VI. Szentirmán.

A kik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani grófok idejében s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt csodatételekre képesíté.

Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal, melyben őszszel és tavaszszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vizi szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon, de Isten tudná már azt, hogy melyiken? szokott állani rendesen az a nádkunyhó, átellenben pedig, alkalmasint ott a szép luczernás kert helyén a másik, a mikben az öreg Szentirmay gróf, szomszédjával a jó Kárpáthy János báróval egész éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig, a mikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt határa, de hogy hol? arra csak a Berettyó és Tisza tudtak volna illetékes feleletet adni.

Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy része fölött csak névszerinti protectoratussal birtak, voltaképen kigyó és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invasio elől biztosítva lehetének útaik járhatlansága által s abban mindketten nagy büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.

Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik urnak, kilencz réven ment át, a hol mindenütt extra-kompok várták, napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s három nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából s eljutott szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az országban, mint közelebb Franklin expeditiójának a jeges tengerre.

Az ismeretes száraz földek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg is látszott rajtok: egész tudományos természet-historiája volt minden darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, a másiknak a kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett találni gulya, ménes számra, melyeket megtizedelt szépen minden kánikulában a mocsárlégtől s szikkadt legelőtől otthonos járvány.

Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat, útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette jártak el s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a dülő utakra nyaktörő veszélylyel.

Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le, de őszszel vagy tavaszszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak a víznek sarkantyút, meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is tehessen egy-egy diversiot; de az mind semmit sem használt.

A hídon túlérve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas tetejű torony nyult fel nagy gombbal a végén; négy szögletét négy kisebb fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem sikerült felfedezni. Köröskörül hosszú alacsony házsorok náddal födelezve, miknek barnaságából itt ott kivirított egy-egy utczasor fris sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy tűz lehetett itt s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden évben előfordult.

A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültet fákat, kertet. Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrízni; tyuk, liba leeszi, kikaparja a veteményt. Az ember csak lélek-kárhozatot nyer vele, jobb azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos üstökű fűzfa, melyet minden őszszel kopaszra lebotoltak a rőzse kedvéért.

Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami érintkezésbe jőjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félre tért arra felé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton járónak csak a távolból tünt szemébe a roppant épület, kettős szárnyszakaszával, ódon tornáczaival, s egymástól távol eső ablakaival; a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketűlt kőszobrok állongtak, mik úgy nyujtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.

Itt és amott egy-egy hosszú épület nyult el még odább, az gazdasági tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.

A roppant váracs legalább nyolczvan szobára volt építve, s minden szoba bebutorozva s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben laknának.

Hátul a kastély mögött nagyszerű angol kert, mesterséges romokkal és vízesésekkel, a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e televénydús földekben; a buja fű a rendezett erek partjain ember-derékig ért s minden növény három akkora lett, mint más vidéken. Az angol kertet széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal röpködtek az arany és ezüst fáczányok gyönyörű falkái s buja füvében egész csordaszámra legeltek a karcsu szarvasok, mik oly szelídek, hogy közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, oda mentek a kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a vadaskertből s a jobbágyok szomszédos kukoricza- és kölesföldeit is megtisztelék látogatásaikkal.

Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jól eshetett forró évszakokban e hűs platán-koronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfült lég, töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…

… Mennyivel más látvány terűl most az utas szemei előtt a Szentirmay és Kárpáthy-uradalmak határain belől!

A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerüen öntözik a réteket. Az uttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik vetés, s sivatag székfüves pusztán, a hol a keresztülutazó átkozta majd a hinári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő szaglóműszerét, mit a szellő távol aranyló repczeföldek virágporairól széthord.

Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva, s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a víz közepén kikötnek, egész kert-sort látni végig Szentirmáig, melyek között deszkasímaságú uton robognak végig a boldog földészek egészséges, virgoncz fogatai.

Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltünik az átalakulás kedves képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a háládatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a szorgalom műve megsokszorozta az önként adott áldást s Isten keze látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett.

A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csinnal épült utczákon visz az út keresztül, mik közül díszesen emelkedik elő az urasági kastély a templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolczvan szobájával, nagy viszhangos kő-folyosóival s szélzugásos tornáczaival; oda építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év mulva egész piacz támadt ott körüle, úgy hogy az idegen előtt sokkal inkább városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, a mit mezővárosnak neveznek.

Kitünnek az épületek közül a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr maga építtetett s gondjával fentart; a kertek alját elfoglalják a lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát még ha e zöld redőnyök közül egy-egy életvidám arczu ép falusi lányka granátszemei néznek ki?

Az ős váracs most laktalan. Néhány kiszolgált cseléd és egy iszákos kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a kiváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori ritkaságokat, miket a jobb izlésü főur többé használni nem tud, de irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott historiai emlékül.

Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a rendezett patak egy papirmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek; itt az agyagtelek téglakemenczéknek szolgáltatja használhatlan márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó, hogy mit az ókori együgyü bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint ujítási példát ritkaságképen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység tulsó oldalán nagy nyulánk kémények vörös téglafalból emelkednek elé az alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve: ezek munkás gyárak, az egyik hazai növényanyagból finom czukrot készít, másik az itt termett gyapjut fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek, hanem az uradalom saját bányájából vizen szállított olcsó kőszénnel. Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs használatlan föld, nincs munkátlan kéz, maguk a rakonczátlan elemek is munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az, mely jobbágyai arczán tündöklik – a boldogság, az elégültség.

Megbocsát a szíves olvasó, hogy ily unalmas részleteken végig hordozom. Sokkal költőibb tájakat festhetnék néhány mértfölddel odább a szomszéd pusztákról, hol a nekivadult szél kergeti az ördögszekeret a marháktól ripacsossá gázolt avaron végtől-végig, ott megállhatnánk a sivatag közepén, leírhatnók a melancholikus kútgémet a láthatár végén, a hegyére repült sassal, az elmélkedő gólyát a víz szélében s a tündéri délibábot, mely szeszélyes órájában mindenfélét mutogat, a mi a földön nincsen, s elmondhatnók: ennek a földnek nincs semmije, de van költészete és ezeket leírva hű volnék magamhoz, mert költői dolgokat jegyeznék fel. De vállainkon az élet. A költői délibábtól látogatott puszták ura koldus és a kútgémes tájképnek neve: nyomorúság, szegénység. Dicsérjék mások a nádi életet s azoknak lakóit; árvaság az, és inkább sírhatna a költő, mint énekelhetne ez elhagyott pusztaságban, ha elgondolja, hogy itt nép és élet lehetne köröskörül, falu, város, mennyi elférne még! üres telkeken, hol bojtorján virágzik, ha úgy volna, a hogy lenni kellene, mennyi boldog ember dicsérhetné az Istent – ékes magyar szóval!

Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel szerzék meg azt a földet, hol utódaik laktak, bizonyára e drága vércseppek hősi története megérdemelte, ha költőjére talált; de hát azon utód drága veriték-cseppjei, ki sivatagból Kanahánt varázsolt, nem érdemesek-e, hogy meg legyenek számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ösztönt, példát, áldozatot hoz a kornak, hogy nemzetét jóllétre segítse, nem olyan jó fia-e a hazának, mint a ki érte századok előtt a csatatéren vérzett?

E tágas mosolygó udvaron élte át gyermekéveit a mi Zoltánunk. Ezek a fák épen oly idősek, mint ő; két jávort ő maga ültetett a kert egyik dombja alatt, midőn még csak hároméves volt. A jávor-pár alatt kis pad és asztalka állt, ez volt az ő kedves helye és azoknak a kis gyermek-társaknak, a kik őt szerették. Pedig ki ne szerette volna!

Már gyermekkorában legokosabb, legbátorabb és izmosabb volt minden kortársai között. Szomszéd földesurak urficskái átjártak Szentirmára s játékot rendeztek a kis Kárpáthyval. Ilyenkor Zoltán mindig a gyengék vezére volt, játszottak háborút, gyülést, törvényszéket; a ki mindig az elnyomott igazság tolmácsa, bajnoka volt, az a mi Zoltánunk.

Mint hétéves gyermek maga köré gyűjté a magánál nagyobb paraszt ifjonczokat, s tartotta őket bölcs beszédekkel, s megosztá velök falatját; majorosok, tehenészek nagy adó alá voltak vetve Zoltán úrfi által kiszolgáltatandó ozsonnázások miatt. Zsebpénzét, ajándékait megtakarítgatá, s midőn eljöttek az iskolai vizsgálatok, könyveket adogatott a paraszt fiúknak, miket így vásárolt.

Ha olykor meghallá, hogy ifjú pajtásai közül valamelyiknek baja van, ellopózott hozzá, vigasztalá, ételt, orvosságot hordott neki és mind ezt titokban, nehogy gyámjai, vagy mások megtudják s azt higyjék, hogy ő jó szivét akarja fitogtatni, vagy uri leereszkedést szenveleg. Oh a gyermek érzése a legegyenesebb útja a bölcseségnek!