XX. A NŐ VÉDELME.

A ki a mult évtizedek küzdelmeit együtt át nem fáradta, a ki maga is részt nem vett azon általános izgatottságban, szenvedélyekben, melyek akkor az idők urai voltak, az előtt valami exoticus tárgy fog lenni amaz elkeseredésrőli fogalom, mely egy bukott pártvezér szivét eltölthette.

Szép olvasónéim közül igen sokan még nevelőintézeteikben voltak akkor, vagy még dajkáik meséit hallgatták, a midőn azon nemzeti galvanismus felvillanyozta az egész országot, a mire már csak mi vének emlékezünk. Legyen szabad saját fogalmat alkotnom a vénségről: a ki e század negyvenes éveit mint férfi érte meg, vén az az ötvenesekben; legalább én nekem úgy tetszik, mintha nemcsak e század volna ötvennégy esztendős, hanem én magam is.

Még akkor milyen fiatalok voltunk!…

Kőcserepy tanácsos palotája siralomház. Mindenki kerüli; legjobb barátai sem találják korszerű vállalatnak hozzá járogatni. Azelőtt mindennap két-három levelet kapott az ország minden vidékeiből, nagyhírű férfiaktól, kik benne pártjok támaszát ismerték. Magas kilátásokkal volt kecsegtetve, miknek elnyerése a fényes sikertől függött. És most mind ennek vége, senki sem gondol rá többet, elfeledték, nem beszélnek róla, nem keresik, nem hivogatják, el vannak nála nélkül. A konferencziára küldött indítványait visszaküldték – hátirat nélkül… Semmit sem válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt rájok írva vörös iracscsal.

 S. C. 
a. r. t.

Talán csak a lajstromozó betük azok, de ő ezt olvassa belőlök: «Scart».

Scart! Minő gúny! minő megvetés! Scartba tették, mint az egyedül maradt makkhetest!

Nem mehet sehova falujából, attól félve, hogy mindenütt gúnynyal fogadják; nem akar senkihez levelet irni, attól tartva, hogy olvasatlan utasítják vissza; nem viheti családját sehova, mert nem fogják őket meglátni; nem kereshet magának a közéletben, hivatalában szórakozást, mert nem fognak semmit reája bízni.

Minő szomorú alak: egy nagyravágyó pártfőnök, a ki megbuktatta pártját.

Valahol egy távollevő megyében rokonai éltek, szegény közsorsú emberek, a kik a bukás után elváltoztatták neveiket Vályogosyra. Még azok is megtagadták.

S bár találna otthon, házi körében vigasztalást. De ott érzi még legjobban elhagyatottságát. Mindenki olyan szomorú körüle. Nincs, a kivel egy vidám szót beszéljen. Egy búskomoly nő jár a pompás szobákon keresztül, végtül végig valamennyin, s ismét vissza. Nem beteg már, de még rosszabbul van, mintha beteg volna; egész nap nem hallani szavát, csak szemlesütve jár fel s alá, mint a ki mélyen, az őrülésig gondolkozik valami rögeszmén s csak olykor sóhajt fel nehezen, nem törődve vele, van-e valaki, a ki hallja, vagy nincs: «minő szégyen, minő gyalázat!»

Jönnek naponkint a fővárosi hirlapok, a nő mohón ragadja azokat; le van írva bennök hosszasan, körülményesen, megtoldva, felczifrázva férjének bukása. Egyszer gonoszul sajnálkoznak rajta, másszor megvetőleg szólnak felőle és utána mindjárt következnek Kárpáthy ünnepelt diadalai a megnyilt országgyűlésen. Hogy dicsérik, hogy hódolnak neki! És ők ülnek itthon, Kárpátfalván…

Minő szégyen, minő gyalázat!

A tanácsos gyakran rajta kapja nejét a hirlapok olvasásán s dühösen tépi azokat össze s vágja a kandallóba, és megtiltja azokat házába bevinni. De mi haszna tépi össze? ezer meg ezer példányban olvassák a hirlapokat az egész országban. Még az inasok is ő róla beszélnek. Példabeszédképen marad fel a neve. Amarról pedig éneket készítnek, még az arató leányok is azt danolják a tarlókon:

«Rózsabimbó borostyán,
Füzért köt a magyar lány» – stb.3)

Ilyenkor, ha közel lehetne hozzá és egy kés volna kezében!…

– Ne búsulj, ne légy szomorú; szólt egyszer, midőn nejéhez belépett, eljön neki is az ő napja.

Vilma ott ült az ablakban és jól tudá, hogy a kiről szó van, az Zoltán.

A férj bizalmasan beszélt neje előtt; leányától is miért titkolózott volna? Közös ellenségükről volt szó.

Miért titkolta volna el, hogy szive örül, keserűen örül, mert amaz éretlen gyermek, ki az ő fejére mert hágni, bünhödése elé megy, irtózatos bünhödése elé.

Itt mégis lassabban kellett beszélni. Ezt mégis suttogva kellett elmondani.

Van most Pozsonyban egy híres bajvívó, egy hatalmas spadassin, ugyanazon Dabroni, kivel Tarnavárynak volt esete. E Dabroni nekünk jó barátunk; most ír levelet, ő is meg van gyalázva az ellenpárt által, miként mi; ő is dühös, elkeseredett, Pozsonyban minden nap találkozik az úrfival, módjában van vele beszédbe elegyedhetni, bele köthet. Van-e az úrfinak valami különös érzékeny oldala, melynek érintésénél elfelejtkezik magáról, s elhagyja magát ragadtatni indulatától? Ezt kérdezi Dabroni. Oh van, van; erősen érzékeny oldala van. Meg fogjuk azt ismertetni vele. A szemtelen kölyök! Bünhödni fog. Véresen fog bünhödni! Ne búsulj. Nem fogja azt mondhatni senki, hogy Kőcserepyt büntetlen meggyalázta.

S még ezután sokáig suttogtak e tárgyról, borzalmatos, félelmetes dolgokat, miket jó ember kigondolni is félne. Nem gondolnak rá, hogy valaki hallgatja őket, hiszen a mi nekik úgy fáj, fájni kell a vérükből vett vérnek is.

Nézzétek: milyen sáppadt az a leány!

Az apa felkel és hozzá megy, megsimogatja szép fejét; milyen halavány vagy, édes szép gyermekem!

Hiszen igazán, önzéstelenül csak egyedül őt szereti.

A gyermek nem tehet róla, hogy olyan halavány. Hiszen azt megtiltotta magának, hogy remegjen, hiszen megállta, hogy fel nem sikoltott, midőn Zoltánról beszéltek, mintha az a hegyes kard, a miről szó volt, az ő szivébe döfött volna.

– Eredj gyermekem a szabadba, mondják neki apja, anyja, eredj ki lovagolni kissé, a friss lég meggyógyít.

A leány megfogadja a szót, felnyergelteti paripáját, felveszi lovagköntösét. Milyen szép, milyen délczeg benne. Az ablakból is utána néznek mind a ketten.

Hisz csak ez az egy igaz érzésök van. Ez az egy igaz érzés, mit a vadállat épen úgy nem tud magától megtagadni, mint a tanácsos úr, kinek egyéb dolga is van.

A délczeg amazont csak egy groom kiséri, egy parányi törpe lovász; az emberek köszönnek neki végig a falun: «de kár, hogy nem más leánya».

A mint az utolsó házakat elhagyták, megcsapkodta lovát Vilma s a paripa vágtatva rohant vele végig az országúton.

Milyen sebesen nyargal: a szél lobogtatja fátyolát, hosszú lovagköntösét, még sem pirítja ki orczáját.

A kisérő lovász alig bir vele érni, a kisasszony nem fárad el. Már messze elhagyták Kárpátfalvát, a tornyait is alig látni, s a kisasszony hátra sem tekint.

A határból is kiértek, már kezdődik az a széles erdő, mely Kárpátfalvát elválasztja Szentirmától. Régi erdő, nagy tölgyfákkal, télen farkasok is laknak benne; a környékbeli uraságok nagy hajtó-vadászatokat tartanak ottan.

Itt megállítja lovát a kisasszony, s odaintve lovászát, leemelkedik nyergéből; a kantárt odaveti neki.

– Jártasd a lovakat itt alá s fel; várj itt reám, mindjárt visszajövök. Elmegyek az erdőbe ibolyákat szedni.

Ibolyákat szedni! gondolja magában a lovász. Rég elmult már az ibolyák ideje, tüske van ott és haraszt; s aggódva tekint úrnője után, ki egyedül, senkitől sem kisérve, tűnik el előle az erdőben.

Egy gyalogút vezetett az erdőn keresztül; Vilma úgy gondolá, hogy annak a szomszéd falunál kell végződni, s a mint a fák elfedték a lovász szemei elől, elkezdett sietni rajta.

A hosszú öltöny, melynek uszályát kezében kellett tartania, gátolta a sietésben, a lovaglás miatt egészen el volt fulladva. Különben is oly gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge idegeinek. Őt kell megmentenie! Csak erre gondolt, s nem volt szabad fáradtnak, aléltnak lennie, nem volt szabad félnie a közelgő éjszakától, erdők sötétjétől, ismeretlen állatoktól; minden, minden más félelem elenyészett azon egy előtt, hogy őt meg akarják ölni.

Oh bizonyára meg fogják ölni, ha azon irtózatos emberrel összehozhatják. Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki, hogy a bizonyos halál elé kiálljon, s amaz ember előtt egy annyitól szeretett ifjút megölni annyi, mint játék. Meg fogja őt ölni minden irgalom nélkül.

Oh hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is tévedt rajta; de nem, harangszó hangzik felé, szivét könnyebbnek érzi rá: az estharangszó. Még egy keveset kell csak sietnie, csak még odáig tartson ereje; az erdő tisztulni kezd már, a ritkáson keresztül meglátszanak a házak. Szentirmát látni a bokrok közül.

Odább már nem mer menni. Egy kis pórleány hajtja haza a mezőről libáit, azt oda hívja magához.

A gyermek engedelmesen járul a szép úrnő elé.

– Ismered-e a grófkisasszonyt? kérdi tőle Vilma szeliden.

– A Katinka kisasszonyt? hogyne ismerném, ki ne ismerné azt?

– Elvinnél hozzá egy levelet tőlem?

– Akárhányat.

Vilma hirtelen leült a földre s egy levágott fatörzsön tárczájából kitépett lapra irónnal e sorokat jegyezte fel:

«Zoltán ellen irtózatos terv van készülőben; meg akarják őt öletni. Egy Dabroni nevű híres vívó van ellene uszítva: ha sikerül őt vele összeveszíteni, Zoltánt megöli. Siessetek őt megmenteni. Adjátok tudtára, hogy kerülje azt az embert, a hol csak meglátja. Hozzátok el onnan, álljatok az ő és a gyilkos fegyverei közé, gátoljátok meg minden úton e találkozást; tegyetek akármit, hogy őt megmentsétek.»

Vilma reszkető kézzel hajtá össze a levelet.

– Vidd ezt Katinka kisasszonynak rögtön, ha ő nincs otthon, add a grófnénak; ha mind távol vannak, mondjad, hogy küldjék utánuk, mert ez sürgetős, nagyon sürgetős levél.

A kis pórleány részvéttel nézett az úrhölgy fáradt arczára.

– A kisasszony oly bágyadt, jőjjön be a mi házunkhoz; nem messze van, pihenjen meg.

– Köszönöm, sietnem kell vissza.

Eszébe jutott, hogy valami jutalmat kellene adni a kis leánynak a fáradságért, akkor vette észre, hogy tárczáját otthon feledé. Hirtelen leszakítá kebléről smaragdos mellkapcsát s oda adá neki.

– Fogd ezt jutalmul és siess. Hozzám ne jőjj többet vissza, mert én már nem leszek itten.

A kis pórleány csodálkozva tekintett az ajándékra, a mivel úgy sem tudott volna mit csinálni s látva, hogy az ismeretlen kisasszony ismét visszafordul az erdőbe, ő is a helység felé tért, s nem birt magának semmit megmagyarázni abból, a mit látott, a mit hallott. Rögtön sietve ment a kastélyba, fölkereste a kisasszonyt a kastély kertjében.

Azt a szép rózsa-arczú kisasszonyt, a ki úgy mosolygott mindig, vagy akarta vagy sem.

S hogy elcsodálkozott aztán, midőn látta, hogy a míg a levelet olvassa a szép piros arczú kisasszony, az ő arcza is olyan halavány lesz, mint azé a másiké volt…

– Édes anyám! kiálta Katinka, visszafordulva utána jövő anyjához, s mire a levelet oda akarta neki nyújtani, már akkor leesett a földre, a sértő bokrok közé, a nedves kavicsra, élettelen, mozdulatlan.

A pórleány elfutott onnan, mint a ki nagy kárt tett valahol, még a smaragdos ékszert is elhajította magától s midőn anyja házához visszatért, ki nem lehetett belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon?

Egy óra mulva, késő este egy fedett hintó vágtatott ki a kastély udvarából négy tüzes paripával, melynek égő lámpásai késő éjszakai utazásra mutattak.

Egészen sötét volt már az erdőben, midőn Vilma visszafelé vette útját.

Miután czélját elérte, miután a segélykiáltást hírül adhatá, azon erő, mely addig fentartá, elhagyta egészen. A magány félelme elfoglalta lelkét, elzsibbasztá idegeit; érzé, mily segélytelen, mily védtelen állapotban jár itt e rengetegben, egyes egyedül, a mire ez előtt nem gondolt. Az út is bizonytalanabb kezdett előtte lenni, mintha nem ezen jött volna. Semerre sem látott már világosságot, mindenfelé csak az egyforma véghetetlen erdő. Kiáltani akart, de a félelem visszafojtotta szavát; egész teste roskadozott, az öltöny is nehéz volt rajta, úgy vonta valami lefelé, olyan szívesen kinálkoztak a nagy mohos fatörzsökök, hogy engedje rájok omlani lankadt virágtermetét, hajtsa rájok forró, szédülő homlokát. Mintha a fák is azt susognák neki, hogy ne menjen már odább…

Az országúton hagyott lovász nyugtalanul várta vissza kisasszonyát, már az alkonyat is leszállt s ő még mindig nem jött elő. Kiáltozni kezdett utána. Senki sem jött elő szavára. Éjszaka is lett, s a kisasszony még sem került elő.

Kárpátfalván azalatt nagy ijedtség volt a háznál. Hova lett az egyetlen lány? Éjszaka már! Lóra hirtelen minden cseléd! fáklyákat gyujtsatok, kérdezzétek fűtől-fától, keressétek mindenfelé.

Maga a nagyságos úr is fáklyával, lovon nyargal kétségbeesetten, a merre mondják, hogy leánya eltávozott.

Az útfélen ott találják a lovászt a két paripával.

– Hol van leányom? kérdi reszkető ajakkal a tanácsos.

– Elment régen az erdőbe virágot szedni s nem jött vissza.

– Keressétek őt! keressétek! kiált a megrémült apa, s nem gondolva vele, hogy idegen úr birtoka, a melyet embereivel felkutat, keresztül-kasul száguldja az erdőt, leánya nevét kiáltozva.

Késő éjfél van már, midőn egy szolga megtalálja a kisasszonyt. Ott fekszik egy fa tövében, a zöld mohára nyugtatva fejét, – némán, mozdulatlanul, halaványan.