XXVI. A LÁTNOK ÉS A VILÁGTALAN.

Mulnak az évek. Isten tudja hány esztendő, hány század, hány ezred mult el azóta?

A míg a pálmafa törzsöke kőszénné válik a föld gyomrában, a míg egyik helyen elhagyja a tenger régi partjait s másutt új medret mos magának, a míg egy nagy világvárost népeivel együtt elfed, eltakar a por és a moha, a míg egy-egy állatfaj úgy kihal, hogy későn előkerülő csontjait a muzeumokba viszik bámultatni, a míg megváltozik az éghajlat, hogy a datolya-pálma helyén fenyő teremhet, hisz ahoz ezer meg ezer esztendő kell!

A régi homályos múlt ködéből kitünik még két félig elmosódott alak, kikre néha visszaemlékezünk.

Az egyik ott ül a dunai lánczhid oszlopán, nagy szellemének ez örök emlékén. Lábai előtt terül két zajos város, lábai alatt folyik égszínt játszó folyam.

És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná mindazt, a mit más nem láthat és semmit abból, a mit mások látnak.

Oh e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy összedúlt világ van ott belől, a mit a teremtés keze kétségbeestében összerontott.

Mennyi sötétség ül e sűrű fekete szemöldök alatt! elég volna napfogyatkozásnak. Milyen halaványság e dúlt arczulaton! Elég volna halálnak.

Olyan búsan, olyan merően mit tudhat nézni semmi tárgyat nem ismerő szemeivel? Ha kérdenék, mit mondana? Ha mondana, ki értené? Ki értené, s ki tudná elviselni lelkén?

Messze, távol Gæfenberg hűs hegyei között roskatag ősz férfi támaszkodik a levágott fenyőtörzsre, erőtvesztett vonásain a kelő nap fénye ragyog, sugárait nem látja ő, csak melegét érzi annak.

Miért néz mégis áhitattal kelet felé? Tán kedvesebb is van rá nézve ott a kelő napnál?

Oh mint fájhat nem láthatni azt, a miről örökké gondolkozik! Köröskörül az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.

Egy élő halott, a ki hallja, mint szegezik le koporsóját és a mit kiáltott, a mit jelentett, az csak képzelet volt, nem látta, nem hallotta senki. Megtaposták a földet fölötte; azt mondták, hogy meg van halva és senki sem kérdezte többé: vajjon talán ez a szegény halott ott a sír fenekén nem érez-e? és nem fáj-e neki valami?…

… Ez volt a vége hazánk két legnagyobb fiának: Széchenyi István és Wesselényi Miklósnak, kiknek még csak a nagy szellemek szokott díját sem adta meg a nagy világ: «a dicsőitést a nem lét után.»

Legyenek e szerény sorok azon emlékkő morzsái, melyet számukra elfeledtek emelni.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.

Ti pedig, Kárpáthy Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi, és a többi – szeretetreméltó képmásai könnyüvérű barátainknak, haladjatok tovább is mulatságosabb pályáitokon, okulva mások szomorú végzetén, s ne hallgassatok a poéták unalmas prédikáczióira, a kik úgy is csak azért korholják mások viseletét, mert ők nem tehetnek hasonlóan.4)

Utolsó szavunkat végezzük Zoltánnal.

Mióta ő megtért ősei lakába, azóta a kárpátfalvi kastélynak nincsenek rémei, de van örömhangja reggeltől napestig. Ő kivívta magának a sorstól, hogy neki néhány évet előlegezzen a menyországból, mert a boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni.

Késői években egy hirlapi hirdetményben olvasá Zoltán, hogy egy hirtelen elhunyt különcz főúr budai villáját fogják nyilvánosan árvereztetni.

Valóban elszomorodott rajta.

Az egész család úgy elpusztult, egymás után, egyik a másikat követve. Pedig bizonyára senki sem átkozta meg őket.

Zoltán rögtön elrendelé ügyvédénél, hogy azon villát minden benne levő tárgygyal együtt vásárolja meg számára; ne jusson semmi idegen kézre abból, a mi valaha Vilmáé volt, azon leányé, a ki oly nagyon szeretett és olyan sokat szenvedett.

Olcsó áron lett elprédálva minden, a hogy szokott költséges bohóságokkal történni, miket csak elmúlt tulajdonosuk becsült.

Később maga meglátogatta a helyet Zoltán. Szép neje karján lépett az elhagyott kertbe, hol évek előtt legelőször találkozott Vilmával, s hol úgy féltette kicsikéjét. Most mindarra visszaemlékezett.

A termekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt tanácsos mindenütt maga előtt akarta őt látni.

Künn a kertben el volt hagyva minden, míveletlen elparlagult szőlő és kert; az útak benőve fűvel. A két fiatal szerető ott áll egymást átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…