VII. Az Örömnap.

Zoltán születésnapja volt. E napot a Szentirmay család rendesen Kárpáthfalván vagy Madarason, Zoltán jószágán szokta megülni. Előre készült rá cselédség, jobbágyság, a házakat meszelték, mint valami sátoros ünnepre. A paraszt leánykák vízben tartogatták előre a nefelejtset, mit majd koszorúnak fűznek, s az emberséges bátyámuramék hizlalták a tulkot, mit ősi szokásként a földesúr névnapjára szoktak levágni. Mindenki tudott valami meglepőt, valami kedvest tartogatni a bálványozott gyermek számára, ki szemefénye volt kicsinynek és nagynak, kinek láthatásaért az öreg emberek napestig elácsorogtak a kastély udvarán, mikor a szomszédból oda vetődött. Születése napján azután egészen az övék volt, akkor láthatták, beszélhettek hozzá, hallhatták nyájas szavait, megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak, mint az aczél; megköszönheték neki mind azt a jót, a mit esztendőn át velök éreztetett: hogy oly Isten áldása volt rajtok, mint az eső és a napfény; hogy a boldogságot itthonlakóvá tette födeleik alatt s elmondhatták neki, hogy az Isten engedje nekik e boldogságot sokáig élvezni, hogy láthassák őt évről évre nagyobbnak, boldogabbnak és áldhassák még a csecsemő gyermekek is, a kik az ő nevén tanulnak gagyogni…

Mind azt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani ezek az együgyű emberek!

Hát azután az ajtókon belül! Midőn a család egymagára maradt: tele minden szív nemcsak a maga örömével, hanem még a máséval is.

Négy gyermeke volt Szentirmaynénak, két fiú, két leány. Mind a négy úgy szerette Zoltánt, mint testvérét s gyakran kedves czivakodással törtek rajta, hogy melyik szeresse jobban? tán Katinkát kivéve, ki sejteni kezdé talán, hogy ennek az édes szeretetnek valami bánata is van, a mit titkolni szokás s a mi a testvérérzelemben nincsen…

Születésnapján a gyermekek mind megajándékozák valami apró emlékkel Zoltánt, a piczike, a legkisebbik, alig hároméves, még verset is mondott neki, oh milyen vidám dolog volt az. Zoltán az ölébe kapta és összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket nem? Katinka már nem mutatta a duzzogást…

Ő egy pompás kötésű emlékkönyvet adott Zoltánnak, melynek kezdő lapjára ő maga rajzolt egy gyöngéd kézzel színezett képet, mely valami mohos követ ábrázolt, a mire Zoltán neve volt irva, gyászfüzek árnyékolták azt be.

Zoltán enyelegve fordult a lánykához.

– Te emlékkönyvet adsz nekem? Tán azt akarod, hogy elváljunk! Hisz emlékkönyv arra való, hogy elmenjünk messzire, egyikünk fel, a másikunk alá s aztán soha se lássuk többet egymást.

Katinka nevetett rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz ő nekik nem kell elválni soha. Ők mindig olyan gyermekek fognak maradni s teljes világ végeig mindig együtt játszanak a kertben és hajszolják a tarka pillangókat virágról virágra.

Még egy becses ajándékot kapott Zoltán születésnapjára. Egy statisticai sorozat volt az, melyet valami vén tisztviselője, Varga uram, egykor jószágigazgató az öreg úr alatt, irt össze számára; maga hozta volna el, ha ágyban fekvő beteg nem volna, a miért ezerszer kér bocsánatot. E sorozatban összehasonlítások voltak téve ez előtt tizennégy évi adatokkal. Mi volt akkor a Kárpáthy-uradalmak jövedelme és mennyivel emelkedett most? mennyi volt akkor a hasztalan kiadás? mennyivel kevesebb a mai? a nép mennyivel lett jobb és gazdagabb? mennyivel kevesebb bűneset fordult elő? úriszékeken alig használja már az uradalom pallosjogát. Hány iskolával szaporodtak falvai? mennyivel többen törekednek a műveltség felé, mennyivel több házasság köttetett, mennyivel kevesebb töretett meg? Lovakra, kutyákra mennyivel kevesebb volt a költség, emberbaráti czélokra mennyivel több?

Zoltán fel birta fogni az ezen adatokban rejlő magasztalást. Gyámatyja műve volt az mind, azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy ez emelkedő boldogságot egykor ő is nevelni fogja, s magas eszményképeire méltóvá küzdi fel magát. Oly jól esett volna most Rudolfot megölelhetnie, megcsókolni atyai munkás kezét, mely oly erősen épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatatlan biztossággal vezet, azt az imádott, azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint a milyen csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint a milyen keményen sújt.

De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén, hiába várják őt délig is, akkor sem jő. A tisztelgők, a jobbágyok, tisztviselők üdvözlő küldöttségei mind eltávoztak már; a család termeibe vonult vissza, s ott várták Rudolfot késő estig s félreismerhetetlen borút vont örömeikre az ő hosszas elmaradása. Maga Flóra sem birta magának megmagyarázni e távollét okát.

Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap, midőn az egész család átjött s úgy mondá, hogy korán reggel utánok fog jönni. És ime már estve van. Talán valami baj érte? Különben nem maradt volna el.

Flóra maga is nyugtalan kezde lenni s estefelé kisétált gyermekeivel a kastély kertjébe; ott egy magas halmon, melyről mesterséges vízomlás rohan alá, a hajdani szittya kastély ősi romjait megkerülve, letelepedett a kedves család; innen a magasból messze lehetett látni az útra. De nem ment semmi mulatság úgy, mint máskor. Még a gyermekek is levertek voltak s az örökké vidám Katinka arczán is elkomorulás látszék, a mi oly jól illett életvidám telt rózsaszinéhez.

Végre Zoltán nem állhatá a nyugtalanságot; engedelmet kért gyámanyjától, hogy lóra üljön s átsiessen Szentirmára, megtudandó, nem érte-e a grófot valami veszély? de Flóra nem engedé, bizonyosan mulaszthatatlan dolga van férjének s nem venné jó néven családja tulságig vitt aggodalmát.

Mégis könnyebben esik a szívnek, ha csak néhány lépéssel is eléje mehet annak, a kit óhajtva vár; az emberben van valami ártatlan babona, mely azt súgja, hogy csak meg kell indulni az elé, a ki sokáig jő, hogy azonnal jőjjön. Tán ha elébb megindultunk volna, elébb megjövendett. Zoltán nem állhatá meg, hogy legalább a kert túlsó széléig, mit nagy facsoportok takartak el, gyámatyja elé ne kerüljön. A két nagyobb gyermek két felől karjába kapaszkodott és ők is vele indultak, a két kisebb szinte sírva fakadt, hogy nekik nem volt szabad vele menni.

Flóra bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a nap mindig nevezetes családi ünnepély szokott nálok lenni és Rudolf soha sem maradt el arról; ilyenkor meg szokta csókolni gyámfiát, megdicséré egy évi haladásaért, megáldá, szeretetével elhalmozá, mintha mindannyiszor családja új tagjává avatná őt, e napok benyomása mindig újabb szemet adott a lánczhoz, mely az ifjút gyámatyja családjához fűzte és ime most egy szem elmaradt. Pedig egy szem hijával lebomlik a láncz! Rudolfot nagy dolognak kellett érni, hogy e családi ünnepet elmulasztá.

Bizony nagy dolog történt vele.

Midőn épen kihajtatott egyik kapuján a Madarasra vezető útnak indulandó, akkor érkezék az udvarra parasztszekéren fráter Bogozy Pestről a másik kapun. A mint az ajtó elé ért, kiugrott kocsijából, leveté porköpenyét, sapkáját felcserélte kucsmával, kardját előkereste a szalma közül s oldalára köté és azzal felment a tornáczba, haragos tekintélylyel kérdezte a szembejövő sujtásos hajdútól: «itthon-e a méltóságos gróf?»

– Nincs, volt a rövid válasz.

– Hm, az baj. Vagyon-e a méltóságos grófnak törvényes korú, de nem teljes korú fia? Értse meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú.

– De furcsa, morgott a hajdú, tudom is én; nem értek én diákul.

– Az szép; hát maga kicsoda? Hajdú?

– A méltóságos úr huszárja. Nem hajdú. Hajdú az, a ki a vármegye háza előtt strázsál.

– Hogy híják?

– Ebkérdi Pál, szólt a cseléd fitymálva, s nagyon boszantva az eddigi kérdések által.

– De komolyan feleljen kend, azt mondom, kiálta rá Bogozy haragosan, úgy tekintsen rám, hogy én a tekintetes királyi tábla jurátus notáriusa vagyok s exmissióból jövök. Azért hivatalosan kérdem kendet: kinek híják?

A hajdú a hivatalos szóra kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta a feleletet, mondván büszkeséggel:

– Nemes Kánya Márton.

Bogozy följegyzé azt plajbászszal egy nagy vörös tárcza fenekére.

– Hány esztendős?

– Én magam csak negyvenkettő, hanem az apám elélt nyolczvanig.

– Állapotja?

– Köszönöm kérdésit. Egészséges vagyok.

– Nem azt kérdeztem, micsoda conditio, hivatala van?

– Mondtam már egyszer: huszár; hanem a bátyám fiscalis.

– Van felesége?

– Kettő.

– Bolond kend?

– Instálom: az egyik már meghalt.

– No hát már most fogja kend ezt az irást; ez idéző-levél, citatorium a méltóságos gróf ellen. Kendnek mint házhoz tartozó cselédnek, érvényesen adhatom ezt át.

– De én nekem, úgy segéljen, át nem adja az úr, ha százszor jurátus is.

– De gondolja meg kend…

– Nem gondolok én semmit! szabódék a hajdú, kinek rettentő iszonyata volt mindenféle törvényes dolog ellen s azt hitte, hogy a ki egy olyan irást elfogad, azt mindjárt exequálják is. – Az én kezembe ugyan nem nyomja azt az irást. Én nem láttam, nem hallottam semmit, én nem vagyok senki, engem nem hínak sehogy. Én itthon sem vagyok.

Azzal elosont az előszobába s bezárta maga után az ajtót.

Példáját látva, valamennyi cseléd szétfutott az udvarról.

Fráter Bogozyt egy cseppet sem zavará meg az erőszakos eltünés, előkeresett a tarisznyájából négy szöget és egy kalapácsot s azokkal az idézőlevelet szépen kiszögezte az orra előtt bezárt ajtóra. Azután szépen felült a szekérre, visszafordítá a rudat s elhajtatott, a merre jött.

A cselédek csak akkor mertek előjönni s mily nagy volt megütközésök, midőn a veszedelmes iratot az ajtón látták fityegni, kifeszítve, mint valami statariumot.

Elszörnyedt minden ember. Minő irtóztató gyalázat ez! A kastély kapujára idézőlevelet szögezni.

– Le kell onnan tépni! kiálta egy pár vitézebb némber.

– Nem, hozzá ne nyuljatok! szólt közbe a hajdú. Ez törvényes dolog s bajt szerezhet annak, a ki hozzá nyul a kezével. Hanem mindjárt tegyünk valamit. Hol a kis groom. Gyerejde csak te kölyök. Hány esztendős vagy te ficzkó. Nyolcz? Nem igaz, csak hét vagy. No megállj; vedd le te innen ezt az irást. No ne félj, nem harap meg. Bele ne nézz. Senki se nézzen bele. Ki is tudna ilyen ákombák irást elolvasni? Már most ugorj a legjobbik paripára s vágtass a méltóságos úr után s a hol találod, ott add át neki ezt a levelet. De siess nagyon.

Két percz múlva vágtatott a lovászfiú Madaras felé.

Fele uton érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá a kocsiját, a mint ezt vágtatva közeledni látta. A fiú elmondta hevenyében a mi történt s átnyujtá a grófnak a veszélyes iratot, melyet fülénél fogva tartott két körme hegye közt.

Szentirmay átvette azt és olvasni kezdé. Ha valaki figyelmezett volna arczára e perczben! Mily indulatroham viharzott azon keresztül! Mi volt ez? A leggyalázatosabb, legiszonyúbb vád, halálos mérge minden boldogságnak. Oly vád, melynek sötét szinén keresztül nézve mind az, a mi jellemében nemes és szeretetreméltó volt, mint önző, förtelmes indulat kénytelen feltünni, mely megaláz és lealjasít s egy jótetteken épült jó hírnév életét egy mérges lehellettel semmivé teszi.

Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja a kétnyelvű rágalom és az önérdek mentő horgonyát leli e vádban; mert ha ennek árnyékát rávetheté, kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden tagjait, mintha valami utálatos hideg állat érintené testét delejes iszonyattal. Ez a csapás jól ki volt mérve. És épen arra az örömnapra, midőn az egész család egy kedves ünnepet ül, midőn kicsinye nagyja egy kedves születésnap megújultát üdvözli, épen ekkorra hagyták fel e vérig, e lélekig ható döfést. Milyen jól el kell készülve lenniök, hogy azt meg merték tenni.

Rudolf elsötétült arczczal tekinte maga elé.

– Olvasta valaki ezen irást? kérdezé a lovászfiútól.

– Hozzá sem nyult senki, én pedig csak nyomtatást tudok olvasni.

Azzal Rudolf összehajtá az iratot s keblébe dugá, de egyszerre kidobta azt onnan s lábával indulatosan rágázolt.

Az mégis iszonyú, hogy nyomorult Mammonért hitet, boldogságot, becsületet így eltéphessen valaki, hogy valaki ellen erényes tetteit, mint éles kardot fordítsák, hogy a legtiszteltebb férfinak azt mondják a törvény előtt: te egy nőnek becstelen szeretője voltál, mert ime annak fiát úgy szereted, mint tulajdon gyermekedet.

Már most aztán menjen oda és üdvözölje őt születése napján és csókolja meg, miként máskor szokta, miként azt tőle óhajtva várják.

– Hajts vissza Szentirmára! szólt Rudolf a kocsisnak s néhány percz mulva újra otthon volt kastélyában. Amazok ott várhatták sokáig.

Késő éjjelig szobájában volt bezárkózva; a cselédek csak azt hallák, hogy jár szüntelen alá s fel, egy perczre meg nem állapodva.

Végre elcsillapult. Néhány percz mulva hallották csöngetését.

Huszárja sietett be hozzá.

– Üljön valaki rögtön lóra s menjen Madarasra. Akár milyen korán reggel lesz, mire odaér, költse fel rögtön Zoltánt s adja neki át e levelet. A nyitott kocsi álljon elő, félóra mulva indulok Kárpáthfalvára.

– Zivatar lesz, méltóságos uram, aggódék a hű cseléd.

– Annál jobb, monda Rudolf s szótlanul haladt le a lépcsőkön, künn a folyosón várva nyugtalanul, mig lovait befogják.

Azok ott a madarasi kastélyban várhattak reá sokáig.

Zoltán és Katinka százszor is lementek megnézni az útat, nem közelit-e porfelleg Szentirma felől s ismét visszatértek, gondolva, hogy mire még egyszer erre jönnek, akkorra bizonyosan meglátják.

A hosszas várakozásban egészen elfáradva leültek egy fa alá, mely körül fehér gömbölyű pad volt csinálva, s a mint ott ültek egymás mellett, egészen elkomorodott mind a két gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú ült egyszerre szíveikre, maguk sem tudták, hogy mi az? Az a fa, mely alatt ültek, egy szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s a mint ott alatta ült a két gyermek, csendesen hullongott alá reájok egy-egy elsárgult falevél.

Egy épen a lányka ölébe hullott, Zoltán felvette azt onnan.

– Látod, ez a levél milyen zöld volt egy hét előtt s milyen sárga most, tudod-e, hogy miért van az? Mert el kellett neki válni. Ilyen szomorú az elválás.

Katinka még az elébbi említésétől az elválásnak el volt érzékenyülve, csak hogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére vette ezt a szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egy pár köny támadt szép szemeiben s végigfutott arczán, mint egy hulló gyémánt.

Zoltán minden erejét összeszedé, hogy e könyek láttára el ne érzékenyüljön. Mintha szívét szorították volna össze erőszakos, láthatatlan kezek, mintha rossz jövendőt sugdosnának fülébe érthetetlen hangon. Minden ok nélkül úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem tudta, mi baja?

Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag levelei fölött sokat könyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is ott jár, talán ő susog ott láthatatlan alakban s az ő csókjaitól hull alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.

Az esti zivatar a kastélyba térni kényszeríte mindenkit a kerti fák alól. A szél üvöltését, a zápor csapását, a villámok dördülését hallva, senki sem mert arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kis gyermekek félve bujtak jó anyjok keblére; Zoltán elővette a legnagyobb fiút, s egy természettani könyvből ritka állatok képeit mutogatta neki, mig Katinka egy szögletbe leült piczi testvérével s meséket mondott neki tündér emberekről; elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb villámcsattanásra.

A kicsinyek azután elaludtak, egymást biztosítva, hogy nem félnek. Ödönke, a legkicsinyebbik, sorba csókolt mindenkit lefekvés előtt, s követelte, hogy őt Katinka fektesse le, s miután annak nyakába vethette magát, ismét azt követelte, hogy vigye őt Zoltán bácsihoz, hogy azt is megcsókolhassa, s azután biztatá Katinkát, hogy ő is csókolja meg Zoltánt, a mit az persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek a buzdításnak a kisebb testvérek, kik egészen magukhoz vonták Zoltánt, gyöngéd karjaikkal átölelve, s hizelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf mind nem láthatja!

Az eső korán reggelig szakadt, jókor hajnalban felkölték Zoltánt a levéllel, mit gyámatyja küldött.

Csodálkozva olvasá belőle, miszerint a gróf őt Kárpáthfalvára hivja rögtön a levél vétele után.

– Mikor ment át a gróf Kárpáthfalvára? tudakozódék a bőrig átázott lovásztól.

– Az éjszaka.

– Azon borzasztó időben! kiálta fel Zoltán aggodalmasan s remegve kezdett az öltözködéshez.

A háznál mindenki aludt még a felvert cselédségen kivül, midőn Zoltán lovára veté magát s eltávozott.

Oly lassan lépett vele a ló, olyan nehéz szívvel ment odább, mintha már vissza sem térne ide többet.