XIX. JELLEMEK.

Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline betegsége volt rá nézve a legsulyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán elájult a túlérzékeny delnő s egész éjjel a legnagyobb kínok közt fetrengett; ha néhány perczre egészen magához tért, lankadtan susogá: «minő gyalázat! minő gyalázat!» – és azután ismét elkezdett sírni, vonaglani, hogy ajkán a kín tajtékja habzott.

Milyen éjszaka ez!

Odakünn az utczákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a fáklyák fénye bevilágítá az utczákat. Bizonyosan a nap diadalmas vezéreinek adnak fáklyás-zenét.

Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A szégyen közös. A diadallal ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket kiemelték, de letaposták az elvet.

Nem marad neki az a vigasztalása sem.

A fáklyás-zene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt szállásaikon, mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, a midőn a főispán kimondá a tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt választá meg követekül.

Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind elmaradtak onnan.

Pedig kár volt nekik ez órában Zoltánt nem láthatni.

Halaványan, mint a ki az egész éjt átvirrasztá, kelt fel az ifju az őt követi székében megerősítő éljenzések után.

Mindenki azt várta, hogy e megtiszteltetést meg fogja köszönni.

– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei, szólt az ifju, nagy sötét szemeit a gyülekezeten végighordva, hogysem azokat még ügyfeleimnek is meg engedném szegni. A mi tegnap e szent helyen történt, az örökké megsiratandó emlék marad én előttem és annak eredményét, midőn reánk nézve kedvező az, ép olyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek, mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva megszegése ellen a mint óvást tettem ellenfeleimnél, ép úgy óvást teszek saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet, hol alkotmányunk fentartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon az úton, melyre engem az alkotmány megszegése vezetett s a kényszer és erőszak, mely alulról jő, ép úgy ellenére talál bennem, mint az ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott választást kivánok.

E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúgott utána, mintha bosszankodnék, de mégis jól esett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett volna az ifjut sziveik mélységébe takarni; a mi pedig Kőcserepy híveit illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással legalább egy harmadát azoknak maga részére hódította úgy hogy midőn néhány percz mulva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb oldalon kezdték.

Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem vallani maga előtt, hogy kettő közül ez az igaz ember.

Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé s valódi meghatott hangon mondta a gyülekezetnek:

– A nemes báró lemondását nagyrabecsülöm és elfogadom; az újabb választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki s férfiui szavamra mondom, hogy legkisebb szabálytalanságot sem fogok eltűrni! Igérem és megtartom.

A főispán úr ezuttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott is megérdemelni.

Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz, a választás eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.

A kijelölt napra a nemesség újra egybehivatott. Bölcs megfontolással, józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét oldalon.

A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede Szentirmay és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt Kőcserepynek.

Tehát meg kellett győződnie a felől, hogy nem szeretet, nem becsülés vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak, megvetették.

Oh mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen azok, a kik kezet szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.

Hát még ha arra gondolt volna, a ki szivéhez legközelebb áll, s a kinek a szive még is tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez közel: tulajdon leánya?…

A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt kárhozatos, hanem azok, a kik visszaéltek vele, nem a nép volt a rossz, oh a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, a kik konkolyt hánytak közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk történetében, annak soha sem a pártviszály volt az oka, mert e nép mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú nagyravágyás, személyes ellenszenv, a mi bűn volt, mindig a nagyok bűne volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.