X. Gyásznapok.

Minden nemzetnek van egy szent városa, melyre kegyelettel, büszkeséggel gondol. Ausztria honfiai elégülten mondják, hogy csak egy Bécs van a világon; az angol büszkén beszél Londonjáról, Páristól számítja a franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn Moszkvába lép; – szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! a szép ifju Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi minden széppel, jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mind azt élvezni akarja!

Még ezelőtt egy századdal Pest csak egy kicsiny városka volt, elővárosok nélkül. Alig számított 800 házat nyolczezer lakóval és ime egy század mulva több, mint négyezer ház, egész paloták sorai emelkedtek fel a rónán, négy külváros támadt körüle, jóllét, gazdagság fejlődött ki az annyi ideig elhagyott parton s megszaporodott rajta az Isten áldása.

A nemzeti kegyelet ide hordta mindazt, a mi rá nézve drága volt; multja emlékeit, jövője magvait, a gazdagság kényelmét, fényüzését, az ipar szorgalmát, a tudomány szellemét, a művészet csarnokait és a jótékonyság menhelyeit. Mint a szív halkabb-sebesebb verése, indítá a közszellemet az egész országban, minden rétegekben, fent úgy, mint alant, szellemi és anyagi életmozgásokban az új, az emelkedő főváros, a szép Pest, a mindennel bővelkedő Pest, melyet egyszer legalább életében meg kellett látni minden hazafinak, hogy meggyőződjék róla, miszerint ez a legszebb városa a világnak, s a mi Pesten nincs, az aztán sehol nincs!

Gyermeki kegyelettel a kicsinyek, atyai szeretettel az ország nagyjai, bölcsei, tekintének az ifju fővárosra s míg a homályban és szegénységben született ifjak új életpálya kezdetét látták maguk előtt, midőn Pest sorompóin beértek, hol a szellem, a szorgalom hírt, önállást, vagyont szerez: addig a gazdagok, a főurak dicső küzdterét látták itt alakulni a honfi-tetterőnek, a boldogításnak.

Egy közös szív volt az, mely dobogott minden kebelben, melynek bánata fájt, öröme édes volt mindenkinek, s ebben az érzésben találkoztak egymással a kicsinyek és nagyok.

Egy nagy, nehéz sóhaj száll el keblemről, midőn e sorokat írom. A tiedről is, a ki ezeket olvasod.

1838 volt az esztendő.

Előre tudjátok, hogy nem költészet az, a mit leirok. Mind, mind, az utolsó tényig, szomorú, nagyszerű, porbasújtó s égig emelő események: enyészet, – siralom, – hamvazó nap az egész országra, – óriási erőfeszítésű harcza egyes nagy szellemeknek a sorssal, a fellázadt elemekkel; nagy, megpróbáló Isten csapása, melyből hogy újjászülettünk, ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni.

Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, a mire szüntelen gondolnunk kellett volna: hogy ime eljőjjön Isten látogatásunkra és elvegye azt, a mi legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk benne?

Az egész télen át Isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat, eltemetve utakat, utczákat, úgy hogy minden város, honnan a havat kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy látszott elő.

A Duna deczembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy márczius első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy lábnyira hágott; s esténkint már lehetett hallani a folyam két partján levő helységek segély-harangozásait a távolból, miket a gátjait meghágott jeges víz-ár körülvett, elborított, s a főváros utczáin láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten, gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házi kutyától kisérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket kolduláshoz még nem szokott fagyos arczaikkal.

És a csapás mégsem szünt. Máskor a mily sebesen jött, úgy el is szokott menni; most még egyre nőtt, egyre fenyegetett. Tudta mindenki az okát, és elborzadhatott, valahányszor reá gondolt.

Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas vízállás daczára megállt a jég s a hosszú hóesés alatt úgy megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem birták kinyomni helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgy hogy néhol a jég egész a fenékig állt s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon felül ömlött keresztül.

E gondolat a kétségbeesés volt.

A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt s mi fog történni akkor, ha bekövetkezik, a miről még kevesen beszélnek, a mit csak a műértők, csak a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.

Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, a kik már tudomást szereztek róla, de a kik azt elmondani nem merik; hogy ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat, futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, a míg egy tornyot láthatnak belőle!

E mindenki feje fölött függő veszély ez:

Feljebb Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló jégtorlasz támadt, s a mint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá s Esztergomtól fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató rémkiáltást!

De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarabb széttöri a folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat?

Ah ez a félelmetes eszme veríték-verő volt.

Oh Pest, oh országunk szíve!

Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt rendezve ez estén.

Márczius tizennegyedikének éjszakája volt az.

Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel rendeztek már több mint egy hét óta.

De tánczolni most! minő gondolat ez?

Ki áll olyan magasan, hogy ne féljen az Isten kezétől?

Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan gondolatokkal foglalkozni, a mik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de itt a palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen czélszerű és megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek épen nem aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után, tehát nem félhet senki semmitől.

Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a más világon semmitől nem retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott róla s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E félelméből már több hónap óta titokban pinczéjébe eleve elrejtetett egy csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba volt s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a lehetőségét higyje, a mitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta kezdett kegyencze lenni, a mióta holmi tanárokkal való ismeretsége folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József-téren, az egész városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a legbiztosabb menedék.

Mielőtt e vidám mulatságban résztvennénk, keressük fel regényünk egyik hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele azután együtt eljöhetünk.

Épen készül ő is. E perczben igen érdekes helyzetben találjuk. Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás tükör, melylyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal nyujtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta, szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián csodaszülöttre, kit a «Fehér hajóban» mutogattak, fele fehér, fele fekete ábrázattal.

Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána következő csöngetés tanusítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett valaki. Hát csak hadd jőjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja meg az által magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz ujjaira fektetett borotvával szeliden tisztogatja meg azt a tért, honnan a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb kifejezést nyer.

Pár percz mulva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a tükörből, hogy a fráter Bogozy.

A fráter nem kiván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden, még pedig rövid lélekzettel köszön be e szavakkal:

– A zaj megindult ma reggel Visegrád alatt!

Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orczával futott volna ki a házból; Maszlaczky úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel elővette a fenőszíjját, hozzá fente a borotváját, s a közben igen csendes hangon kérdezé a frátertől:

– Beszélt Trommellal?

– El is hoztam magammal. Itt várakozik.

– Ugyan küldje be, kérem. Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen senkinek, hogy hol járt?

A jurátus eltávozott, s utána egy köpczös, köpenyeges hazafi sompolygott be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a magát idehivatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arcz inkább piros volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni, minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint valamely becsületes tengeri fókáé.

Látva, hogy a fiscalis úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig, míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére, nagy, sulyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart pörcsomagokat, a mikre ráült.

Maszlaczky úr megtörlé arczát, s kedves elégültséggel jártatá végig megsimult állán ujja hegyeit.

– Kedves Trommel uram. Vannak magának ugy-e bár dereglyéi?

– Vannak. – Igen. – Vannak. – Felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.

– Hány?

– Kettő. Igen. Kettő. (Még is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet eltagadott.)

– Hány csónakja?

– Az van öt. Épen öt. Minek tetszik kérdezni?

– Tudna-e még többet is kibérleni egy pár napra?

– Minek, kérem alássan? Minek? Kéjcsónakázásra rossz idő van most.

– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első és egy sem vált kárára.

– Köszönöm alássan. Tessék velem parancsolni.

– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csónakot kell kibérelni és azokat a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nem sokára nagy szükség leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.

– De könyörgöm alássan. Ez a magistratus dolga.

– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, a hol ezer száztólit lehet nyerni.

– Értem már, kedves tekintetes úr. De még sem értem. Sokba kerül ám az, öt forint kell mindennapra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az ember koczkáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz-e belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna látni, arra nézve szükséges volna, hogy necsak a külvárosokat, hanem a belvárost is elöntse a víz, a hol a gazdag urak, a nagykereskedők laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudja előre?

– Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már több helyen eddig is szinültig áll a víz, néhol deszkából kényteleníttettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a mit ajánlottam s kész vagyok önnek az összeg felét átadni.

– S veszteség esetére nem kivánja azt tőlem vissza a tekintetes úr?

– Egy fillért sem.

– Hát ha nyerni találunk?

Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg is volt irva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között fentartsák – mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly díjért a minőt egy halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.

Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is tény. Talán a legszomorúbb az egész catastroph alatt. Volt a ki előre számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.

A két becsületes ember megértette egymást; Trommel uram átvette az előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.

– Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel elkezdődik.

A hajós-kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját s tökéletes elegancziába téve magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz mulva a hétszemélynök lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a kívül oly sötét éjszakába.

A középteremből zongoraszó hallatszik elő.

Nagybőjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a tánczot. Maszlaczky úr itt egy futó komplimenttel keresztül halad. A táncz neki sehogy sem áll, nem szokott benne résztvenni. Különben is sokkal több psychologiája van, minthogy ne tudná, miszerint czélszerűbb a szülők kedvében járni, mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát egyenesen oda siet, a hol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje whiszteznek. Negyediknek szalma-emberképen odaültették Misztizlávot és egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nélkül hányja a kártyákat.

– Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! kiált Tarnaváry úr, ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög philosophusok horgas atomusa a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a kemenczébe teszi a fagylaltot, a tánczszobában összezavarják a quadrillt, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi lehet ma?

Oh mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk!

Maszlaczky úr édesen ragyogó orczával érkezik meg s kezet csókol a két delnőnek, a mi nem volna különben szokásos.

– Csak hogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whiszt, mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv. Úgy is látszik, hogy a fél szive a tánczszobában van.

– Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne.

Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, a mivel a másikat megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn.

Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem sáppadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a tánczteremben sáppadva mondják egymásnak a lejtő párok: milyen hideg van, talán nem fűtenek itt?

A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szívreszkettető borzalom.

Isten keze függ mindenki felett!

Maszlaczky úr füleit az ütötte meg, hogy Vilma kisasszony nincs jelen.

– Hol van Vilma kisasszony? A kedves kisasszony. Talán nem beteg?

– De igen. Gyöngélkedik, sóhajta a tanácsosné asszonyság. Azért hon maradt.

– Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.

Ez észrevétel nem volt ment minden malitiától.

– Sajátságos véletlen, monda Eveline; midőn azonban a házi asszony egy pillanatra felkelt, újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak: Valóban a septemvirné nem alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, a mit lát. Vilma csakugyan rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van: már egyszer említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifju Kárpáthy iránt, a ki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; a mit én nem is csodálok; az ifju ember egyike a legkiállhatatlanabb egyéniségeknek. – Nemde fiscalis úr?

– Tökéletesen egyetértek nagysáddal.

– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjuval találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok magnetismus van; ön hisz a magnetismusban, ugy-e bár? Oh én azt csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek, miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.

– Oh vannak, szólt Maszlaczky úr tragicus sóhajjal, mit a tanácsosné sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.

Ezalatt visszatért a házi asszony. Emmanuel barátunk nagyanyja érkezett meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.

Velük együtt érkezett meg Berzy is, a genialis báró, ki épen most jövén a pesti partról, tele van kedves anecdotákkal, s azokat élczekkel fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni, siet utána toldani.

– Rémület van a pesti filiszterek közt, uraim, holt rémület, tudósít a geniális báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel; végig álltak az egész Dunaparton, ember hátán ember; ha mindenki csak egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem volna mitől tartaniok. – Egy czukrászszal találkoztam a parton, a ki nagy rémülten sietett valahova; az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram, mint tavaly volt, mondám neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.

Akadt egy pár, a ki nevetett rajta.

– Hát a fürdő-kádat? mondja el csak a fürdő-káddali tréfát, juttatá eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk.

– Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom, valami nagykereskedő, a ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő-szobám van. A mult éjjel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az onnan kiömlő víz egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni. Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az utczára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a szomszédok el nem fogják s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről, hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett, szakkerlótozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett mindenféle perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kaczagva.

Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a vidámságot.

– De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.

– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz, hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy sietséggel. Erre én nagy harsányszóval bekiálték a kapun azon a hangon, a hogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: «Donauwasser!» «Dunavizet vegyenek!» Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk rohantak a sámfákkal s alig birtunk utat veszteni előttük.

Ezt az ötletet lehetetlen volt igen-igen elmésnek nem találni.

– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki, nyüzsgött Emmanuel. Ugyan kérem, méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?

– Tudja a hét mennykő! dördült rá vissza a megszólított házi úr, ki már azon is dühbe jött, hogy mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor nem kérdezik. Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.

– De valóban, hol lehet Zoltán? aggódék maga a házi asszonyság is; egész este nem láttam sehol.

Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste is, mert vele tánczra volt igérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem tartotta a szavát.

Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.

Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy-család féltett ivadékáról még csak annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs?

Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal ember valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processust!

Tarnaváry maga legkevésbbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a lélekadta.

– Uraim, dámáim, vígadjunk! Minek hagyták abba azt a tánczot?

Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a táncztermekbe vonul, az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A házi asszonyság átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a tánczterembe engedé magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel, azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emmanuel barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel? Néha-néha egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt észrevenni.

Már közel van tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott s egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán urfi épen e perczben érkezett meg.

– Rögtön ide jőjjön és adjon számot, hol volt? riadt fel Tarnaváry úr.

– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuron víz.

A fiatalabb hölgyek kiváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajjon hol járhatott?

Öt percz mulva megjelent Zoltán.

Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arczát a hideg oly pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés tüze látszott lobogni, termete délczeg volt és izgékony, mint rendkívüli erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testi erélylyel biró egyéneknél.

A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.

– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmaradt. Ön kis házi gazda volna, s vendégeit váratja magára.

– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a kiket nem lehetett korábban elhagynom.

– Kik? és hol? kérdé Karolina neheztelést éreztető kiváncsisággal.

– Kilencz ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a puszta, meztelen életet…

E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot bele kötni.

– Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig mindenét kihányta.

Zoltán reá nézett, nagy érzékeny szemeivel.

– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő kabátját is odaadná.

E válasz nagyon lefegyverzé a septemvirt. Megüté Zoltán vállát:

– Igazán mondtad. Jól ismersz; azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád. Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim, olyan ember vagyok. Hova szállítottad őket szegényeket?

– Ki a Rákosra, a vendéglőbe.

– Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit. Nyomorultak.

– De nem addig van az, Zoltán barátom! kiálta közbe Emmanuel. Te elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Épen most beszéltem a lovászoddal, a ki veled járt hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt el kell mondanod nekünk.

– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán, restelve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.

– Nos, mi volt az Zoltán? Nekem tudnom kell, hogy ön hol járt? Mondja el.

– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy fekete tömeg, – valami távolról elhozott hulla…

Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén; – ott feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, a mint viszi alá a folyam a hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve szárnyaikat, a fekete hollók…

– A sík tengerviz közül négy falu tornya látszott elő, a házak már vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az eresz aljáig ért. Többen bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult. Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, a mit hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze s rajtok egész családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal, rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy nagy úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű halált, törekedtek épen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk feléjök, vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem birtak többé segíteni magukon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket, egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen, azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken és azután ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása, mik a tutajt és a menekvőket eltemették.

Nem tánczolt e perczben senki.

Mintha nehéz kövek feküdnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek a fiu beszédére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok jelenései alatt, a miknek szemtanúja volt.

– Egyetlen csónak birt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük a legnagyobbik ott veszett a vízben, a mint atyját ki akarta menteni; a nő, az anya szeme láttára.

Oh borzasztó!

– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a magasabban fekvő Rákosra; a mint innen visszatérve a város felé siettem, négy ágyúval láttam nagy sietve végig vágtatni a töltésen egy osztály tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kisért. E sietség oka megfoghatlan volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem magyarázta, hogy a Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni, remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával tovább töri s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.

– Nos? nos? és történt valami? sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a jelenésnél kezdett érdekelni a történet.

– Hallották kegyetek talán az ágyúlövéseket egy óra előtt?

Mindenki emlékezett reájok, csak hogy egymást nem merték rá figyelmeztetni.

– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a felmagasodott jéggát s a mint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe csapódott, egy nagy darab elvált belőle s csendesen odább úszott. Azonban az utána tóduló zaj néhány percz alatt ismét betemette a lőtt rést s teletömte recsegő jégtábláival a szakadékokat. Sisyphusi munka volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki a mint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. Ezzel nem sokra fogunk menni, monda, ez nem ér semmit. Én oda lovagoltam hozzá közel, hogy hallhassam, mit beszél? «ott azt a jeget valami nem természetes gátnak kell fentartani», monda műértő tekintettel. Többen a városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van a vízbe verve. Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell vettetni. Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem magamnak e perczben megszólítani az őrnagyot. Uram, egy külvárosi csárda udvarán több nagy kútcsövet láttam heverni, tán ha azokat lőporral megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt. Az őrnagy rám nézett e szóra, azután vállamra ütött, – hát menjen érte, monda, intve egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed mulva ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most azokat megtölték lőporral s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök s nagy küzdéssel keresztül törtetett mintegy száz lépésnyire a zajon. Ott ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt s kihúzták a csónakot a vízből. A facsöveket vállaikon vitték egész a jégtörőig, ott csáklyákkal rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a czölöpök közé, úgy hogy a csövek két vége be lévén dugva, csak a közlő vascső állt ki a vizből, melybe azután kanóczot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire oda értek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.

– Vakmerő kölyök! kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett az elbeszélésnél.

– Most egy hosszú kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Igy mult el két, három percz, majd öt percz, majd elmult tiz és a lobbanás mégsem történt meg. Talán kialudt a kanócz? De ki fog oda menni, hogy megnézze? Hátha épen abban a perczben, midőn oda ér, talál szétdurranni az akna?

– No azt én is szeretném tudni, hogy ki mer oda menni? szólt közbe a septemvir.

– Pedig a halogatás veszélylyel járt, mert már egészen bealkonyodott s az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt s a Duna oly szemlátomást áradt, hogy a hol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a csónakba s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, mit ő észrevéve, hirtelen visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: megtiltom mindenkinek, hogy velem jőjjön. Egyedül megyek.

– Azt ugyan okosan cselekedte, szólt Tarnaváry úr, könnyebben lélekzve.

– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csolnak a sűrűn jövő jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, még sem sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele veszélyesen a vízbe s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre s ott megfeneklettek vele egy jégmező közepében. Már ekkor homályos volt az idő, nem igen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat jurátusféle fiatal ember állt körüle kiknek igen jó bátor arczaik voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: jó barátim, ne próbálnánk-e szerencsét? Azok egyszerre elértettek s mind a csónakba ugráltak velem együtt.

– De csak nem őrültetek meg? Kiálta fel elszörnyedve a septemvir.

– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok, ép-kézláb, semmim sem hiányzik: tiz perczig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég összezúzza.

Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el erre. Isten velem! mondám szivemben s oda ugrottam az akna elé, megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva s oda tekinték. A kanócz ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most kivettem égő szivaromat s a kanócz végét meggyújtottam és újra helyére illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.

A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint a fal, mintha csak most borzadna el azon veszélytől, a melynek kitette magát.

A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg izzadságot törölgeté homlokáról.

Maszlaczky úrnak egy párszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő elbeszélés alatt, hogy tulajdonképen mi jogon merészkedett Zoltán urfi minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba elegyedni, a mely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva? de soha sem birt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták az elbeszélő gyermeket, Emmanuel barátunk nagymamája oda húzta őt maga mellé, helyet készítve számára a causeusön, melyet ő azonban nagy tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai gondossággal törölgeté csipkés batiszt kendőjével Zoltán homlokát, s anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró Berzy pedig a kártyázó-asztalra téve le irótárczáját, menten feljegyzé Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára, könyökével az asztalra dőlve s lábát oly messze elnyujtva, hogy a septemvir háromszor keresztül botlott benne.

– Nos? nos? sürgeté a genialis báró, plajbásza hegyét szájában megforgatva, nos ifju barátom, mi történt azután?

Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leirja s e percztől iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, a mi azonban a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.

– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanóczot, nem tudtunk visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanócz pedig egyre sziporkázott.

A szörnyűködés hangjai hallatszottak a körülállók közt.

– Ah, ah! ne mondja ön tovább. Ne mondja tovább Zoltán, mert mindjárt rosszul leszek, kiálta közbe a septemvirné s addig meg nem hagyta magát engesztelni, a míg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel győződve meg róla, hogy csakugyan itt van és nem történt neki semmi baja. Engemet az ilyesmi nagyon alterál, bizonyítá még azután is szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek osztani és helyeselni, Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.

– A mama minden estélyen el szokott ájulni.

– Furcsa, hogy mikor magunk vagyunk, akkor soha sem ájul el.

Báró Berzyt hátráltaták az intermezzók. Már az utolsó szót is leirta.

– Hát a parton állók mit csináltak? hé? kérdé Zoltántól.

– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? kérdé viszont Zoltán, elégtételt véve a báró kiváncsiságaért.

– Az egyszerű: oda kiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza és oltsa ki ismét a kanóczot.

– Azt nem tettem volna meg, szólt Zoltán büszkén, mert itt ezrek megmentéséről volt szó, nem az enyimről.

Kőcserepyné oda inté legyezőjével magához Maszlaczkyt azalatt.

– Nem találja ön e mesét rendkívül unalmasnak?

– És valószinűtlennek. A fiatal ember igen eleven képzelődéssel látszik birni.

– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatal embernél.

– És mennyi arrogantia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem ily nagy társaságban. A fiatal embernek szerénynek kell lenni. Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát, figyelni, midőn azok beszélnek és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.

Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt.

– A veszély találékonynyá tesz: még egykori jó gyámatyamtól tanultam azt, hogy a hol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A legnagyobb szorongattatás perczében egy gondolat támadt fejemben, ezt Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet hajíttasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy puskavesszőre s azt lövesse felénk. Igy a zsinegen át magunkhoz vonjuk a kötelet.

– Bravo! bravo! kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig nagyon egyszerű volt.

– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga rendezé, ő maga czélzott, nehogy félre menjen a puskavessző, vagy bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző épen fejünk felett süvöltött le egy ölnyire, a maga után vont zsineget közénk vágva le. Néhány pillanat mulva meg volt erősítve csónakunk orrán a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt percz mulva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövelt fel az égbe, s két felé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna bennünket körül, mely lassu morajjal azonnal megindult.

– Az különös, szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani; az nagyon különös, hogy mi e rettentő explosióból semmit sem hallottunk.

– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt, felelt neki Zoltán. Egyébiránt az messze van ide, s önök tánczczal voltak elfoglalva.

– Tehát ön e szerint megmenté városunkat; szólalt meg Kőcserepy úr, örök mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztül érzett a gúny.

Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.

– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam, hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket esett.

– A gutát! kiálta fel Maszlaczky úr, a kinek olyan jól esett ez a tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megigérve a társaságnak, hogy azonnal authenticus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna vízállásáról, csak addig mulassanak, a mit nála nélkül is megtettek volna.

Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé. Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat, megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy ezren, meg ezren úsznak még most is, koldusbotra jutva, a veszélyes járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák galyaira kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de azért azok, a kiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?

A táncz most újul még csak fel igen jó kedvvel. Zoltánnal mindenki akar tánczolni. Ő az est hőse a leánykák előtt, kik által szeretetreméltó gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni, hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifju bájjal senki sem tudja tánczolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is előjönnek őt nézni ilyenkor.

– Ez a fiu valaha kicsapongó világfia lesz. Mondaná Eveline Maszlaczky úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e perczben bosszúsan nyargal alá s fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen keresztül furakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal: mit csinál a víz?

– Hála Istennek! apad, felelnek neki.

Már nyolcz, már kilencz hüvelyket mondanak neki. Mentül odább tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzá teszi: hála az Istennek!

Az utolsó épen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja, – hála az Istennek.

Hála Istennek! könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! hogy örülnek a más becsületes ember kárán. Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.

Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az újtéren végig futó ember a szemközt jövőknek: «egy láb és egy hüvelyk az esés!»

Ez volt esteli tiz és tizenegy óra között.

Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a heverőben levők siettek nála kérdezősködni.

– Háromszáz hüvelyk az esés, felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz forint volt az eszében.

– Mi a patvar? háromszáz hüvelyk? kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig birta magát helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak tizenkettőt.

Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a veszély. Ennek az örömére valódi keresztyéni kötelesség örvendeni. Az inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyujtják a delnőknek, s átvonul a vidám társaság a gazdag lakomához. Az izes ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak félelemnek. – Ide benn lenni jó. – Nem az ős, patriarchalis magyar lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül, kinek-kinek el lévén rendelve a maga helye s elkezdik a levesen és végig folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a kinálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban, kiki vesz magának a mire szüksége van, ott kezdi, a hol akarja, eszik, iszik kinálás nélkül s letelepszik, a hol helyet talál, a legszemesebbé a legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kinálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát requirálni s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát külön etablirozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott szelidebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár fiatal leányka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalja el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő; a genialis báró fagylaltot hozott számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta a hol lehetett, s báró Berzy sokkal genialisabb ember, mint hogy valakit ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen, alant az újtéren sajátságos zajgás kezdte magára vonni figyelmüket. Egész csoport emberek álltak meg itt-amott és valamit figyelmesen látszottak nézni.

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt odább.

– Mi az? szökőkút? szólt Tivadar. Őrült ez az ember, vagy ittas?

Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja meg, mit néznek ott?

Az inas visszajött néhány percz mulva s azt hozá válaszul, miszerint az újtéren számtalan kis szökőkút van; az embernek csak a pálczáját kell leszúrnia a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem hallottam. Szökőkút a leszúrt pálcza után; Mózes története a bibliából. Engedelméből nagysád, e felől szememmel kell meggyőződnöm. Ez grandiőz lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is szokása volt elmenni, a nélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

Pedig az borzasztó jelenség volt akkor!

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt két lábnyival magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás miatt keresztülhatott a víz a föld alatt s a kövezetlen téren önmagától kezdett felbugyogni.

Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt.

Ott benn durrogtak a pezsgős palaczkok.

Néhány éltesebb férfi, köztük a septemvir és a tanácsos, félrevette magát egy csendes benyilóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok urak, be van zárva az ajtó! kiálta a házi úr, kinek arczán fényesen ragyogott már a borszülte izzadság. Nem megy ma innen el senki.

A kik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat, tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy ő neki haza kell menni. Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! ordítá Tarnaváry, megragadva a távozni akaró kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak? ha nem félsz, hogy leiszlak, maradj itt és igyál te le engem.

A tanácsos leveté e szóra felöltönyét, melyet már magára vett s odavágva magát az asztalhoz, monda:

– Jól van, tehát leiszlak én téged.

– Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az asztalt, mi közben szemei égő parázsként villogtak.

Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke mögé.

– Nem ér semmit a bor, mondá Kőcserepy, ezzel soká tart a vita. Adass rostopsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté vele poharát.

– A te egészségedért, barátom.

Összekoczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána, hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

Újra poharat töltöttek.

– Legújabb pered jóvoltára! hahaha! monda koczintva a szeptemvir. De annak elibe állunk.

A két pohár nedve egyszerre tünt el.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arczán.

– A te kedves gyámfiad egészségére!

Maszlaczky úr elnevette magát.

A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele, szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését vették fel. Arczán nagy verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen morajt, suhogást, hasonlatost ahoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe sugdosnak. És senki sem vette azt észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a tanácsos. A te kedves…

Mi volt ez!!

Jóságos irgalom Istene, ne hagyj el.

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatlan kezek ráznák azokat kívül s felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről belülről kétségbeejtő morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arcz, hogy hallgatott el minden hang a földrengés rettentő jelenetére; hova lett a kérkedés, hova lett a kihívó dacz, az Istenről elfeledkező elbizottság?

Künn a várfokon három menydörgő lövés zavarta fel az éjt.

A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán.

Vész, vész, vész!

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az itélet, itt a halál! ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és megtagadott a föld?

Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban.

Hogyne reszketett volna! hogyne érezte volna mély fundamentomáig a gyötrő láz borzadályát, a midőn országa büszkeségét, egy század fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Oh a föld jobb anyánk nekünk, mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és még sem akarja elhinni senki.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak, kiki azon helyzetben, melyben a rémület percze érte. A félig felemelt poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a torz-kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtó felé. Azokat nem lehetett kinyitni. A házi gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? kiáltá Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó kilincsét el nem bocsátá kezéből.

A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani akarná: «no uraim, erre a nagy ijedségre egyet!»

De a szemek pillantása merev volt és sötét ónkarika gyűrűzött körülök, mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen többé, a legmagasabb úr ép oly veszendő alak volt, mint a többi nyomorult cseléd.

De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perczben kihullott annak kezéből a pohár s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Oh átok! Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek rémületes ordítása! a harangok vészt konganak, s a várfokról egyre dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet kimenni.

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A táncztermekben is szétriadtak a párok, kiki otthagyta tánczosnéját, a hol a rémületben felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt, könyörögve saját cselédeiknek, hogy tegyenek értök valamit, maguk sem tudták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az. Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is lefutott a többiekkel együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váczi temető mellett szakasztá el gátját s már a váczi útat is ellepte. És a tanácsosék háza e helyen állott. A tanácsosné egyet sikoltott. Vilma! s azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével alá fordulva. Az utána jövők kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, a midőn egyszerre az étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni s nemsokára a zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül ő neki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait: – füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt jött vele. Nem rettent-e meg ez arcztól? Tán jó volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet mondjanak neki bátor szívéért? De az ifju épen őt kereste. Megragadta kezét.

– Jőjjön uram, gyorsan. Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához térve; siessen haza, mert a veszély hamarább oda érhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlakozik a félők tömege, a kiben legtöbb lelki erőt lát, legyen az nő, vagy alacsony sorsú férfi, avagy gyermek.

– E helyre nem jöhet a víz, még harmincz láb magasságnál is, monda Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem tudta, mihez kezdjen?

Haza menni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek? Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön elvonulni, a hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? hátha napokig!

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával későbbre rendelék fogataikat s gyalog, báli öltözetben, hogy induljanak neki a fekete éjszakának? melyet e perczben egyetlen lámpa sem világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből százszorosan borzasztón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a vészlövés: össze-vissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon, nem tudva honnan jön a veszély? köztük egy-egy sikoltozó némber, a ki gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem! gyermekem! lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba; – egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje feküdt, kínos görcsök között. – Hajts! hajts sebesen! kiálta a kocsisnak. Ah leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tova gördülő hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nemsokára vissza fog térni biztos válaszszal.

Néhány percz alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, hogy csak maradjanak nyomában, ő majd előre fog nyargalni, megtudandó, ha nem lehetetlen-e már a hazajuthatás?

Azzal előre vágtatott. Nyomában mindenütt a sebesen rohanó hintó.

A mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló néptömeg, hogy alig lehetett keresztül haladni rajta.

Mindenki onnan jött, arra felé senki sem látszott menni.

A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között, mind onnan, arra felé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra; egy-kettő, a kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A lipótvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg, itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targonczás, hevenyében összehányt motyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró gyermekeit vitte ölében.

Oh milyen boldog az az asszony, sohajtja a tanácsos magában, ki szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt-ott a házak ajtai, ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni, senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma hálószobája; a többiektől bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utcza szinén a tulsó oldalról valami sötétes csillám kezdene támadni…

… Ez az árvíz!

Valami borzadály-gerjesztő e látvány, midőn a széles utcza fenekén lassankint megkezdének látszani a házak sötét alakjai és az ablakok csilláma, a mint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebújban még most is danolnak és kurjongatnak, hogy fognak azok egy percz mulva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést hallani még. Lassankint az is elhangzik. Czélhoz ért-e, vagy megállt útközben?

– Vízben vagyunk, nagyságos úr! kiálta a kocsis a kihajló tanácsosnak.

– Csak hajts gyorsan.

A paripák toporzékolva vágtattak neki a növekedő árnak, bőszülten ágaskodva vak félelmökben s a kocsisnak minden erejére volt szüksége, hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett, a hogy előbbre haladtak, a lovak nehezen birtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlasz czipőkön át ellepte a jeges hullám s ez egyszerre magához téríté.

– Hol vagyunk! sikolta fel, a hintó ablakát felrántva.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldeliriumában a hullámok közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez surolni.

– Hajts! hajts! ordíta a kocsisnak kétségbeesetten.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább. Egyiknek szűgyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve, félrefordítá a rudat, úgy hogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt az utczán. Eveline egyszerre végig látott a sík úton.

– Jézusom! kiálta fel elborzadva, s minden izeiben remegve bújt férje keblére, a ki épen úgy reszketett, mint ő.

Hallatszanak-e emberhangok?

Oh igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után. A földalatti csárdából egy részeg ember jött elő, káromolva Istent és elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben. Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg elbukott s ott fulladt a vízben.

Miért nem halad már ez a hintó?

Többet érne, nagyságos uram, most egy rozzant csónak.

Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni nagyságos uram. Egész a ház közeléig lovagoltam, paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Kőcserepy minden izma vonaglott e hírre.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot, visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné, erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon kirohanni és elveszni gyermeke miatt.

Zoltán oda hajolt s megnyugtató hangon mondá:

– Legyen nyugodt, nagysád. Térjenek vissza a septemvir úr lakába. Én kinyargalok a Dunapartra s az első csónakost, a kivel találkozom, ide fogom hozni és néhány óra mulva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magán kívül ragadá meg az ifju kezét s maga sem tudta hogyan történt? csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet.

A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat mulva újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon mellékutczáknak, mik a Dunához vezetnek, a mennyire lehetett a vízben sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az újtér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért; már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, kik minden oldalról oda tódultak s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a semptemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A házi úron eret kellett vágatni, s e perczben a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni. Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

Az egész város felett egy rémkiáltás hangzott ezer meg ezer ajakról.

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az egész veszedelmet, majd elmulik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten, akkor sem lett semmi különös baj. Aztán ha tovább talál tartani, majd megjelennek a mentő csónakok, kiki megszabadulhat, átmehet Budára vagy Czinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több rendbéli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait kiszabadítni e kellemetlen helyzetből.

A mint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, a ki a hintó ajtaját kinyitá, a ki Evelinet kiemelni segíté.

– A leányom! egyetlen jó leányom; suttogá fülébe a roskatag nő, mire Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással mondá:

– Nagysám! Legyen nyugodt; ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha láva-tenger volna az, mi ez utczákat elönti, e két kar megszabadítja őt. Barátom! számítson reám.

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé s belebújva téli kabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az új térhez s odáig kevés vizet kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr lakott, még a többinél is alább feküdvén, ide már csak keresztbe tett deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén áll a derék úr. Háta mögött az udvarban négy-öt csónak volt látható egészen lengő állapotban.

– Jó reggelt! kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a deszkára.

Szép glacé-topánjai egészen tele voltak vízzel.

– Hát rendben vagyunk-e?

– A mint látni méltóztatik, szólt Trommel. Tessék besétálni hozzánk.

– Nem lehet, sietek. Elő hamar egy dereglyével.

Trommel uram néhány szót súgott egy révész fülébe s azzal elkezdtek egy csónakot evezőkkel s kormánynyal ellátni.

De mindez oly lassusággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiscalis úr százszor elveszté türelmét ez alatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utczákon aláhömpölygő jégdarabok moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzá fogott a készüléshez, de csak azt szerezte ez által, hogy még lassabban haladt a munka; a hol valami meg volt kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

A mely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag kiszámíthatá a falon, melyen perczről-perczre magasabb vízállást mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiscalis úr kénytelen volt a deszka tulsó végeig hátrálni előre. De miért nem sietnek jobban?

– Kedves barátim, ne szuszogjanak oly soká! szólt végre kifakadva.

Trommel úr erre visszafordítá fejét s egy tökéletes révész gorombaságával válaszolt:

– Hát ha jobban tudja az úr, csinálja maga!

Maszlaczky úr nem tudta egyelőre, hogy mi történik vele?

– Kedves Trommel. Azt tartom, hogy jó volna sietnünk.

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy sietünk, akkor senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiu, de Maszlaczky úr ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett megmenteni, ez által elszakíthatlan kapocscsal kötni magához a Kőcserepy-családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a fiatal lánykát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr számításaiban egy pár száz forintnál.

– Igen is, kedves Trommel úr, önnek igaza van általánosságban; – de in specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére ohajtok egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr még extra is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa.

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját használatomra kivánom azt.

– Lirum lárum. A hol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én visszaadom a pénzét, adja vissza az irásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepczébe került. Trommel úr ki akarja őt játszani a jövedelmes vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, a ki százas uzsorát vegyen a szerencsétlenség helyzetéből s ez egyenesen ő rajta kezdi el szerepét, hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet, annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződését is visszaadom önnek kedves – azaz hogy: Trommel úr, és a pénzemet is ott hagyom. Tegye el. Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha én velem szépen beszélnek, akkor én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőbe hagyom, csakhogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiscalis úr széttépte a szerződést s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, bele ugrott a dereglyébe s parancsolá, hogy hajtsák azt a váczi-út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony házaiba az ablakokon folyt már be a viz. A rozzant háztetőkről szerencsétlen menekvők kiáltottak le segélyért, s rimánkodva nyujtogaták összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha Isten volna, a ki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hideg vérrel hajták tovább a révészek, pálinkabűzü elménczségekkel vigasztalva a kétségbeesőket.

A lipót-városi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései s hajlandó lett volna őt felvenni a dereglyébe.

– Nem érünk rá! kiálta közbe Maszlaczky úr; majd visszajövet.

Legalább csak az oszlopzatra segítsék tehát fel, rimánkodik a nő.

Nem lehet azért most megállni. Csak tovább! Ki veszi számba Pest város koldusait?

Hanem a mint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

– Révészek! száz pengőt kap, a ki engem innen Budára átszállít.

– Nem érnek rá! Sietett Maszlaczky úr felelni.

– Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak, szólt a kormányos. Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! Kiálta az onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

Ne alkudjatok, semmirekellők! ordítá Maszlaczky egészen felbőszülve azon szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést. A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr, szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz, ez az úr nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Megadom a négy százat.

– Már az más; tessék leszállani, ide a vállamra lépjen.

– Én parancsolok, gazemberek! rikácsolá éles hangon Maszlaczky. Én parancsolok.

– Ebnek parancsol az úr! riadt rá a kormányos. Szolgái vagyunk mi az úrnak? Azt teszszük, a mit akarunk.

– Én megfizettem a dereglye árát.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott; legények! ki a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni.

Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta, miszerint neki okvetlenűl meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a tanácsos leányát, ki ott betegen fekszik, az Istenre kéri, menjenek oda vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit, a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar, ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész megnyugtatólag mondhatná becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a ficzkókat. Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vizbe, vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes útat Pestről Budáig?

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közül többen, a történhető veszély ellen óvakodva, a curia épületébe rendelék jurátusaikat, hogy ott két óránként fölváltva a levéltárhoz vezető termekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában épen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utczákon futók kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados pörök megelevenültek volna, s végitéletet sürgetnének, valahányan kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának éjszakáján. Maguk a falakon függő ős nagyúri képek is aranynyal és hermelinnel és büszke arczokkal, úgy látszottak remegni faragott rámáikban s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: hát te nem remegsz-e?

A fiatal jurátus arcza sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély hangjai törtek mindennünen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből mind az emberek, a kik benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú folyosón és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad elhagyni helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál, kivont karddal.

Oh az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van a ki olvasni tud róla! az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, a ki kettővel fölér veszély idején. A kinek kardja van, az soha sincs egyedűl: a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is körűle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja, mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott ülni a levéltárban, pörtárban s írt, írt szakadatlanúl végevárhatlan replicákat, exceptivákat, informatiókat, eldönthetetlen hosszú perekben, s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, még sem bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál után is följár s előszedi éjfél után a penészes pereket s ír nagy sebesen, irja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket, és még sem tud végére jutni… Ha most az csak ide jönne! gondolá magában a fiatal jurátus… De jót huznék a hátára! veté utána magában, egyet suhintva kardja lapjával s alig gondolta el, midőn nesztelelenül megnyilik a főajtó s belézeng rajta egy tetőtől talpig fehér alak, füle mögé dugott irótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá dugdosva, épen mint valami kisértet, a ki jön replicákat írni éjfélnek idején.

– Ki vagy? megállj! ordítá rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek, szabódék a jámbor kisértő lélek, a ki nem volt más, mint a curia kapusa, ki okíratokat másolt szobájában s onnan jött elő nagy reszketve a vész harangjaira. Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten, mondá fogvaczogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. Csak azért jöttem a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra már?

– Tizenegy még mikor elmúlt!

– Úgy engem régen fel kellett volna váltani. Ki következik utánam?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt mondja, hogy vesztésben van, regresszirozni kell magát. Most megint utána küldtem a kis fiut, csak az uton meg ne ennék a halak.

E szelíd kivánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon perczben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyupengéssel vegyülve s nem sokára belépett a kis fiu lámpással, utána Tarnóczay tens úr, nyalka, kifent arczával, melybe szerelmes volt Pesten minden második némber.

– Jó estét, koma! kiáltá az érkező, őrt álló társára. Untad már magadat. Szerencséd, hogy svarcz vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem. Megkoppasztottak csúful. Csunya kozákok vannak ott. Mindig sláger, egyre-másra sláger. Te fattyu! hol van az a fattyú?

– Kérem, tiltakozék a kapus, ez az én valóságos törvényes fiam.

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide fattyú! Nesze egy garas. Nincs az biz nálam. No majd ha lesz, kapsz egy huszast. Te fattyú!

A kapus dörmögve czibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét és eltávozott.

Tarnóczay tens úr utána kiáltá:

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz, csunya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött: «Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem ucscse. Még sáphoz sem jutottam.»

Hagyjuk őt morogni. Menjünk addig a Privorszkyba.

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben épen Privorszky teremei voltak a törvénytudó fiatalság kedvencz gyűlhelye, s nem tartozott a ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni párolgó püspök-ital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai replicákba elmerülve.

A játék-asztal most is sűrűn körűl van ülve, csupa fekete attilás ifjak, kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a magyar viseletnek s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivel hogy a fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatásra van alkalma a helybeli czéhek harczvágyó fiatalságával s ilyenkor aztán előfordúlható esetekben vajmi jó szószóló a kard.

Egy szép arczu fiatal ember adja a bankot, osztja a kártyát, egészen neki hevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal, talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt, vagy lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifju arczokhoz az irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, a ki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hevert. Messze lakó apák, anyák fáradságos keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül vet oda a sorssal nem törődő ifju könnyelmüség. A kártya fordul, itt vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon hangjával meg megszólal, mondván: áll egy huszas! Azt a huszast ugyan nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté Bogozy, a nélkül, hogy egyszer elővette volna.

Épen nagy szerencsében volt a bankadó s annál nagyobb dühben a pontárok (pointeur), midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arczából ki volt kelve a derék ifju, borzalom és felindulás látszott minden vonásán.

– Barátim, szólt elfogódott hangon, mi alatt a bankadó a kártyákat keverte, halljátok e vészharangozást?

– Régóta hallgatjuk, szólt a bankadó ifju.

– És tudtok játszani részvétlenül? az árvíz ellepte a várost.

– Bánom is én; én Bogozy hátára ülök, ő belé nem megy a víz.

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel.

– Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? én megfizettem előre a házbért, az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért házi urak, kiálta fel egy borzas fiú. Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, a miért minden hónapban stájgeroznak?

– A miért nem világítják a lépcsőket?

– A miért kilencz órakor bezáratják a kaput?

– És a miért kiteszik a szegény legény szűrét, ha nem tud fizetni?

– Hahaha! nekünk nincs házunk Pesten.

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiuk fiatal társukat, ki a legutóbbi szóra nyugodtan felelte:

– De azért mégis mienk Pest…

Ezzel nagy szó volt mondva, senki sem tudott ellene szólani.

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész országnak…

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni kezdett.

– A curiától idáig jöttömben, folytatá Kovács egy szegény kézműves neje veté magát lábaimhoz. A József-városból futott ide; ott a stáczió-utczában lévő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kis gyermeke volt. Erőtlen karjain nem birta őket magával hurczolni, hanem felvivé a padlásra s maga a nőttön-növő vízben elfutott, hogy számukra segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy azon utczában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő haját tépte kínjában s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára, ő, ki egész vagyonát elveszti e perczben, egész életén át dolgozni fog, hogy leróhassa azon költséget, a mibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten s egyenesen futottam ide.

– Akkor, Istenemre, jó helyen jársz, szólt a bankadó, egészen áthevült arczczal. Erre már én is vállalkozom.

– Én is, mi is! kiáltanak a többi ifjak, székeikről felugrálva.

– Megálljatok, barátim! szólt a bankadó. Az a szegény asszony mindenét elveszti ez órában, talán annyit, mint a mennyit mi egy óra alatt elpazarlunk; im ez asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek is, egy kártyafordulón úgy is ki tudja kié lenne mind az? hárítsuk össze olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz. Helyesen van, kiáltának az ifjak valamennyien. A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett huszast, s odaveté a többi közé.

– No, te se mondd többet, hogy nem láttad a huszasomat.

Az egész összeget pedig papirba takarták, lepecsételék egész hitelességgel, s vevény mellett átadák a kávésnak, s azzal siettek kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek elhelyezni, kinek a Curia becsületes kapuőre nagy szívességgel nyujtott ideiglenes szállást. Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj terjedt el a város két oldalán, mely e perczben tökéletesen sötét volt. És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Hol egy csónak!

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkü hajósok rég a vész színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De ime egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő deszka-omladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, maguk is végig feküdtek a csónakban, hogy annál kevésbbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! legények! kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos? hát? mi lesz? kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét.

Hiszen ezek a mi ismerőseink, a kik Maszlaczky urat elvitték!

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak. Miután a legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes küzdés után sem birtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még egyszer annyi összeget igért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára, tegyék akárhova az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá s Istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tiz forint borravalót, midőn valahol a pávák szigete körül száraz földre tették, a mennyei gondviselésre bizván, Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyának megszabadítását.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! kiálta sebten a fiatal jurátus a révészekre.

– Hát aztán ki fizet? kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles pofáját, a mint hason feküdt.

– Mi fizetünk.

– Hát mennyit?

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában, szólt elszörnyedve a meleg keblü ifju.

– Hagyd a philantropiát barátom, ne vesztegesd azt itt, szólt közbe a kávéházi bankadó. Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára öt pengőt, ficzkók.

A kormányos éktelenül felkaczagott, s röhögve fordítá fejét társaihoz.

– Halljátok ezt! öt pengőt; még talán azt is csak krajczárt. Ötvenért sem mozdulunk innen.

– Hát miért nem?

– Azért, mert százat is kaphatunk.

– Ah, ez iszonyatos! kiálta Kovács. Van-e kendtekben lélek, hogy saját hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek, válaszolt rá a kormányos s a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával kaczagtak fel rá.

– Ejnye ti semmirekellő szívtelen kutyák! ordíta fel Kovács e kaczajra, s nemes haragjában kirántá kardját s beleugrott övig a vízbe, egy kezével megkapva a csónak lánczát.

– Ide mellém, barátim! foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön neki estek csáklyáikkal megtámadójoknak, de Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, melylyel hozzá döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot, olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne.

Ezalatt frater Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s oda veté a mellette állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanászszal szokott tartani, a ki verekedésbe soha sem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a kormányost s kivetni a vízbe; a többi azután egymásután következett. Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal birt; míg más ember azt kérdezgeti az ellenfelétől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe, elég leend ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a jurátusok ellen nem fognak többet harczolni; de Bogozy csak akkor hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben lubiczkoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik, szólt Bogozy nagyot nevetve. Kormányos gazda, úgy-e jó elménczség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt, ki már akkor megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a nagyhid-utczán. Azon a szép, gazdag, ragyogó nagyhid-utczán, melynek már csáklyával sem lehetett a fenekét érni.

Hová lett Zoltán?

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifju nemzedék szemefénye ez órában, a derék ifju sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a képzeletdús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a kormányrudat s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett ifjut a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét s a szorongatott állat a vész balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlanul ordításának hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

Nem lehet előre menni!

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvencz állat nyakára s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy perczig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám, szólt hozzá hizelgő szóval. Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután megpihenhetsz kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, a mit ura beszél, új erőfeszítéssel rugaszkodott neki a szemközt álló hullámoknak, olykor félig fölkapva a torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátra nyomták, a midőn egyszerre valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant s oly gyorsan kapta félre a fejét, hogy Zoltán csaknem leesett a hátáról; a másik perczben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykolódott lovagja alatt s szemei az ijedtségtől fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a hátán maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utczán, s a mint azt nagy lomhán felemelte a szél, akkor látszott meg, hogy a sikátor egészen el van zárva a halomba omlott kő és porladéktól, melynek romjai közül magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók, ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton tovább menni. Az omladék járhatlanná tette az utczát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy menjen, a merre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie. Mind a mellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor egész nyakig elmerül s alig birja már fejét fentartani a víz felett, lélekzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átusztatta e paripával a Tiszát s ki sem fáradt az bele. De most a jégdarabok összesebzék az izmos állatot s a vérvesztés és hidegség elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt uszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb uszót is.

Épen a lipótvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a kantárt s azzal elereszté a gyötrött állatot.

Mintegy harmincz lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre visszafordítá fejét s a mint elhagyott urát megpillantá a templom lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből s hangosan, fájdalmasan felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná neki: «ülj fel ismét, meneküljünk együtt, a míg bennem tart.»

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély órájában elhagyni nem tudott.

E perczben úgy tetszik az ifjunak, mintha a sötétben valami nyugtalan emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva.

Oda nyujtá kezét s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, s utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

A koldusasszony volt az, kit a révészek itt hagytak.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne, midőn emberi neszt hallva, kinyujtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt; hisz ő nem fog azért megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csipősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifju könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon zilálta a szél s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom, mondogatá magában. Csak eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva dæmon azt suttogta fülébe: talán ez a koldusasszony nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny, vedd le róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? szorítsd odább.

– Nem, nem, szólt magában, megkeményítve reszkető testét. Tűrni fogok. Várni fogok. Ez csunyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem szabad gyávának lenni.

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifju szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes boldog szentirmai esték, a vidám kaczagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes hallgatás perczei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arcza, gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár, torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt, olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba s elvégezni hiú örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megirva; lelke büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett-gazdag jövő vár reá, s a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíti a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg fuvallatát. Ah valóban Orkhán szultán kevésbbé fázott szellős sátorában, mint utóda Mahmud, ki a török paradicsom nyolczadik gyönyöréül egész szobákat huzatott be drága prémekkel.

E historiai emléken nyugodott az ifju tétova lelke. Mahmudnak jobb lett volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emel.

E pillanatban a széles utcza végén vöröses fény kezdett derengeni. Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes gondolatoknak a jövőről, mik e perczben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp tünt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezővel és csáklyával hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előre törni a jéggel elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herculesi alak, föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arczára ki ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyujtani, míg a daczos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani és utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

E férfi – Wesselényi Miklós.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel, gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszélylyel, ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arczok tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben levőket kell megmentenünk; de ha roskatag földszinti házacskát pillanta meg, hol a rongyos háztetőről nyujták felé kezeiket a nyomor félig öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt, egyenkint szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről s meleg pokróczokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét, ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki, mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye közepett, homlokán az Isten-ihlet vigasztaló derűje, lábainál a szabadulás hálatelt arczainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az ind mythosz regéiből, hol az ember-alakot öltött Brahma elkárhozott csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger szinén.

Az ifju egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is adhatott menedéket valakinek, s a ki az isten zsámolyánál kereste, az ne csalatkozzék hitében.

– Hahó! van ott valaki? hangzék mély menydörgő hangja a szabadítónak, melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelid biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatatlan kábulat fogta el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei észrevették.

– Ott emberek vannak! kiálta, s mig baljával a kormányrudat irányzá, jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az keresztül törve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a templom előtt.

– Miért nem feleltek? Ki van itt?

Zoltán csak most kezde föleszmélni. Megismeré Wesselényit.

– Egy koldusnő, uram.

– Nyujtsa kezét.

– Nem birja, mert félholt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a gyermeket.

– Zoltán! Te itt vagy? Hogy jösz ide?

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem birt a zajban úszni, ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a koldusnőt. Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is beteg gyermek fogsz lenn. No lépj hát ide.

– De uram, meg kell igérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény gyermek megszabadításában.

– Hol van? Ki az?

– Kőcserepy leánya.

– Ah! veszélyben vannak, s te mented meg őket? különös játéka a sorsnak! Ezért kár volt magadat áthűtened fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült, nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, a kik sietni fognak segítségökkel kedveskedni.

Zoltán keserűen felelt:

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiu! ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk reá itt sokat feleselni.

– Nem lépek át, szólt a fiú durczásan. Én megigértem az anyjának, az anya kétségbe esve kért.

És ha apám gyilkosának igértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok, várok, míg jön más, a ki oda visz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy rettentő kezével a fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylapdát.

A paripa vergődni kezdett a vízben, midőn urát távozni látta.

– Kié az a ló? kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak, kössétek a tutaj mögé, hadd úszszék utánunk. Nagyobb kár volna érte, mint egy pár rideg, haszontalan cretinért!

Tudni lehetett, hogy kit értett a cretin alatt?

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott szeretni, mennyire tudott az gyűlölni is! hogy még a vízbe fulók közől is ki tudja válogatni azt, a ki barátja és azt, a ki ellensége, s míg egy koldusért, egy pór gyermekéért százszor veti egy óra alatt koczkára életét, azért, a kit nem szeret, még csak kis ujját sem képes kinyujtani.

– Fogd ezt a csáklyát és segíts! kiálta mély gordon hangján Miklós az ifjura. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Pár percz mulva ismét rá kiáltott menydörgő hangon:

– Húzz egyet abból a kulacsból, ha mondom.

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá el rögtön belsőrészeit s a kemény munka közben egészen visszanyerték idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott, hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

– Szegény leány! sóhajta magában Zoltán, hogy félhet most oly egyedül.

E közben lassan elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá, hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda hozzá s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem, szólt ez alányomott, döbörgő hangon, mintha megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert csak addig imádkoznak, a míg a veszély tart, s ha szabadultak belőle, ismét káromolják az Istent; hanem teszem te érted. Teszem azért, hogy te elmondhasd nekik: ime ti el akartok engem veszteni, én pedig megszabadítlak benneteket. Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt mar az iszonyatos per és annak minden titkos összeköttetései a Kőcserepy-családdal.

A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzá kötve a földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz s egy készen tartott lábtót neki támasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifju erejének heves gyorsaságával futott fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna verve a földbe.

– Ne félj, fiam! dörmögé utána.

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát. Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény. Különben is minden butorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott számára volna felékesítve a szoba, a ki meghagyta, hogy őt ne feketével, hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialudni készül, előtte egy porczellán fényernyő, melyen homorműben egy angyal alakja van bevésve, ki a légben röpülve, két, keblén szunyadó gyermeket ölel. Midőn a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tova repül, ha a láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva vékony aranyozott vonalat, s metszetek és festvények helyett élettelen gipsz-domborműveket foglalnak be.

Milyen hideg lehet ebben a szobában, a hol minden olyan fehér.

Még maga a szenvedő lányka is, a ki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, a mik iróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni hova?

– Ne tégy már többet a tűzre, szólt bágyadt hangon valakihez. Gyere ide hozzám, Liza.

E szóra az angyalos ernyő mögül előtünik egy alig tíz, tizenegy éves leányka. Szép, teli arczú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden tárgy, a mi e szobában van, de orczáit még sem sikerült összhangzásba hozni a többi kisértetszinű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak, mintha egyetlen élő rózsaszinű alak járkálna egy egész szintelen holdvilági völgyben.

A lányka mosolygott, mintha örömét fejezné ki a felett, hogy beteg úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, e közben óvatosan lábhegyein lépkedve s előre nyujtott kezeivel minden bútort megérintve, a mihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből kiemelkedtek.

Ez a leányka vak…

Vakon született és rá nézve mindegy: fehéren, vagy feketén van-e bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével, csillagaival, a mik ő rá nézve mind nem léteznek.

Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta meg a több ifju szerencsétlenek között ezt a kis lányt. Nagyon megszánta, megszerette s addig könyörgött szülőinek, míg azok magukhoz vették a boldogtalan árvát.

A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde ő fensége a herczegnádor pártfogása alatt állván, e gyöngédság által annak magas kegyét magára fogja vonni, Eveline pedig, mint philosoph nő, igen helyesen okoskodék, hogy e leánykának társasága a legkevesebb veszélylyel jár Vilmára nézve. A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer semmit, nem hizeleghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek szépnek?

Eddig igaza volt.

A vak gyermek társasága legkevésbbé volt veszélyes Vilmára nézve, a hogy szokták a philosophok értelmezni a veszélyt fiatal lányoknál. Egész napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel fiatalabb gyermeket, kit «leánykám»-nak szokott nevezni, s oly különösen illett a sápadt gyermekarczhoz azon mélabús anyai kifejezés, melylyel kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami nagyanyja volna annak.

Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargatta, épen, mint a hogy anya bánik gyermekével, reggel maga öltözteté fel, s egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán, vagy a guitarreon, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb nyomtatást is elbirta olvasni túlérzékeny ujjaival.

Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát és meséltetett vele magának.

Oh mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról, képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő képzelete tud teremteni, a ki soha sem látta a világot s iparkodik azt maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból, eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak – teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve, fonva azokból, melyben emberek és angyalok, állatok és növények, menydörgés, tűz, vihar és nap játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú álmot.

Vilma egy idő óta nagyon sokszor volt beteg.

Tapasztaltabbak azzal nyugtaták meg a szülőket, hogy ez állapot csak természetes stadiuma a hajadoni kifejlődésnek.

A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arcza s égő szemei nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzá szokott e pillanatnyi bajokhoz; az orvosok azt állíták, hogy mindez igen természetes és nem kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy hasonló idős korában ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Azért ő bizton elmehetett a meghivások után, s bár anyai szívének jobban esett volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen surlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metaphysice helyes.

A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd kezét keblén szorongatá, magában tusakodva a fölött, hogy milyen különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde zene-professorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon, míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.

A tűz hangosan kezdett pattogni a kandallóban.

– Meséljek neked valamit, jó anyácskám, kicsi anyácskám?

Miről meséljek? Meséljek azokról a madarakról, a mik a tűzben laknak?

Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Oda csapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a nyíláson és mondják: rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk, elmegyünk. Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: rip, rop, ennünk adj, mert meghalunk. De a szegény embernek nem volt fája, elment hát a szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig fölért és sok sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki, menj az erdőre, vágj magadnak. A szegény ember kiment az erdőre fejszével: de a fák mind elmentek már előle. A mint meglátták messziről, hogy fejszével jő ellenök, kihúzták a földből azokat a hosszú hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott ott egy piczi piczi tűztojást, azt is beletojta a hamuba, hogy nem látszott. A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltött be: sírj – ríjj – félj! – ne beszélj! A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: – bújj – júj – fúlj – zuzmara zörög! – A szegény ember bújt előle és reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csunya szél, üvöltve, morogva: – úr! őr! űr! én vagyok az úr! én vagyok az őr! én vagyok az űr! És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába s haza vitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót köröskörül; rop, rop, jöttek a többik is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop! megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben, a mint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az égő parázs közé s megpofozták nagy éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt a gonosznak, a ki csak a hideget és a zuzmarát szereti.

Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végig hallgatott, nem zavarva annak szerteszét csapongó képzeletét.

– Mondjak még mesét? kérdé egy másikra készen.

– Elég lesz leánykám, fekügyél le te is, ne találjanak fenn, ha megtalálnak jönni.

– De hátha majd tudni akarják, hogy van kis anyácskám?

– Semmi bajom sincs.

– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért sóhajtott?

– Csak úgy rám jött a sóhajtás. Valamire gondoltam.

– Mire gondolt, kedves anyácskám?

– Arra, hogy engemet senki sem szeret.

– Hát én? kérdé a gyermek elszomorodva.

– Csak te.

– És a nagyságos asszony?

– Nem.

– Hát az édes papája?

– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek, hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?

– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép, rebegé a gyermek, úrnője kezét ajkához szorítva.

– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak úgy mondják, de nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok és rút, azért nem is szerethet senki.

– De hogyan lehet az? kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem birta képzeletével utólérni a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bir is, s kívül és belül láthatja magát azokkal.

– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? rebegé a gyermek, kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a fájó részt keresné rajta, a honnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele.

– Kedvemet keresik, ugy-e? de én jól tudom, hogy terhökre vagyok! szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hizeleg és ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből, tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.

A vak gyermek elfakadt sírva e szóra s hevesen átölelé kis úrnőjét, zokogva:

– Ne mondja, oh ne mondja azt! Mi lenne akkor én belőlem, ki szeretné akkor a szegény árva Lizát?

Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami komoly édes anya. Még csak nem is sírt.

– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van irószekrényemben egy ezüst persely, a mi pénzt ajándékba kaptam, azt mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor ezelőtt négy esztendővel ide hoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félre tettem az én kis leánykám számára. Régen, régen megirtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem az amethyszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel, – itt van a fiókomban, – hogy az én kis leánykámra hagyok mindent. Tied lesz az a kis zsámoly is, melyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett takaróm, a hajból font karpereczem, te viseled azt majd és megemlegetsz róla.

A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott és könyörgött kis úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból úgy sem igaz egy szó is, ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz belőle, mint édes mamája, ő neki ne is akarjon semmit is hagyni, mert neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.

Vilma pedig mosolyogva czirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy őt valaki így megsiratja.

E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház alatt.

– Jézusom! mi ez? kiálta felszökve zsámolyáról a vak leányka.

– Hintó járt a kapu alá, szólt Vilma, ki a keresztül futó földrengés hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen. Talán anyám érkezett meg.

– Nem, nem, rebegé Liza s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arcza egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól, megragadva a reszkető gyermek kezét.

– Mi lelt, mit hallgatsz?

Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott kipótolni. Ő már hallotta azt a távoli zúgást, zajgást, mit a gátjait átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a földalatti csatornákon át a pinczékbe rohanó víz omlása okozott, s a nőttön növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezrek ajakáról és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az? azért állt ott oly halványan, mint a fal és keble lihegett, erősen zihálva és szemei forogtak, mint a hogy egy vak szemei tudnak forogni, czéltalanul, tétovázva.

– Mit hallgatsz? kérdezé újra Vilma, kerekre nyilt szemeivel a sötét ablakra bámulva.

Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat s rá egy ágyúlövés erőszakos taszító dördülete rázta meg azokat.

Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé fordított ágyúkból soha sem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő, ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha.

És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban, valamennyiben.

– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol; monda Vilma, a vészharangra figyelve.

– Tűz, hebegé utána a vak leány. A tűzmadarak repülnek; ki vétett ellenök? gondolá téveteg lelkében.

– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van, susogá Vilma, a fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. Ne félj, leánykám, semmit se félj; biztatá a gyermeket, ki oda huzódott keblére félénken, remegve, és hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását és egyre jobban reszketett és halaványult.

Az egész házban nagy zaj és hurczolkodás keletkezett egyszerre, hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító jajveszékelések, a mikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma háromszor is csengetett a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra. Hallatszott, hogy vágják be maguk után az ajtókat, hogy futnak el. Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele, hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány és egy vak gyermek.

A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utczán, végre egyes futók száguldó rohanása kezdett kivehető lenni; a rémkiáltások közől, mik eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő vészordítás:

«Az árvíz!»

«Jön az árvíz! Meneküljön a ki tud. A Duna két oldalán elszakította a gátot. Isten irgalmazz!»

– Isten irgalmazz! sikoltá a vak leány, arczát Vilma vánkosai közé temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.

Az árvíz! az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes feltartóztatni, rászakadt, ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy zúgással, morgással, mint a hogy jött azon negyven kárhozatos napon, melyen a biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a földről mindazt, a mi él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán és addig nő, addig dagad, míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, a mi a föld és az ég között fenhagyatott. Ah az irtózatos, irtózatos!

A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láz-nyomása alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a víz-egyetemből, járni az utczák fenekén s minden lélekzetre éltető lég helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival; akár hova nyúl, az ő csúszos, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a csúnya, eviczkélő férgekkel egy fészekben, – vízalatti nyálkás virágok között, vízalatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Oh hogy reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…

A futók, a menekvők őrületes ordítása lassankint elhangzott, csak néha időközönkint riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett volna őket számlálni, a mint a lépcsőkön nagy dübörögve végig futottak.

A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha mind az, a mi alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő, ismeretlen, megfoghatlan.

Nem sokára hallani lehetett, mint omlik be a pinczeablakokon a víz nagy zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet, néhány percz mulva megteltek a földalatti üregek s a túltömött nyílások tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy nagy hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be néhány perczre.

Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott oda fenn a szobában, ki képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik alatt oly rémségesen fuldoklik.

Két-három percz mulva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt történnék.

A pinczébe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a meghajlott vaspántok voltak azok, a mik úgy ropogtak, s a földszinti szobák padlatának egyes deszkái, a mik az ellenállhatlan feszítéstől felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.

Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskanál. Lassankint elkezdett csengni a pohár, a mint a kanál hozzá verődött, mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a félrevert harangok a tornyokban.

Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percz-inga otthonos ketyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a fali óra is megállt s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél perczekig megpihent.

Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés következett reá, mely lomha morajban végződött perczek után.

A vak leány úgy nézett merev, világtalan sötét szemeivel, mintha azt várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e halálos rém alakja keresztül törhetne azon.

A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, a mint a hátramaradt rész kőfokai egyenkint utána estek s az omló kőpor suhogva csordult alá a falon.

Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját s a mint kezei összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a rombolás közeli neszét.

Valóban nem félt attól, a mi következik.

Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél; sokszor hallani gyermekektől a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának halni, – kik még nem éltek; de ha maguk előtt látják a halál eleven képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb, legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál és ő nem érzett félelmet előtte. Jőjjön, ha jönni kell. Végig gondolt mindazokon, a kikhez rokonláncz köti, egyik nevénél sem jött szemébe köny. Majd elfelejtik, – kigyógyulnak. Az az egyetlen egy, a ki megsiratná, a kinek fájna, ha ő nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közől hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.

Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Oda tekinte, s észrevevé, hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papirszőnyegek ketté hasadtak egy helyen s látható volt, mint repednek szép csendesen odább. A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papirszőnyeg pattogott a falon.

A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg tudá azokat különböztetni.

– Ugy-e, most mindjárt meg fogunk halni? kérdé Vilmától, arczát annak keblére rejtve.

Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a repedés, az egész boltozás menete látható, a hogy építve van, még csak aláfelé kell neki végig hasadni, s azután elérni az ablakok közeit és azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább, mintsem bánni lehetne az életet és azután a vak és a látó között nem lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik és oly hideg, mint a másik.

E gondolattal zárta le szemeit, hogy becsukva találja azokat az örök álom.

– Hahó! itt álljatok meg! hangzott egy mély, szívrendítő, szívbúzdító hang ott alant a vízben úszó utczán.

– Ah! a szabadító jön. Az Isten eljött! kiálta felsikoltva a vak leány s örömrepesve emelkedék fel úrnője fekhelyéről s rohanni és szólni akart, de egyikre sem volt képes.

Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol ő hozzá imádkoznak. Áldott a kéz, áldott a szív, a kit Isten kiválaszta, hogy általa hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.

A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit bezúzta.

Vilma hevesen szökött fel e hangra ágyából.

– Ruháimat! kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.

Alig volt ideje felső ruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a lábtón s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.

– Ne még! susogta Vilma alig hallható hangon, a midőn a következő pillanatban szétváltak az ablak függönyei s a párkányról alálépve, előtte állt – Kárpáthy Zoltán.

Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a vér majd arczába szökelt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros lett, majd ismét fehér, mint a halál.

Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna láttára annyi félelmet, – annyi gyönyört.

Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon s odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét.

– Kisasszony, siessen velem jönni, a falak repedeznek.

El kellett bámulni rajta, a midőn Vilma visszahúzta kezét s szótlanul leült ágya szélére. Olyan volt e perczben, mint valami álomjáró.

Oh igen, hiszen e lány beteg, jutott hirtelen eszébe Zoltánnak s megpillantva a karszékre vetett meleg téli shawlt, azt hirtelen felkapta s szótlan a lányka vállai körül keríté.

– Már most siessünk.

– Hová? kérdezé a lyánka, felvetve nagy sötét szemeit, a mik Zoltánt úgy zavarba tudták hozni.

– Szüleihez! Kétségbe vannak esve ön miatt.

– Kétségbe vannak esve? ismétlé az ifju szavait a leányka, keserű mosolylyal; hát miért nem jöttek értem?

– Az lehetetlen volt.

– Mindenkinek lehetetlen volt, csak önnek nem volt lehetetlen.

Zoltán türelmetlen kezdett lenni.

– Vilma kisasszony, az Istenre kérem, tegye félre irántam való haragját ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám és siessen velem menekülni, mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.

A vak leányka is oda veté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve: «menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk».

Vilma felállt.

– Elébb azt a lánykát mentse meg ön, súgá remegve Zoltánnak. Látja: kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem.

Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta elbocsátani úrnője kezét.

– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától. Én nem megyek el nála nélkül.

– Én is elmegyek, biztatá Vilma, veled leszek. Engedd magadat vitetni.

– De ki ez az ember, a ki engemet visz? kérdé az ismeretlenség félelmével, én nem ismerem. Hova visz?

– Csak menj, szólt Vilma érzékenyen; olyan ember az, a milyen csak egy van.

Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: olyan ember, a milyen csak egy van; mit tesz az? Olyan bohó, vagy olyan rossz, vagy olyan jó?

A leány pedig odafenn erőtlenül rogyott le fekhelyére.

Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! de azért nem azok jöttek őt megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjunak, a kit gyűlöltek, a kiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, a kiről azt hitték, hogy ő is utálja és a kit meg akarnak rontani.

Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben és a tervnek fonalait az ő szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja veszíteni és azt ők szerzendik meg és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha tudnák, mit cselekesznek?

Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról, de nem birt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagy betegnek kellett lenni. Zoltán sürgette, hogy nyujtsa kezét és siessen vele menni. A leány akart volna, de nem birt megmozdulni. Tán még valami nehezebb ült szívén, mint a betegség.

– Látja ön, hogy lépni sem tudok.

Nem volt pedig sok idő a tanakodásra.

– Úgy megbocsásson ön, szólt Zoltán, nincs más mód, mint hogy önt karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a leányt, mielőtt az ellene mondhatott volna.

E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt nem hallania.

– Boruljon reám kegyed és ölelje át karjával nyakamat erősen.

A lányka hevesen, lázasan lihegett. Ő reá boruljon? átölelje nyakát? oh igen; reá borult, arczát fejére fekteté s karjával, mind a két karjával odaszorítá magához az ifjut és azon perczben megeredtek könyei és Zoltán érzé, mint hullanak arczára e forró harmatcseppek.

Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, a mi a lányka szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag?

Szegény gyermek, szegény gyermek!

Betakargatá őt meleg kendőjébe és sietett vele ki a romlatag épületből.

A mint az ablakon voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:

– Oh Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe hadd veszszek el: jobb lesz mind a kettőnkre nézve.

Az ifju még erősebben szorítá őt magához, s le nem téve addig öléből, míg Lizához nem ért vele, a hol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.

– Odább! kiálta érczhangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a tutaj az utcza közepére lódult. A ház pedig, mintha az egyetlen emberi lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talpáig két helyen végig hasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei szerteszét pattogtak s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész környéket. A mint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy szinpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végig látni a tág szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami nagy költözködés idején.

Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett rá ismerni többé. A felső emeletből az egész fölötte levő szoba reá szakadt s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.

Ugy tetszék neki, mintha azt hallaná háta mögött susogni:

– Miért nem hagytak engem ottan?

Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csipős éji széltől.

A tutaj tovább úszott a váczi-út mentiben, mindig jobban megrakodva megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az újtéren, addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.

A nagyhid-utcza szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy ügyetlenűl eviczkélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban megrekesztette s a folyamár az utcza közepére sodorta őket.

– Hova igyekeztek? Kiálta rájok a szabadító, látva gyámoltalanságukat.

Azok nem tudtak a nagy ügyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir pinczéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve? Most azon hihetőleg Kőcserepy házához siettek.

– Itt a kisasszony! kiálta rájok Zoltán.

Azok nem tudtak közel jönni, a tutajnak kellett hozzájok vergődni.

Egy pár urfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már majd ők is elszállítják. A szárazföld oda nem volt messzebb húsz lépésnél s a víz csak csipőig ért.

Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. Az volt boldogabb az urfiak közől, a ki karját ajánlhatta neki, a ki helyet csinálhatott számára.

– Hát te nem mégy velök? kérdé Wesselényi az ifju Kárpáthytól.

– Én itt maradok segíteni, ha ön megengedi.

Wesselényi megveregette a fiu vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes a lánykába, a kit meg akar szabadítni, s most látta, hogy miután megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni, ismét hátra vonul s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi másnak.

Az urfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváry-házhoz, nagy diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték, csókolták őket egyenkint, három óráig tartott, a míg elbeszélték mily iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csak hogy megmenthették, az Isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt? arról fölösleges lett volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.

De nem is örült senki látásán. És nem könyezett, midőn mások sírtak. És nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.

Hallgatott. Beteg volt. – – – – – – –

Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; a kiben csak ép szív dobogott, a kiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett menteni, szabadítani azokat, a kik nálánál erőtlenebbek, a kik nálánál nagyobb veszélyben vannak. Minden utczán, minden téren lehete látni e küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön siettek embertársaik mentésére.

A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon? kik merész, elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszélylyel terhes, három nap, három éjjel tartó harczot; s diadalmasan tértek meg abból, mert a midőn a romboló víz két harmadát a fővárosnak sírhalommá változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles kimutatás szerint.)

Nagyobb az ő nevök, mint a csatatérek hőseié!

Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hír, hogy nem hiába viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik magukat, hogy megtudják érdemelni czímeiket. Tizenhat év ködös távola takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez alakok, s ha az emlékezet végig hordozza őket szemeink előtt, most is megjelenik szemeinkben a köny és nem tudjuk mi az: öröm-e, vagy hála, vagy fájdalom?

A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végig sikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a legveszélyesebb helyek között: szűk utczákon, omlatag házak mellett, miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem szabadíthatja meg az egész világot. Oh mint szeretné, ha azon karoknak, miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma, hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely küzdeni tanult vészszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az elemek veszedelmét is, ha azon menydörgő szónak, mely előtt annyiszor megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó szenvedélyeket, oda a honnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi fájdalmakat, itéletet tartani a veszély közepett a fölött, kit kell megmenteni rögtön, ki várhat tovább? – Itt egy ingadozó ház tetején sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház összeomlott s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe. Ti többiek imádkozzatok addig, tinektek még vannak perczeitek élni, ezekre már a halál tette kezét, rajta férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal, belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból? egy-két ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? jeges áradatot, melyben nyakig kell gázolni, ki bánna most? két-három férfi ereje van most minden karban, százé meg százé az övében; félkezével képes feltartani a dülő háztetőt s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen sírás, mindenfelől jajszó kiált felé és ő nem szabadíthat meg mindenkit. A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több és még annyian vannak. «Gyermekeket adjatok csak ide!» kiált indulattól reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. «Visszatérek ismét!» hangzik a messzeségből és a nyomorultak onnan várják a hajnalt, a merre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.

Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.

Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utczákon. Az emberek éheznek is. Ki az, a kinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret a hajó ormára felállva a sáppadt szűkölködőknek? E férfiu Dessewffy Aurél.

Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közül hordva elő s kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előre látva, mint a gondviselés.

A főutczákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, mellette bátor hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, a kik félnek, a kik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első hivatalnokaihoz.

Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, a kikre rátalál: minden szűkölködőt közel jószágára szállít s saját palotáját megnyitja előttük; lakjanak abban. Oszszák meg vele a mije van.

Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry Ferencz, Draskovics, a Wenckheimok, kiket három nap és három éjjel láttatok mindenütt, ti, a kik vártátok a szabadulást és bizonyságot tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a czímet:

«A nemzet szíve.»

Éjfél után két órakor már minden utcza meg van népesülve; száz meg száz úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok rendelkezése alá adni. Bizonynyal ő is készen volt a veszélyre, ő is számította annak közelgő perczeit, de számította nemes áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet is oda adta és ment fáradni napszámosaival egy sorban.

A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utczákon találkozhatnak egy barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort, hogy jelentse magát, s a hol romokat talált, mindenütt megállt elébb, nem maradt-e ottan élő? nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése s úgy kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez Fűskuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni, becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonát, fenn az emeleten száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughelylyel ő lát el, rájuk költve el, a mije még vagyonából megmaradt.

Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes polgárerénynek és a mély förtelemnek!

A Lipótváros egyik utczájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen szitok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj borzalmában s a védtelen könyörgőket a mély sötétség közepett ingó házaikban fosztják ki, elrabolva tőlök a mit azok vagyonuk romjai közt legbecsesebbnek találnak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot, mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magukat nekik, akkor ez emberarczú ördögök meztelen rakják ki őket a puszta romokra! Hol van most az Isten, a ki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár. Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a házak falai mellett. Bele ne lépj hajadon, ki a szabadulást várod; a kéjencz förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten itéletóráját alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt. Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne segíteni? Alant az ár.

De mégis van, a ki hallja: hallja az Úr! Ime fáklyafény közeleg a sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utczán. Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.

– Megállj! ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.

A kéjencz csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva a romok között, de a rablók szembeszálltak. Három csónakjuk volt nekik, az ifjaknak csak egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyujtja kezeit a bosszulók csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.

– Előre barátim! kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok, ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök. Úgy ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közül megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a jurátusokat közre szorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette s Kovács kardja markolatban törött ketté, a mint az egyik rabló a nehéz evezőlapáttal neki sujtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk oldalába s azon törekszenek, hogy azt felfordítsák, a midőn egyszerre a rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Fűskuti jő ott, a nyomdász; a futó kéjenczet épen az útban fogta el s csónakját elvette, a magáé után kötve, a midőn meghallá a kardcsattogásokat. Épen jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem megfordítják hajóik orrát s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a Duna felé. Utánok! kiáltanak az üldözők; s végig kergetik az orvokat a vízben úszó utczákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes sikátorok között.

– Megálljatok! dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang. Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magukat. Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az egyik csónak emberei előre szegzett csáklyákkal rohannak a mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyűrt karokkal a csónak orrában, s két marokra fogja az evező-lapátot. Ne hagyd magad, fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a levegőben s a hová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta. Emberül van fiam, remekbe sem adhattál volna különb csapást. A rablók meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei képzelhetni milyen kék és zöld nyomokat hagynak maguk után, a hol megmarkolászszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket. Megérdemlenék, hogy arra akaszszák fel sorba; de azt nem fogják cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házból oda menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jő, hogy itéletet tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán feloszták a győztesek egymás között s mennek tovább itéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.

A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltünik szemeink elől, ismét a sötét fekete utczákon megyünk végig, a hömpölygő ár mentében, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tünik fel újra előttünk? egy sziget a vizözön közepett, melyen a félváros menekvő népe gyűlt össze; ez az újtér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és köröskörűl a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiu, nő, gyermek, a kiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magukat a kóbor állatok csoportjai is; házi ebek, lovak, tehenek, mik hazulról elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s huzódnak az emberek közé, a kik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a kunyhók alatt. Ime a magas paloták itt köröskörül, hogy ingadoznak. Mint a a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még néhány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a vásárkunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlük. Oh úr Isten! hát el fogod sűlyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi lámpáikkal, magukra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentirást a földre s arczra borúlva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth Istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a haragvó Jehova az ő pusztító angyalait és nincs a ki megvédelmezzen bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a vének siralmi, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a nép ezrei kiáltanak Istenhez utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima, éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg és távol a nép siralma üvölt…

Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak kunyhói. Amott egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a kunyhóban minden csendes. Amott gazdag kersekedő, itten szegény asszony lakott. A kereskedő, midőn a csónakba lépett s életét megmenté, csak akkor jutott azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza fel! Ki lesz a bátor, a ki azokért visszamegy? ötezer pengő a jutalma, a ki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene annak unnia életét, a ki így kisértené a sorsot. Senki sem ajánlkozik rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn a gazdag úrhoz s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő tétovázás nélkül nyujtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van, midőn hátra tekint, s meglátja, hogy a szomszéd kunyhó padlásablakából valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével; szólni már nem bir, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul: «Megbocsásson jó uram, szól a kereskedőnek, elébb ezt a nyomorultat szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér» s azzal a kicsiny ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyujtott kezét: «Ide hozzám!» kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dől össze az épület s a hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák mulva is fennállt; a nemeslelkű szabadító ott veszett a romok között. De megtalálta őt, a ki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…

És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt egy lélekemelő tünemény: a katona mint honpolgár! A mint a veszély kitört, a hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek úszó tutajokon, hidász-dereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem halált, de éltet kelle osztogatni s a megszabadított szerencsétleneket oda hordták kaszárnyáikba, ott átadta nekik a katona meleg szobáját, fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök s ápolta a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.

Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy csónak érkezik oda bátor harczfiakkal, megállnak az össze-vissza repedezett ház alatt s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket és azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi a találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a derék harczfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent van, egyet roppan a ház s az egész előfal menydörögve zuhan alá, csak a két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek sírva karolják át a bátrak térdeit s kezeiket ölelve esengenek, hogy atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül. Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közül, kiszökik a kőhalomra, egy aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az ájultan fekszik a szétnyilt padozaton. A bátor harczfi hirtelen körüle csavarja a mentő lepedőt s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy percz mulva a gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos rémhangokat s egy kiálló gerendáról azon perczben, midőn minden összeomlik, a víz közé veti magát s a bámulat örömriadása között úszik ki mentő csónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak annyit tudni róla, hogy tüzér volt.

Vajjon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak valaki elnevetné magát?

Hallga! Ez valóban kaczaj. Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, a hogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves anecdoták fölött.

Egy csónak evez végig a szomorú utczákon, benne öt vagy hat férfialak ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul benne a veszélykiáltás, a haldoklók nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem kisértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan hangzik e kaczagás a puszta falak között.

Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, Emmanuel barátunk, Abellino és még egy pár jeles gavallér, kik egy csónakra tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű látványban.

– Fameuse! Grandieuse! kiáltá minden utczaszegletnél Misztizláv barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátot s az árboczos gályákat a császári palota udvarában tette le s a szinházból hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni.

Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette, mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna s igen könyörgött nemes barátinak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen catarrhust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.

A kaczajra az adott okot, hogy a mint a váczi utczán végigeveztek a kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatal embert pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifju sokkal jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesítse. E helyzetben csupán egy ijesztő körülmény tünt fel előtte, az nevezetesen, hogy bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor? A furfangos jurátus, – mert mi is lehetett volna egyéb, – azt gondolta ki tehát, hogy egy hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott s azt lebocsátva a második emelet ablakából, a mint a rohanó víz a vásártéreken felkapott fakunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt, zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté s felvonta magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy lehetetlen volt magukat visszatartóztatniok, miszerint az utczán végig ne kaczagjanak rajta. Már azt még a genialis bárónak is meg kellett engedni, hogy hasonló genrekép a club of travellers asztalán sem fordult még elő, a minthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett tárczájába, mihez Emmanuel barátunk tartotta a lámpást.

A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva Isten nevét reájok. Az ilyen jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára, hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élczekkel fogadja. – Elmésségét bámulni merjük.

Egy tisztes asszonyság kiált le hozzájok valami erkélyről.

– Sajnáljuk madame, szól a báró kalapot emelintve; nem vagyunk látogatáshoz öltözve.

Milyen jeles élcz!

Másutt szegény rongyos ember kapaszkodik a lámpásvasra.

– Ne búsulj ficzkó! vigasztalja báró Berzy; a kit az istenek függni rendeltek, nem hal az a vízbe.

Gyönyörű tréfa.

Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón s Tivadar bekiált:

– Hej házmester! nincs ebben a házban kiadó szállás?

Pompás egy ötlet.

Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett egy házhoz, melyben a jeles ifjuság által közönségesen ismert hölgyek laktak. Azok mind kinn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő szívvel, mint más bűnös ember.

– Ide szép istennők! itt a szabadító! kiálta a vidám báró s a kellemes ifjak leszedték maguk közé a félénk nymphákat s azután egy óra hosszat keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utczáin, oly bolondul hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább, végre aztán visszavitték őket oda, a honnan elhozták s újra kirakták a hajóból.

Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak közepén punchot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarolla énekléséhez is hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy guitarret elfelejtettek magukkal hozni.

Midőn a geniális báró a legszebb fistulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű tremolo félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emmanuel barátunk küzdvén gugaszakadtából a baritonnal: ime egyszerre fényes tünemény kezd támadni előttük az utcza tulsó végén, s a kiváncsi ifjak egy tágas dereglyét látnak szemközt úszni, körültüzködve üvegharangok alá borított fáklyákkal.

Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos arany-hajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal, karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtei, szelid szemeiben, hosszukás komor arczában mély megilletődés tükrözi magát; látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, a kik ott körüle vannak s kezeit áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.

– Ki lehet az? kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifju mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherczeget.

Az ifju herczeg régebben szemügyre vette őket.

– Önök danolnak oly szépen, uraim? kiált reájok csengő, tiszta hangon.

Báró Berzy nagy ügyességgel felelt:

– Ámbár ez éjszaka nem igen hasonlít a velenczei carneval-éjhez, fenség.

– Valóban nem. Régen járnak már önök az utczán?

– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utczáról-utczára. Mindez nagyszerű volt, grandieuse; csak az a kár, hogy én ennél már szebb jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a vitorlás hajókat a czári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud lenni.

– Veszett-e emberélet áldozatul? kérdé a herczeg elfogódott hangon.

– Oh mi az, fenség? vigasztalá a báró; Szentpétervárott, mikor a Néva elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem számítva a hajókon levő muzsikokat, a kiket lesepert a tengerbe. Olyan itt nem fog lenni.

– De reménylem, hogy önök siettek embertársaikon segíteni?

E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem lehetett rá adni.

– Megvallom fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén, midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harczosa lova farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a többi, vessz el te is, levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel, kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a club of travellers számára részletesen leirjam ez eseményeket s apróságokkal nem foglalkozhatom.

Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát a geniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a főherczegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.

– Jőjjenek önök utánam, monda az ifju herczeg, egy csáklyalökéssel elhagyva a jeles ifjakat.

– Szerencsénknek tartandjuk, mondának azok egyszerre s követék az ifju főherczeg járművét.

A főherczeg felvonult az úri-utczán, néhol megállva, a hol épen segélyre volt szükség.

Az úri-utcza végén, a ferenczrendi templom és a Curia-épület között van egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok, szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor atyák s a Curia titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás szerzetes, vagy kardos jurátus jött ment a körülzárt szigetkén, keresve, ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok között.

A főherczeg ide irányzá dereglyéjét.

A mint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet horzsolták, megállítá dereglyéjét s oda inté a bárót csónakával.

Az sietett nagy készséggel.

– Méltóztatik parancsolni?

– Tessék kiszállni a csónakból!

– Hová fenség? kérdé az megdöbbenve.

– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, a ki jobb hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.

Ez rettentő itélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magukat, mintha a csónak forogna velük. Csak báró Berzynek volt elég lélekjelenléte oppositióra gondolni.

– De könyörgünk fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemes emberekkel nem szokás így bánni.

– A ki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, a kinek nincs szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemes ember. Tessék csak kiszállni uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben lenni és imádkozni a szabadulásért.

– De enfin, ez privát ügy, fenséges uram és nem tartozik semmi tribunál, semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én cosmopolita vagyok. Az én anyám egy herczeg Korsovszky-leány volt, én született orosz vagyok anyai részről, nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly közönyös, mint akármely más idegen!

– Vessétek ki őket a csónakból! kiálta indulatosan a főherczeg, egészen magán kívül ragadtatva ennyi orczátlan cynismus által. Fordítsátok fel a hajót!

Azon pillanatban megragadák a főherczeg kisérői csáklyáikkal a csónakot s a genialis báró, ki eddig összefont karokkal, napoleoni positurában beszélt a főherczeggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni s megfogózni a csónak párkányába.

Társai megrémülve ugráltak ki a csónakból, még pedig Misztizláv legelül s iparkodtak kimenekülni a szárazra, csak Abellino feküdt végig a csónakban ijedten és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát discretióra és ne koczkáztassa társai életét.

– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? kiálta akkor a téren állókhoz a főherczeg; mely felszólításra egyszerre három-négy izmos ifju szökött oda s megkapva a hajó orrán levő lánczot, annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral együtt.

A támadt zajra a Curia épületének ablakain több odamenekült előkelő jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherczeg felé.

– Ah, itt szép dámák vannak! monda báró Berzy, mintha ebben a pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna; e szép dámákkal meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha épen csak ez az egy ok birta volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pipesen, büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután balról jobbra s tökéletes courtoisieval üdvözlé az ablakból letekintő úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy neki ment egy riskatehénnek, hogy alig birta a shawlját kiszabadítani a szarvai közől.

Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A genialis báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, itt is elég mulatságos kaland vár reájok, a Curia teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki.

Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső termek nők és betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol a férfiak vannak elkülönözve.

– Sacrebleu! kiálta Berzy, micsoda semmirekellő lehet az, a kinek ilyenkor is eszébe jut ez a pedanteria? Mikor felfordul a világ, legalább az ember azt profitirozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.

Kénytelenek voltak azonban az alsó termekbe vonulni.

Fidonc! milyen athmosphera volt az! Zsiros parasztok, rongyos kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban. Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a genialis bárónak sikerült egy bérkocsis-lovat kibérelni s arra felülve, legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.

Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is, könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar és szivesen segített volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban kiván maradni s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték, hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja, csak maradjon veszteg a hajó orrában.

A főherczeg hajója ismét tovább ment, a parton állók üdvriadásától kisérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányáig sűlyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifju a tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem kellett félnie: a hol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel rakott hajó előtt, mintha láthatatlan jó szellemek vezetnék azokat félre s a fényes jelenet, mint tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított ablakai.

Ah ott is ébren vannak ezen az éjszakán!

Egy ősz fejedelmi férfi, a főherczeg-nádor lakik ott, ki ezen az éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya, ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az érkezőket s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a sáppadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közül kiszabadított.

Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a boldogtalant; egy édes jó anya arcza mosolyog mindenki elé, egy oly édes, szelid női arcz, melynek láttára elfeledi a szenvedő bánatát és veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki. Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór: azokat híven ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.

Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly szelid, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes ifju testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden fájdalom, még az is, a mi a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.

Pedig az nem tünemény. A bájos, szende herczegnő az, Magyarország nádorának tündérszép leánya, a kit úgy szeretett az egész nemzet, úgy szeretett – mint egy szentet.

Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő, – e mennyei vigasztalás a siralmas népek közt.

Miért kellett neki olyan korán az égbe szállni!