IV.

– No, fiacskám, kérdé egy napon Gabi apó a védenczétől, hát lesz-e már valami, vagy micsoda, mi?

Lenczi értetlenül tekintett széjjel a semmiben: nem akarta tudni, miről van szó.

– Ej de kemény kobakunk van! Csodálom, hogy fel nem futott a fára. Hát nem mondtam? Elfelejtetted? – Duelláltál-e már?

– Kivel? Miért?

– Kivel? Miért? Fajankó! Hát az én dolgom az? Három hete itt lebzselsz már a gárdista palotában s még senkivel sem tudtál összeveszni? Azt gondolják, regementszabó vagy, s legközelebb valamelyik kollegád odaküldi hozzád a bonzsurját, hogy varrj fel rá egy gombot. Mikor én ilyen legény voltam, már három párbajt hagytam a hátam mögött, özvegyek és árvák sírtak miattam. Azt mondod, kivel? miért? Hát nem tudsz nemzetiségi kérdést csinálni abból, ha valakinek a csizmája csikorog? Hát például, ha valaki a nagy orrodra czélzásokat tesz?

– Igazság az! Hát akár mindjárt…

– Mit? Én velem akarnál duellálni? Te csivasz! Először is előljáród vagyok. Kurta vasat, ha velem bajod van! Azután meg apád vagyok. Kotródj, vakaródj! ez a fiunak a neve az apja előtt. Azután ide nézz rám! Az a figura vagyok én, a ki felé karddal szokás vagdalni? A ki engem provokál, azt én megeszem! A fenyőmadarat nem is trancsirozok: lenyelem! Nincs a testemnek egy porczikája, mely egy sebhely emlékét ne viselné (egyet kivéve, azt kitalálhatod: a hátamat), de a kik azokat a sebeket adták, azok mind levegővé váltak! Azokat megettem! Egy eleven kripta vagyok én! Ne akard, hogy tégedet is a gyomromba temesselek, az neked nagy tisztesség volna. Fogj magadnak egy pajtást, a kivel összevessz! Aztán szekundánsnak, nem bánom, elmegyek, s leszek keresztapád, ha megszabdalnak.

Lenczi fráter azt mondta rá, hogy jól van, majd keres magának valami friss verekedést.

Gabi apónak volt egy nagy szalonja, abban a pompás épületben, melyet Mária Terézia emeltetett a magyar királyi testőrség számára. Abban uralkodott ő korlátlan hatalommal. Ebben a nagy teremben ugyan nem volt egyéb butorzat a fal mellé állított kereveteknél: gárdaőrmester úr azt állította, hogy minden egyéb sybarita czókmók nem férfiszobába való. Még pipatartó-állvány sem volt benne. Sőt dohányozni épen nem volt szabad a teremben. Annak az oka pedig az volt, hogy a szobrok be ne füstölődjenek. Mert ha butort nélkülözött is a terem; de annál inkább bővelkedett külömbnél külömbféle gypsszobrokban. Ez volt a gyűjtési szenvedélye a gárdaőrmester úrnak. Ott voltak láthatók, veres sirtinggel behúzott faállványokon az ó- és újkor minden szobrászati remekei egymás mellett. Ott czélozgatott az etrusk diskus hajító a nápolyi ballettánczos felé, hogyan gurítsa le orvul az egy hüvelykén álló lábáról; ott fenyegette Thorwaldsen Jásona Michel Angelo Apollóját, hogy mindjárt összetöri a hegedűjét! míg ez nagyon szabadkozott, hogy azt ugyan ne tegye! Ott nézett le mogorván a buzogányára támaszkodó Farnesi Herakles az ölelkező Cupido és Psychére. Ott birkózott Laokoon két fiával együtt azzal a hosszú mákosrétessel, a mit harmadmagával sem tudott tepsibe tekerinteni. Nem hiányozhattak a társaságból a hős Bayard és Turenne jelmezes szobrai sem. De különösen teljes számban voltak jelen minden kor és nemzet Venus istenasszony szobrai: a medicei, a drezdai, a capuai, a capitoliumi, a Venus felix, a Pio Clementino múzeumából, a Venus Zoëmias, a grátia csoport Thorwaldsentől és Pilontól, még a milosi Venus is; de annak ő a levágott karjai helyett újakat csináltatott, azt a practikus mozdulatot fejezve ki vele, a mint egy kancsóból egy pohárba tölti a cyprusit, vagy nectárt, vagy minek hivták akkor a champagneit! Egyátalában nem tűrhette a letört kezű szobrokat: olyan az, mintha a zsibvásáron vették volna huszadrész árban. Azért a Belvederei Antinous szobornak is kiegészítette a két karját, a lebocsátott kezébe egy sétapálczát adatva, míg a felemelt keze, (a hogy az arczkifejezése világosan jelzi) egy lorgnettet tart maga elé.

Ezeknek a szobroknak némelyikét ő drága pénzen vette, a legtöbbet azonban névnapi ajándékul kapta szerető fiaitól, a gárdistáktól. Voltak közöttük olyanok is, melyekhez gyöngéd emlékek füződtek. Különösen az a remek csoport, mely Proserpinának Plutó által elraboltatását ábrázolja. Ezt ő egy magas úrnőtől kapta. Hanem arról csitt!… Hymen kötelékei közt van… Férje nagykövet… Honnan? Arról szó se legyen!… Régi ismeretség … Még akkor fiatal hadnagyok voltunk… Ő maga egy sylphid… Az idő kikerekíti az embert: – még a sylphidet is… Mai nap már nem ülhetnénk ketten egy hintóban… Hanem azért a gyöngéd viszony folyvást fennáll … plátoi tisztaságban… ha a férj meg találna halni, még súlyos megoldást is nyerhetne… a mitől az egek is óvjanak! – Azért azonban minden új embert megállított Gabi apó a remek szobrászmű előtt s elmagyarázta annak a szépségeit részletesen, különösen a női alakét: «ilyen volt ő akkor tőkéletesen; ezek a felemelt karok! mintha azt kiáltaná: «Gábor segíts! Ne engedd, hogy ez a csunya ember magával vigyen a pokolba!» – Most próbálná meg! – Semmit többet!

Minden ember tudott pedig mindent.

Egyébként azonban ez a tágas terem szolgált arra a czélra, hogy ha a gárdához tartozó ifjak valamelyikének lovagias úton elintézendő ügye volt, itt vígan megverekedhettek.

Az ily gyakorlatokban különös kedve volt Gabi apónak. Ő azt gyakorlatnak nevezte: a párbajt. Mi is volna más? Vivópróba plastron nélkül. Punctum. Egy kis érvágás úgy is szükséges a tüzes ménkű fiatalságnak. Hadd szokjanak hozzá a kard éléhez! Hadd tanulják meg, hogy nem kell mindjárt felsziszszenni, ha az embernek a bőrét megcsiklandozza az éles vas. Aztán a ki katona, az legyen kevély. A mit kimond, azért helyt álljon. S ha az találta mondani, hogy a füstölt kolbász hüvelyes vetemény, a mi babszáron terem, a ki ennek ellentmond, vágja le.

Ki nem állhatta az alamuszi ficzkókat, a kik mindenre azt mondták, hogy «jól van».

Lenczi fráterrel csaknem egyidejüleg lett felvéve a gárdisták közé egy előkelő mágnás urfi, a kinél meg azt a szép sima leányos ábrázatát kifogásolta Gabi apó: «Azt hiszik, hogy valami maskarázott comtesse vagy, fiacskám! Talán herczegnővízzel mosod a fizimiskádat, hogy olyan patyolat? Huzass végig a fáin orrocskádon legalább egy léniát, valami jó barátod spádéjával, hogy lássa a világ valami bizonyítványát férfiui voltodnak. Hát hiába kereszteltek Achillesnek.»

Ezt a két új regrutát szerette volna Gabi apó nagyon összeverekedtetni.

Csakhogy Achilles, akármilyen veszekedő kakas volt is, de hát annak is volt Patroklusa, a kivel jó barátságban élt. S ez volt Lenczi fráter. Olyan jó czimborák lettek egyszerre, hogy semmi kilátás sem volt az összeakaszkodásukhoz.

Kellett lenni!

Egyszer péntek napon szegedi halászlére gyűltek össze a gárdisták a «zöld kakas»-nál.

– Ejnye, de megvan paprikázva ez a halászlé! jegyzé meg a belekóstolásra Achilles főhadnagy.

– Nekem pedig nem elég paprikás! mondá Lenczi fráter, s még egy fél kanállal tett a maga bográcsába a paprikás dobozból.

– Hohó! Ez becsületsértés! kiáltá közbe az előlülő Gabi apó. – Ez most azt vágta a szemedbe, hogy te gyáva vagy! még a paprikától is megijedsz. Ez világos czélzás, hogy a puskaportól még jobban fogsz félni! Sőt nemzetiségi megbántás, az állította rólad, hogy nem vagy igaz magyar. Ezért elégtételt kell kérned.

A kibékítés lehetetlen volt. Becsületbiróságnak semmi helye. A paprika, kinek-kinek meggyőződése szerint – paprika. A párbajnak meg kell történni. Két segéd rögtön megválasztatott; s a viadal föltételei meg lettek állapítva. Minthogy a sértés nem legnagyobb fokú, tehát nem megy a harcz a teljes víképtelenségig; hanem csak első vérre! Szurás kivétetik, ellenben a fejvágás nagyon tanácsoltatik.

– Elébb azonban költsük el ezt a paprikás halászlevet. Soha sem jó duellálni éhomra. Az ember nem tudhatja, hogy nem a száját vágják e meg, s akkor aztán mivel egyék? Ez volt Gabi apó véleménye.

Az ebéd alatt folyvást adta a jó utasításokat hol az egyik, hol a másik hősnek; mikor Lenczi fráterhez szólt, azt arra biztatta, hogy csak azt a faintos kárminnal festett pofácskáját igyekezzék végig rajzolni a karddal az ellenfélnek, vagy a kisasszonyosan csücsörgő száját hasítsa fel tisztességes emberi száj módjára; Achillesnek ellenben mind csak a Lenczi fráter orrát ajánlgatta támadási objektumul, nem lesz baj, ha egy darabot levág belőle, akkor épen emberi dimensiókat kap. – A két fiatal testőr pedig e közben csak nyomogatta egymásnak a lábát az asztal alatt, valami titkos összebeszélés volt köztük.

Ebéd után mind felmentek a nagy szobros terembe; a nézők letelepedtek a pamlagokra, a vívó-feleket övig levetkőztették, a két segéd tisztelgő állásban tartott karddal a terem két oldalán helyet foglalt; maga Gabi apó pedig, mint párbaj-biró felállt egy székre s onnan parancsolgatott.

– Először salutirozni egymást, azután án gárd! balkezet hátra, kard hegyét befelé; balláb könnyen lebegjen. Aztán előre, Isten nevében. A legelső vér kiomlásánál a segédek keresztbe a kardot: vége!

Elkezdték azok a verekedést; de mintha csak szinpadra tanulták volna be, olyan rendesen vágott az egyik, vágott a másik; felfogta az egyik, felfogta a másik. Ha az egyik retirált, a másik utána nyomult; ha az egyik előrenyomult, a másik hátracsoszogott.

– Ne hagyd magad! Lenczi fiam! szedd össze magad Achilles fiam! Ne parirozz, hanem vágj eléje. Ne a pallóba vágd a kard hegyét! Nem vétett az neked semmit.

Lenczi fráter pedig úgy hátrált, mint egyike a Horiátiusoknak; már-már elretirált a terem keleti végéig, a hol Benvenuto Cellininek híres Perseus szobra volt felállítva többek között, ki is nagy dicsekedve mutatja a kinyújtott kezében a levágott Medusafőt. Megis adta az árát a kérkedésének, mert Achillesnek egy nagyszerű csapása, mely elől Lenczi fráter jónak látta félreugrani, úgy levágta a kezét, hogy csakúgy gurult a Medusafő a terem közepére. Azonban Lenczi fráter sem maradt adós, mert ő meg a hátrakapott kardjával úgy csapta le Turenne marsallnak a tollas kalapját, hogy az félfejjel maradt ott.

– Ördög mennykő! ordított Gabi apó rájuk. Ne az én szobraimat kaszaboljátok; hanem a magatok pofáját. Kutyaszánkázta! Csak nem volt hosszabb a Perseusomnak a karja, mint a Lenczi orra, hogy azt találtad el?

Hanem erre aztán Lenczi fráter is dühbe jött; neki fordult az ellenfelének, visszaverte egész Magyarmiskásan, csupa fürészszé vágta a kardját, s utoljára nekiszorította épen annak az emlékezetes Pluto és Proserpina szobornak. Most rettent már meg igazán Gabi apó.

– Hüh! pernahajderek! Még összetörítek a drága szobrokat! Marsch ki onnan a szegletből! Ki a közepére, adta szittyái!

De azok, ugy látszott, föltették magukban, hogy az alvilági istenség láttára fogják megvívni csatájukat; a két kard csak úgy villámlott a szobor körül.

– De bizony a Proserpinámat csak nem hagyom! kiáltá Gabi apó, leugorva az itélőbirói tribünről, s a viaskodók közé rohanva.

Késő volt! Achilles egy szerencsétlen parád mozdulattal hátrafelé csapva, leütötte Proserpina segélyért terjengett öt ujját, míg Lenczi fráter rosszul irányzott primcsapása az ellenfele rózsás arcza helyett a gonosz Pluto fejét érte, úgy, hogy annak fele lehullott, s a másik fél fej félszemével csakugy bámult utána.

Gabi apó odarohant a vaktában hadakozók közé, az egyiket mellbe, a másikat hasba döfte az öklével.

– Kössenek fel a nevetek napján! hát ez duellum? Összetörtétek a Proserpinámat!

De még nagyobb baj is történt.

A közberontó segédek egyike azt kérdé:

– Nini! Gabi apó! Mi történt a hátával?

– Az én hátammal?

– Nem érez semmit?

– De igen. Mintha viszketne egy kicsit.

Azon bizony egy becsületes hosszú seb volt vágva. Akkor kaphatta, mikor a viaskodók közé rohant, valamelyiknek a kardja odatévedt az ő eddig szüzen maradt testrészére. Annak természetesen nem akadt gazdája, hogy melyik tette. Elég, hogy meg volt.

Az első vér meg volt: kiomlott. S ezzel a becsületnek elég volt téve.

– Lánczhordta kölykei! lármázott a gárdaőrmester; még ilyen párbajt sem láttam, a hol a párbajbiró vérével tisztázzák a becsületet.

A vért még nem sajnálta volna; de a Proserpina öt ujját! Ki csinálja azokat megint oda, a hol voltak?

Gabi apó nem volt olyan vastagfejű, hogy a maga eszétől ki ne találta volna, hogy az összekaszabolt statuák, meg a hátára tévedt harczi emlék balladája ugyanabból a fábrikából került ki, mely az eltünt csirkemájak románczát szerzette… Körmönfont csalafinta!… Föl lett jegyezve a rézfokos nyelére – s majd «lesz még diószegi vásár!…» «Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza.»

Még most zöld a gyümölcs; ha beleharapnak, visszaharap; de majd megérik, s akkor önként pottyan a kertész ölébe.

Hogyan szokott a zöld ifju megérni?

Elmondjuk.

Előre bocsátandó, hogy abban az időben valami sajátságos pusztító ragály dühöngött a gárdista fiatalság között, melyet nem birtak elmulasztani. Ha az egyik kilábbadozott belőle, a másik kapta meg. Majd sporadice, majd epidemice lépett fel; néha az egész kompánia feküdt bele. Orvosi nyelven úgy hivják azt, hogy «erszénysorvadás» vagy helyesebben «tárczavérszegénység».

Az okok és kórtünetek rendesen ugyanazok.

Mikor a fiatal gárdista onnan a falusi vármegyéből felkerül ide a székvárosba, s nyitva látja maga előtt az egész paradicsomot, hát akkor azt hiszi, hogy ebből neki mind kell kapni. Járja a szinház, az opera, kávéház, vendéglő; úri bálok, mulatságok a práterben, a sängereiokban; ismerkedés vidám hölgyekkel, szerelmes kalandok, ajándékozott bukétok, brazletok; összetört tányérok, poharak; nem is ital, ha nem Cliquot, nem is kávé, ha nem Munschtól való; a pinczérnek huszas borravaló, a frizőrnek rendes conventio; – egyszer aztán észreveszi a fiatal ember, hogy nini! az erszénybe egerek jártak, kilyukadt; akkor aztán elkezdi fitymálni a szinházakat, kritizálja az operát, nem lehet az ember fülének kiállni azt a kornyikálást! Kiábrándul a szép arczok iránti hevülésből, nem megy a vendéglőbe, azt mondja: hogy fáj a gyomra; hanem hazaviteti magának a privatdinerrel a szalámit; a mi igen jó a gyomorfájás ellen; azt is «aufschreiben»-re hozatja, s végül símára lenyiratja a haját. Ezek a kórtünetek. Következik azután a crisis. Egy nap a beteg azt mondja magában: «ejh mit? hát azért jöttem én Bécsbe, hogy itt kuczorogjak, mint a Tantalus? Hozzátok azt a pióczát!»

Más okos betegségben a vérbőségnél szokták a pióczát alkalmazni, a gárdista nyavalyája ebben is exlex; az akkor kívánja meg azt a szívó férget, a mikor végfogyatékán van az életerőnek.

Előkerítik a pióczát. Az eleinte nem akar beleharapni: azzal mentegetődzik, hogy megvan tiltva a gárdista uraknak a vérét kiszívni. Végre fel hagyja magát világosítani, hogy most egy ifju emberélet megmentéséről van szó s nagylelkű lesz: kiszorongatja a mulhatatlan száz bankó forintokat, egyelőre nem többet; majd megnő az; de lehuzza belőle előre az egy havi kamatot; nem sokat: csak tíz forintot. Igy szerez pillanatnyi könnyebbülést a piócza a betegnek. Hanem ez a javulás, mint előre tudhatjuk, csak látszólagos; csupán palliativum, mely alatt a baj ujra megnő; egy hónap mulva már két pióczára van szükség; míg végre a baj annyira exacerbálódik, hogy utoljára csak egy nagyszerű érvágás által lehet radicaliter meggyógyítani: az érvágást azonban nem a patiensen, hanem a tekintetes vagy méltóságos papán hajtják végre, odahaza.

Iparkodtak ugyan ennek a pestisnek prophylacticus úton és módon elejét venni. A belépő tagokat mindjárt az első felavatásnál beójtották azzal a rendszabálylyal, hogy a mely gárdista adósságot csinál, a chargeját rögtön elveszíti; miután neki kötelezvényt aláirni szigoruan meg van tiltva. A mint valakit bepörölnek az adósságáért, aló marsch, mehet haza bakternek. Némelyiken épen nem fogamzott meg ez ójtási lympha, azért mégis csak csinált adósságot. Viselhette a következményeit, ha nem sikerült az apát magánlevélben engedékenységre birni.

Hanem egy eset kivételt képezett. Ha az illető becsületbeli adósságot csinált. Az már egészen más!

Az olyan tartozás, a mit valakinek a gavallérszavára, a szép bajuszára adnak: az megbecsülésre méltó. Itt már az egyenruha tiszteletben tartása forog kérdésben. A becsületszóra kapott kölcsön azt bizonyítja, hogy az embernek van becsülete, s a fiu becsülete az apáé is. Ezt tartozik az apa beváltani! – Csakhogy ezt a világnézetet az apával bevétetni tekintély kell. Ilyen tekintély volt Gabi apó. Ha egyszer ő rászánta magát, hogy neki ereszsze a vastagon fogó pennáját a levélirásnak, az nem maradhatott a kivánt siker nélkül. Az ő előterjesztését honorálni kellett.

Ilyenkor lett aztán a zöld gyümölcs megérve. Oh milyen szép vékony hangon, milyen alázatosan tudott a fiatal ember beszélni Gabi apó szine előtt, mikor az intermediatióra volt szüksége. Elnevezték akkor még Jupiternek is. Türték a tetőtől-talpig lekeféltetést töredelmes szívvel: nem vicczeltek vissza.

Csakhogy az ám az eléggé soha ki nem tanulható tudomány, hogyan kapjon az ember egy olyan másik embert, a ki becsületszóra irás nélkül ád kölcsönt? mikor papirosra is olyan nehéz.

Azért volt Gabi apónak ez a második kérdése Lenczi fráterhez:

– Tudsz-e fiam adósságot csinálni?! – Nem olyan komisz, plebejus adósságot, a mi biró elé megy; hanem úri, elegáns, aristocraticus adósságot, a mire azt mondják, hogy «vagy fizess, – vagy meghalsz! – vagy megházasodol!» Lenczi fráter tudott.

Sokféle angyalok vannak a világon, s még többen a világon kívül; de mindannyi között legkellemetlenebbek azok, kiket Oken természethistóriája tengeri angyaloknak nevez. Ez tudniillik a czápáknak legfalékonyabb családfaja, ellátva akkora szájjal, hogy egy ökör belesétálhat s abban alul-felül három sor éles fogakkal, a mik úgy egymásba csappannak, mint a legszebb gőzgép metszőfogai. Az angyal elnevezés nagyszerű uszószárnyaikról ragadt rájuk, a mik az óriási fejből látszanak kinőve lenni. A két nagy szétmeredő karikaszem szintén hozzájárulhat a magasztos külső emeléséhez.

Ezen tengeri angyaloknak legfélelmesebb példánya volt ismeretes a bécsi ifju katonatisztek és gárdisták körében: csakugyan Meerengel-nek hivták. Megszolgálta szép nevét. A leggonosszabb uzsorás volt, a ki csak valaha tékozló fiuk után leskelődött.

Pedig akkoriban nem volt az uzsoráskodás olyan könnyű tudomány, mint most, a mikor ha egy gavallér pénzt akar kapni a szakállára, elébb két jó barátot kell keresnie, a kinek egyike az egyik félbajuszát, a másik a másikát engedi az ő szakállához hozzá köttetni s úgy mennek, hármas ikrekként egy emberszámban, pénzt keresni. S ezt nevezik váltónyargalásnak.

Még akkor csak kötelezvényt adtak a hitelezőnek, azt is aláirta ugyan három ember, de kettő csak tanu volt, a ki azt bizonyította, hogy az adósnak valósággal le lett számlálva a markába a pénz; de nem állt kötélnek helyette, ha az adós elpárolgott.

Nagy hézag esett volna a világtörténetben, ha két ilyen egymásnak született lélek, mint Lenczi fráter és Meerengel össze nem találkoztak volna; a kérdés csak az lehetett, hogy melyik teszi szerencsétlenné a másikat?

Mert az uzsorásnak is megvan a maga catechismusa.

Miért szidalmazzák az uzsorást? Azért, mert a maga marháját természetes úton szaporítja. Hát a paraszt nem azt teszi? Mikor megülteti a kotlóst: alárak tizenkét tikmont, darabja két krajczár; mikor kikelnek, pakene hendli minőségig nőnek, eladja darabját harmincz krajczárért. Hát ez nem uzsora? A tojásnak szabad kikelni, megtollasodni; hát a tallérnak nem?

Azt mondja erre a paraszt: «hátha a tojások megzápulnak?» no hát az uzsorás is azt mondja: «hátha a tallérok megzápulnak?»

A sorsintéző hatalmak által ugyan szigorúan meg volt tiltva a testőr fiatalságnak az uzsorásokkal való megismerkedés. Hát hiszen az ilyen gyöngéd viszonyt nem is szokták a nagy harangra kötni. A hal-evésért is csak akkor ütik az embert hátba, ha torkán akad a szálka: elébb nem.

Ha az uzsorás panaszra ment a fiatal testőr ellen, kifizetetlen adóssága miatt, ezt rögtön quietáltatták. A tilalom tehát csak erősebb hüvelykcsavaró volt reá nézve. A páczba került fiatal ember kénytelen volt minden lehetőt elkövetni, hogy a tengeri angyalának a torkát betömje, ha az egész élettalyigáját ki nem akarta döczczenteni a kerékvágásból. Erre a természetes melegre alapítá a Meerengel a maga egész egyptomi tojáskiköltési methodusát.

Ötszáz forintos kötelezvénye volt Lenczi fráternek a Meerengelnél. Kezdetnek elég. Nem látott ő abból többet kétszáz forintnál.

Pontosan a lejárat napján ott kopogtatott Meerengel Lenczi fráter ajtaján. Szivesen fogadták: – Tessék helyet foglalni!

Meerengelnek nagy kimeredt szétálló szemei voltak: hol az egyikkel nézett az emberre, hol a másikkal, de irgalmat ugyan egyik szeme sem ismert. Ha az egyikkel dolgozott, a másikat reservába tartotta.

– Mi tetszik, édes Meerengel? kérdé Lenczi fráter az angyaltól nyájasan.

– Talán meg tetszett feledkezni arról a kis kötelezvényről?

– Hogyan? Hát ma volna a fizetés napja? Én két nappal későbbre számítottam.

– Bizony Isten ma van, tessék ide nézni, mondá a tengeri angyal, s elővette a zsebéből a kötelezvényt, s széttárta a keblén, azonban mind a két kezével fogta a két szélét. Ha jó szeme van a főhadnagy úrnak, úgy is elolvashatja.

– Igaz! E bizony ma járt le. No hát fizetek.

Azzal odament az asztalfiókjához s kihuzott belőle egy töltött bizony nem erszényt, hanem pisztolyt s odaszegezé annak az üres végét a Meerengel homlokának: épen oda a két szerteszét néző szeme közé, minélfogva a tengeri angyal negyvennégy pisztolycsövet látott maga felé fujni.

Érezte is, hogy fujják a halál szelét.

Előre meghal ijedtében.

– Jaj, nagyságos főhadnagy úr, mit akar azzal a püstölylyel?

– Ha egyet kiáltasz, meghalsz! Azt mondom! Nem lesz kár érted.

– De hát töltött püstölylyel akar engem kifizetni a nagyságos főhadnagy úr?

– Majd megtudod. Most egyelőre azt akarom, hogy edd meg azt a kötelezvényt.

– Megegyem a kötelezvényt? A kire van irva az én ötszáz forintom?

– Az ötszáz forintodért ne legyen gondod, azt megkapod, hanem a kötelezvényt előbb meg kell enned.

– Ezt a papirost megegyem? Soha életemben nem ettem papirost, tintával.

– No látod? Én most megtraktállak olyannal, a mit még soha nem ettél életedben.

– A nagyságos főhadnagy úr tréfál.

– Nem tréfálok. Vagy megeszed, vagy lövök.

– De ha engem meglő a nagyságos úr, akkor a nagyságos urat lenyakazzák.

– Ne tarts attól. Itt a másik pisztoly, a mivel magamat lövöm főbe. Nem sajnálom, ha egy ilyen szörnyetegtől megszabadíthatom a világot, mint te vagy. Nyeled mindjárt egymásután azt a kötelezvényt, vagy meg akarsz halni?

– Isten a földön! Ez kegyetlen ifjur! Inkább széttépem az irást, vagy beledobom a tűzbe.

– Nem alkuszunk. Nekem meg kell azt az irást enned diribről-darabra.

A pisztoly sárkánya veszedelmesen kattogott.

A szegény tengeri angyalnak mit volt mit tenni? palástul kellett vetnie a gyomrát a nem emberi eledelül szánt kemény tápláléknak, s a hogy a fogak segíték, megrágva, a hogy a torok engedte, lenyelve, szerencsésen elfogyasztá az ötszáz forintos kötelezvényt. Még az utolsó papircsücskét sem engedték el neki.

Mikor egészen elkészült vele, akkor azt mondá neki Lenczi fráter, hogy no már most gyere velem ő méltóságához, az őrmester úrhoz.

Inkább gallérjánál fogva vezetve, mint nyájasan előrebocsátva, vivé Lenczi frater a tengeri angyalt Gabi apóhoz.

A testőrök vénje, a mint megpillantá a rossz hírű uzsorást, pulyka vörös lett mérgében. Leszidta az adóst is, meg a hitelezőt is, s azzal fenyegetődzött, hogy kurta vasra vereti mind a kettőt.

– Becsületbeli adósság! szólt elpusztíthatlan phlegmával Lenczi fráter.

– Becsületbeli? gunyolódék Gabi apó. Te neked ád valaki becsületszóra pénzt kölcsön? A Meerengel ád valakinek irás nélkül egy fabatkát? Ilyen még nem volt a világon.

– No hát ez is megszületett. Gőzhajó sem volt, még is van. Én ötszáz forinttal tartozom a Meerengelnek, a miről nincs egy fikarcznyi irás sem. Ugy-e Meerengel?

– Arany táblára vésni való szavak! Bizonyítá az uzsorás.

Gabi apó mérgesen járt-kelt alá s fel a szobájában.

– Ez hallatlan! Nekem tiz bankó forintot sem adna senki irás nélkül kölcsön, s ennek a tacskónak ötszáz forintot offerál a Meerengel. Hát mire adtad neki? te istentelen!

– Hát arra a jó becsületes orrára; rebegé somolyogva az uzsorás.

– No arra bizony hitelezhettél is, mert az ugyancsak hypotheka! De hátha én már most azt mondom, hogy ha nincs irásod a kölcsönadott pénzről, elmehetsz Rátótra puskával furulyálni, nincs semmi kereseted.

– Akkor én lövöm magamat főbe! szólt közbe Lenczi fráter, mert az én becsületszavam nem szennyes ing, a mit mosásba lehet adni, s újra felvenni.

– Oh be aranyosan beszél, mondá Meerengel, izzadó homlokát törülve a tarka zsebkendőjével.

– Tehát te csakugyan elismered? Nem tagadod el? nem revokálod? Akkor te gavallér ember vagy. Akkor sajnálom a szegény öregedet, mert bizony ezt meg kell neki fizetni. Ha irást adtál volna a Meerengelnek, üthetné bottal a pénzének a nyomát, mert az apád azt mondaná: minorennis vagy; hanem a becsületbeli adósságot a minorennisért is ki kell fizetni a tátinak.

– No hát úgy-e jó volt a kötelezvényt megenni, Meerengel? szólt az uzsoráshoz fordulva Lenczi fráter.

Az nem mondta, hogy jó volt; hanem Gabi apónak az egész termetét megreszketteté ez a tréfa, olyat kaczagott rajta.

– Megetetted vele az adóslevelet? Kapitális tréfa! Beletömted, mint a pisztolyba a fojtást?

– Kérem. Én barátságból tettem! Tiltakozék méltóságteljesen Meerengel.

– No hát akkor folytassuk a barátságot; mondá Gabi apó. Alkudjunk meg. Mennyivel éred be az elismert ötszáz forint fejében? Elég lesz háromszáz? No! háromszáz ötvenet biztosítok. Többet egy fityinget sem.

A Meerengelnek már a nyelve hegyén volt, hogy «bizony Isten nem lehet alább négyszáz forintnál! midőn Lenczi fráter közbeszólt.

– Egy fillért sem alkuszom le! A mennyit elismertem annyit fizetek. A becsület nem ismer töredéket: az vagy egész, vagy semmi sem.

– Gyémántos beszéd! dicsőködék Meerengel. Ki kellene faragni márványból minden szavát a palota homlokára! Száz esztendeig legyen fiatal az ilyen uraság! (Aztán halk hangon sugá Lenczi fráternek.) Hanem ha még egyszer kötelezvényt tetszik adni, azt kérem, irja a nagyságos főhadnagy úr egy lepénynek a hátára: én majd készíttetek hozzá való lepényt.

– No már most elmehet kend! mondá neki Gabi apó: a pénze meglesz; nem szükség érte idefáradnia: odaküldöm az ordináncztól. Te még itt maradsz, fiacskám.

Lenczi fráter azt várta, hogy no most majd megleczkéztetik. Dehogy tették.

Gabi apó odaölelte gömbölyű keblére s megveregette a hátát.

– Aranyos porontyom vagy! Most látom már, hogy még egy új módja is van az engedetlen apák pugyillárisán való érvágásnak. Kérhetsz rá pátenst. Hanem hát már most állj ide az asztalhoz és diktáld, hogy mit irjak az apádnak? Mert nem elég ám annyit izenni az öregnek, hogy «ötszáz forint futts!» Az még azt is kiváncsi megtudni, hogy ennyi tenger pénz miféle okokból volt nélkülözhetetlenül agyonverésre méltó? Gondoltál e ki valamit?

– Akár egész lajstromot. Csak győzze a tolla apám uramnak.

Gabi apó hozzáfogott a levéliráshoz. Az volt az öreg ágyú, ha a testőrstrázsamester irt a tintába esett fiu apjának haza. Erre nem lehetett tagadó választ adni; ez parancsolat volt. A szép bevezetés elkészült (volt annak már formuláréja): következett az indokolás.

– Tehát numero egy, diktálá Lenczi fráter. Ő Felsége megkoronáztatásának tíz éves jubileumára rendezett ünnepély alkalmával különféle kiadások = száz forint.

– Nagyon helyes. E pontban az apa loyalitási érzelmei vannak eltalálva. Tovább.

– Numero secundo. Egy Abd-El-Kádernek küldendő nagyszerű törökmuzsika nemzeti adakozás útján beszerzésére = száz forint.

– Dicső! Itt ismét az öregnek a szabadságérzete van alapul választva. S tökéletes a logika. Ha az otthoni magyarok Liszt Ferencznek díszkardot szenteltek, a miért jól muzsikál, az itteniek áldoznak disztörökmuzsikát Abd-El-Kádernek, a miért jól verekedik. Hát még?

– Tegyünk valamit az öregem vallásos érzelmeinek a kielégítésére is. A bécsi kálvinista pap fizetésének gyarapítására = száz forint.

– Te! Ezt az egyet nem fogja elhinni.

– A többit sem hiszi az el, de legalább mulatni fogja magát rajta.

– No, ez még csak háromszáz: hát a többit mivel takarod be?

– Következik az emberbaráti érzelmekre való appellálás. Emlékezni fog apám uram arra az érzékeny esetre, a melyről két hétig énekeltek, hogy egy nagy katonai manöver alkalmával a rohamban vágtató lovasság útjába tévedt egy kis hat éves poronty, a kinek okvetlenül agyon kellett volna gázoltatnia, ha egy huszár, a kinek épen a lova elé került a fiucska, gyorsan alá nem hajlik a nyergéből s galléron kapva a kölyket, fel nem dobja maga elé a nyeregbe. Hires eset volt ez; le is van pingálva. No hát: ezt a fiucskát, a kinek se apja, se anyja, én neveltetem: itt a kétszáz forint.

– No ezt az egyet el fogja hinni az apád: csupán az iránt lesz kétsége, hogy vajjon ez a fiucska nem leányka-e, s nem idősebb-e valami tíz esztendővel? A huszárok közé tévedést s a nyeregbe felkapást ez nem alterálja.

– Nem kell az emberről mindjárt «jót» gondolni.

– No már most hát én a levelet megirtam; hogy kópertába tedd, az a te dolgod; lepecsételni, titulálni megint én fogom. Látod, hogy milyen jó apácskád vagyok?

– Hiszen én sem vagyok rosszabb fiacskája apácskámnak.

– Az majd megválik. Azt mondtad az imént, «nem kell az emberről mindjárt jót gondolni», hát rosszat szabad-e gondolni?

– Azt már inkább.

– Hát aztán volna bátorságod az én kedvemért valami nagy dolgot elkövetni? Ha teszem föl én jönnék olyan szük kelepczébe, a miből nehéz kiszabadulni.

– Parancsoljon velem, apácskám! Aláirjam a kötelezvényét mint kezes? hány ezer forintig?

– Bikficz! Nem kell nekem pénz. Hiszen épen az elől futok.

– Micsoda? A pénz elől fut, hogy utól ne érje?

– Az hát. Ki akar önteni az odumból, úgy jön rám, mint az özönvíz.

– Megiszom én azt!

– Hát hiszen azt várom épen, hogy idd le rólam. Idáig úszom az aranyban, nézd. (Gabi apó a szája szélére mutatott.) Azt várom, hogy húzz ki belőle.

– Szeretném, ha értenék belőle valamit.

– No majd mindjárt megérted. Hallottad a hirét herczeg Dragománszkynak valaha?

– Hallottam. Valami külföldi hatalmasságnak a követe volt az udvarnál.

– Hát ennek a felesége volt az én Persephoném, a kinek a négy ujját levágtad gypsmásolatban.

– Hanem az régen lehetett, mikor azok hasonlítottak egymáshoz?

– Nagyon régen. Innen-onnan huszonöt esztendeje. Még akkor én is olyan ugrifüles legény voltam, mint te. Nagyon egymáshoz illettünk Persephonéval.

– És most?

– Most is egymáshoz illünk.

– Az baj.

– Nem volt baj addig, a míg a férj élt. De a múlt évben az áldott ember kapta magát, úgy megterhelte a gyomrát osztrigával, hogy megütötte a guta bele. Meghalt az én szomoruságomra. Mert egy esztendeig az özvegye gyászolta: de most én kezdem el gyászolni a megboldogultat.

– Értem a többit. Persephone asszonyság most azt követeli, hogy a sok évi szívbeli viszony törvényes alakban nyerjen concret elismerést, feleségül kellene venni a herczegnőt apám uramnak.

– Becsülöm az éles eszedet! De hamar kitaláltad.

– Hát mért nem veszi el, ha olyan régi titkos viszony köti vele össze?

– Hát tudod, a míg titkolt és tilalmas, addig van annak valami zamatja. De a mint kötelezővé lesz, pokolba vész minden illusio. Olyan az, mint mikor az ember ananászt hámozott meg s aztán, mikor rágni kezdi, akkor veszi észre, hogy fekete retek.

– Hát aztán hogy segíthetek én ebben a bajos állapotban apám uramnak?

– Oh te hátulról visszafelé olvasott miatyánk! Hát én tőlem kérdezed, hogy mit csinálj? mikor előadtam az egész bajomat. A kölyökagár is azt kérdezte a vadásztól, mikor a nyul felugrott előtte, «már most én itt mit csináljak?» A te dolgod azt kitalálni. Törd rajta a fejedet! Dugd bele az orrodat a kifordított keztyüdbe: az majd talán megmondja, hogy mit csinálj? Én csak nem adok neked tanácsot! Füles bagoly!

Azzal kikergette a szobájából a kedves fiacskáját Gabi apó.

– Láttad? kérdezé Gabi apó az orosz nagykövetségi bál buffetjében Lenczi frátert.

– Láttam.

– No, hát mit szólsz hozzá?

– Azt, hogy rendkívüli tünemény! Phoenomenon! Én láttam a schönbrunni állatkertben a fehér elefántot, láttam az aquariumban a polipus maximust: de azok mind szöcskék hozzá képest. A ki ezt a Persephonét elrabolja, az nem Pluto, hanem Atlas.

– No, és te érzesz ilyen erőt a vállaidban? kérdé Gabi apó megropogtatva izmos tenyereivel a fiacskája forgó csontjait.

– A bátor sziv előtt semmi se lehetetlen.

– Hát mennyire mentél?

– Hisz csak nem rohanhatok be hozzá ajtóstól.

– Bikficz! Én adjak neked leczkét? Eredj: vigy neki egy csésze fagylaltot, s tartsd addig a legyezőjét.

Gabi apó olyan bizonyos volt a dolga felől, hogy többé felé sem nézett.

A fiatal gárdistának megint voltak ujabb bajai a tengeri angyallal. Ezuttal már ezer forintról volt szó.

De mire költi az a fiu azt a tenger sok pénzt? Kártyázni nem szokott, csak tekézni, s ebben a játékban virtuóz.

Abból magából megélhetne, ha jól ki tudná használni. Valami szerelmi hóbortja volna tán, a mi olyan sokba kerül?

Annak is könnyü volt a nyomára akadni. A «zöld kakas»-nál mindig első volt az ebédnél Lenczi fráter, s mikor a többi vendégek érkeztek, ő már akkor a konyha felől jött be, s látszott a száján, hogy már lopott a palacsintából. S ha még csak palacsinta lett volna. De a szép Juliska! Csak nem ok nélkül tévedtek a minap azok a csibemájak a czigány-utczára.

És épen ez a Juliska volt a Gabi apónak a szive gyöngesége. De sokat énekelte neki azt a nótát, hogy «Vékony deszkakerités, jaj be karcsú teremtés.» Aztán meg azt, hogy «Eszem adta barna szűz, ég a szemed, mint a tűz!» Hanem az mindig azt dalolta vissza, hogy «Elmehetsz drága madár! Nem kell nekem csapodár!» no meg azt, hogy «Nem vagyok én dáma! Én vagyok az anyámnak legkedvesebb lyánya.»

A szép korcsmárosleány távol tudta magától tartani a legyeskedő gárdista urakat. Hozzá nyulni nem szabad. Bolondulni utána szabad.

Vajon hogy férkőzhetett hozzá olyan közel Lenczi fráter, hogy még az ajándékait is elfogadta?

Ennek a nyitjára is ráakadt Gabi apó, a maga titkos inquisitiója segítségével.

Az őszi évad alatt ott szerepelt Bécsben a híres bassista Ronconi, a karinthiai kapunál. Természetesen mindig emberhalálig telt szinházak voltak, felemelt árak mellett. Egyszer a Varázsfuvolában, mikor a bassus soló-áriája lemegy egészen a háromszor áthuzott d-ig, hatalmasan kitartva az intonált hangot, egyszerre csak a parquettről felzendült egy «bravo» kiáltás, még egy hanggal mélyebben: a c-ből. Persze, hogy az egész publikum azt a «bravo» szózatot tapsolta meg unisono és nagy lelkesedéssel.

No hát ennek a hangnak a kibocsátója volt a Lenczi fráter.

Ennek a következménye az lett, hogy kapott három napi szobaáristomot, a miért tiszti rangját compromittáló feltünést okozott a szinházban, a legmagasabb uraságok jelenlétében.

A mint azonban a három napot kiülve, az ajtóján kilépett, már ott várta nagy mosolygó ábrázattal Héthy úr, a küszöbe előtt odanőve.

– Három nap óta állok itten. A két csizmám talpa már gyökeret vert a pádimentomban.

Lenczi fráter körülbelül ismerte Héthy urat. Még otthonról. Derék vállalkozó úr volt ez, a kiben egy Columbus Kristof veszett el. Különben egy vándor énekes társaságnak az impresarioja.

Ő volt az a merész szellem, a ki vállalkozott rá, hogy a külföldet, a civilisált világot meghódítja a magyarok számára, nem buzogánynyal, a taktusverővel. A magyar toroknak győzni kell egész Európában! S dicséretére fel kell jegyeznünk, hogy a magyar torok győzött is mindenütt az éneklésben; az a baj, hogy nem győzött az ivásban.

Héthy úr szerteszét járt az országban – gyémántokat keresni. Így nevezte ő azokat a ritka szép lágyan csengő, teljes érczű, harangkongású énekhangokat, melyek a pusztákon rejtőznek, s csak a templomi énekben, a csárdai dáridóban, a diákok harmóniáiban, meg az aratók danáiban árulják el kincses értéküket. Azokat ő csábító igéretekkel ki birta csalogatni helyeikből, csak egyszer aztán megkóstolják azt az édes czigány életet, nem kell azokat többet félteni. Volt már az ő társaságában viczispán fia is; aztán meg kis pap; ő maga volt énektanító és karmester, a mellett énekelte a magas tenort.

– S miféle vágyak plántálták ide director urat?

– Hát az a hatalmas «bravo» zendítés negyednapja az operában. Hüh, micsoda tökéletes háromszor áthuzott C! Lepipálta vele Ronconit! Önnek a torkában valóságos aranybánya lakik.

– Ha tudnám, catarrhust kapnék, hogy kiköhögjem.

– Esküszöm Szent Lehel kürtjére! Ha én a főhadnagy urat három hónapig iskolázhatnám, olyan basso primot teremtenék belőle, hogy hasra esne előtte Európa. Tudja, hogy mit kap Ronconi egy estére? Ezer forintot: purum! Itt a szegény kis Bécsben. Én önnel egyenesen a Covent Gardenben kezdeném. Úgy hullana a szuveréndor, mint a jégeső. Az külömb dolog volna, mint haptákot állni a Burg ajtajában; aztán a Meerengeltől paraplémagazint venni át kölcsönpénz fejében.

– Ez tökéletes igaz, Héthy barátom. Magamnak is mindig az volt az álmom, hogy hejh, ha én egyszer a szinházat így telebőghetném! Igazi komédiás szerettem volna én lenni, nem olyan, mint most vagyok.

– No, hát felcsap?

– Nem tehetem ilyen egyszerre: mert így majd a két szinpad között a pad alatt maradok. Azt pedig nem egyeztethetem ki a rangommal, hogy nemesi gárdista létemre énekmestert járassak magamhoz, s publicum scandalumra solfeggiokkal irritáljam a szobaszomszédjaimat; hanem tudok én egy jó expedienst. Ismeri ön a «zöld kakas»-t?

– Ejnye, főhadnagy úr! Ilyen kérdést? Tudja jól, hogy magyar vagyok, s ne ismerném a «zöld kakas»-t? a paprikás csirkék Eldorádóját Bécsben?

– No hát annak van egy szép jérczéje.

– Azt is láttam.

– De nem hallotta énekelni. Annak van ám még csak olvasztott gyémánt a torkában, mintha igaz gyöngyöt potyogatnának el zsinorról, mikor az a dalát neki ereszti. Ha azt meghallaná, holdkórossá lenne, s úgy mászkálna végig a háztetőkön. Hát ezt tanítsa be elébb azokra a dalokra, a miket a repertoirjába fel akar venni.

– De hát mit nyerek én azzal?

– Az meg majd betanítja nekem. Azt nem tiltja a Dienstreglement, hogy szép leánytól tanuljon a testőrtiszt énekelni.

– Talán szerelmes méltóztatik bele lenni?

– Ördöge van, hogy kitalálta. Persze, hogy az vagyok. A kalpagom tetejéig. Meg is mondtam neki. Hanem hát ez nagyon okos és becsületes leány. Kimondta kereken, hogy én bizony neki eléggé tetszeném; hanem azért gárdistáné asszonynyá nem szeretne lenni; külömben is úgy tudja, hogy a gárdisták nőtlenségi fogadalom alatt állnak, mint a barátok; hanem ha tudok a magam számára valami olyan állapotot kitalálni, a melybe ő is, mint egyenlő társné teljes joggal résztvehet, akkor nem válogat benne, velem szökik. Hát ez lenne a legalkalmasabb. Én komédiás, ő komédiásné. Egyenlő rang.

Héthy úr tartózkodó állást foglalt el, s a fogait szivta, a fejét billegette. Az impresariók gyanakodók.

– Mije van kérem a kisasszonynak?

– Hogy mije van?

– No igen: sopranja van? Mezzo sopran? Mert abból már van a truppomban három.

– Dehogy! Altja van! a leggyönyörűségesebb althang. Ha Alboni meghallaná, sárgaságot kapna az irigységtől.

– Alt! kiálta fel örömmel Héthy úr; no ez hiányzott még nálunk. Ez az igazi fekete gyémánt. Betanítom.

– Ő meg aztán majd betanít engem.

Ezen aztán szépen megegyeztek. Egy pohár rozsolissal meg is pecsételték a szövetséget.

– Apropos! Mond eltávoztában az impresario. Ki fogja én nekem az énekleczkéket megfizetni a Julcsa kisasszonynál? Úgy sejtem, hogy a «zöld kakas» a hangok belbecsének felfogására képtelen.

– Állja az én kasszám. Csak tessék hozzáfogni egész buzgalommal.

Tehát a legnagyobb része a Meerengelnél lappangó ezer forintos kötelezvény ismeretlen mennyiségének ezen a réven jött közforgalomba.

Van pedig egy gyümölcs, a mely addig jóízű, a meddig éretlen; de ha egyszer megérett, akkor infámis rossz. Fogadok rá, hogy tíz jó barátom között alig lesz egy, a ki azt fogja rá mondani: «ez az uborka!» Kilencz egyszerre kitalálja, hogy «ez az adóslevél!» Az a nap «dies nefastus», a melyen az efféle gyümölcs megérett. Ez pedig elkövetkezik.

Lenczi fráter sietett megelőzni a veszedelmet s írt egy igen szép levelet az apjának; tudtára adva egész komolyan, hogy ő már választott magának életpályát, mely hírt, dicsőséget és kincseket fog szerezni. Mellékelve volt Héthy úrnak sajátkezű bizonyítványa is, melyben constatáltatik, hogy Lenczi úrfinak a torkában valóságos aranybánya lappang. Az előleges bányamívelésre azonban szükségeltetik ezer forint: minél elébb, annál üdvösebb. A pénz küldessék a Gabi apónak, főstrázsamester úr ő méltóságának.

Az érzékeny apa azután küldött Gabi apóhoz czímezve egy óriási nagy szarvasbőr zacskót, ilyenforma tartalmú levél kiséretében:

«Fölöttébb örülök, hogy a fiamnak a torkában egy aranybányát fedeztek föl. Annálfogva sietek neki küldeni egy megfelelő terjedelmű tüszőt, hogy legyen mibe elrakni az aranyat. A mi bele nem fér, csak küldje nekem; az én torkom is aranybánya; de befelé.»

Innen tudta meg Gabi apó, hogy miben töri a fejét Lenczi fráter.

Tehát adóssága van a fiunak megint. Ezuttal már ezer forint.

Azt mondják, hogy az ördög, ha megéhezik, a legyet is megeszi. Hát még ha egy elefántot adnak az éhes ördögnek!

De nem tapostak úgy egymás sarkára Meerengel intő levelei Lenczi fráterhez a lejárt határidő után, mint a hogy nyugtalaníták Gabi apó agglegényi menhelyét Persephone grófnő levelei. S ez is igazán becsületbeli adósság volt. Lenczi fráter kelepczéje tréfa volt az övéhez képest. Már azon kezdett gondolkozni, hogy maltai lovaggá lesz. A kérdések égetőkké váltak: komolyan kellett fogni a frátert.

– Hát mennyire vagy már a dolgodban? horkantott rá egy szép reggel, benyitva a fráter szobájába, koczogtatás nélkül.

– A tengeri angyallal?

– Nem a tengeri angyallal; hanem a szárazföldi angyallal.

– Minden nap ott vagyok nála vizitában.

– Mettűl, meddig?

– Hát a hogy a hivatalos szolgálat engedi: hol rövidebb, hol hosszabb ideig.

– S mi folyik az alatt?

– Az angyal zongorázik, én pedig énekkel kisérem.

– És azután?

– Azután kezet csókolok, és felkötöm a kardomat, magamat profondissime recomendálva.

Ezen igazán dühbe jött Gabi apó.

– Hát bibliai József vagy te, vagy a király gárdistája?

– Persze, hogy a király gárdistája vagyok; hiszen épen azért kell igyekeznem, hogy a párduczbőrömet megmentsem, mielőtt gróf Potifárné kezében ott marad.

Gabi apó erre felfújta magát, s kegyetlen határozati javaslatot tett az ifju úr elé.

– No hát mit bánom én, akármit csinálsz. Hanem már most beszéljünk a tengeri angyalodról. Ha annak ki nem fizeted az ezer forintját három nap alatt, beperel; s akkor vesd le a dolmányt! Mehetsz haza Csilizközbe kukoriczacsősznek.

– Hiszen megkaphatnám én azt az ezer forintot; kinálták már.

– Mekkora kamatra?

– Ingyen. S az nekem nagyon drága.

Gapi apó hamisan hunyorított, s ráütött Lenczi fráter vállára:

– Majd meggondolod te még ezt.

S azzal magára hagyta.

Nem kell pedig azt gondolni, hogy Gabi apó valami rosszban törte volna a fejét; semmi az erkölcsi közérzülettel ellentétben álló tervnek nem volt ő koholója. Ellenkezőleg, mindenkit boldoggá akart tenni, magát is. Azt akarta, hogy Persephone grófnő valami olyan csatányos tévedésre engedje magát rábiratni, melynek következtében kényszerítve legyen Lenczi frátert törvényes hitves társául elfogadni. Lenczi fráter is jól jár: pénzben és feleségben nem fog többé szükséget szenvedni. Ő is megmenekül a csapdából.

Harmadnap vidám orczával rugtat be Lenczi fráter Gabi apóhoz s összeütve sarkantyúit, nem is kezdi alább Julius Cæsarnál:

– Jöttem, láttam, győztem!

– Hol a bizonyság?

– Itt van! Azzal kivesz a tárczájából egy szép veres szemű újdonatúj ezres bankót. Ez beszél.

– Mit adtál el érte?

– Egy párduczbőrt.

Gabi apó a térdeit csapkodta, örömében nevetve.

– Ott hagytad?

– Még nem. Még a zálog-átadás csak ezután következik.

– Ez pedig csakugyan igaz. Még a parfumjére is ráismerek ezen az ezres bankón.

– Hát tudja, édes apám, az ilyen rangbeli dámának sokat kell tartani a társadalmi illemre. A paloták falai átlátszók. A boldogság nem tűr tanukat.

Gabi apónak pedig épen ilyen tanukra volt szüksége.

– Tehát mi a complott? Miféle kabalát csináltatok ki?

– Az ugyan titok volna, de remélem, hogy apám el nem árul.

– Én árulnálak el? A ki szereztem e boldogságot.

– Semmi sem olyan alkalmas hely az észrevétlen találkozásra, mint a hol nagy sokaság van.

– Ezt már praxisból tudom. Igaz.

– Vasárnap lesz Mariahilfben a nagy búcsú, a mire fél Bécs kicsődül. Ott van a veres-rák vendéglő háta mögött egy füzfasétány, a mely egy patak hidján keresztül vezet; onnan a malomgáton végig megy az ember a malomig, a malmon áthaladva talál maga előtt egy csalitot, annak a bejáratánál van egy tilalomfa, melyre fel van irva «tilalmas a vadászat», a csalit útján balra tartva: nem jobbra, mert az a halastóhoz visz, megpillant az ember egy kis fából épült vadásztanyát; annak a kulcsa itt van az én zsebemben.

Gabi apó a dolmánygombjain számlálta utána, hogy el ne felejtse: veres rák, füzfasétány, híd, malomgát, malom, tilalomfa, jobbra át, vadásztanya. «Jól van, ott leszek! Azaz: hogy te leszel ott, nem én.»

– Dehogy van jól, szólt fejét vakarva Lenczi fráter. Nagy hiba van a dologban. Nekem épen erre a napra van egy másik találkozóm, a mit már régóta kiterveztünk egy kedves gyermekkel.

– Ki az a kedves gyermek?

– A szép Juliska.

– Mit? Csak nem a «zöld kakas» Juliskája! kiálta fel Gabi apó s ijedt haragjában az egyik sarkantyújával a másikra taposott.

– De bizony épen az.

– Mit? Te ezt az ártatlan virágszált akarod leszakítani? Te országcsaló! Népcsábító! Kurta vasra veretlek vasárnap!

– Akkor aztán a mariahilfi búcsúra sem mehetek.

– Az már más! Azt megengedem.

– De mi történik akkor a Juliskával?

– Azt bizd rám. Azt én fogom visszavezetni az erény útjára. A tékozló fiu helyett maga előtt fogja találni a kegyes atyát, a ki üdvös tanácsaival nem késend égi és földi üdvét megmenteni az ártatlannak. Mondd el, istentelen, micsoda kabalát főztél ki, hogy egy ilyen háromnegyedrész szentet a bűn ösvényére tudtál eltántorítani?

Gabi apó nemcsak jó ember volt, hanem okos ember is volt.

Minden oldalról megfontolta a dolgot s úgy intézte el a tervét, hogy ne csak egy embert tegyen boldoggá, hanem mint a jó vigjátékban, a végén az összes személyzetet «tojáshajba kerekítse». Cumulativ jó tetteket akart elkövetni.

A bájakban gazdag Persephone grófnőnek volt egy régi állhatatos imádója: egy rokkant huszárezredes. Igaz, hogy az egyik lába fából volt, az egyik szeme üvegből volt, s az egyik füle ezüstből volt. Ez a «torsója» egy antik Seladonnak azt tartá Persephone grófnő felől, hogy a női erények mintaképe. Természetesen, mivelhogy az ő csábjainak ellent tudott állni. A mint a grófné özvegységre jutott, egész komolyan fellépett az ezredes s felajánlá kezét és szívét. Az özvegy a szeme közé nevetett.

Ezt tudta Gabi apó. Régi jó czimborája volt a hadastyán, odament hozzá a végzetes mariahilfi búcsú napján s megismerteté vele a Lenczi fráter hadi tervét. Elárulta neki az egész terepet. Itt egy sétány, ott egy malom, onnan egy ösvény, végre egy erdészlak. A terv strategice tökéletes. Az erdészlakkal szemben van egy bagolyvár, egy vadászles; abba a cernirozó fél beül, megvárja míg a szerelmes pár megérkezik az erdészlakhoz, engedi őket bemenni, akkor előrohan, eclát csinál, a tettető nőt leálarczozza, az elvetemült fiatal embert lehordja, elkergeti; végre a foglyul ejtett várőrség iránt kegyelmet gyakorol: nagylelkű lesz; amnestiát ád: legyen felejtve a hűtelenség, akkor végre a nyilvános csatány után a szép Persephone grófnőnek csakugyan nem marad más menekülése, mint elfogadni legkitartóbb imádójának a kezét, hogy ismét megjelenhessen a világ előtt.

És így Persephone boldog lesz, mert kap egy derék férjet, a kinek csak fél füle és fél szeme van; az ezredes is boldog lesz, mert kap egy derék feleségét, a kinek palotája van; Lenczi fráter is boldog lesz, mert megkapta az ezer forintot: és Gabi apó lesz a legboldogabb, mert megszabadul attól a nehéz adósságtól, hogy a régi imádottját elvegye.

Ha az nem áll rá, az ő baja: a botrány meglesz, s ez őt feloldja a kötelezettség alól.

Hát még ha a cserét is hozzágondolja? a «zöld kakas» hamis jérczéjét! Ez az ő extra bonificatiója.

Erősen neki is készült: a búcsú délutánján a szokott czimboráit mind lerázta a nyakáról; azt mondta mindenkinek, hogy estére egy haldokló nagynénjéhez kell mennie testamentumot írni, a felügyeletet rábízta a testőrkáplárra (a ki rang szerint kapitány), ő maga civilruhát öltött, czilindert vágott fel a fejére, a huszárjának azt mondta, hogy éjjelre nem fog haza jönni, s azzal fiakkerbe vetette magát, s utasította a bérkocsist, hogy hová vigye. Nem ismer irgalmat.

Hanem bizony Gabi apó már este tíz órakor megint otthon volt a testőrpalotában: más fiakkerrel érkezett vissza, mint a melylyel elment. A szobája ajtaját természetesen lakatossal kellett felnyittatni; mert a huszárja elment kocsmázni, helyette az ordináncznak kellett kiszolgálni.

Éktelenül mérges volt a vitéz úr. Jó szerencse, hogy a szolgálattevő kapitányon kívül senkit sem talál otthon.

– Embert eszem, embervért iszom! dörmögé magában, s futtatta az ordinánczot a porkolábhoz. Jőjjön ide mindjárt a profósz! Becsukatom a gézengúzt!

Az sem jöhetett azonnal, mert kinn volt a feleségével sétálni a wurstlpraterben.

Akkor aztán az is gézengúz lett neki: azt is becsukatja.

A pipája nem akart szelelni, annak is azt igérte, hogy kurta vasra vereti.

Az ordonáncz azt kérdezte tőle alázatosan, hogy ne hozzon-e neki valami vacsorát?

– Mit? Vacsorát? Embert eszem, embervért iszom! Keresd a profószt, hozd az auditort, haditörvényszéket tartok! Micsoda fegyvernemmel emészszem el a gézengúzt?

Egész éjjel nem feküdt le; a pipaállványának valamennyi fegyverét mind sorra próbálta: tajtékot, selmeczit, csibukot: egy sem füstölt a kedvére. Járt, dúl-fúlva a hosszú, szobrokkal ékes vívótermében, egyedül. Meg-megállt az ajtónál hallgatózni: jön-e valaki? Dehogy jön: mikor mind valamennyi tudja, hogy a principális egész éjjel kinn fog maradni. Egy sem kerül az haza reggelig. Pedig úgy lesett a közeledőre, mint az éhes oroszlán. Csak az ordináncz került elő mindig.

– Hát jön-e már az a profósz?

Még az sem jöhetett. Emberi dolog történt vele. Odakinn a práterben jó ismerősökre talált. Az egyik megtraktálta idei karczossal, a másik ráerőltetett egy pár krigli sert; azután elcsábították egy kis rácz ürmösre, végül nem tudott ellenállani a felajánlott bischofnak, s ezektől azután olyan jól meg lett teremtve, hogy most a mennyország ajtaját nyitogatja a tömlöcz-kulcsokkal.

Ezt is meg akarta enni; hanem aztán meggondolta; ilyen állapotban nem jó lesz.

Végre úgy hajnal felé hall valami közeledő lépéseket a hosszú folyosón az ajtaja felé. Könnyen rá lehetett azokra ismerni. Az egyik lépés olyan csizmacsikorgással jár, mintha kis macskának a farkára léptek volna, a másik lépés ellenben hasonlít ahhoz a hanghoz, mikor a bakának «bei Fuss»-t vezényelnek, s a mangalétát zörrentve lecsapja. Ez a falábú ezredes. No még ez kellett csak ide.

Egyszerre nyitották mind a ketten az ajtót, s majd feltaszították egymást a találkozásnál. Gabi apó tüzes dühös volt, a hadastyán pedig hideg dühös.

– Szolgája az úrnak! döczögteté ki magából a keserű hangot az ezredes; daczosan behúzva a tokáját a kravátlijába. Mondhatom, derék ember az úr!

– Honnan tetszik jönni?

– Honnan tetszik jönni? Hát onnan a bagolyvárból, a leskunyhóból. Oda plántált az úr, az erdő közepébe, hogy ott álljak a falábommal, ott nézzek az üvegszememmel, ott hallgassak az ezüstfülemmel. Én ott állok, nézek és hallgatok estétől hajnalig. És nincs belőle semmi! Ezer tüzes farkú üstökös!

Most aztán megfordultak a szerepek: a hadastyán kezdett tüzes haragba jönni, Gabi apó játszotta a márványhideg dühöst.

– Tudom. Mondá nagy röviden, s elkezdte a pipáját megtömni a dohányzacskóból.

– Tudjaaa? förmedt rá a hadastyán s nagyot zörrentett a falábával. Hát e szerint szándékosan tett engem bolonddá? Akkor a gárdista-strázsamester úr nekem elégtételt fog adni azonnal.

– Nem fogok biz én.

– Nem fog az úr nekem elégtételt adni? Hisz akkor az úr gyáva.

– Persze, hogy az vagyok. Még ma beadom a quietálásomat és holnap elmegyek Bukovinába.

– Buk-kovinába? Minek?

– Megházasodom.

– Farsang utolsó napja van most, vagy mi? Bolondok estélyéről jövünk? he!

– Rám nézve csakugyan farsang utolsó napja van, hamvazó szerdával vegyest, s mi ketten valósággal a Carneval legnagyobb bolondjai vagyunk. De már most hagyd abba a haragot pajtás, ülj le és gyújts rá: te is elfáradtál az állásban, én még jobban, a ki itt nyargalok alá s fel tegnap este óta, mint a ketreczbe zárt tigris; s lesem azt a gézengúzt, a kit ha megkaphatok, s ha meghagyok belőle akkora kis porszemet, a mit microscopiummal lehet meglátni, hát azt neked hagyom, hogy törd apróbbra. Hallgasd meg, hogy mi történt én velem.

A hadastyán csakugyan le hagyta magát ültettetni, s a szájába engedett dugni egy csibukot, akkor aztán nem lármázhatott. Gabi apó azonban nem tudott két perczig ülve maradni, s sorba ült minden széket és ottománt, a míg a catastropháját elmesélte.

Hát ismered ezt a nagyorrút; ezt a borsevőt a szárnyatlan kétlábú állatok között. Ez a sátánivadék! hallgasd csak, hogy adta el az édes apját az ördögnek fél pénzért. Hát a mellett, hogy azt a mesét kigondolta, a minek te lettél az ártatlan áldozatja, még egy másikat is kifundált; annak meg én estem bele a kelepczéjébe. Elmondta nagy sóhajtozva, hogy ő neki ugyanerre a napra a szép Juliska is légyottot adott, itt meg itt egy erdei lakban. Tudod: én nagyon tisztelem annak a leánykának a szülőit, meg akartam őket kimélni attól a nagy szomorúságtól; elvállaltam, hogy magam megyek oda, s szép erkölcsi beszédekkel visszatérítem az ártatlan hajadont az erény utjára.

– Ismerjük ezt.

– Én rámegyek szépen a lépre, mint egy vörösbegy. Egész nap otkolonnal mosom a tarkómat. Délben nem eszem semmit, hogy karcsúbb legyek: csak egy kis szelet zsemlyét kaviárral, meg fél tuczat osztrigát; új géhrokkot veszek; czivilnek öltözöm; megrágok három darab cachou aromatiséet, hogy a számból elvegye a pipaszagot; fiakkert fogadok; azzal elvitetem magam a kápolnáig, onnan neki indulok gyalog, keresztül a bozóton, márcziusi ibolyákat keresni: az erdőre.

– Márcziusi ibolyákat?

– Igen is. Valahányszor lehajoltam egyet leszakítani, mindannyiszor azt képzeltem, hogy én vagyok a miss Baba elefánt, a ki a letérdeplést produkálja. Egy egész csokrot szedtem össze, a míg a kis kertészlakig elértem, a hol a légyottnak kellett lenni. Megálltam az ablak előtt s elkezdtem énekelni.

– Énekelt az úr?

– Igen is, egy nótát, a mely jeladás volt arra, hogy az ajtót kinyissák. Erre a nótára is ez az ármányos tanított meg.

A hadastyán erre kezet nyújtott Gabi apónak.

– Bocsánat, uram: «ezt» én nem tettem.

– Arra kinyilik a házikó ajtaja, én belépek, az ajtót bezárom, a kulcsot a zsebembe teszem. A konyhában vagyok, sötét van; kaparászok; rátalálok az ajtóra: azt benyitom s ott találom magam előtt az én Persephone grófnőmet.

– Ah?

– Az istentelen gonosztevő! Megmondta, hogy eladta ezer forintért a párduczbőrt; de nem a magáét, hanem az enyimet!

– És aztán?

– És aztán a tüzes tatárba is! Meg voltam fogva, mint az egér. Persephone régi ideálom. Az a baj, hogy nagyon régi. Nem csak antik, hanem klasszikus. Most már nem futhattam meg előle. Kompromittáltam: rehabilitálnom kellett; holnap esküszünk s aztán megyünk Bukovinába, a feleségem jószágára. De csak én azt az ugrifüles rinoczeroszba ojtott kéngurut megkaphassam, hogy megfizethessek neki ezért a jó barátságért.

Erre az elbeszélésre a hadastyán egyenesre igazította a meghajtott géplábát s utána egyenesedett egész termetével, s még egyszer kezét nyujtá Gabi apónak.

– Uram! visszaveszem a kihivásomat. Én megkaptam az elégtételt. Mert tudja meg az úr, hogy nekem nem az volt a szándékom, ha ama hölgy csakugyan megjelent volna azon a helyen, a hol én lestem rá, hogy attrapáljam, convincáljam, és rehabilitáljam; hanem hogy dehonestáljam, repudiáljam és abandonáljam. «Madame! megismertem Önt; megvetem Önt!» Ezt akartam vala neki mondani. Gratulálok az urnak.

Ezzel félig csikorogva, félig csörömpölve ellépegetett.

Gabi apó a haját tépte dühében, mikor az ezredes elment.

«Hazajött-e már a huszárom? Megjött-e már a Naso? felébredt-e már a porkoláb?»

Az ordináncz, a ki még mindig egyedül volt a szolgálattevő lelkek közül jelen, tisztelkedve jelenté, hogy a kérdezettek közül egyiket sem szolgáltathatja fel a prezentirtálczán; hanem ha úgy étvágycsillapítónak beérné vele a főstrázsamester úr, hozhatna be a számára egy halandó embert, a ki nagyon sürgetősen óhajtana vele beszélni. Úgy hívják, hogy Meerengel.

– Ereszd be!

Nem úgy jött, de esett be az ajtón az ifjúság jóltevője.

– Kegyelmes, méltóságos uram! Én vagyok az a szerencsétlen, a ki nem tudom, hogy élek-e, vagy már meghaltam. A míg innen ki nem dobat az excellencziás úr, addig nem hiszem, hogy én vagyok a Meerengel.

– No hát mi törött el?

– Mi törött? Minden eltörött. Az igazság trónusa törött össze; a mennybéli firnamentum lyukadt ki; Jákob lajtorjája törött ketté, a min az angyalok a földre lejárnak. Elszökött a Lenczi fráter az én ezer forintommal.

– Ez nagy szó.

– És a «zöld kakas» kisasszonyával.

– Hüh! Canis tota mater. Ez még nagyobb szó.

– De nem nagyobb, mert a «zöld kakas» kisasszonya még bizonyosan visszajön, de az én ezer forintom soha sem jön vissza.

– Hová szöktek?

– Hát mondták nekem? A Héthy úr truppjával mentek el, mint virtuóz komédiások; egyenesen Amerikába, extrapostával. Végem van, odavagyok. Mit csináljak most a kötelezvényemmel?

– Kenj rá irósvajat, s úgy edd meg.

– Vége a világnak! Hét gyerekem, feleségem mind koldusbotra jut; kis házacskám ott Sechshausban, a mit becsületesen exequáltam el egy adósomtól, utána megy a Lenczi úrfinak.

– Te még könnyen beszélsz; mert téged csak megházatlanitott; de engem megházasított a pernahajder. Hanem valljuk meg az igazat, Meerengel: hogy jó tréfa volt tőle.