XXIII. CSENDESEN.

A tanácsos szobájába tért, s leült levelet irni.

Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt sajtolva e sor:

«E könyv holtom után elégetendő.»

A legutolsó levél, melyet irt, Dabronihoz szólt.

Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját fejére visszaesett kő.

Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta jobban.

Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt? Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?

Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla? hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.

Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő, azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz, elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.

Ezt elébb kellett volna tudni!

A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy irjon.

Oda kezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:

«Kárpáthy Zoltán úrnak.

Uram.

A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem: megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az emberek legszerencsétlenebbikétől

Kőcserepytől.»

Milyen nehéz, milyen keserű bűnhödés!

Hova lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, a midőn ezen levelet irta, hová lett az öntelt, elbizott hiuság, mely eddigi életét vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!

A levelet letisztázta a tanácsos, s tiszttartóját hivatva, rábizta, hogy vigye el azt Szentirmára.

Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból, Rudolf bebalzsamozott hulláját magukkal hozva Szentirmára.

A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szive nagyot dobbant, mintha őt vádolná abban.

Ez nem jó munka volt, ennek nem kellett volna így történni.

A mint a levelet elküldé, ismét beteg leányához sietett a tanácsos.

A leányka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás tiszta perczei következtek.

Az apa odaült betege ágyához.

– Hol fáj, én édesem? én kedvesem?

– Itt és itt, szólt a leányka, szivére és homlokára téve kezeit. Tudtam én, hogy az megöl engem.

– Miről beszélsz, kis leánykám? édes szivem!

– Tudod te jól, atyám, hogy mi az? Nagy fájás az. Ha Liza élne, megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, hogy ebbe a házba bejöttünk. Mikor ide fenn a sok vendég kaczagott, vigadott, mi akkor odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen meg fogunk mi halni. Oh ha arra vigyázott volna valaki!

– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.

– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta más ember: ni, ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti! Ilyenkor azt mondják, hogy távollevő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk Lizával és mi értettük, hogy mit tesz az? Mikor eljártunk a templomba imádkozni, tréfáltak velünk; mit lehet ebbe a falusi templomba járni? Miért imádkozhatik két ilyen gyermek? Mi tudtuk, hogy miért? Minden virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak estéjén meggyujtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik vagy te Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tied, kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után… Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak magukban játékot… De azt a játékot érteni kell… érteni kell! mert a nélkül nem ér semmit.

Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy rágondolni és meghalni – egy dolog.

A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány percz alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza ismét? De a véletlen lehetőségei kinozták. Hátha nem találja ott Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét és nem jön el?

Az orvos ismét uj gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége van.

– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! rimánkodék a tanácsos, kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.

– Én csak a természet szolgája vagyok, felelt a tudományok embere; itt Istennel kell küzdenünk.

A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már bealkonyodott s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.

Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállni; az egyszerre elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva forgatta az uj szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-czímer pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közülök egyet.

Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója mellől, hogy útra keljen?

A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Oh! és senki sem tud segíteni rajta.

Megint nagyot villámlott odakünn. Az ég oly sokáig eldörög utána.

De mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.

Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető. Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki jött. Idegen.

De ki?

A tanácsos sietett az érkező elé.

A mint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.

De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott rá egész tisztán emlékezni.

A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka volt az, egész gyászruhában.

Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé, kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e ide ez órában? ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy ő neki megmondja:

«Egyért egyet, apáért leányt!»

Oh nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan, szeliden siet a háziúr elé s gyönge kezét nyujtva neki, részvevő, bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.

Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, a kivel úgy szerették egymást, s a kit oly régen nem látott. Tán ha őt meglátja, örülni fog.

Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan, boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a gyűlöletesről!

Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan.

«Csendesen, csendesen!» suttogá a beteg, fehér ujját fölemelve. Arcza szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája következik.

Katinka odalépett ágyához és kezébe fogta társnéja kezét.

Valami vidám mosoly deríté fel egy perczre a leányka arczát, a mely azután ismét eltünt onnan.

– Te is őt gyászolod ugy-e? kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.

Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő is Zoltánt gyászolja.

– Én atyámat gyászolom, felelt Katinka és nem állhatá meg, hogy ennél a szónál könyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arczát.

A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját s félelmesen széttekintve kérdé tőle:

– Őt is megölték?

– Oh nem, felelt Katinka, e perczben inkább barátnéjára, mint saját bánatára gondolva; véletlenül halt meg.

– Úgy? véletlenül? suttogá a beteg. Gondolod te, hogy véletlenül halnak meg az emberek? oh én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.

És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet néma szemrehányását.

– Csendesen, csendesen kedvesem, suttogá Katinka, a lázas beteg fejét kezébe emelve.

Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon testvére volna!

A tanácsos úgy elnézi, majd a szive szakad meg bele.

Katinka tudja már, mi fáj olyan nagyon Vilmának? s suttog fülébe megnyugtató szókat.

– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megirta, hogy veszélyben van és mi érte mentünk.

A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. Valaki! gondolja magában. Az a valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha.

Azután ismét elkomorodik arcza, szemei tétova járnak szét a szobában, a régi hagymázos visiók ismét visszatérnek.

– Még nem bántották őt, suttog halkan vissza, de majd bántani fogják. Hallod, hogy köszörülik a kardot? én már hallom. Ott voltam, mikor beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni. Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki és semmi sem fog megtörténni, szólj vele Katinkám, kedves jó Katinkám, siess.

A tanácsos ott áll az ágy fejénél és hideg borzadály jár végig testén, a midőn ezeket hallja.

A beteg miket fog még beszélni.

Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.

– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen szobájába, a mit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne hajoljon reá; jőjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel meglátogatjuk ismét Vilmát.

– Eredj, eredj! suttogá a beteg is. Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal érte. Ne időzz sokáig.

Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog előtte kimondani? vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most ő miatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja, annak kórragályát szivhatja rokonidegzetű testébe? Vész és romlás lehellete járt ő körüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit eltávolítani.

Sietett Katinkát átvezetni Evelinehez.

A tanácsosné most is íróasztalánál ült és naplóját írta.

Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki Vilmát látogatni jött el.

E szókra fölkelt a tanácsosné s Katinka elé járulva, megölelé és megcsókolá homlokát. Azután leültette maga mellé s hideg sötét szemeivel végignézve rajta, elkezdé:

– Hallom, hogy édes atyja a gróf elutazott.

– Meghalt, igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül érintett.

– Egy dolog az, kedvesem, biztosítá Eveline hideg méltóságos hangon. A halál csak elutazás. A ki innen elköltözik, átmegy egy másik csillagzatba; onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és így megy végig minden csillagzaton és ez az örökkévalóság.

Katinka nem sok vigasztalót talált ebben a fölvilágosításban, a mit Eveline azután még érthetőbbé kivánt előtte tenni.

– Igy például meghal az apa, másutt: például az Uranusban vagy a Mezarthimban, ugyanakkor ujra születik; utána meghalnak gyermekei, egyenkint azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban ismét reá találnak és ez az igazak jutalma.

Katinka nem felelt e bölcs szavakra semmit; a tanácsosné elmélázott sokáig, egyszerre fölkelt helyéből s nyugtalanul lépett néhányat a szobában, azután megállt a szoba közepén.

– Igen, de hátha a gyermek hal meg előbb, azután a szülők? kérdezé magától nyugtalanul. Mi történik akkor? mi lesz abból?

És aztán elkezdett alá s fel sétálni heves léptekkel, fejét tenyerébe hajtva.

Kőcserepy kezét nyujtá Katinkának.

– Gyerünk innen, súgá halkan, nagyot sóhajtva. Menjünk tova.

Az árva leány úgy reszketett, mint a falevél.

Milyen borzasztó éjszaka ez!

Ottkinn tombol a zivatar, a szél csavargatja a fákat, mik nyögve, zúgva hajladoznak haragos rohanása alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat, mintha kövecscsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok néha, mint az ágyúdördülés; azok a csikorgó, csörömpölő szélvitorlák forognak erre-arra, mintha nem tudnák már, hogy merre kerüljék ki a vihar haragját.

Milyen rút, átkozott éjszaka ez odakinn!

De iszonyúbb, vérfagyasztóbb éj van a kastélyon belől. Senki sem aluszik. Gyertyákkal, lámpákkal futkosnak egyik szobából a másikba, a gyertya kialszik olykor a sietők kezében a nagy szélrohamtól, mintha minden ajtó-nyitásnál egy gúnyos, mérges szellem leskelődnék, a ki a lángot elfúni törekszik, s késlelteti a sietőket munkájokban.

Oh bizonyára Kőcserepy tanácsos örömestebb volna ez órában kinn a zivataros ég alatt, s hallgatná egy puszta árokpart mellé huzódva a lakatlan rónán a villámok dörgő csattogását, a szél üvöltését, mint hogy ott üljön a csöndes, langy szobában, mely biztos szőnyegekkel, meleg kárpitokkal van elzárva a viharnak még csak hangjától is, s hallgassa ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik egy halálfehér beteg ajkáról ellebegnek.

A míg lázas látmányai tartottak, kín volt nézni a beteg küzdelmeit. A felhevült agy rettentő képzelme az arcz minden vonásaiban kifejezé magát, s e nyugodt, szelid angyal-tekintetet egy elkárhozott torz-arczulatává alakítá. Ott mentek végbe szemei előtt a legiszonyatosb, a legundokabb gyilkosságok, megnevezte az embereket, a kik azt elkövetik, látta arczaikat vonásról vonásra; minden mozdulatot, minden döfést. Hogy védi magát az áldozat! hogy rogy össze, hogy foly minden sebéből a vér; hogy kiált segítség után!

Mennyivel jobb volna e helyett a zivatart hallgatni!

Éjfél tájon elcsendesült a kór s tisztább perczek álltak be nála.

Megismer mindenkit, atyját odahívja magához s kéri, hogy nyissa ki iróasztalkája fiókját.

– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel.

Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.

Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.

– Ez az én végrendeletem…

– Végrendeleted! sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.

– Ne félj! szól a mindent félreértő beteg, csak arról rendelkeztem, a mi az enyim. Ruháimat, a minek úgy sem vennétek ti hasznát, himzéseimet, hagytam az én kis leánykámnak, a ki már azóta vár reám valahol. – Más végrendeletet kell tennem. – Mert ez már nem ér semmit. – Oszszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, a kik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. – A kis ezüst perselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, a kinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt: viselje magát jól és legyen boldog…

Itt néhány perczig elhallgatott a halvány beteg; a csendes szobában nem hallatszott más nesz, csak annak a parányi féregnek a kopogása, mely úgy el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé s midőn megszólal, azt mondják, hogy ez a halálóra. Ott van ő a nagyurak hálószobáiban is, mint a szegényekében s tizenegyet szokott ütni egymás után.

– Emlékedben tartod-e atyám, a miket beszélek? kérdezé a beteg. El ne felejts azokból semmit is; mert én azt mind igen komolyan mondom, s kivánom, hogy úgy történjék.

A tanácsos megcsókolá kedves betege halvány kezét s úgy fájt neki, hogy az őt nem tudja szeretni.

– Azután, szólt a beteg, ismét erőhöz térve, itt a balkezemen egy fekete gyűrű, saját hajamból van az készítve; legyen ez a gyűrű Szentirmay Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt a gyűrűt annak, a kit szeret: hűséges lesz hozzá a sírig!…

– Oh én kedves gyermekem! zokogott a tanácsos, égő arczát betege fehér köntösébe rejtve.

A gyermek rátekinte s keserű, hideg bánattal mondá:

– Te neked pedig és édes anyámnak hagyom drága ékszereimet, hagyom ezt a pompás kastélyt, – ezeket a gazdag jószágokat, kincset, birtokot, gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! milyen gazdagok lesztek utánam! Minden, minden rátok marad.

Oh ez volt az út a megőrüléshez!

A tanácsos úgy várta volna még, hogy szóljon valamit hozzá, egy engesztelő, egy vigasztaló szót… A gyermek elhallgatott és elfordult a fal felé, alig hallhatóan susogva:

– Csendesen… csendesen… csendesen…

Kőcserepy felkelt ágya mellől, s éjnek éjszakáján felment irodájába, a szemközt találkozó cselédeknek halkan susogva:

«Csendesen, csendesen.»

Azok lábujjhegyen jártak a folyosókon végig. Még a zivatar is érteni látszott a csillapító szót, mintha neki lett volna az mondva, s elhallgatott, ellankadott – csendesen, – csendesen…

Odafenn az irószobában dolgozott egyedül a tanácsos.

Szemei előtt amaz öt fekete pecsétes levél volt letéve az asztalra, mindig arra nézett, úgy irt tovább; mintha eszméjét mindig ugyanazon tárgyhoz vezetné vissza s onnan indulna ki újra.

Néha könnyebbült sóhajjal tekinte fel a magasba; mintha azon betük, a miket leirt, súlyos, nehéz adósság mázsái volnának, a mit lelkéről lerázott.

Arczáról végképen eltünt ama megszokott mosolygás; egészen más volt tekintete, ily komolyan, ily megtörve.

Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon élénkebb léptek hangjai hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyulós nyikorgással nyiltak fel. Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a csengetyűt, sem a további neszt. Lelke egészen másfelé járt.

Azt sem vette észre, hogy valaki benyitja irószobája ajtaját, s csendes léptekkel, miknek zaját elfogja a padlózat szőnyege, iróasztala elé járul; csak akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe érve, vele szemtül szemben megáll.

Ez ő…

Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arczczal állt a tanácsos előtt Kárpáthy Zoltán.

Az alig birt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez ifju, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán megjelenjen halálos ellensége hivására, azon ősi kastélyában, melyből őt csufosan kijátszották; – hogy vigasztalást hozzon abba ellenségei fájdalmának.

Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifju maga lépett hozzá közelebb és monda:

– Ön hivott engem és én eljöttem, uram.

– Ilyen zivatarban? rebegé Kőcserepy.

Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen bú-alázta arczot látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie, lehetetlen volt őt meg nem szánnia.

És az nem válik soha ifju szívének szégyenére és jellemén nem ejt semmi csorbát, hogy a midőn ez igazán, mélyen szenvedő embert ott látta maga előtt, néhány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ránczokkal jelölt arczczal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett ő ellene? s kezét nyujtá elé…

Milyen boldoggá tette őt az által!

Hogy szorítá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szorítá azután szívéhez!

– Ön nemes… ön igen nemes… ennyit birt rebegni.

Az ifju felöltönye csuronvíz volt. Kőcserepy észrevette azt s készteté, hogy tegye kényelembe magát, oda vezette a kandallóhoz, segíté levetni kabátját, leülteté a tűz mellé.

– Mint otthon. Mintha otthon volna ön, mondogatá neki s rövid gondolkozás után kimondá: hisz ön úgyis itthon van már.

Zoltán csodálkozva tekintett a tanácsosra.

Az iróasztalához sietett, s azon iratot, melyet épen most szerkesztett, odavivé az ifjuhoz, átadva neki, hogy olvassa el.

Zoltán a legelső soroknál megilletődve hajtá azt össze.

Törvényes cessio volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy Abellinotól nyert engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza Kárpáthy Zoltánra.

– Mit akar ön ezzel, tanácsos úr? kérdé Zoltán egészen megzavarva.

– Csak az igazságot. Ön törvényes birtokosa e javaknak, más mindenki csak bitorló. Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én visszaadom önnek jószágait és magam elmegyek innen. Elég gazdag maradok még akkor is. Csak leányom maradjon élve; nem cserélek senki gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Haza megyünk szép budai lakunkba, a hol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal; ő lesz az én kincsem, örömem, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több, mint én. Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, hogy ön eljött ilyen zivatarban. Az ön látása meg fogja fordítani betegségét.

Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, a kit néhány nap szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal engedi magát egyetlen valódi indulatja által elragadtatni s gyermeteg lelkesültséggel csügg fájdalmas illusióin.

Tehát valóban csak csalódások volnának azok?

Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az egyetlen kincset, a mihez érzéssel ragaszkodott s tán ez ártatlan gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt oly hazákba hívja, a hol ismeretlen eszme a fájdalom?…

Oh ki tudna erre megfelelni? Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve, viruló szépséggel arczaikon, boldog reményekkel szíveikben! s ha kérdi valaki: miért?… «Szerette őket Isten, mert ifjan haltak el»… azt válaszoljuk rá.

– Jerünk hozzá… monda a tanácsos, az ifju karjába öltve kezét; Zoltán felölté megszáradt kabátját s kétkedve kérdezé:

– Nem zavarjuk-e ez órában?

A tanácsos egy perczig gondolkozott; azután azt mondá Zoltánnak, hogy elébb le fog menni, hirt hozandó betege felől; addig legyen olyan jó, hogy várjon itt reá.

Kőcserepy eltávozásával Zoltán egyedül maradt a teremben.

Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt, a melyen annyit sírtak valamennyien.

Az éjszaka csendes volt körüle és a méla hallgatásban végigvonultak e kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek megtört halálsugárán, végig a gyermek-örömek öntudatlan boldogságán, melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból tekintünk vissza rája; a nélkülözéseken, az újra kezdett élet mindennapos küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok kétségbeejtő ködalakjain és ismét vissza a nem ismert, a soha nem látott alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt… És most ime, ismét itt van a kastély falai között, melynek küszöbe megátkozott kő gyanánt feküdt eddig útjában. Ide jutott vissza, csodálatos úton, szeszélyes játéka által a sorsnak.

Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy csodálatos, tüneményes álom.

– Jó reggelt, Zoltán!

E különös éber álomból egy édes ismerős hang ébreszti fel egyszerre.

Megrezzenve tekint fel. Katinka áll háta mögött.

Épen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a leányka valóban ott áll előtte s őt nyájasan köszönti.

– Hogy jösz te ide? kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött Kárpátfalvára, Szentirmát nem is érintve s így Katinka idejöttéről mitsem tudott.

– Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugy-e nem tettem semmi rosszat? Ezt anyám is megengedte volna.

Zoltán megszorítá a jó leányka kezét. Nem tettél-e vele rosszat? Hogy ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, a ki neked még többet vétett, mint énnekem?

– S hogy vagy ébren ilyen késő órában?

– Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak s én tudtam bizonyosan, hogy te eljösz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mindjárt siettem hozzád. Látod, a mint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem, hogy az téged útban talál és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra; itt vannak e kis böröndben. Öltözzél át. Látod, megbetegedhetnél e nedves ruhákban. Isten veled.

Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki házi asszonyi gondosságában el nem felejté, hogy a kit féltünk, annak nemcsak arczképét kell magunkkal hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk.

Zoltán érzelemtölten tekinte utána.

Csupa szeretet! csupa tiszta színarany szeretet!

Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos futkosás, ajtók csattogása, s csitító suttogások, lábujjhegyen járás minden szobában, folyosón.

Valami babonás vén dajka keresve-keresi viselt kalendáriomában, micsoda nap lehet ma, szentséges atyám? nem ez-e Kárpáthy Jánosné halálának éjszakája, ki ott benn koczogtat szellemujjaival a befalazott ajtókon keresztül s számot kér azokról, kiket valaha szeretett? Mit keresed jámbor lélek a napokat? más évjárás, más időszámlálás van ott, a hova a halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár az aratással az időkre.

Zoltán régen készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött érte. Épen a betegtől jött. A jó leányka arcza egészen fel volt dulva és szemei zavartak.

– Nagyon rosszul kell lennie, súgá Zoltánnak, irtózatos, a hogy háborog. Hallgatni is rettenetes, a miket beszél. Mindig tégedet lát megölve és egy halavány asszonyról ábrándozik, a ki ebben a kastélyban meghalt s meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hova fektesse… Oh az iszonyatos!

Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudatá vele, miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a lázbeteg őt meglátandja s meggyőződik róla, hogy él. Hiszen ne féljen tőle, tevé utána, kedves bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő kezét. – Oh más oka volt annak remegni…

Még a szőnyeg-ajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása, nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy a kórállapot épen most van a válság pontján: ez az élet és halál elválasztó pillanatja. Talán az ő arcza ismét az innenső partra hívhatja vissza a már két világ határán tétovázó lelket. A beteg szobáját csak egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyilt, egészen sötét volt.

Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a véres alakok, a sápadt arczok, a ködtermetek, a merev szemű kísértetek, az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek.

Senkire sem ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek elnevezte, a kitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől.

A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon s fehér reszketeg kezét tartá kezeiben.

Ekkor ismét nyilt az ajtó s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán.

A beteg egyszerre fölemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak, szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leirhatatlan gyönyört fejezett ki, karjait reszketve terjeszté ki, arczai rózsákkal mosolyogtak; néhány perczig volt így hang, mozdulat, lélekzetvétel nélkül, azután visszahanyatlott fehér párnáira, arczáról elmúlt a lázas pirosság, csak az édes mosolygás maradt meg rajta.

Néhányszor végighúzta kezét homlokán, nagyokat lélekzett s pillanatok múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint a ki terhes álomból ébredt fel.

Zoltán odalépett hozzá közel:

– Hogy érzi magát kegyed? kérdé tőle gyöngéd susogással.

– Igen jól, viszonzá a beteg, s odanyujtá kezét Zoltánnak. Köszönöm, hogy meglátogatott ön.

Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett; megfogta atyja kezét s odavonta őt magához.

– Kedves atyám, súgá fülébe, hogy jön ide Kárpáthy?

– Mint e kastély ura, mint e jószágok birtokosa.

Vilma mindkét karjával átölelé e szókra atyja nyakát és megcsókolá annak orczáját.

– Látod, ez igen jól van. Ez nagyon helyesen van.

És a nagy hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban estek, mint a mi az egész világon azokon kívül létezik.

– Így akartad te és én így tettem. Ő vissza fog ide költözni, mi pedig elmegyünk innen haza, budai kéjlakunkba, a hol úgy szerettél mindig, a hol olyan boldog voltál és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig.

– Köszönöm, jó atyám. Köszönöm, kedves jó atyám. Én értem tetted ezt. Oh ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele! Hogy szeretlek! Hogy örülök, a miért szerethetlek! Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy, atyám, fogok meghalni. No ne sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…

De a tanácsosnak lehetetlen volt ezen szónál nem sírnia.

– Egy óra előtt nagyon rosszul voltam, szólt hozzá a beteg vigasztaló hangon, az rettenetesebb volt a kárhozatnál, féltem és irtóztam mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek, úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ér egy rossz életnél. Hol van anyám?

A tanácsos felsóhajtott e szóra.

– Ő nagyon beteg.

– Nagyon beteg? ismétlé Vilma. Szegény anyám. Mondd meg neki, hogy én őt nagyon szerettem.

– Ő is nagyon szeretett téged.

– Tudom. Csakhogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki szeretett. Te is, kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál! A mint meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni, vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad. Ugy-e, kedves atyám? Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból készült, adják teneked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, a kit szeretsz és hű fog az lenni, a míg csak él, hozzád.

Nem nézett e szóknál Zoltánra és az sem ő reá, de azért úgy értették egymást.

A tanácsos gyöngéd aggodalommal szólt gyermekéhez:

– Pihenj egy kevéssé, kedves leánykám, aludjál.

– Majd később, még most nem, rebegé ez, szétzilált hajfürteit arczából félresimítva. Hiszen már reggel is van. Úgy szeretném látni a hajnalt, a szép hajnalt, a mint az ablakomon besüt. Fordítsátok arra fekvésemet.

Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait; arczával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett.

Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély égen pirosló felhőcskék úszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a vidék fölött, tündéri vigasztaló szókban.

A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani… Mégis, mégis olyan szép ez az élet!…

Valami nyomta még szivét… Idáig rejtegette azt… Hová vigye tovább még?…

Szemei Zoltánt keresték, oda fordult hozzá és arczán két hajnal pirja derengett: a nap hajnaláé és a szívé.

– Ugy-e ön nem haragszik én reám? szólt hozzá engesztelő, reszketeg hangon, s kezét nyujtá felé.

– Oh nem, oh nem, sietett mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott kezecskét. Soha sem.

– Ön megbocsát nekem azért, a mit szenvedett.

– Kegyed nem véthetett nekem soha.

– Ön megbocsát atyámnak, suttogá a beteg alig hallhatóan.

– Szivemből.

– Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől. Ugy-e ad ön nekem egy kis helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja: ott a fenyőfák alatt, a melyek mindig zöldek, a miket ön megtartott magának, midőn mindenét átadta, ott egy kis helyet énnekem.

Az ifju szive elszorult e szókra, nem tudott egy szót felelni rájok.

Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei közt; köröskörül volt véve szerető szivektől.

– Ugy-e majd Katinkám, suttogá a beteg, sokszor meglátogattok ottan engem; virágot is ültettek oda, s ha rám emlékeztek, nem csúfoltok ki azért, – hogy olyan sokat szenvedtem?…

– Oh ne mondja azt, kedves Vilma! esenge Zoltán, magához ölelve a beteg leánykát. Kegyed meg fog gyógyulni és sokáig fog élni még boldogan.

És a midőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorítá őt keblére, mindig jobban átölelé karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a leányka arczát érinték.

És a beteg leány, a mint ott feküdt az ifju karjai közt, szép tiszta szemeit fölemelé hozzá, két hófehér kezét összetevé lankadó keblén, s felsóhajta:

– Oh én most vagyok legboldogabb, – legboldogabb.

És egy szerető, egy üdvözült mosolylyal bezárta szép szemeit…

… Légy boldog, kedves gyermek… a te boldogságodat többé nem zavarja semmi.

Künn a hajnalharang utolsó kondulásai rezegnek szét a tájon.

Ti, kik ott álltok körül, boruljatok le és imádkozzatok csendesen… csendesen…

Csendesen!

A nap most löveli legelső sugárait az ébredő tájra, ott künn a toronyőr kiáltása hangzik a magasból:

«Hajnal van, szép piros hajnal!»…

… Halott van, szép fehér halott!…