IX. Az Emancipált Család.

A Kárpátfalván töltött nap után egy hétre útra kellett indulni Zoltánnak.

Ez a hét nap hét kínos esztendő volt reá nézve. Tudta, hogy elmenetelének fájdalma gyámatyjának titka; hallotta, hogy Rudolf neje és gyermekei előtt oly közönyösen beszélt Zoltán elutazásáról, mint egy igen természetes és maga rendén következő eseményről, melynek okszerűen meg kelle történni; Zoltánból művelt embernek kell lenni, egyetemi tanulmányokat végeznie, mert a tudomány nemcsak a szegény emberekre nézve kincs, hanem a gazdagokra nézve is az. Ezért Zoltánnak most a pesti, majd később a külföldi egyetemeket is meg kell látogatnia; abba néhány esztendő bizony betelik, de azután mint derék jeles férfi fog visszatérni, s annál nagyobb lesz az öröm Szentirmán.

Igy, ilyenforma magyarázatokban tudá meg Rudolf családja Zoltán közeli elutazását, s a gyermeknek magaviseletével igazolni kellett e kilátásokat, el kelle titkolnia azt, miszerint ő tudja, hogy ez eltávozás indokai mögött egy sötét, borzasztó gondolat rejlik, mely nem engedi lelkét megnyugodni, a míg annak gyökerére nem akadt, a míg azt ki nem tépheti, semmivé nem teheti, bármi legyen is az. Még neki kellett vigasztalni a gyermekeket, kik megsiratták, midőn kocsira ülni látták a jó kis bácsit, pedig azok azt hitték, hogy cseresznyeszüretre ismét idehaza lesz; neki kellett letörölni a könyeket kicsikéje piros arczairól, pedig annak még megvolt az a boldog gondolatja, hogy egykor ismét meg fogja őt látni, délczeg férfi alakjában, s addig is mindig fel fog dobogni szíve, valahányszor nevét hallja említtetni; neki nyájas mosolygással kelle fogadni jó gyámanyja tréfásan gyöngéd szavát, hogy el ne feledkezzék róla; és ő jól tudta azt, hogy sok, sok időre, talán örökre elválik tőlük, s még csak levelét sem fogják látni soha.

Midőn megszorítja Rudolf kezét, ajkába kénytelen harapni, hogy könyei el ne árulják.

– Gyorsan, gyorsan, Zoltán! súgja Rudolf, majd ha egyedül lészsz.

Még most sokan látják, cselédek, házhoz tartozók, talán ellenségek, titkos kémlelők; azok előtt vidám arczot kell mutatni. Isten hozzátok!

A kocsi kigördül az udvarból; akkor azután szabad a sírás, senki sem látja többé.

Flóra szomorúan tekinte az eltávozott fiu után, most érzé csak, milyen nagyon szerette őt, búsan akasztá karját férje karjába.

– Még is el kellett volna őt kisérned Pestig.

– Szokjék önállósághoz. Tanuljon magára felügyelni, szólt Rudolf erőltetett száraz hangon.

– Féltem Zoltánt, nagyon féltem.

– Mitől?

– Nem az úttól, hanem útja végétől.

– Tarnaváryt érted? Igaz, hogy ő nagyon szigorú.

– Nem őt, hanem családját.

– Igaz, leányomat egy napra sem küldeném oda, de férfinak, oly szívvel és fővel, mint Zoltán, hidd el, jó iskola az.

– Mégis, mégis, jobb lett volna neki, ha mindvégig közöttünk maradt volna, egészen családunk tagjának néztük már.

– A gyermekérzés elmúlik, kedvesem, sóhajta Rudolf, szíve mélyében tagadva, a mit mondott s megcsókolva nejét, eltávozott irószobájába.

Flóra kézen fogá síró kicsinyeit, kik még most is kendőt lobogtattak a távozó hintó után és sorba ölelgeté őket. De csak mindig eszébe jutott az, hogy hiányzik közülök valaki, s ha Katinkára tekintett, fel kellett tünni előtte, hogy ez a gyermek nem volt még ilyen halavány soha…

Rudolf előre elküldé Tarnaváryhoz Zoltán egykori nevelőjét azon tudósítással és kérelemmel, hogy addig is, míg a megye hivatalosan kinevezné, legyen szíves az ifju Kárpáthy fölötti gyámságot átvállalni, miután ő arról lemondott.

Tarnaváry előtt már tudva volt az ok, a mi Rudolfot e lépésre kényszeríté.

Képzelhetjük azt a kellemetlen meglepetést, mely őt Rudolf levelének olvastával érte. Akkor ilyenforma magánbeszédet tarthatott magában (mert ő csak magával szokott bizalmasan beszélgetni).

«Hogy a patvar vitte volna el ezt az egész Szentirmayval való ismeretséget. Beh szép provinczia jött a számomra belőle; én most vénségemre gyermeknevelő legyek, gondoskodjam egy ilyen elkényeztetett, elbölcsesített kölyökről; vigyázzak magamra, hogy görbén ne találjak rá nézni; minduntalan azon törjem a fejemet, hol jár, mit csinál? nem tesz-e valami rosszat a nagyságos urfi? nem hal-e a vizbe? nem rontja-e meg magát a tánczban? tanul-e valamit? nem szeret-e bele valami masamódnéba? A ki teringette! Ez ugyan drága mulatság lesz nekem, ki a saját gyermekeimmel sem szoktam törődni.»

És ez egészen úgy volt. A méltóságos úrnak legkisebb gondja volt az, hogy családja tagjai mit csinálnak? tán hirtelenében meg sem tudta volna mondani: hány fiu van köztük és hány leány? Néha egy hónapig sem jött velök össze. A méltóságos asszony szobái egészen el voltak különözve az övéitől, nem is ugyanazon a lépcsőn jártak fel hozzá, a gyermekek pedig épen külön emeletben voltak, együtt az inasokkal, szobalányokkal, nevelőkkel és jurátusokkal, kik mind egy categoriába számíttattak.

A főispán úr országos ügyekkel volt elfoglalva s az országos férfiak magas gondjai vámmentessé teszik őt a családapai gondok alól.

«Szedte-vedte kölykei! szokta mondani a méltóságos úr, mikor valaki e hanyagságát megemlíté, hát az-e az én dolgom, hogy az ő lélekzetöket lessem? Hadd üssék-verjék magukat, annál jobban nőnek. Ha én egész nap egyebet sem teszek, mint nekik tartok prédikácziót, még sem lesz egyik is jobb. Mind rossz a gyerek, én is az voltam. Ha vigyáznak rá, csak képmutatásra tanítják. Engemet is eleget ütöttek, hánytak, mikor gyerek voltam, fejemet beverték, peniczilust vágtak a pofámba, most is itt a helye, ló ledobott, csónak felfordult velem, kezem, lábam törött, tiz esztendős koromban elszöktem az apámtól, mert meg akart verni s hat hétig voltam incognito disznópásztor, mégis itt vagyok s főispán lett belőlem! Ők se legyenek különbek az apjoknál.»

Ez a philosophiai nézett biz ott néha-néha alkalmazható férfi-gyermekeknél, de a méltóságos úrnak leányai is voltak s leányokra nézve vannak azután még veszedelmesebb bukások a lóról leesésnél és szomorúbb bélyegek, mint a mit a tollkés vág az arczon.

E bölcs nevelési nézet következése volt azután, hogy a főispán úr legidősebb kisasszonya, Toncsi, tizenhat éves korában megszökött egy fiatal zongoravirtuózzal, s mire szülei megtudták, már meg is esküdött vele. A főispán úr magán kívül volt, haragudott, még pedig valamivel jobban, mint mikor Lőrincz urfi, a kis majoresco, rakétával felgyújtotta a présházat; s a szemei elé került leánynak dühödt furiával ordítá fülébe e szavakat:

– Ez többet meg ne történjék!

Ez nem is történt meg, hanem megtörtént az, hogy két két mulva Toncsi viszont a férjétől szökött meg és azután igen sok kalandja volt a világban; győzné azt valaki krónikába rakni, mikből ha minden tizediket megtudta Tarnaváry úr, mit tehetett bölcsebbet, mint hogy vállat vont és példás phlegmával azt mondá:

– Mit tehetek én róla? Én csak nem vezethetem kötélen…

A főispánné ép olyan keveset törődött gyermekeivel, mint férje, sokkal szebb és sokkal fiatalabb volt még, mintsem ily házias gondokkal fogyaszthatta volna idejét. Arra valók voltak az instructorok és nevelőnők. A szállás olyan jól volt elrendezve, hogy a gyermekek, ha a házat felfordították, sem hallatszott a mama szobájáig, és ez igen czélszerű volt. Valóban arról senki sem tehet, ha nagy családja van, mert a gyermek Isten áldása, de nagy uraknak legalább megvan az a boldogságuk, hogy elbujhatnak előlük és nem látják őket…

Egy szép esős reggelen érkezett meg Zoltán nevelőjével, ki őt Tisza-Füreden találta elő, Pestre, s a fogadóban átöltözve, rögtön sietett a főispán lakába.

A kapuban megkérdezék a nagyprémű ajtónállótól, hogy itthon van-e Tarnaváry főispán úr? s az igen jó elménczségnek tartá azt felelni rá, hogy az nincs itthon, mert itt Tarnaváry septemvir lakik.

Zoltán megköszönte neki ez elmésen tudtul adott értesítést a főispán úr újabb rangfokozata felől és sietett fel a lépcsőkön.

A folyosó ablakán kidűlve nézte kényelmesen egy hajdu, mint esik az eső, s háromszor engedte kérdezni: merre kell ő méltóságához menni? azután nagy röviden felelt, a csizmája orrával mutatva:

– Ott a cancelláré ni. Fel van rá irva. Majd megmondják, s e közben fogai közül hegyeset köpött az alant álló kocsis kalapjára.

Általában Tarnaváry úr közelében minden ember oly goromba volt, mint a pokrócz. Tetszett nekik mintaképül.

A cancellária felé közeledve már azután könnyű volt eligazodni Zoltánnak, mert odabenn oly rettenetesen lármázott a méltóságos úr, hogy az egész ház viszhangzott a szedte-vettéktől.

Ha valaki egy kapun benyit s akkor egyszerre kilencz szelindek rohan rá, már az is elég kellemetlen mulatság, de még sokkal szorongatóbb helyzet az, mikor az ember egy idegen házba belépve, a család tagjait épen czivakodáson kapja, s a csör-pör zajában kénytelen elmondani, hogy kivánta tiszteletét tenni, a mikor inkább kivánná, hogy ötven mérföldnyire lehetne onnan.

A hétszemélynök úr rettenetesen szidott egy jurátust s annak a révén még sok jelenlevő és nem levő egyéniségeket, s Zoltánék belépésével egy cseppet sem engedte magát megzavartatni.

– Ördög mennykő teringettét! Ki látott valaha ilyen bolondot? A Bedlámba kellene az ilyen bolond embert zárni, oda is a veszett emberek közé, ott is megkötözni lánczczal, vaslánczczal! Milliom a lelke! Én is voltam fiatal ember, csináltam sok bolondot, de ilyent még hallani sem hallottam, nem hogy láttam volna. Hogy a szivárványos zivatar hordana el valamennyi poétázó, ábrándozó embert, valamennyi ilyen sárkányon paripázó szélúrfit, mint maga. Még megüt a guta. Ha olyan phlegmaticus ember nem volnék, képes volnék keresztülmenni a lelkén, ilyen ez és amaz!

Zoltán csak bámulva állt ott az ajtóban e nagy zivatar alatt s zavarodottan hordta körül szemeit a tárgyakon. Egy kerek asztal körül irt vagy tizenkét jurátus, e perczben mind úgy lehúzta a fejét az irásába, hogy ki nem lehetett venni, melyik az, a kit a septemvir úr oly keményen dorgál, ki maga vörösre kigyulladt arczczal járt hevesen az asztal mellett fel s alá, néha-néha egyet villantva szemeivel Zoltán felé, mintha intene neki, hogy ne köszönjön neki addig, míg ki nem dühöngte magát.

Kovácsot mindjárt megismerte Zoltán a többi közül, de az háttal volt felé fordulva, s nem láthatta meg őt.

Tarnaváry dühe fokozatosan emelkedett, a miatt, hogy senki sem mondott neki ellent. Valami hosszan összehajtott papiros volt a kezében, azzal hadakozott sokat, nyilván az lehetett a botránkozás köve.

– De hogy jutott magának eszébe ezt ide irni? ezt? ezt a firkát? mi? feleljen!

E közben elébb az irást verte a tenyerében, végtére pedig olyat ütött öklével az asztalra, hogy ijedtében valamennyi jurátus mind «s»-et irt a félrecsúszott irótollal.

E nagyon hangos interpellatióra végre fölemelkedék székéről egy szőke legény, ki most épen nagyon halavány volt, s középen volt elválasztva a haja, s kissé elszánt, de inkább reszketésre hajló hangon bátorkodott ilyesmit mondani:

– Én esküszöm méltóságos September úr (ijedtében septemvir helyett mondta), hogy nekem nemes czéljaim voltak a kisasszonynyal.

– Ördög mennykő! Üljön le kend a helyére, ki kérte, hogy álljon fel? és hallgasson. Ki mondta, hogy beszéljen? Mit fecseg itt nekem előre hátra? Bánom is én, hogy miféle czéljai voltak? nem az itt a kérdés, hanem hogy minek irta ezt a szamár verset az actio hátára?

A szőke fiu keseredetten ült le, de ha minden érzést el lehet is fojtani a félelemmel, ám a költői öntudatot soha. Annyit vissza kellett neki felelni, hogy: «Kérem alássan, az a vers nem rossz!»

Tarnaváry a fogait csikorgatta s azt a bosszút találta ki a vétkes poéta-jurátus számára, hogy eleibe tette a kérdéses Corpus delictit s ráparancsolt:

– Már most vakarja ki, ha ide irta!

Kétségtelenül a legkegyetlenebb büntetés neme: egy költővel saját versét kivakartatni.

Csak ekkor kezdte a septemvir úr Zoltánt figyelmére méltatni.

– Servus frater, servus. Hát már megjött. No jól van. Most látja, hogy mérges vagyok; hát csak menjen át addig a feleségemhez, majd fráter Kovács átvezeti. Servus.

Kovács rögtön felugrott e szóra s örvendve fogadá Zoltánt, ki a mint könnyebbült szívvel elhagyá az irótermet, aggódva kérdezé, hogy micsoda nagy baj történt odabenn?

Kovács mosolyogva mondá el neki, hogy az a szőke legény egy tehetős alispán fia, ki a septemvir úr középső kisasszonya, Julcsa iránt ábrándozik, a ki már szintén tizennégy esztendős, s mindenféle útakat-módokat elkövet, hogy érzelmeit vele tudassa, miket Julcsa szintén szívesen meg szokott hallgatni. Igy legközelebb azt a furfangot gondolta ki, hogy a mint mindenféle pörös iratokat hordott haza a curiáról, az összehajtott actiók üresen maradt felére irt verseket és szerelmi nyilatkozatokat s ezeket előleges egyetértés mellett Julcsa kisasszonyra bizta, hogy azokat majd édes papájának kézbesítse; Julcsa kisasszony azután levágta az őt illető verseket és irásokat szépen s a többit így adta át a papának. Legközelebb azonban a szegény nyavalyás poéta, a helyett, hogy az actió üres oldalára irta volna a verset, költői szórakozottságában az illető pörös okirat beirt felének tulsó lapjára irta azt fel, a honnan azután nem lehetett többé elválasztani. Igy sült ki a gonoszság, s a hétszemélynök úr jelenleg nem azért haragszik, hogy mint merészelt ez a gyerek-jurátus azzal a gyerek-lánynyal ily tilos egyetértést kötni, mint inkább azért, hogy a verset a beirt papiros hátuljára irta, ez által elválaszthatatlanná téve azt ama megsemmisíthetetlen okirattól, hacsak szépen ki nem lehet majd vakarni.

Zoltán azonban úgy járt, mint a ki mennydörgéstől féltében kimenekül a házból – az esőbe…

Alig fordultak be a méltóságos asszony szobáihoz vezető folyosóba, midőn egyszerre a leghevesebb szóváltás zaja üté meg füleit.

Ezuttal már igazán megrettent, mert e pörpatvar hangjai női hangok voltak, s nincs leverőbb valami fogékony kedélyre nézve, mint nőket hallani perelni.

– Mi ez? kérdé Kovácstól meghátrálva, s önkénytelen annak karjába kapaszkodva.

– Úgy hiszem, a méltóságos asszony épen az elmondottak fölött fejezi ki elégedetlenségét.

Valóban, a kifejezések erősek voltak.

Zoltán kétkedve nézett vezetőjére.

– Julcsa kisasszonyt szidják így?

– Oh nem. Hanem a nevelőnőt. Ez sokkal könnyebb.

A méltóságos asszony soha sem szokta szigorúságát az úrfiak és kisasszonyok csinjai miatt ő magukkal éreztetni, hanem illető nevelőikkel; egyszer azért, mert az úrfiak és kisasszonyok úgy is csak nevettek volna rajta; másszor pedig azért, mivel ez a fajtája az alárendelt embereknek épen legalkalmasabb arra, hogy a fensőségi érzet gyakorlatának alanyul szolgáljon, minthogy voltaképen a művelt emberek osztályához tartozik s gyakorlatilag még is úgy lehet vele bánni, mint a szegődött cseléddel.

– Ne menjünk most be, suttogá Zoltán Kovácshoz, elborzadva ettől a korlátlan perpatvartól. Ilyesmi ő előtte oly exoticus tünemény volt, mint a Vezuv kitörése. A kedves, szelid, jó Szentirmay-családnál ilyesmit soha sem hallott ő, ott mindenki csupa szeretet volt egymás iránt, ott soha sem lehetett egyebet hallani, mint vidám, nyájas, enyelgő hangokat. Úgy szeretett volna harmincz mérföldnyire lenni innen.

Kovács észrevette a gyermek zavarát s örömest felvezette volna saját szobájába, de a pitvarnok már meglátta az ifju bárót, s kevéssé törődve az előtte talán nem oly szokatlan zivatarral, belépett az úrnő szobájába, őt bejelenteni.

Erre rögtön elcsendesült a hangos szemrehányás, s néhány pillanat mulva kilépett az ajtón a nevelőnő, egy üvegalma-arczú blasirt kisasszony, akkora orral, mint egy gabnahajóé, pedig azt nem ezuttal kapta, magával vezetve Julcsa kisasszonyt, egy kis fekete képű, piros ajkú, karika szemöldökű leánykát, a kinek ha a szeme sírt is, de a szája nevetett, s míg a két ifju mellett elment, alattomban jót csipett Kovács karján s Zoltánt tetőtől-talpig összenézte hamis tolvajszemeivel, a folyosó végén pedig szert tett rá, hogy a nevelőnő szoknyáját legázolhassa.

Zoltán a falhoz lapult előttük s lesüté szemeit, mintha ő szégyenlené magát, hogy azokat megszidták.

Erre azután kijött a pitvarnok, átvette őt Kovácstól, s bevezette a méltóságos asszonyhoz.

Karolina, így hítták a septemvirnét, most az előbbeni állapotával tökéletes ellentétes helyzetben volt. A pamlagon feküdt, szétziláltan és felhevülve, úgy látszott, hogy nagy könnyebbségére válnék, ha egy kissé el tudna ájulni. Két szobalány tartott előtte üvegeket és medenczéket, s nagyon látszott ügyelni nyögéseire.

– Oh kedves Zoltán, nyögé Karolina, megpillantva a gyermeket, ön megérkezett, hozta Isten. Milyen nehezen vártuk. Jőjjön ide. Üljön le. Ide mellém. Oh egészen magamon kívül vagyok, minden gyermekség felizgat. Én igazán szerencsétlen természettel birok, valahányszor a legapróbb csekélység történik ellenemre, mindjárt magamon kívül jövök. Nekem igazán nem jó semmiért megharagudnom. Képes vagyok, ha a leányaim egy hímzést elrontanak, az ájulásig echauffirozni magamat.

A méltóságos asszony nem tartotta Julcsa csínját többnek egy elrontott hímzésnél, vagy tán Zoltánnal akarta elhitetni, hogy az egész zaj egy hímzés miatt történt.

Azután egyszerre csupa jó kedv, csupa kedély lett a méltóságos asszony, megölelé Zoltánt, elmondá neki, hogy milyen nagyon örült, midőn megtudta, hogy ezentúl az ő gyámfia leend; milyen sok jót, szépet hallott eddig is felőle; megmutatta neki szobáit, csecsebecséit, mindenféle haszontalanságait, a miknek a gyermekek örülni szoktak. Tudakozódott kedvencz ételei felől. Délben pompás, finom izletes ebéd várt reájok. Zoltán megismerkedék a két legnagyobb kisasszonynyal, kik közül az egyik már egészen el látszott feledni a reggeli dorgálást; czukorsüteménynyel, nyalánkságokkal elhalmozák. Karolina nem is szólt hozzá máskép, mint a legszenvedélyesebb szívesség hangján, s minden kérdését egy olvadékony kegyes mosolygással kisérte.

Délután elvitte őt magával és kisasszonyaival kocsikázni, este látogatóba mentek előkelő társaságokba, fényes mulatságba, hol Zoltánnak mindenki iparkodott kedvezni, hizelegni.

Azután ismét hazatértek; Karolina rábízta egyik pitvarnokára, ki ezentúl kizárólag Zoltánt fogja szolgálni, hogy vezesse fel a nagyságos ifju bárót szobáiba. A második emeleten volt két pompás szoba elkészítve számára, egyik az utczára, másik a gyönyörű kertre való kilátással. Minden a legnagyobb kényelemmel és pompával volt elrendezve. Ágya fölött hímzett csöngetyűhuzó aranyos fogóval, arra Zoltán neve volt hímezve.

És az ifju oly elhagyatva, oly szomorúan érzé magát e hízelgés, e nyájasság, e pompa és pazar kényelem közepett. Nem ilyen világ az, a miben a lélek otthon találja magát.

Midőn bezárta szobáját s nem jött hozzá többet senki, előkereste bőröndjéből anyja imakönyvét s homlokát kezébe nyugtatva, sokáig elmerengve olvasott abból, míg a jótékony álom meg nem csókolta imát lehelő szelíd ajkait, hogy megzilált lelkét szárnyaira véve, visszavigye oda, hová úgy vágyik, a csendes falusi hajlékba, a vidám csevegő testvérek közé, az éber, őrködő atyai kéz oltalmába, a sárga jávor alá, a hol kedves kicsikéje ül mellette és szedi kis kezébe a lehulló leveleket…