadta nagyságod ajánlatát, mely őt nem igen törvényes állással kinálta meg, akkor megsemmisítők annak erkölcsi értékét. És az öreg Mayerné már kész is volt rá, hogy ez alkudozások folyama iránt tanúskodjék. Csodálkozni méltóztatik. Oh ez az asszonyság, a ki képes volt eladni leányát, eladja az unokáját is, kivált miután ez mitsem akar róla tudni. Az igért jutalomért letette volna az esküt, melyre szükségünk volt.

– Ön igazán ördöngős egy fiu, Maszlaczky.

– Dehogy vagyok az, kedves nagyságos úr. Egész számításom dugába dőlt egy igen egyszerű körülmény miatt: a tekintetes királyi tábla megtagadta Mayernétől az esküt; juramentum contra pudicitiam!

Abellino a bosszu és csalatkozás keservével sóhajta fel:

– E szerint perünknek vége van.

– De nincs! kiálta felugorva élénken a fiscalis, mint egy kis bodzabélbáb. Épen most jövünk az igazi útra. Tizenkét évig kutattam, fürkésztem e perben; családok mélységes titkait lestem el, elvetett szavakat hordtam rakásra, s itthon összeállítottam azokat, és most, midőn ellenfeleink azt gondolják, hogy levertek bennünket, épen most kerülünk felül, s a midőn ők bennünket megczáfolni iparkodva, regényes nimbussal vették körül Kárpáthynét, épen az által adták kezembe a kulcsot, melylyel én e rejtély zárait fel fogom nyitni.

Az ügyvéd arczának ragyogásán látszott, mennyire meg van elégedve dialectikájával önmagában.

– Ez ideig csak igen általános pontok felett czivakodtunk; én engedtem embereimet belehevülni a munkába. Most következik majd a specificus támadás, az eddigi csak megszállás, csak hadkészület volt; most következik a réslövés, az ostrom.

– Valóban, hosszú megszállás volt; tovább tartott a trójainál.

– Csendesen, kedves nagysád. Nekem szükségem volt erre a tizenkét esztendőre, okvetetlen szükségem. Majd meg fogja kedves nagysád azonnal érteni, hogy ez elmult tizenkét év és még néhány lefolyandó év eredménytelensége nagyszerű eredmény reánk nézve.

Az ügyvéd benső örömmel mosolygott, mutató ujjával orrczimpáját pirosra dörzsölve.

Abellino egész lelkével rajta függött.

– Nekem régóta megvan az emberem, a ki ellen egyenesen fogom intézni támadásomat, folytatá az ügyész. Nem a megholt Kárpáthy, nem annak neje, nem fia áll többé velünk szemközt, hanem valaki más, ki önmagát észrevétlenül adta kezembe, évek lefolyta alatt lassan körülhálóztatva, s nem is gyanítva, hogy minden elejtett szavából egy görcs támadt, mely őt tőrben tartja, mint az ostoba fürjet.

– Ki az?

Maszlaczky súgni akarta a nevet, azonban eszébe vevé, hogy ezt Abellino nem fogja meghallani; azzal kinyitá a cancellária ajtaját s rákiáltva Bogozyra: «nézze meg fráter: be van-e zárva az előszoba ajtaja?» míg ez künn járt, az alatt odasietett Abellinohoz s tölcsérül idomított markán keresztül fülébe kiáltá:

– Ez gróf Szentirmay Rudolf!

– Valóban! kiálta fel Abellino örvendő arczczal, mely azonban hirtelen ismét előbbi feszültségébe tért vissza: nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom, szólt Maszlaczky úr, felülve kerek székére.

E pillanatban csengettek. Bogozy morogva ment az ajtót kinyitni. Ez alatt Maszlaczky sebtében összeköté a percsomagot, elzárta szekrényébe, várva, hogy ki jő most?

Csak az öreg Tamás volt. Hozott egy pár vajas szarvast a péktől s letette az asztalra.

Maszlaczky úr elvette a szarvasokat a tányérról, megropogtatá, egyet ketté tört és a szájába dugá:

– Felséges szarvasokat sütnek itt Pesten. Nem tetszik kedves báró? Én minden reggel ilyet eszem kettőt, ez az én reggelim. A kávé nekem nem jót tesz. Ellenben ezeket a szarvasokat igen jól tudják sütni. Csak az az egy hibájok, hogy napról-napra kisebbek lesznek. Jurátus korunkban épen kétekkorák voltak. Nem parancsol egyet, kedves báró?

A becsületes férfiunak igen jó életműszerei lehettek. Legkevésbbé sem látszott étvágyára hatni azon körülmény, miszerint ő e perczben épen egy egész család lételének megmérgezésén jártatja elméjét, oly nyugodt lélekkel ropogtatta a vajas szarvasokat, teljesen átengedé magát e sybaritai élvezetnek. Abellino már bánni kezdé, hogy az egyik szarvast el nem fogadta; legalább úgy hamarább készen lettek volna vele.

Végre elgyűrte az utolsó falatot is s leütve tenyereiről a morzsákat, folytatá magyarázatát:

– Én egyenesen Szentirmay grófot vádolom házasságtöréssel.

Abellino maga is összeborzadt e szavakra.

– Ez veszélyes játék.

– Ez nem játék. Bizonyítványok vannak kezeim között; oh annyi éveken keresztül nem hiában jártam én ezen gőgös nagy urak között, – bocsánat, nagyságod is közülök való; – ők azt hitték, hogy én vagyok az ő bolondjuk… Bizonyítványok vannak kezemben!

S ezt mondva, diadalmasan ütött bezárt szekrénye irólapjára rövid tenyerével.

– Azon buzgóság, melyet a gróf gyámfia ügyében tanusított, alkalmat nyujtott nekem a közte és a fiu szülői közt létezett viszony kifürkészésére. Kutatásaim czélhoz vezettek. Világos, hogy Szentirmay egy egész hetet töltött a Kárpáthyak madarasi kastélyában, a midőn az öreg Kárpáthy, nem törődve nejével, engedé őket mulatni egyedül, a grófnő egy akkori szobalánya bizonyítja, miszerint ugyanez időben oly éles családi viszály támadt a gróf és neje között, hogy a grófnő több napon át bezárta szobáját férje előtt. Ez fontos körülmény. Rövid idő mulva egy társaságban férfiak tréfás czélzatokat mondának Kárpáthyné felől, a midőn Szentirmay gróf közbelépett s mindenkit párbajjal fenyegetett, a ki e nő felől tiszteletlenül szól; – a haldokló nő halálos ágyán azt kivánta, hogy gyermeke Szentirmay gyámsága alá irassék, mit a halál révén levő férje meg is erősített; a gróf éltes nőrokona, Marion kisasszony, többször említé kötekedve, hogy az ifju Kárpáthy Zoltán arcza mennyire hasonlít Rudolf gróféhoz; azontúl a gróf gyöngéd, valóban atyai szeretetének nyilatkozványai mind megannyi tanubizonyságok, melyek őt compromittálják. Ha megvan a kezdet, önként jön a folytatás; egy pont, egy adat tizet húz maga után. A grófnak vannak ellenségei, pártviszályosai, elkergetett cselédei, sértett hivatalnokai, azok mind sietendnek, ki bosszúból, ki jó remény fejében ellene adatokat szolgáltatni, apró eseményeket kigömbölyített tényekül adni elő, miknek összegéből én, mint a napvilágot fogom kideríteni a sulyos vád eltagadhatatlan alakját; ily módon, uram, gyilkosságokat is hoztak már napfényre; rémséges bűnöket, mik az emberi szivek fenekére voltak elásva, sikerült a törvénytudóknak lélektani és bölcseleti eljárás utján napfényre hozni, s ez nem csekélyebb bűntett bármelyiknél azok közül, miket Pitaval velünk megismertet.

Abellino egészen megittasodott az ügyész ékesen szólásától. Felkelt, nyakába borult és megölelé: – «Uram, ön nagy ember».

Azután visszaült székére, még egyszer elmondva:

– Ön nagy ember.

Maszlaczky nem szerette, ha dicsérték; ő nagyobb aristocrata volt, mint azok, kik inasaik gombjaira is czímereiket veretik; ő eszére volt dölyfös, s még az is bántotta, ha valaki dicséri, mert hisz azt, hogy ő okos ember, épen oly megszokott eszmének lehet tekinteni, mint hogy egy grófot méltóságos úrnak hínak.

Abellino pedig magán kívül volt örömében.

– Ah, az öröm elfojt annál a gondolatnál, hogy ezt az embert, ezt az örökké gyűlöletes embert összetörjük. Nem a vagyon, nem a gazdagság reménye éleszt föl, hanem az, hogy őt megalázva, megbecstelenítve lássam, botránykőre állítva ostoba imádói előtt. Ennek örülök, ez jól esik.

– No ebben a gyönyörűségben aligha fog részesülni, kedves nagyságod, szólt közbe szárazon Maszlaczky.

– Mit beszél ön ismét? kérdé Abellino elbámulva. Hát bolonddá tart-e engem, vagy gyermek vagyok én, hogy egy perczben felbiztat, másikban lehűt?

– Én csak annyit igértem, a mennyit teljesíteni fogok: a Kárpáthy-uradalmakat mostani tulajdonosától visszavenni. A mit kedves nagysád oly örömmel vár, Szentirmay gróf botránykőre állítását, erre nekem egy csepp szükségem sincs.

– Ön fél!

– Nem félek. Senkitől sem félek. Párbajt nem vívok, ezt már régen kimondtam, a hol pedig tollal kell harczolni, ott helyt állok magamért akárki ellenében. Én Szentirmay gróf ellen odáig vihetem a dolgot, a meddig nekem tetszik; de nekem substratum kell és nem scandalum.

– Folyvást nem értem, a mit ön beszél.

– Azt elhiszem, szólt az ügyvéd nyugodt büszkeséggel. Az nem is oly egyszerű. Ha értené a törvénykezések folyamát, belátná a bizonyítékok sulyát kedves nagyságod, akkor meg tudná különböztetni azt, miszerint az általam felhozott vád-terv által annyit elérhetünk ugyan, hogy ha nyilvánosság elé kerül a pör, a mi végitélet folytán megtörténik, akár ellenünk, akár mellettünk szóljon az, ez által gróf Szentirmay a világ szemei előtt meg van bélyegezve, családja előtt gyanúba hozva, közte és az ifju Kárpáthy között kiegyenlíthetlen szakadás előidézve.

– Én épen ezt akarom elérni.

– Én pedig épen ezt akarom kikerülni. Kedves nagyságod úgy cselekednék, mint egy regényiró, ki halomra öli, a kiket nem szeret, én pedig úgy cselekszem, mint philosoph és fiscalis, ki élni hagyja ellenfeleit, de tartozásaikat kérlelhetlenül exequálja. – Ez a Zoltán úrfi jelenleg mintegy tizenhárom vagy tizennégy éves. Én hagytam őt nőni szép csendesen s nem siettem vele, míg ekkora nem lett. Valóban derék, szép ifju. Oly kifejlett, mint más tizenhat éves korában, gyönyörű alak, arcz és termet. És a mellett oly nemesszívű, oly gyöngéd, tele jó érzelemmel. Meglátszik rajta Szentirmay nevelése: lelke, teste viharokhoz edzett, tettekre, küzdelemre kész, kész a legnagyobb áldozatra azért, a kit szeret, és szeretni tud egész lelkével. Gyámatyját és annak nejét imádja, bálványozza és azok valóban meg is érdemlik azt…

– De uram, mi lelte önt e dicséretekkel? Engem akar-e próbára tenni?

– Csak türelem, kedves nagyságos úr. Ez mind a dolog érdemére tartozik. Még az is valószínű, hogy az ifju Kárpáthy sokkal szorosabban van fűzve a Szentirmay családhoz. Én láttam a minap, minő gyöngéd féltékenységgel viseltetett a gróf lánykája irányában; az ilyen gyermekkori viszonyok erősek szoktak lenni.

– Csak nem gondol ön erre komolyan?

– Sőt igen helyesnek találom azt, mert köztünk mondva, én legkevésbbé sem hiszem azt, hogy Szentirmay gróf legkisebb tilos viszonyban is állt volna Zoltán anyjával és így semmi megróni valót nem találok a fentebbi eszmében. Ezt csak kettőnk közt mondom.

Abellino a szobát érzé maga körül forogni e szavakra.

– Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat; hanem ez nem tartozik a dologra, Kárpáthy Zoltán bizonyosan ábrándozott már gyermekészszel a kis Katinka szép szemeiről s több efféle. No iszen ezt nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fiatalok.

Abellino fölkelt, s félretolta a széket.

– Alázszolgája uram. Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem; – köszönöm. Ha regényt akarok olvasni, megyek a kölcsönző könyvtárba.

Maszlaczky megfogta a báró kezét s kényszeríté ismét helyre ülni.

– Én egész komolyan a tárgyról beszélek és nem szoktam haszontalanul fecsegni soha. Kedves nagyságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva hosszas figyelmezéshez; hanem ezuttal épen kiváncsi volt pere felől tudakozódni, tehát legyen szives azt végig hallgatni.

– De mit tartoznak e magasztalások ügyemhez?

– Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sarkalatos körülmény, hogy az ifju Kárpáthy nemesszívű, ábrándos, heves és érzékeny jellem legyen és hogy a Szentirmay-család magas tekintélye, világi állása, családi viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon; mert győzelmünk alapja ez. Az ifju mindekkorig semmit sem tud az őt fenyegető perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordulnak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell minden ifjui szivet. Míg teljeskoruvá nem leend, addig a nevelési rendszer ellen elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni.

– Tehát reményli ön, hogy perünk még odáig elhuzódik.

– Elébb a kérdés meritumára azt felelem, hogy «nem», azután pedig az ebben foglaltatott sarcasmusra bátor vagyok viszonozni, miszerint húzódjék bár meddig ez a per, azért rám nézve nem leend az «bona vacca» (jó fejőstehén), miután a perköltségeket is saját erszényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az új actiót, mely sulyosítani fogja a pert, s iparkodom ez alatt úgy bebonyolítani azt, hogy ha Szentirmay gróf az angyalok köntösét venné is magára, a puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint a gyöngytyúk. (A fiscalis úr nem állhatá meg, hogy ez ötletének ne kaczagjon.) Én valóban nagyon sajnálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okozni, de azon reményben vagyok, hogy mindez legjobbra forduland s végtére még sem fog kárára szolgálni. Az ifju Kárpáthy még egy betüt sem ismer e perből.

– De, mon Dieu! Ezt már tizenkilenczedszer hallom.

– Jupiter tonans! Kedves nagysád olyan türelmetlen. Miért mondom el annyiszor? quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn eljövend az idő, hogy az ifju Kárpáthy azon korba lép, melyben az ifjui érzelmek teljes forrásukban vannak, a midőn a fiatal szív oly hirtelen kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti kiváncsáságát fölgerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert végtül-végig elolvassa.

Itt nagy lélegzetet vett az ügyész, mintha valami láthatatlant, a mi mellére sulyosodik akarata ellen, le akarna vetni onnan.

– Nos, kedves nagyságos úr, kezdi-e ön érteni a többit? Ha e romlatlan kedélyű, nemes szívű ifju végig olvasandja azon borzasztó iratokat, mikből ha egyet szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan minden kötelék közte és annak gyermekei között: mit fog akkor ez ifju cselekedni? Engedni fogja talán, hogy e per tovább folyjon, hogy gyalázatra hurczolják azon ősz férfiunak nevét, kit ő csak tiszteletreméltó arczképében tanult atyjául viselni, s azon nő ártatlanságát, kinek anyai szende vonásai most is ágyával szemben mosolyognak reá? Engedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja lett, családja előtt, a világ előtt gyanúsítva, megbélyegezve álljon, hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a világi balitélet kitiltsa őt azon család tagjai közül, melyhez őt az ifjukori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik? nem inkább tűzbe hajítandja-e e pert, nem várva be a kétségbeejtő végitéletet, s beleegyezik föltételeinkbe, a miket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát és azt az ifjukori ábrándot, mely ép lelkek előtt annyira becses, s lemond inkább kincseiről, csak hogy azt mondhassa: mind ez nem volt igaz, el van feledve, el van törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e?

Abellino lélekzet-vétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind, a miket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a nyomást, a mit rájok gyakorolt.

Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg. Nála csak dialecticai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a hatással, mely védencze arczvonásaiban tükröződött.

Újra pipára gyujtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s időközben dicsérte a dohányát; elmondta, hogy kitől kapta azt ajándékba és hogy ki által szokta megvágatni.

Abellinonak pihenés kellett, míg eszméit rendbeszedheti. Kezeit lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét.

Egyszerre térdeire csapott kezeivel s szakadatból (ex abrupto) felkiálta:

– S valószínűnek tartja ön ezt?

A fiscalis elébb egyet-kettőt billentett a fején s olyakat szítt a csibukból, hogy az orczája kétfelől behorpadt bele; csak azután tartá helyesnek felelni, teledugva száját a borostyánkő szipával, mikor több ige jött ki rajta a szükségesnél.

– Csalhatatlanul. A philosophia nem csal. A mely ügyvéd a psychologiához nem ért, az menjen kukoriczát kapálni. Azonban mind ez nem elég.

Abellino újra meghökkent: «még sem elég».

A pipa rosszul kezdett égni; Maszlaczky úr kénytelen volt egy akkor divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott, hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben vitriolos azbeszt volt, azt azután hirtelen kirántani. Tizedik, huszadik meggyúlt. Addig ideje volt Abellinonak nyugtalanul ismételni: mi nem elég? hogyan nem elég?

Végül elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a fejéből a narcoticus nedvet: csak a padlóra.

– Az a főfő baj, kedves nagyságos úr, a mi mind ez ideig gátolta előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatalmas pártfogóink.

– Én bámulok. Ön azt állítá, hogy legjobb ismeretségben van a főtörvényszékek minden tagjaival.

– Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek, de ez kevés; nekünk valaki kellene, a ki magát kitegye érettünk; a ki sürgesse, hajtsa a pört, a ki mindennel megküzdjön, a mi ellenünk áll, egyszóval: a ki egészen sajátjának tekintse ez ügyet, ilyen emberre van nekünk szükségünk.

– Hát szerezzen ön olyat. Ez az ön dolga. Én keressek?

– Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifáradhatlan férfiu, ki már az által is, hogy a semmiből küzdötte fel magát a magasra, tanúsítá azon erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcserepy úr, ha méltóztatik ismerni.

– Van szerencsém.

– Ezt meg kell nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni, hogy ez ügyet tökéletesen magáévá tegye. Érti, kedves nagysád?

Abellino iparkodott utólérni az ügyvéd gondolatait.

– Hát hogyan nyerjem meg? mondja ön. Eljárjak piquet-partiekra a nagyságos úrhoz, vagy udvaroljak a nagyságos asszonynak? Nőül vegyem a leányát, vagy mi?

Maszlaczky úr nagyot kaczagott.

– Nem úgy, kedves nagysád; dehogy. A tanácsos úr nem kártyázik soha; a nagyságos asszony nincs imádókban megszorulva s nem igen törődik velök. A mi pedig a kisasszony nőül vételét illeti, azt már csak nem tartja nagyságod valami lekötelező csaléteknek?

Abellino szétnézett a levegőben, mintha azon gondolkoznék, hogy vajjon nem volt-e ez gorombaság, a mit most Maszlaczky mondott? Nagyon czifrán volt kitéve; nem értette egészen.

A fiscalis most tökéletesen komoly arczot öltött s még a pipát is letéve, egész szelid hangoztatással mondá a bárónak:

– Nem úgy, kedves nagyságos úr; nem úgy. Hanem én megmondom, hogyan? – Ajánljon kedves nagyságod «cessiót» Kőcserepy úrnak.

Abellino rábámult:

– Qu’est que diable que cela ez a «cessio»? mi az?

– A cessio olyan törvényes actus, minél fogva valaki valamely birtokhozi jogait egy más idegenre ruházza át.

– És miért tegyem én azt?

– Mert ez által a per sikerét csalhatatlanul biztosítjuk.

– De mit használ nekem a siker, ha másnak engedtem a jogokat?

– No az természetes, a mit mondanom sem kell kedves nagyságodnak, hogy Kőcserepy a kedvező eredmény esetére kedves nagyságod bonificatiójáról gondoskodjék.

– Ne beszéljen én előttem diákul. – Mi a hét mennykőrül gondoskodik?

– Rendes évi jövedelmet fog kedves nagyságodnak határozni és adósságait kifizeti.

– A saját birtokomból?! kiálta fel Abellino dölyfös accentussal. Ez már mulatságos. Ez furcsa. Nagyon furcsa.

– Semmi furcsa sincs benne; először azért, mert az a birtok kedves nagyságodnak még nem sajátja és nagyon kétséges, hogy a mondott föltétel nélkül fog-e valaha azzá válni? másodszor, nagyon jól tudja azt, kedves nagyságod is, más is: miszerint kedves nagyságod annyira el van halmozva adósságokkal, hogy a Kárpáthy-uradalmak minden folyó jövedelmeiből nem volna képes azoknak tizedrészét kielégíteni; e mellett kedves nagyságod gazdálkodási módszere is sokkal ismeretesebb, mintsem kételkedni lehetne felőle, miszerint pár év mulva az egész Kárpáthy-örökség ugyanazon az úton fog menni, melyen az édesatyjáról örökölt vagyon elment, s a kárpátfalvi kastély előtt épen úgy megütik a dobot, miként megütötték a madarasi kastély előtt s többé nem lesz egy jó bolond Nábob, ki azt a család számára megvásárolja, hanem szét fog dirib-daraboltatni a gyönyörű ősi telek és soha nem hallott nevek statuálják magukat benne. Azért én épen nem látok okot, kedves nagyságod érzékenykedésére, ki egy időben nem irtózott egy franczia pástétomsütőből lett bankárnak lekötni úri jószágát, virtualitását, hogy miért retten most vissza azon gondolattól, miszerint az egy becsületes, tekintélyes magyar nemes kezére jusson; imprimis, midőn jelenleg sokkal távolabb van kedves nagyságod annak birtokától, mint volt akkor és a midőn semmi kilátása többé, hogy utódokat hagyjon maga után.

– Kérem!

– Úgy, igaz. Az öreg Kárpáthy Jánosnak hetven éves korában született fia.

A fiscalis nagyon jóizűen kaczagott ez ötletnek, melyet Abellino nem tartott olyan igen jónak.

Néhány percz mulva elpárolgott haragja. Kezdé sejteni, hogy az ügyvédnek igaza van.

– Tehát mit gondol ön, minő feltételei lehetnének Kőcserepy úrnak?

– Én nem gondolok semmit. Nyilatkozzék, kedves nagysád.

– Én nem nyilatkozom. Mondják önök, mit igérhetnek?

Maszlaczky úr egyet-kettőt rántott a vállán és a szemöldein, egyik lábát a kezébe vette, fejét feltartva, egy hosszú füstkötelet fújt a padlásig s kirontott a felelettel.

– Úgy hiszem, fog adhatni kedves nagyságodnak évenkint… évenkint… (itt ismét meg kellett kis ujjával nyomkodnia a pipa tüzét) évenkint huszonnégyezer forintot.

– Uram. Ön tréfálni látszik, szólt Abellino sértetten. Huszonnégyezer pengőt, midőn én félmillió jövedelmet engedek át. Ah uram, ez csufondároskodás. Hiszen ha meg akarom magamat alázni, oda megyek unokaöcsémhez, megkérem szépen, s ő maga jószántából adni fog ennyit.

– Tessék meggondolni, kedves nagysád, hogy a kifizetendő adósságok mennyisége légió; pedig míg azok törlesztve nincsenek, addig a csekély apanagiumon kívül kedves nagyságodnak semmije sincs. Ezeket tehát le kell róni elébb a jószág jövedelméből. És azután ez a jövedelem csak névszerint félmillió, mert annyi ugyan a bevétel, de a kiadás felemészti kétharmadát. Nekem Kőcserepy úr sem ingem, sem gallérom, én ő érte nem beszélek, én nagysád javát akarom előmozdítani.

– Nem, nem tudok azon gondolattal kibékülni, megbarátkozni, hogy én, mint Ézsau egy tál lencséért, eladjam potomdíjért ősi birtokomat.

– Birtokát? A holdban! Hát hol van nagyságod birtoka? förmedt fel a kis ember, ki nagyon hamar tűzbe tudott jönni, s ilyenkor goromba volt, mint a pokrócz.

Abellino mindjárt megjuhászodott, mihelyt valaki még magasabb hangon beszélt, mint ő.

– De mikor az ajánlott összeg oly csufondárosan csekély ahhoz képest, a mit átengedek érte. Gondolja meg ön uram. E szavakat csaknem alázatosan könyörögve mondá el, s annyira elfeledkezék világi méltóságáról, hogy fájdalmas térdeit sziszegve dörzsölgeté végig.

– Édes, kedves nagyságos úr, még egyet mondok, de legyen szíves azt meghallgatni. Fordulnak az idő kerekei, és nem tudjuk, mit hoz a holnap? Új eszmék kezdenek csirázni az ifjabb ivadék szívében, a mikről minekünk még csak sejtelmünk sem volt, midőn betűket tanultunk ismerni. Hallotta-e kedves nagyságod valaha hírét a reformereknek?

– Mi közöm nekem hozzájok? Én már évek óta nem foglalkozom a politikával; miattam széttéphetik egymást. Én nem tartozom sem ide, sem oda, én indifferens vagyok, én gyűlölöm mind valamennyit; én rajtam egyik sem segít. Én nem avatkozom ügyeikbe.

– De beavatkoznak ők a nagyságod ügyeibe. Ezek a reformerek egy idő óta két nagy eszmét kezdenek pöngetni, a miknek a nevei eddigelé nem voltak forgalomban, és ezek: a közteherviselés és az örökváltság.2)

– Mit jelentenek azok?

– Ezek azt jelentik, hogy megtörténhetik, miszerint a Kárpáthy-uradalmak birtokosa egy szép napon azon hírre ébred, hogy jövedelmeinek felét az ország határozata elengedé azoknak, a kiktől azt eddigelé szokás volt behajtani, a másik felére pedig rárótta egy részét azon terheknek, miket ez ideig mások szoktak viselni, hogy a Kárpáthy bárók többé nem szednek sem dézsmát, sem füstpénzt, földjeiket nem szántja többé senki robotba, hanem e helyett megismerkednek az adóval; s miután ez uradalmak legnagyobb jövedelme a jobbágyok tartozásaiból áll, úgy hogy egy némely része azoknak csak névszerint marad a Kárpáthyaké: kérdem, mi kilátása lesz akkor egy új birtokosnak?

– Csakhogy ez, a mit ön mond, lehetetlen.

– Semmi sem az a nap alatt.

– Ah! uram, ön engemet mesékkel hisz traktálhatni. Túl vagyunk már azon, kiálta közbe Abellino, okosságot tettetve. Én is eszemen vagyok.

Maszlaczky úr sértett önérzettel kelt föl helyéből; egy szót sem válaszolt, összeköté a pörcsomagot szépen és azzal Abellino felé fordult.

– Kedves nagyságos úr, a mint látom, bizalmát nem vagyok szerencsés birhatni. Erről nem tehetünk. Tessék más ügyvédet választani, én leveszem kezemet e perről.

Azzal kikiáltott a fráternek.

– Fráter Bogozy! fogja ezt a nyalábot, vigye vissza a pertárnok úrhoz. Ott megkaphatja nagyságod. Gondoskodjék ügyvédi kinevezésről.

Abellino bámulva állt ott egy ideig, nem tudva, hogy mit cselekedjék? Maszlaczky úr rá sem nézett többet.

– Kik várnak oda kinn? kérdé hivatalos gondossággal a jurátustól.

– Két vidéki parasztember, volt a felelet.

– Hadd jőjjenek be.

Abellino látva, hogy Maszlaczky egy cseppet sem szándékozik vele többet foglalkozni, hanem a két zsiros szagú atyafit hívja maga elé, felcsapta a kalapját, boszúsan távozott, bevágva maga után az ajtót, hogy az öreg Tamás körmét szinte odacsapta.

Délután mégis kiváncsi volt megtudni, ha vajjon teljesíté-e az ügyvéd fenyegetését s felballagott a curiára. Kérdezősködésére a levéltárnok azt felelte, hogy Maszlaczky úr csakugyan visszaküldé a Kárpáthy contra Kárpáthy percsomót.