XXV. RÉGI JÓ BARÁTOK.

Mikor az ember hosszas ideig távol van valami helytől, a hol ismerősei laknak, s egyszer ismét véletlenül visszakerül oda, nem első dolgának találja-e sorba kérdezősködni hajdani ismerősei felől, megtudni kiből mi lett, kivel mi történt? s olyan jól esik azután, ha azt mondják, hogy a jók, a becsületesek most is élnek, boldogulnak, jól folynak sorsaik, a rosszak, a ravaszok pedig megbuktak, elpusztultak, gyalázatba estek.

Az ember szereti azt mondani ilyenkor: «szegény emberek», pedig nem igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érezi, hogy «úgy kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük», s meg van elégedve a sorssal és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól, gyalázattól, s engedte előre haladni, becsületesnek maradni.

A midőn kárpátfalvi ismerőseinket elhagyjuk s visszatérünk Pestre, épen akkor legújabb ujdonságul fogjuk hallani kedves Maszlaczky úr kudarczát.

Csak egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban tudják azt előadni.

A tény körülbelül annyi, hogy kedves Maszlaczky úr egy kézre játszott a felperessel, mint alperesi ügyvéd és miután meg hagyta magát vesztegetni a felperes által, hogy a pert cliense számára elveszítse, akkor ismét a felperest is rászedte; az nem restelt lármát ütni ellene és saját magát is bajba keverni, hogy ő rajta bosszút álljon. Ebből aztán igen csúnya lárma lett, Maszlaczky úrra száz meg száz féle undokság sült ki; szerencséje volt, hogy vele együtt igen sokan belekeveredtek a kérdéses csávába, s így ő valami hangosabb bűnhődés nélkül úszott ki belőle.

De mégis ott veszté, a mi rá nézve drágább volt jó hírnél és névnél: ügyvédi oklevelét.

Silentiumot kapott örök időkre. Többé soha semmiféle pert nem szabad folytatnia.

Azt hitte ugyan, hogy ezen a bajon könnyen segíthet. Akad fiatal okleveles ügyvédre, a ki nevét odaadja neki, hogy annak jelszava alatt ügyködjék. Nem talált senkit. Nem volt olyan szerencsétlen ember a két fővárosban, a ki eladta volna magát, hogy háta legyen egy olyan embernek, a kit mindenfelől ütnek.

Még Bogozyt is előkereste; fényes igéreteket tett neki, ha ajánlatát elfogadja.

A jeles fiatal ember alázatosan köszönte a megtiszteltetést, de nem fogadhatta azt el, mert sokkal nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifju Kárpáthyhoz folyamodott valami ispánságért, a ki ugyan haragszik rá a követválasztás óta s nem tudja neki megbocsátani, hogy a kedveért ellenfeleit főbe verte; ha ez elutasítja, akkor megpróbálja még elébb Kőcserepy úrhoz folyamodni iródiákságért, majd azután gondolkozik róla, ha elfogadja-e Maszlaczky úr ajánlatát vagy sem?

Maszlaczky úrra nézve megszünt a világ «kedves barátom uram» lenni.

Ismerősei, ha az utczán találkoztak vele, kikerülték; régi, messziről mosolygó ábrázatok úgy kapták félre a szemeiket róla, mintha soha sem látták volna; hajdani pártfogóit ha meg akarta látogatni, egyet sem talált otthon. Talán ki volt már adva az arczképe minden kapusnak, hogy ha ilyen és ilyen ember talál jönni, senki sincs a számára odahaza.

Boldogabb napjaiban gyakran találkozott az utczán egy nyomorult rongyos emberrel, ki embertől vissza nem emlékezhető idők óta járt ugyanazon rongyos atillában, télen épen úgy, mint nyáron, s lábán egyebet nem lehete látni soha félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma hiányosságain keresztül.

Ez valami silentiarius ügyvéd, a kit régen-régen valami csempészetért hallgatásban marasztaltak el, s a ki azóta csak úgy tengett-lengett a fővárosban, emberek irgalmából. Néha meg-megszánta valaki, adott neki vagy egy kötélre valót, a mit az még inkább beivott, mint hogy felakaszsza magát.

Maszlaczky úr emlékezett ez alakra élte fényesb szakából, gyakran találkozott vele az utczán, milyen alázatosan szokott köszönni mindig; csaknem a földig eresztette le a kalapját előtte, pedig annak is alig volt már karimája és hogy szokott ő olyankor félre nézni, mintha nem látná a nyomorút, mintha nem hallaná azt a hangosan elmondott: «servus humillimus, domine spectabilis, bonum mane præcor!»

Midőn senki sem akart többé Maszlaczky úrra ismerni, a midőn keresztül mehetett a város legnépesebb utczáján, a nélkül, hogy valakivel találkozzék, a ki a kalapját megemelintse előtte, egyszer összetalálkozik a silentiariussal.

A rongyos, szurtos alak messziről nyájasan nyújtá eléje kezét, s ha nem is vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta eléje:

– Servus humillimus, domine spectabilis; quomodo dignetur valere? Hogy mint méltóztatik szolgálni az egészségének?

S azzal megfogá mosdáshoz nem szoktatott tenyereivel Maszlaczky úr kezét és megszorongatá azt barátságosan.

Maszlaczky elszörnyedt; csak akkor tünt fel előtte, milyen mélyen kellett buknia!

Ellökte útjából azt az egyetlen embert, a ki kezet szorított vele és futott haza, fel a negyedik emeletbe s nagy kedve volt akkor meg onnan a negyedik emeletből kiugrani az ablakon.

Ez az este megszöktette Pestről.

Összeszedé, a hol pénzei voltak s gondolkozék rajta, hogy hova vonuljon el, a hol szépen összehúzódva, takarékossággal és uzsorával tisztességesen elélhessen holtig. Az mégis bántotta nagyon, hogy így be hagyta vágni pályáját; annyi küzdés után ily csúful lejáratni magát. Olyan kedve lett volna még valakin megboszulni magát, valakinek a vállán kiemelkedni szigorú helyzetéből. Minden ember magasabban állt nálánál.

Mégis úgy tetszék neki, mintha akadna még egy emberre, a kit megrémíthet.

Kárpáthy Abellinotól talált irományai között holmi hányt-vetett szerződéseket, avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt tőle visszakérni, vagy a miket tán sürgethetett, de azon választ nyerte, hogy biz azok eltévedtek, meglehet, hogy erről ellenokmányokat, térítvényeket is kapott Maszlaczky úrtól, s igen valószínű, hogy azokat régen felhasználta parókája fodrozásához. Itt még szerencsét lehet kisérleni.

Könnyű volt a Kárpáthy-család bankárjától, a ki rendes apanageát utána küldözé, megtudni, hogy Abellino jelenleg Graefenbergben van; ott készíttet magából egészen új embert.

Azon időben kezdett leginkább Priesznicz neve és a hidegvíz-gyógyrendszer hírre kapni nálunk; Abellino is elvivé Prieszniczhez roncsolt tagjait, adjon neki helyettök másokat.

Maszlaczky úr elszántan utána indult.

Gondolta magában, ha annak a huszonnégyezer pengőnek, melyet ő szerzett a bárónak, csak felét el lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő halászat lenne.

Az ő sérelme világos; egy nagy perben tizenkét esztendeig fáradott, arra költött és annyi szép és nagy sikerű munkáért még sem kapott semmit. Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint a számára biztosított összegről önként lemondott Kőcserepy részére, hogy leánya kezét megnyerje és hogy attól úgy elhagyta magát riasztatni. És már most ott nincs is mit keresni: a leány is meghalt, a jószág is vissza van adva Kárpáthynak, élők, holtak, igazság és hazugság, jog és csalás, olyan czifrán össze vannak keveredve, hogy a ki ebbe a tömkelegbe bele meri magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet ki nem kerül. Itt nincs más orvoslat, mint Abellinot támadni meg; majd az talán megijed, s ott hagyja a bőre egyik felét, csak hogy a másikban ne háborgassák.

Ez üdvös gondolatok közt látta meg Maszlaczky úr Graefenberg csörgedező patakjait és susogó fenyőfáit s elgondolá magában, hogy ha e sok szép patak mind-mind tinta volna, s ezeknek a fenyőfáknak minden tűlevele egy-egy irótoll volna, még sem volna elég, hogy azt a pert teleirja, a mi most az ő fejében össze-vissza van gubanczolva.

Megérkezve a fürdő-intézetbe, rögtön tudakozódott a nagyságos báró után. Nem tagadták előtte, hogy itt van.

Mikor lehetne vele találkozni?

Akármikor. Graefenbergben nem csinálnak a curából titkot, folyvást lehet a betegekkel találkozni.

Odavezették Maszlaczky urat a kérdezetthez.

Künn a szabadban négy ölnyi magasságról omlik alá egy emberkar-vastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon kevés öltönynyel ellátott emberi alak.

Maszlaczky úr azt hitte, hogy meg kell annak ott halni rögtön.

Erre az arczra sehogy sem emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros pofával ő még nem látott embert, a kit ismerjen.

Mondák neki, hogy az ő nagysága, a báró.

Nem merte elhinni, a míg az ki nem jött a zuhany alól, s meglátva Maszlaczky urat, azon vizesen át nem nyalábolta.

– Servus, kedves barátom uram!

A lucskos alak azzal futott végig a harmatos fűben mezitláb, inte Maszlaczkynak, hogy csak menjen utána, ki még ez ideig shwalját sem merte levetni nyakáról, hogy a reggeli légtől torokgyíkot ne kapjon.

Bámulva kullogott a futó báró után. Mire azon szobába ért, a hol eltünni látta, már akkor a nemes báró nyakig ült egy kád jéghideg vízben s oly lubiczkolást vitt véghez, hogy Maszlaczky a szoba legszélső szegletében sem volt előle tökéletesen biztos.

Ilyen állapotban alig lehet peres dolgokról beszélni.

Elvárta, míg a nyugodtabb részei következnek be a curának.

Nemsokára két izmos fogdmeg állt be, azok kiugratták a bárót a vízből s fogtak egy csomó vizes pokróczot, azzal körültekergették, bepólyázták, mint egy mézeskalács kisdedet, s lefektették szépen, hogy izzadjon.

No most nem szaladhat el! gondolá Maszlaczky úr. Különben is, ha az a czél, hogy izzadjon, hát segítsünk egy kicsit rajta.

– Legkedvesebb méltóságos úr, méltóztatik-e még emlékezni azon kellemes időkre, a midőn a Kárpáthy contra Kárpáthy per alkalmatosságával annyi kedves pillanatot töltöttünk el együtt?

– Hagyja el, kedves Maszlaczky, hagyja el, replicázott Abellino onnan a sok pokrócz közül. Infamis idők voltak azok, az a semmiházi charlatan, az a doctor Mauz milyen iszonyatos kínzást vitt rajtam véghez. – Miért is nem lőtte akkor főbe, kedves Maszlaczkym, akkor mindjárt, a hogy összevesztek. Tíz esztendőt elrabolt az életemből, nem tízet, de húszat, a legszebb időmet. – Az a sok só, a mit akkor megétetett velem, mind most izzad ki rajtam; Oh ez a Priesznicz valóságos Isten áldása, ha jó fatumom ide nem hoz, régen a föld alatt vagyok, régen.

– Az ugyan nagy kár volna, sietett nyilatkozni Maszlaszky úr, magában gondolván: az kellene még csak, hogy te is meghalj, mielőtt illendően eret vághatnék rajtad.

– Oh kedves Maszlaczkym, én egészen más ember vagyok most, olyan tál aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, a milyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom helyreáll, új vérem támad, a hideg víz keresztül-kasul mossa egész belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kigyóé tavaszkor; milyen élet van itt, milyen élet! No majd meglássa: korán reggel felkelünk, mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van eső, mezitláb szaladgálunk, nem képzeli ön, milyen gyönyörűség mezitláb járni a hideg harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha csak egy hónapig lesz is itt, mennyire átváltozva érzendi magát; ez a Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára.

Maszlaczky úr gondolta magában, hogy szeretné látni azt a Prieszniczet, a ki a silentiumot le tudná mosni róla.

Abellino nagyon szeretett beszélni erről a tárgyról.

– Majd meglássa ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nem igen kellemetes, a míg az ember hozzá nem szokik a zuhanyhoz, hanem azután…

– De instálom alássan, vágott közbe türelmetlenül Maszlaczky, én korántsem azért jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem s igyam a vizet napszámban…

– De hát miért? Itt nem szabad más curával élnie, Priesznicz azt meg nem engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van és az a hideg víz.

– Köszönöm alássan. Én nem vagyok beteg, semmi bajom sincs, azaz, hogy tulajdonképen igen is nagy bajom van, hanem azon nem segít sem a hydropathia, sem az allopathia, sem a homeopathia, sem az isopathia, etc. græca, mert az egészen exoticus valami baj.

– Halljuk, halljuk, kérdé Abellino kiváncsian, a ki még csak távolról sem remélte azt, hogy Maszlaczky úr őt választandja orvosának.

– Méltóztatik tudni, hogy Kőcserepy tanácsos engemet milyen rútul rászedett.

– Hogyne tudnám. A leánya kezét igérte önnek, s azután ráfogta, hogy a nejébe szerelmes, s megugrasztotta onnan. Ez genialis ötlet volt tőle. Már hiába, kedves Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell ismernem, hogy Kőcserepy ezúttal igen elmés volt.

Maszlaczkynak kedve lett volna Abellinonak nekiesni, s a mint ott a pokrócz között nem mozdíthatta se kezét, se lábát, jól meggyomrozni.

Ennél azonban sokkal okosabb tromfot is tudott.

– Persze, persze; jó elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet kivetni a nyakából s azokat mind méltóságodra hárítani vissza.

Abellinot elhagyta a kaczagás. Kezdett jobban figyelmezni Maszlaczkyra.

– Mit hárított ő rám vissza? kérdé nagy szemeket meresztve.

Maszlaczky úrnak volt egy irtóztató nagy kabátzsebje, abban egy szokatlan terjedelmű sárga bőrtárcza; azt most elővette, kibontotta, holmi avas papirost előkutatott belőle s azt kiterjesztve hajtásaiból, odatartá a pokróczba takargatott férfi elé.

– Tetszik ezt látni. Ez méltóságod irása, melyben nekem ötszázezer forintot kötelez a Kárpáthy Zoltán elleni perben tett fáradozásaimért.

Abellino kezdett izzadni.

– Azt méltóztatik tudni, hogy én követelésemről lemondottam volna azon esetben, ha Kőcserepy úr föltételeimet teljesíti. Miután azonban ez meg nem történhetett, én kénytelen vagyok elébbi követeléseimet ismét igénybe venni.

– De ki fogja önnek azt kifizetni? kérdé Abellino s nagyon kiváncsi volt a feleletet hallani rá.

– Kőcserepy úr aligha, mert ő a jószágot vissza is engedte Kárpáthy Zoltánnak, az még kevésbbé, mert neki semmi köze hozzám.

– Talán bizony én? Kérdé megrémülve Abellino.

Maszlaczky úr igen jónak találta mosolyogni azon, hogy Abellino ilyen ügyesen meg tudja fejteni a rebusokat.

– Valóban, igen is.

Abellino úgy meg volt rettenve, hogy egy szóval sem birta magát védelmezni.

Maszlaczky úr közelebb lépett hozzá.

– Azt tetszik gondolni talán, hogy én magamat ki engedem játszatni? Talán azt mondja méltóságod, hogy én erről a követelésemről lemondtam? Van erről valami irás? nincs egy betű sem. A szó nem bizonyít. Verba volant, scripta manent, a szó repül, a sor marad. Van méltóságodnak csak egy sora tőlem, hogy én követelésemről ezért, vagy amazért lemondok? Avagy talán azzal hiszi méltóságod magát védelmezhetni, hogy az a jószág kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy méltóságod cessiót adott róla Kőcserepynek, hogy huszonnégy ezer rongyos forintért elprédálta egész úri birtokát? Tanácsoltam én ezt méltóságodnak? Nem méltóságod erőszakolta-e rám a cessiót, nem erőnek erejével küldött-e Kőcserepyhez?

Abellino mind erre szót sem tudott válaszolni. Elébb a kezeit iparkodott kiszabadítani a pokrócz közül, majd a nyelvével keresett valami megfelelő igét, de nem birt kibontakozni sem így, sem amúgy; Maszlaczky úr ott ült a lelkén, a nyelvén, a tüdején, mint a boszorkányos macska a mesében, melyet az álmodó nem bir magáról elhajtani.

Végre kétségbeesett ordításban tört ki:

– Héj! segítség! gyilkosok! rablók! meggyilkolnak! segítsetek! szabadítsatok meg!

A nagy riadalra összeröffent a fürdői cselédség, a szomszédok, ki félig, ki sehogy sem öltözötten, egy-egy pokróczczal a nyakukban, víztől csepegve, borzasan, lucskosan rohantak Abellino szobájába, ki kézzel-lábbal kapálózott pokróczai közepett s egyre gyilkost és tüzet kiabált.

Maszlaczky úr ijedten húzta magát egy szögletbe s égre-földre esküdött a szobába tolongók előtt, hogy ő egy ujjal sem bántotta a nemes bárót, kiforgatta előttük zsebjeit, hogy ám nézzék, hogy ő nála sem pisztoly, sem peniczilus, sem semmi egyéb öldöklő eszköz nincsen. A méltóságos úr minden bizonynyal megőrült, talán a vér a fejébe ment a hideg víztől, s attól egyszerre megzavarodott.

Alig bontották ki Abellinót a pokróczok közül, a midőn ez neki rohant Maszlaczkynak, s ha el nem csípik ideje korán, az sül ki, hogy ő akarja azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartóztatóit, hogy engedjék meg neki, hogy a nyakát kitekerhesse annak az embernek.

Azt persze nem engedték neki, hanem a helyett eltávolíták Maszlaczky urat, Abellinot pedig a zuhany alá vitték s addig húzták a fejére a vizet, a míg azt nem mondta, hogy nem haragszik.

Abellino azonban tüstént felmondta a curát Priesznicznek.

– Vagy én nem maradok itt, vagy azt az embert kergessék el innen.

A fürdő-tulajdonos leleményes ember volt. A mint megértette eleitől végig a két úr közötti viszálkodás okát, rögtön sietett Maszlaczky úr szállására, s ott igen udvariasan bocsánatot kért tőle ezen rendkívüli eset miatt, a mi közte és a báró között történt. Azt nem kell olyan érzékenyen venni. A báró úr nem rosszaságból cselekedett úgy.

És itt bizalmasan megsúgá neki, hogy a báró úr igen jeles, derék ember ugyan és minden tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha valamely monomaniában szenved, az a sajátszerű rögeszméje van: hogy ő neki nincsen lelke és hogy azt tőle bizonyosan ellopta valaki. Ez az ötlet igen mulatságos bohóság egyébkor, hanem néha-néha oda fajul, hogy eszébe jutván, miszerint neki magának lelke nincsen, a hozzá legközelebb állóét kivánja elvenni; s biz ilyenkor nem tanácsos holmi vékony testalkatú embernek jutni melléje, mert hasonló lélekállapotban az emberek rendkívüli ideg-erővel birnak s egy kézszorítással képesek valakit megfojtani.

Egy óráig sem maradt tovább Maszlaczky úr Graefenbergben.

A más világon ám cseréljen vele lelket, a kinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony senki se áhitozzék utána.

Soha e percztől fogva nem látta Abellino többé Maszlaczky urat.

Hanem azért csalatkozott, ha azt hivé, hogy megszabadult tőle. Ha személyesen nem tehette tiszteletét, jöttek a levelei, a mikben három tömött lapon keresztül kért, könyörgött, fenyegetőzött; biztatta, hogy megidézteti, becsukatja, exequáltatja; ingerelte, hogy béküljön ki, bőszítette barátságos egyezségek ajánlatával, a kétségbeesés örvényébe hajtá hű szolgálatainak fölemlegetésével.

Abellino bújt, futott előle egyik városból a másikba; Maszlaczky úr levelei mindenütt reá találtak, s olyan ravaszul voltak álarczozva, hogy Abellino mindig felbontá azokat. A czímzet ismeretlen kéztől, néha francziául vagy németül volt irva. Mikor már azt hitte, hogy egyszer-egyszer jól elrejté magát valahol, megint csak kapja a veszedelmes leveleket, s ismét fut odább, mint a hajtott róka.

Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem találhatott rá Maszlaczky úr olyan könnyen levél útján, tehát elővette a hirlapokban.

Abellino majd itt, majd amott bukkant egy őt illető szerelmes nyilatkozatra valami külföldi lap hátulján.

«Báró K. B. úr felszólíttatik Maszlaczky Gábor által, hogy ki nem fizetett ügyvédi díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja tenni.»

Vagy pedig:

«Báró Kárpáthy Béla úr, kinek tartózkodási helye nem tudatik, vagy maga, vagy meghatalmazottja jelenjen meg ez s ez napon Maszlaczky Gábornál fontos ügyek elintézése végett.»

Azután:

«Báró Kárpáthy Bélával igen nevezetes közlendői vannak Maszlaczky Gábornak.»

S több ilyenféle.

Abellino dühösebb volt egy vért szagolt kannibálnál; nem tudott magán segíteni ez ember ellenében. Hiszen ha feleselni kezd vele, pörbe keveri, ha párbajra hívja, pört indít ellene, ha megdöngeti, pört akaszt a nyakába és abból soha sem lehet kikeveredni, soha kiszabadulni, soha végét szakítani.

Végre is Zoltán sokalta meg a dolgot s felszólíttatá Maszlaczkyt, hogy szabja valami árát annak a lemondásnak, miszerint nem hozza többet összeköttetésbe a Kárpáthy nevet saját becses nevével, s békét hagy Abellinonak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.

Maszlaczky először százezrekről beszélt, hanem azután leszállt egész ötezer forintig. Ez mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt megint fölment hatezer forintra; ezt azután kifizetteté neki Zoltán Kovács által, átvevén tőle Abellino ott feledt iratait s tudtára adatván, hogy már most azután úgy elhallgasson ám ezzel a bajával, hogy szavát se hallják, mert ha még egyszer valahol valami úton-módon előhozza ezt a tárgyat, Zoltán nem fog sokalni öt forintot egy korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért, hogy azzal Maszlaczky úron hatalmaskodást kövessen el a magyar jus privatum criminale értelmében.

Ez a drasticus szer használt. Azóta nem tudnak Maszlaczky úrról mások, mint azok, a kiknek pénzt kölcsönözget irtóztató uzsorára. Azoknak pedig úgy kell, minek mennek hozzá. Egy-kettő megszökik néha a felvett pénzzel, minden psychologia daczára; a többin visszavásárolja azt az érdemes úr.

Más ember vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés, s az ilyenre mindig azt szokták mondani az emberek:

«Nagyon sajnálom, de ugyan örülök rajta.»