LENCZI FRÁTER ANGLIAI ÉS DÁNIAI VISELT DOLGAI.

Héthy úr énekes társasága szerencsésen megérkezett Londonba: ámbátor Hamburgból vitorlás hajón utaztak: nem lett útközben semmi bajuk. Még sohasem láttam, hogy szinésznek valami baja történt volna a víztől.

Természetes, hogy Lenczi fráter volt az egésznek a lelke. Valamennyi között ő tudott angolul. Egy hónapig tanult, s úgy beszélt, mint egy britt. Elbeszélt félóráig is angolokkal úgy, hogy azok egy szót sem értettek belőle, hanem azért elismerték, hogy a kiejtése tökéletes. Aztán az angol szokásokat is ő ismerte alaposan.

«Nem úgy kell ám ott fellépnetek, mintha Nyiregyházára mennétek, szép alázatosan, sorba járni az előkelő uraságokat a czédulával, megtekintetesuramozni a boltost, meg a patikárust: hanem feszíteni karakán módra; a hogy nemes urakhoz illik.»

Úgy is tettek. A legelső lepedőnagy szinlapra legfelül oda volt pingálva Magyarország czimere, a társországokéval, s valamennyi társasági tagnak a nevéhez oda volt csatolva elől a «honorable» hátul az «esquire, a mistress». Kivételképen a Lenczi fráteréhez a «Lord of Gibernyúz» (családi birtokáról) s a Juliskáéhoz a «mylady of Zöldkakas»; s a legelső előadás előtti napon már értesülve volt a közönség, hogy a Conventgardenben fellépendő énekestársaság a hungarian gentrynek legválogatottabb bokrétája. Lett is óriási közönség, exorbitans belépti dijak mellett. A színpad előfüggönyére ki volt festve Héthy úrnak a nemesi czimere, két hatalmas géniusztól emelve, alatta háromszínű szalagon e szavak: «arma Héthy.»

S ha már a függöny sokat igért, az előadás fölülmult minden előreszárnyalt hiresztelést. A quartett tagjai festői nemes viseleteikben méltó tárgyai voltak a közbámulatnak; szép délczeg fiatal legények, karcsu, deli, tűzszemű hölgyek; köztük legszebb virágszál a Lenczi Juliskája; hattyúprémes mentéjében, gyöngyös fűzött derékkal, szalagos pártával. Csak a ránézéstől oda lett minden ember.

Hát még mikor rázendíték a maguk nótáit! Bezzeg nem kimélték ezek a hangjukat, mint a hogy a közönséges komédiások teszik, a kik, mikor belefáradtak az ordításba, elkezdenek lassan énekelni: úgy hívják, hogy «piano»; pedig csak arra való, hogy kipihenjék magukat. Világcsalás! Bezzeg az én magyarjaim nem fukarkodtak az Isten adományával; hanem kiadták teljes tüdejükből azokat a szép hazai nótákat, a mikhez hasonló nem terem a földön. Igaz, hogy mind friss üde hang volt: elénekelt volna az valamennyi mind reggelig, a nélkül, hogy berekedjen.

Az is egészen új valami volt az angol publikumnak, hogy egy nagy énekestársaság karmester nélkül énekelje végig a legnehezebb kardalokat; senki sem üti itt a taktust, s nem tartja a két kezében az énekes a kótát, mégis gyönyörüen összevág az egész. Aztán mikor egyszerre jeladás nélkül elhallgat valamennyi énekes, csak két hang folytatja a dalt; a bassus és althang: az meg olyan rendkívüli szép volt, hogy még a köszvényes mylordok is felugráltak, s kitapsolták magukból a spleent.

S a tapsokért és koszorúkért nem maradt háládatlan a magyar énekestársaság; mikor a programmját végig énekelte, akkor rázendíté a «God save the Queen»-t, a mi az angol közönség legnagyobb rokonszenvét vívta ki; úgy hogy végül el sem akart menni a szinházból, hanem még a «Rule Britannia»-t követelte.

Az pedig még nem volt betanulva a társaságnál.

Ezuttal csakugyan Lenczi fráter menté meg a nemzeti becsületet. Ő tudta ezt az angol «szózatot». Maga kiállt egyedül a szinpad elejére s egyik öklével megütve a mellét s aztán magasra lódítva fel mind a kettőt, rázendíté hatalmas hangjával, soloban a «Rule Britannia, rule the wawes: Englishmans shall never sclaves!», a mi azután frenetikus tapsvihart idézett elő.

És ezzel be volt véve London.

A magyar torok tehát «győzött»; de nem «győzte».

(Ime ismét egy más nyelvre lefordíthatatlan mondat!)

Győzött a hangversenyben; de nem győzte az ivást.

Az Anglia számára elkészített borok nagyon erősek; az angolok úgy szeretik.

Ha egy nap nagy bevétele volt Héthy úr társaságának, másnap, harmadnap pausalni volt kénytelen, mert a nemes művészek nem voltak e világról valók: azokat a paradicsomból kellett visszavárni, míg kijózanodnak. Ez nagyon csorbította a sikert. Hanem ennek az az átkozott sherry és madeira az oka.

Kivételt képezett csupán a Lenczi fráter. Ő ugyan, ha mindjárt boreső kezdene szakadni az égből, még csak a a parapléját sem feszítené ki ellene; ő abban el nem ázik.

Annál több ideje maradt eljárni a billiárdklubba, a hol Britannia és a szárazföld matadorjai tartották nemes tornáikat. Aztán Lenczi fráter is értett hozzá valamit.

A játék nagyban ment ott; nemzetközi verseny volt: franczia marquisk, spanyol grandok, muszka herczegek versenyeztek angol mylordokkal. Két híres mester, mikor összeakadt, olyan lelkesülés volt a betting-roomban, mint akár a turfon, mikor két hirhedett Derbywinner futtat egyszerre. Rendesen piramidlipartiet játszottak; ez volt Angliában a divat. Egy lord Pollyson volt a «bajnok», a kivel senki sem mérkőzött büntetlenül.

Egyszer eszébe jut belekötni Lenczi fráterbe, nem kisértene-e meg vele egy játszmát: a magyar név becsületéért.

– Szivesen.

– A tét csak ezer font.

– Bagatelle! Annyi pénz ugyan nincs most nálam; hanem lekötöm zálogul a magyarországi «aranykert»-ben létező aranymosó bányámat.

– Nemesi szavára mondhatja ön, hogy van ilyen aranymosó bányája Magyarországon?

– Nemesi szavamra mondom.

És Lenczi fráter ez állításával legkisebb csorbát sem ejtett a karakterén; mert csakugyan valósággal volt a csallóközi birtokuknak a dunaparti füzesében egy zátony, a melyen egy czigány család aranyat mosott, s fizetett érte a földesurnak évenkint haszonbérül egy egész körmöczi aranyat.

Tehát az aranybánya be lett jegyezve lord Pollyson fogadásos könyvébe. A koczka határozott, ki kezdje a játszmát. A piramidlipartienál nem csupán arra kell ügyelni, hogy a játszó találjon, hanem egyuttal arra is, hogy az ellenfelének rossz állást készítsen elő. Az itt divó szabály szerint ugyanis a lökés sora mindenkor egyesével váltakozik: nem áll az, hogy a ki talált, újra lökhet; mert akkor a kitanult mester, ha egyszer a kezébe vette a dákót, addig le sem teszi, míg a harminczhatot ki nem csinálta; az ellenfele nézheti, s még csak hozzá sem férhet a billiárdhoz. Lord Pollyson épen nagy mester volt a rossz helyzetek adásában. Ennek tulajdonítható, hogy Lenczi fráternek még csak 24 pointje volt, mikor már ellenfele harminczötöt számított. Senki sem fogadott volna mellette többé egyet tízre; pedig eleinte, a mikor egy pár igen szép lökést csinált, nagy volt iránta az érdeklődés: 2 = 1 ellen. Később ez alább szállt 1 = 1-re. Vége felé már csak 1 = 10. De az utolsó lökés előtt minden mellette fogadó feladta a reményt, s nyult a cheks-es könyve után. Következőleg állt ugyan is a helyzet. A kik értik ezt a tudományt, (s ugyan ki ne értené?) nagyon érdekesnek fogják ezt találni.

A fehér gömb a Lenczi labdája, a háromszög a piramidli, a fekete gömb jelzi a verest, a pontos kerekség az ellenfél labdáját. A fehér olyan közel állt a fergetyűhöz, hogy azt semmi mérnöki tudomány nem volt képes olyan combinatióba elindítani, hogy az ellenfele golyóját megüsse vele; pedig ha nem talál, ezzel el van vesztve a játszma: oda a csallóközi aranybánya.

A kik a pártján voltak, azt a tanácsot adták neki: vegye «falsch» triplára a golyót, így talán megérinti az ellenfélét; csakhogy akkor aztán ez bizonyosan megcsinálja a hiányzó számot.

Ekkor aztán megmutatta Lenczi fráter, hogy mit tud? A nevezetes eset veres tintával van felirva a billiard-clubb évkönyvébe. Csak a ki oly hosszú karokkal rendelkezik, az képes ezt megkisérteni, mert regula, hogy a tekeasztalra nem szabad úgy ráfeküdni, hogy az egyik lába az embernek ne érje a parquettet: pedig a dákóval 38° fokú szögletben kell lefelé lökni a golyóra, hogy az felugorjon. (Ilyenkor hasítja ki a juratus a billiard posztóját.)

Tehát Lenczi fráter megcsinálta ezt a mesterlökést. A fehér labdát keresztül ugratta mind a fergetyün, mind a piros labdán, a fehér megtalálta középen a pontos labdát, arról rekuzéval visszapattant, karambolt csinált a veressel s a veres felbillentette a piramidlit. Ez tizennégy point egyszerre, s ezzel meg volt nyerve a partie.

Lord Pollyson ijedtében összecsapta a feje felett a kezét, s minthogy neki is hosszú karjai voltak, leütötte vele a feje felett függő lámpást, abból is mind a nyakába ömlött az olaj. Azzal kifizette az ezer fontot. Ennyit csakugyan nem jövedelmezett még a csallóközi aranybánya a czigányok bejövetele óta Magyarországba.

Lenczi fráternek aztán első gondja volt a nyert pénzből megküldeni Persephone grófnénak a becsületbeli tartozásul tekintett ezer forintot; Gabi apónak pedig küldött ajándékba egy pompás amerikai bölényszarvból készült vadászkürtöt. (Hony soit, qui mal y pense!) Az apjának pedig visszaküldé amaz emlékezetes bőrzacskót, megtöltve aranyszínű manilla-dohánynyal.)

– Hát úgy-e, hogy van aranybánya?

Hanem ez a csodálatos nyereség lett aztán az alapja az egész énekestársaság veszedelmének. Mert a míg Lenczi fráternek a keblét egy arany sovereigne melegíté, addig a traktának, a dinom-dánomnak se nappala, se éjszakája nem volt, a hol elvégezték, ott újra kezdték. Héthy úr lamentálhatott, a mennyit akart; fenyegetései, rimánkodásai falrahányt borsók valának; ha nagyon lármázott, Lenczi fráter neki is betömte a száját egy kis pénzzel. A nagy mulatságnak az előadásokra is volt káros befolyása, s ezzel karöltve járt a közönség részvétcsökkenése (riporternyelven írva).

De még más veszedelem is származott e diadalból Lenczi fráterre és a társaságra. Lord Pollyson érzékeny revancheon törte a fejét s hamar kitalálta a módját és legérzékenyebb részét támadta meg szerencsés vetélytársának. Elszöktette a mylady Juliette of Zöldkakast s megesküdött vele a gretnagreeni kovácsnál. Aztán elvitte magával nászútra Skócziába.

Lenczi fráter nem hagyta magán száradni ezt a gyalázatot, utána iramodott a szökevény párnak; nem kimélte a postára a pénzt; nyomrul-nyomra üldözte őket, míg végre utólérte boldogsága elrablóját. Akkor azután megverekedett vele gavallérosan; természetesen: ökölre. Mert az angol nem olyan impraktikus, hogyha párbajozni akar, előbb még pisztolyra, kardra vesztegesse a pénzt, mikor ott van az embernek a két jó ökle.

Lenczi fráter a lovagias elégtételadás közben kiütötte a mylordnak az egyik szemét, ő maga ellenben kapott attól az orrára egy olyan ütést, hogy ha eddig az arczának ezen alkatrészét csak az északi hosszúság szerint volt szokás meghatározni, most már a nyugoti szélesség szerint is érdemes volt róla geografiai felméréseket venni.

És ez alatt az idő alatt Héthy úrnak nem volt se bassistája, se altistánéja. A két fővonzerő elszaladt világgá.

E nehéz körülmény miatt az énekes-társaság kénytelen volt a fényes Coventgarden helyett alsóbb rendű helyiségekben fellépni, olyat is nehéz volt találni, míg végre egy német szintársasággal kötötte össze a sorsát, úgy hogy azok játszanak Schillert és Shakespearet, közben pedig a felvonások alatt énekli Héthy úr társasága a «Mi füstölög ott a síkon távolban?» Felvonások alatt az ő függönye lesz használva, a melynek czímeres feliratát «arma Héthy» a német közönség így olvasta: «armer hätt’i’».

Végre nagy sokára előkerült a várva-várt híres bassista; de egyedül, az altistáné nélkül. Dehogy egyedül! Egy akkora orral, mint egy anyányi uborka. Ezzel a megszaporodott figurával megint nem lehetett neki a szinpadra lépni.

Várni kellett vele, a míg æskulapi segélylyel ismét visszaveszi hajdani dimensióit.

Még ez sem volt elég a bajból.

Egyszer csak előáll lord Pollyson ügyvéde s nagy processust akaszt Lenczi fráternek a nyakába a kiütött bal szemért.

Fogas prókátor volt! Tudta csavargatni a törvényt. Bebizonyítá, hogy a jus romanum azt mondja ugyan, hogy «szemet szemért», de sehol sem mondja, hogy «szemet orrért». De ellenben az angol «habeas Corpus» világosan kimondja, hogy mely esetekben tartozik valaki a testi sértésért anyagi kárpótlással. Egy olyan testi alkatrész elvesztésénél, mely a megkárosítottnál a keresetmód eszköze volt. «Lord Lenczi of Gibernyuz»-nál ez eset nem fordul elő. Mert vagy szükséges az orr a keresetmódjára, vagy nem szükséges; ha szükséges, akkor a kapott ütés által kétszer akkorára nőve, még kétszerte alkalmasabb; ellenben lord Pollysonnál megfordítva áll a dolog. Mert miután a természet azért adott az embernek két szemet, hogy az egyikkel a maga kártyájába nézzen, a másikkal pedig a szomszédjáéba, s miután lord Pollysonnak az állandó keresetmódja a kártyázás, mely számára évi kétezer font sterling jövedelmet hajtott ez ideig: ettől megfosztatván, kéri megkárosítóját ezen lucrum cessansnak megfelelő birságban elmarasztaltatni.

Erre Héthy úr kap egy hivatalos meghagyást, hogy azonnal tegyen le a perbe fogott bassistájáért személyes cautióképen birói kézbe tízezer font sterlinget.

– Micsodát? száz mázsa sterlinget! kiálta fel ijedten Héthy úr; s úgy elszelelt ködben éjben Albion fővárosából, hogy még az armalisos kurtináját is otthagyta. Áteveztek egyenesen Dániába, annak a fővárosába Koppenhágába.

Az úton a jó tengeri levegőtől, meg a józan élettől szépen helyreállt Lenczi fráter globusán a hajdani térkép körrajza.

Koppenhágában csakhamar rájöttek Héthy úrék annak a shakespearei titokteljes mondatnak az értelmére, hogy «valami bűzlik Dániában!» A kifizetetlen adósság az, oh Hamlet, a mi bűzlik. «Tengerre magyar!» lett a jelszó. Egy napon összebeszélének, hogy minden búcsú-ünnepély nélkül, éjben ködben elvitorláznak a ködös skandináv partokról boldogabb éghajlat alá.

Mint a legsötétebb összeesküvéshez, ki lett adva a jelmondat: «Hönyebró», az úszó híd: itt fognak találkozni pontban éjfélkor a hívek, málháikkal, s onnan szállítják őket csónakosok a horgonyon libegő kétárboczos «Trekronerre».

A ki azt a jelszót elfelejtette, az Lenczi fráter volt. Ő úgy értette, hogy a Knipplesbrón kell neki beülni egy pálinkás butikba, s a korcsmáros likörjeit sorba kóstolni, hogy melyik erősebb? Azok csakugyan erősek voltak. Hősünk ott maradt a csatatéren. Héthy úr leste, várta éjfél után két óráig a bassistáját, akkor már a hajós patron zugolódott, neki is sietni kellett, hogy a dugáruját még jó sötétben a hajóra csempészsze: nem akart várni tovább. «Szükség törvényt ront.» Héthy úr kénytelen volt sorsára hagyni Lenczi frátert s nála nélkül szállni hajóra argonautáival. Gondolta, hogy «rosz pénz nem vész el».

Reggel, azaz másnap délben, mikor Lenczi fráter kitörülte a szeméből az álmot, volt neki valami homályos sejtelme, mintha ő neki éjféli órákban valami találkozója volna valakivel valahol, de hogy kivel és hol? a felől nem volt tisztában, csak arról az egyről volt bizonyos, hogy éjfélben kitámolygott a Knipplesbróo járkájára; nagy köd volt: látta, hogy valami nagy fehér tányér ott bujdokol az égen a gomolygó légiszap között. Megszólított egy matrózt, a ki ott hajolt ki a kikötő mellvédjén, szájában gyüszünyi kurta pipával: «Mi az odafenn, atyafi? a nap, vagy a hold?»

– Nem tom, felelt rá a megszólított, én nem idevaló vagyok.

Lenczi fráter aztán elkezdett járkálni a Knipplesbróotól a Hönyebróig: a míg a friss tengeri szél elfujta az égről is, meg az ő fejéből is a ködöket, s akkor aztán világos lett előtte, hogy dél van, s hogy a Trekronerre elvitorlázott, és ő itt maradt egyes-egyedül, a ködös Dániában, elhagyva galádul honfitársaitól.

Kihez forduljon most? Nincs egy ismerőse sem. Sem egy árva fillér a zsebében. Más közönséges emberen az a sors teljesült volna, a mi a mesebelin, a kinek «szakálla volt kender», «közel volt a tenger», «beleugrott az ember». De Lenczi frátert még e fatális helyzetben sem hagyta el a kedélye.

Fogta magát, fölment a királyhoz, a Christiansborg palotába: audienciát kért és megkapta azt. Bátran, mint magyar nemeshez illik, előadta a derék VIII. Keresztélynek a nehéz helyzetet, melybe egy nemes nemzetnek a fia jutott, ki azért jött ide, hogy a nagy Skandinávia egyesüléseért énekeljen, s ki az európai reactiónak és a szent szövetségnek esett áldozatul. Szavainak igazolásául mit hozhatott volna fel ékesszólóbb tanubizonyságul, mint: hogy ott az audientiás teremben elénekelte, hatalmas harangszó-hangjával a király kedvencz dalát, az «Igdrazill gyertyánfa» románczát. A dán királyt úgy meghatotta ez előadás, hogy az udvarmestere által kétszáz Rikszdalert tett folyóvá Lenczi fráternek útiköltségül.

Azt mondják, hogy ez volt a «megszivattyúzás» tudományának a non plus ultrája! Pedig dehogy ez volt.

Megadóztatni egy idegen ország királyát. (A kivel monarchiánk a legmélyebb békében él.)

Lenczi fráter azonnal sietett helyet foglalni a legelső indulásra kész angol gőzhajón (már akkor az angoloknak voltak ilyen jármüveik), s két nappal hamarább odaért Hamburgba, mint az előre elindult énekes társaság a maga vitorlásával, ott beszállásolta magát a legelőkelőbb stintfangi hotelbe, a honnan a kikötő bejáratára van felséges kilátás; fogadott magának egy extrainast, még pedig igazi szerecsent; azzal hordatta maga után a tábori széket, meg a csibukot, hogy a hol elfárad, leülhessen és pöfékelhessen, s ezzel a parádéval várta be a Treekronerével megérkező truppot, mely két napos viharban elázva, tengeri nyavalyától elgyalázva, szállt ki a partra. Héthy úr csak elámult, mikor Lenczi fráter, amerikai plantageurnek öltözve, havanna szivarral a szájában s a feje fölé szerecsen rabszolga által tartatva a napernyőt, ezzel az üdvözlettel fogadta:

– Nos, hát maguk «is» megérkeztek, Héthy barátom?

Még maradt meg nála a dán király munificentiájából annyi, hogy hazavergődhettek vele csapatostul a szép Pannóniába.

Hanem a mikor Győr városába megérkezének, az egész nemes kompánia zsebében nem volt összesen annyi mammon, a mely egy fekete kávé szerény követelményeinek megfelelt volna.

Már pedig pénzt okvetlenül csinálni kell, ha az ember directiót akar alapítani.

Volt azon időkben Győr városában két hirhedett uzsorás, az egyiknek a neve volt «Mucskó», a másiké «Nucskó». Csak egy betű volt közöttük a külömbség, nemis egy egész betű, csak egy betűnek a lába. S ez annyiban volt jó rájuk nézve, hogy mikor egyszer-egyszer arra került a sor, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat meg akarta döngetni egy-egy elkeseredett apa, a kinek a tékozló fia a kezükbe került, azzal vághatta ki magát, hogy «kérem szépen, én nem a Mucskó vagyok, hanem a Nucskó!»

A praxisuk különösen abban kulminált, hogy a hamis váltókra kölcsönöztek. Ha jött hozzájuk holmi jó családból való gavallér, megszorult nemes úr, pénzt kérni, azt mondták neki: «hja, az úr neve nekem nem jó firma, hanem írja alá ennek vagy annak az uraságnak a nevét, arra adok pénzt». Az ilyen váltót azután lepecsételte az adós saját nemes czímeres gyürűjével, hogy senki meg ne lássa. Lejárat napján, ha elhozta a pénzt, visszakapta a váltóját, elégethette; soha sem tudta meg még a légy sem, hogy hamisítást követett el. De ha nem hozta el a pénzt, akkor azzal fenyegették, hogy presentálják a váltóját az aláírt nevű firmánál, az hamisnak nyilatkoztatja, s akkor az urat, úrfit becsukják, mint hamisítót. Ezen az úton növekedtek aztán fel száz valóságos kölcsön adott forintok tízezer forintokká.

Ezt a két derék embert szemelte ki Lenczi fráter mindkettőjük közös jóltevőjének. Mikor már Héthy úr leszaladgálta a két lábát a pénzkeresésben, eredménytelenül, azt mondá neki Lenczi fráter:

– Itt van Mucskó és Nucskó.

– Itt ám! sohajtja fel Héthy úr, a tarkóját vakarva, de ezek nem adnak, csak hamis váltóra.

– Hát hisz az a jó.

S közölte vele az egész tervét.

Héthy úr nagyon kivitelre érdemesnek találta ezt az ötletet, mely valóban érdemes a feljegyeztetésre, hogy majd ha egyszer az egyetemen külön cathedra lesz felállítva a «megszivattyúzás» hasznos szaktudománya számára: ez a paragraphus ki ne maradjon belőle.

Tehát «egy» napon Héthy úr bekoczogtatott Mucskó úrhoz, előadva neki, hogy bizonyos számú száz forintokra volna szüksége, melyek nélkül a társaságát együtt nem tarthatja. Az összeget azonban, a mint a bérletet beszedheti a publikumtól, azonnal vissza fogja fizetni.

– S kinek a nevét fogja az úr a váltóra aláírni? kérdezé Mucskó úr; nemis reflectálva arra az eshetőségre, hogy tisztességes ember a saját nevét kuspitolja holmi adóslevél beszennyezésére.

– Van nekem egy elsőrendű művészem, tetszik az uraatyját ismerni: Gibernyúz földesura.

– Elég. Hozom a pénzt.

S átadta a stipulált összeget; természetesen nem mind kivert bankóczédulában, hanem nagyobb részt paraplékban, tölténytartó-szíjakban és köszörűkövekben, a miket igen könnyű értékesíteni, vagy akár a szinpadon elhasználni.

Ugyanabban az órában Lenczi fráter is hasonló üzletnek fekteté le az alapját Nucskó uramnál. Tőle nem is kérdezték, hogy kinek a nevét választja a hamis aláírásra, úgy diktálták neki Héthy direktor úr nevét a tolla alá. Semmi kétség, hogy Lenczi úrfi ura atyja nem fogja engedni, hogy a fiacskájának a neve a Sedria elé kerüljön s utczát söpörtessenek vele a győri piaczon. Ő is kapott a kölcsön fejében elégséges mennyiségű gubicsot és egy egész katonacsákó-raktárt.

Mikor aztán eljött a lejárat napja, magától értetődik, hogy se Héthy úr, se Lenczi fráter nem jelentette magát a két (kicsi hiján) névrokon Dioscuroknál. Minélfogva azok jelentették magukat ő náluk. De egyik sem akart semmit se tudni a fizetésről. Azok fenyegetőztek, hogy presentálni fogják a docéikat az «illetőknél». «Tessék!»

Ekkor derült aztán ki a pokoli cselszövény.

Mikor Héthy úrnak bemutatta Nucskó úr a Lenczi fráter által az ő nevére hamisított váltót, Héthy úr, nem hogy a suffitákig ugrott volna haragjában, nevének hamis aláirását meglátva, hanem a leghidegebb flegmával mondá: «valóban, ez az én aláírásom».

– Az úr aláírása! förmedt rá Nucskó uram.

– Igen is, az enyim! folytatá Héthy úr. Hiszen csak tetszik rá emlékezni.

Sohase látták egymást.

– Hát az úr elismeri, hogy ez a saját keze irása?

– Nem volnék becsületes ember…

– Gézenguz az úr! Bocsánatot kérek! Az az úr, a ki ezt aláirta az úr helyett! De hát akkor fizet helyette az úr.

– Tessék az executióhoz látni. Itt van tizenkét faggyúgyertya-tartó pléhből, két cachirozott torta, egy partitura a «Garaboncziás diák»-ból, egy eleven mókus kalitkástul. A többi a feleségem nevére van irva.

Csekély változatokkal épen így végezte a dolgát Nucskó úr Lenczi fráternél. Ez is elismerte valódinak a hamis aláirást, s aztán liquidált lefoglalási objectumul egy pár himzett papucsot, meg két fehér egeret. Volt egy gitárja is; hanem azt a törvény, mint az iparüzletéhez szükséges szerszámot az adós számára szent és lefoglalhatatlan tárgynak nyilvánítja.

A közönséges ethika szabályai szerint az ilyen gonosztettnek megérdemlett büntetést kell vala maga után vonni, hanem Lenczi fráter számára extra törvények voltak szentesítve. Ezzel a nevezetes csalafintasággal egyszerre kedvenczévé lett az arany-fiatalságnak, mind a két nemet ide értve. Nem győzte a meghivásokban való válogatást, s az édes levelekkel vánkost tölthetett volna meg, minden föllépését a szinpadon koszorú- és bukét-hullás jutalmazta. Azok között legállhatatosabban visszatérő volt egy rózsaszín szalaggal átkötött dahlia koszorú, melybe nem ritkán egy összehajtogatott czédulka volt eldugva: Juliska aláírással.

Ez a Juliska egy gazdag buzakereskedőnek volt az egyetlen szülöttje; halavány arczú teremtés, égbenéző szemekkel, repülni készülő termettel, mindig ott ült az első zártszéksorban középen, világoskék merinó-ruhában, à la giraffe fésüre tüzött lenszőke hajjal, az ujjai tele gyürűkkel (ekkoriban újjnélküli keztyű volt a divat). Az egész város tudta már, hogy halálosan szerelmes a Lenczi fráterbe. Csak az apa nem tudta még, a derék Pánczélos Pál uram. Természetesen, neki hol a Bánátban, hol Mosonyban, hol Bécsben volt dolga. Ha rájön, hogy Lenczi fráter elbolondította az ő leányát, bizony agyoncsapja mind a kettőt. Nagyon dühös ember. Még a Lenczi frátert nem látta, mert nem szokott komédiába járni soha.

Egy reggel aztán, úgy tíz óra felé, mikor Lenczi fráter épen azon alkudozott magával, hogy vajjon fölkeljen-e az ágyból, s e közben a két lábát föltette a falra, s a hosszú pipát a szájából alálóggatva, gitározott: benyitja rá valaki az ajtót, minden koczogtatás nélkül.

A reggeli látogató öles magas férfi, széles zsákhordó vállakkal, nagy simléderes sipkával a fején, egyébként magyarosan öltözve, öreg ezüstgombos dolmányban, sarkantyús csizmákkal; a kezében egy rezes végű vadkörtefa pálcza, csontfogantyúval, mely gólyafejet ábrázol, minden újján egy pecsétnyomó gyűrű. Kemény, mély ránczokba osztott ábrázat, borostás tokával, kétfelé vágott kegyetlen állal; vastag két nagy szemöldök árnyékozza vérben forgó szemeit, ellenben a nyirott bajusza keskeny vonalat képez az ajkai fölött, úgy, hogy az első tekintetre az ember azt hiszi, hogy nini, ez az úr tévedésből a bajuszát tette fel szemöldöknek, s a szemöldökét bajusznak!

– Ismer az úr engem? No hát én vagyok az a Pánczélos Pál. Az a bizonyos.

– Nagyon örülök. Tessék leülni, kérem.

Egy szék sem volt, a mire leülhetett volna.

– Köszönöm, majd inkább csak tánczolok. Az úr majd muzsikálhat hozzá.

– Mivel szolgálhatok a nemzetes úrnak?

– De majd inkább én szolgálok. Csak tessék fekve maradni ott azon a deresen.

– Halljuk.

– Fujom. Hát azt akarom én az úrnak röviden megmondani, hogy én ismertem az úrnak az uraatyját, aztán meg a nagyatyját, sokszor volt velük dolgom, azok derék becsületes úri emberek voltak; hanem az úr nagyobb imposztor és országos csaló, mint az apja, meg a nagyapja együtt!

Ez a minden logicai rendet nélkülöző mondat (már csak a hibás constructiójánál fogva is) ellenmondást keltett volna fel akárkinél is, de Lenczi fráter nem volt az az «akárki».

E szavakra nyájas örömmel nyujtá oda a kezét a goromba látogatónak.

– Köszönöm, Pánczélos Pál úr! Még így meg nem dicsértek életemben soha, mint a nemzetes úr.

– Micsoda? Hát elértette az úr, hogy én most dicséretére szóltam? Akkor az én emberem az úr. Akkor beszéljünk egymással szépen, barátságosan.

Azzal letette az asztalra a sipkáját és a pálczáját s oda ült Lenczi fráter mellé, az ágya szélére s diskursus közben hol ő pengette a gitárt, hol a másik.

– Ilyen embert keresek én régen, mint az úr. Mert hát az embereket rászedni, megcsalni, lefőzni, megmeszelni, a bolondoknak a szeme szőrét kiszedni: nagyon szép virtus. Magam is szivesen élnék vele, ha értenék hozzá; de hát engem azzal vert meg a sors, hogy nem tudok más lenni, mint becsületes ember; ha mást akarok; mindjárt rajta kapnak. Hazudnám én szivesen, de olyan vörös lesz egyszere a pofám, a mint hozzákezdek, mint a kanpulykáé. Pedig ehhez a mi hivatalunkhoz ez nagyon megkivántatik. Már a Celláriusból azt tanultuk, hogy «imposuit nobis Sempronius mercator», «beadott nekünk Sempronius kalmár». Tehát a kereskedőnek ehhez kell érteni. Az urat a gondviselés ilyen talentummal ruházta fel. Hagyja el a komédiát. Legyen kompanistám. Az úrnak adom a leányomat.

Erre a váratlan fordulatra csakugyan kiesett a hosszúszárú pipa Lenczi fráter szájából.

– Tudok ám én mindent. Régóta látom már, hogy az én georgináimat, a miket magam hoztam Bécsből, hogy pusztítják a legszebb virágjukban. Hát nem ott áll most is egy bukét georgina az úrnak az ablakhídján köcsögben? olyan büdőskőszinű georginája ebben a városban senkinek sincs; mert azt én hoztam Bécsből. No hát! A tagadás nem használ semmit. Dictum factum. Az úr elveszi a leányomat. – Különben leütöm a derekát. Tisztességes ember nem bolondít egy leányt, ha el nem akarja venni. A mióta a Zsani az urat meglátta, az óta egészen el ment az esze. Hát nem bánom, vegye el. Hanem ettől a mostani mesterségétől váljék meg. Mert én nem arra neveltem a leányomat, hogy a mikor a férje bukfenczeket hány, az alatt ő meg tányérozni járjon. Nem! Van más fajtája is a világbolondításnak: az úrnak van talentuma hozzá, válogathat benne. Legyen az úr kereskedő.

Lenczi fráternek nagyon megtetszett ez az eszme.

– Az volna az én legforróbb kivánságom.

– Micsoda? Volna az úrnak valami dunstja a buzakereskedésről? Meg tudja az úr különböztetni a banátusi búzát a székesfehérváritól?

– Nagyobb eszmém van nekem annál. Ha én kereskedő volnék, azon lennék, hogy én lennék az első a hajómmal a bécsi vásáron.

– Hát aztán hogy csinálná el ezt az úr? Több furmányost fogadna fel?

– Egy sem kellene ahhoz. Csinálnék a hajómból gőzhajót.

– Micsodát?

– Olyan hajót, a mit nem lóval vontatnak víz ellenében, hanem gőz hajt.

– Hallottam én már ilyennek hírét, sőt láttam is egyet lepingálva. Eleget is töröm rajta a fejemet, hogyan húzzák fel azt a masinát belül, hogy az, mint a pecsenyeforgató, folyvást forog magától.

– Hát én már olyanon utaztam.

– Igazán?

– Még pedig a tengeren.

– Az antlantikum tengeren? Hát látta a masináját belül?

– Hogy ne láttam volna? Nagyon egyszerű praktika az. A hajó közepén van egy nagy gőzkazán. No tudja az úr, olyan, mint a milyenen pálinkát főznek. Csak látott olyat?

– Hogy ne láttam volna? A feleségemnek is van; azon szokott rózsavizet főzni.

– Hát mikor abban a vizet felforralják, a sebes gőz kifujtat egy hosszu csövön.

– Értem.

– Átellemben meg van egy szélmalom. Olyanforma, mint a kerepelőnek a kelepelője. Csak látott olyat?

– Hogy ne láttam volna? Magam is csináltam gyerekkoromban eleget.

– No hát! a kazánból kilövellő gőz folyvást fújtatja a szelet a keleplőre, az mozgásba hoz egy korongot, az bele kap két fogaskerekűbe, azok elkezdenek forogni, kívül a tengelyen meg ott van a két lapátos kerék, azok belekapaszkodnak a vízbe s tolják előre a hajót.

– Tökéletesen értem. Hát meg tudná az úr nekem egy hajómat ilyen gőzzel járóvá csinálni?

– Nem kell más hozzá, mint egy kolompáros, egy lakatos, meg egy molnár. Ha én lerajzolom nekik a masinát, stante pede utána csinálhatják.

– Ezt meg kell még gondolni. Mert hátha a kazán szétpattan, a hajó az ördögé lesz. No hát csapjon ide a tenyerembe az úr. Lesz vőm és kompanistám. Átadok az úrnak egy hajót, a mi Szentágota névre van keresztelve. Hatezer mérő tiszta búza van rajta: Bécsnek indúl; az lesz a leányomnak a móringja. Az úrra bizom az eladását. Majd meglátom az első próbából, hogy milyen kereskedő lesz a fiam uramból. Később majd azután beszéljünk a gőzös hajóról is. Ma pedig eljöjjön hozzánk vacsorára. Ebédre nem hivhatom, mert egész nap schiftöltetek s annál magamnak ott kell lennem. Az úr is ott legyen mindig, a mikor schiftöltet.

– Mindig ott leszek atyámuram.

S ezzel mint apa és fiu váltak el egymástól.

A többit aztán magától is kitalálhatja a tisztelt olvasó. Lenczi fráter a lakodalom estélyén megszökött a menyasszonyától, felvágtatott Bécsbe gyors parasztokkal, ott eladta a moringul kapott tölgyfahajót búzástól együtt, a hogy vették s addig ki sem mozdult Bécsből, a míg a pénzt mind el nem verte. Akkor aztán csakugyan komolyan kellett arról gondolkoznia, hogy életpályát válaszszon magának. Meg is találta, a mi legjobban illett a természetéhez, Skalápcza úr szárnyai alatt.

Ez a Skalápcza úr vidéki szinigazgató volt, abból a fajtából, a melyet falusinak neveznek. Mindig falun, városban soha sem. Mentül rongyosabb a gárderób, annál nagyobb a művészet. Orchestrum a guitár. Mikor a Csikósban előjön Bandi a hős bojtár, árvaleányhaj a kalapja mellett, czifra szűr a vállán, ott van a guitár a nyakában, úgy énekli: «ezt a kerek erdőt járom én!»

Ezzel a móddal elbujdokolhatott Lenczi fráter szerteszét az országban, hogy a haragos apósa rá ne találhasson. Hiába currentáltatta a búzakereskedő; minden vármegyében más neve volt annak.

Végre azonban Skalápcza director uron is megesett a fátum. Megbukott, kridába került. Ez nem lett volna baj, csak olyan faluban ne tette volna, a hol épen friss szolgabiró székelt, a ki tapasztalatlan fiatal ember létére azt a tévhitet ápolta, hogy ő neki a keze ügyébe került pert azonnal el kell intézni. A boldogtalan! rövid kézből összehivta a hitelezőket, se tömeggondnokot, se perügyelőt nem nevezett ki, se terminust nem tüzőtt ki, se Közlönybe nem hirdetményezett, se nem fasciculált, hanem lefoglalta a csődtömeget s szétosztotta a hitelezők között; a korcsmáros kapta a decoratiókat (ez jó lesz annak az ivószobáját feldiszíteni), a szinészeknek pedig átszolgáltatta a garderobot, ki nem fizetett gázsik fejében. – Lenczi fráternek jutott a zsarnoki kegyetlenségű Abdurrahman pasának a kaftánja, turbánja és salavárija, a ki Szapáry Pétert eke elé szokta fogatni.

Most ő ezzel mit csináljon? – Keresetmódot csinál belőle. Uj, még eddig fel nem fedezett életmódot; legalább itt Magyarországon még eddig nem ismertet. Felvette magára a török pasai jelmezt s kiegészítve egy hosszú vándorbottal, meg egy ivó kobakkal, neki indult vele az országútnak. Beállt török dervisnek, a ki távol Mesopotámiából jön fel Budára, az ott porladozó török szent «Gül Baba» sírjához elzarándokolni.

Tudva van, hogy a törökkel a magyarok nagyon szimpathiáznak, s a zarándok előtt minden ház ajtaja vendégszeretetre nyílik meg.

«La illah, il allah! Mohamed rázul Allah! Gül Baba szelámlik, Cselebim baksis!»

Ezzel a szép üdvözlettel köszönté a házi gazdát. Gül Babát pedig mindenki ismeri. Egyszerre megérték, hogy ez egy török dervis, a ki a Gül Baba sírjához zarándokol, leültették az asztalhoz, s jóltartották. Hiába beszéltek hozzá, mert ő csak a hosszú nagy olvasó szemeit morzsolgatta egymás után, áhitatosan emlegetve Alláht és Mohammedet.

Ezzel a furfanggal szerencsésen keresztül imádkozta magát a bánságon meg a kunságon, hanem mikor Akasztóra ért (még a neve is ominósus!), ott majd hogy bele nem törött a kése. Biró úram házánál ugyan jól fogadták, megmarasztották török szokás szerint, még lábvizet is hoztak neki, hanem az oda érkező rektor hitetlen Tamás volt; ez azt állította, hogy ha török volna, hosszabb szakállának kellene lenni. Az persze nem nőhetett meg olyan hirtelen. Hátha valami muszka kém. – Végére kell ennek járni! Lakik itt a helységben egy igazi valóságos negyvennyolczas honvédtiszt, a ki odakint járt Törökországban; meglakta Kiutahiát is: azt kell idehívni; majd kikérdezi az; mert az tud törökül.

Előkeresték valahonnan vitézlő Kalákás Sámuel úramat, a ki eleinte nagyon vonakodott e vállalattól, mert ő már igen régen volt Törökországban, nem is igen emlékezik már minden szóra, de csak addig biztatták, míg egy kis jó bor, meg a dohányzacskójának degezzé töltése igérete mellett ráállt, hogy kivallatja a zarándok dervist. Ő is remélte, hogy muszka kémet fog el benne.

A mint azonban meglátta Lenczi frátert, ki az ő «szelim aleikum» üdvözlésére a bal tenyerét a homlokára, a jobbat a mellére tevé, mindjárt kimondta rá, hogy bizony igazi török dervis ez; mert valósággal így köszönnek a törökök.

– Hát kérdezze meg a jámbortól, hogy honnan jön mostanság? kivánta megtudni a biró uram.

A tamáskodó rektor a fél lábát feltéve a székre, kritikusi szemmel őrzé a zarándok arczmozdulatait, míg a háziasszony a két hajadon leányával együtt az ablakmélyedésből figyelt reája, a legkisebb magzat pedig bátran a térdére könyökölt s a kulacsának a dugóját próbálta kisrófolgatni.

Kalákás Sámuel elébb rágyujtott a pipára az asztalon égő gyertyánál, mert össze kell az embernek elébb szedni a fejében a szavakat, aztán így szólt, méltóságos hangon:

– Hát, effendim, dzsehangir isfahan dolma bagdzse, mohabbétir?

Lenczi fráter hasonló komoly ábrázattal felelt rá, kevés vártatással:

– Kandahár bujukdére atmeidán kazanlik bokhara Sahara Mekka.

Kalákás uram magyarázá a mondatot.

– Ugyan helyesen ejti ki, hogy most jön a Sahara pusztán keresztül, Mekkából, a nagy karavánnal: három hétig utaztak, majd meghaltak szomjan, a tevéiket mind levágták, azokat «itták» meg.

– Ejnye; de rövid szavakkal mondá el. S valyontén hol vagyon az ő hazája?

Kalákás uram megkérdezé azt szépen.

– Topinambúr csiflik Kapudán basa topcsider kaikdzsi bosztandzsi ulema?

Az ájtatos dervis felvette a földről a levetett papucsát s megcsókolta a talpát. Így tesz az igazi ozmanli, mikor a hazájáról kérdezősködnek, s aztán beszélt mély torokhangon.

– Jildiz kioszk medresz kadunkiet khuda karagüz nizám iftikhár baltadzsi muezzim gökksü csirágán kizláraga joldás.

Kalákás uram nagy füstfelleget fújt a makrapipából s onnan tolmácsolá rendén.

– Szörnyű messzeségről jött, a hol a szentjánoskenyér terem; a szerviánok országából, a kutyafejű tatárok szomszédságából: a mi olyan közel van már a naphoz, hogy az emberek, ha folyvást jeget nem ennének, mind megsülnének tőle.

A rektor azt szerette volna tudni, hogy honnan veszik a jeget, ha olyan közel vannak a naphoz?

Kalákás úr azt is kérdésbe tette.

– Pehlivan gházi offerum defterdár ilhámi izoglán keremet vakúf nakara nargileh muezzim?

A dervis e szókra a két tenyerét a térdeihez csapta, a mi a törököknél a csodálkozás kifejezése.

– Allah akbár! gyaúr köpek domusz hedzsira alkorán alsiráth iráde thuhared abdeszstan hattiseriff dzsindzsi.

Kalákás uram sokáig nevetett, a míg ezt lefordította magyarra:

– A dervis azt mondta, hogy ha a nap közel van, hát a hold is közel van, s azt már csak minden ember tudja, hogy a jégeső a holdból szakad alá.

E közben a nagy csodára még többen érkezének; a patikárus, a borbély, a materialista, a nótárius, a lódoktor s mindnyájan intézének kérdéseket a tolmács által a jámbor török zarándokhoz.

Az egyik arra volt kiváncsi, hogy szabad-e már a törököknek a borfélét meginni? a mi török nyelven eképen hangzott:

– Afferum fermán alkorán szúra ozmanli tepelenti sorbet?

Mire a dervis a szája elé tartva a markát, a mi a törököknél az ivást jelenté, e szókkal ada választ:

– Derebég szadakát offát millei szaffai, Allah buffai chrestinái padisáh csok jah sa:

– Igenis szabad, de csak úgy, ha a kérdező is iszik vele együtt, még pedig a szultán egészségére.

Erre azután Kalákás uram megbizatott, hogy az áldomásváltást teljesítse, a hozzávaló fáin idei karczossal.

– Pejnir! – Teszkere! Hodzsa. Bülbül! – Bogcsa tütün! (Mondogaták egymásnak felváltva pohárkoczintásnál.)

Hát ez mi volt?

Ezt csak mi ketten értjük.

Biróné asszonyom azonban azt szerette volna megtudni, hogy vannak-e a dervisnek feleségei otthon és hányan? A válasz elől azonban kiküldte a leányait, hogy azok ne hallják, csak a kulcslyukon át hallgassák.

Kalákás uram tehát csak úgy a tenyere mögül suttogva kérdezé:

– Bairám odaliszk hárem feredzse kadina aszszeki valide szerály?

A dervis megcsóválta a fejét, a mi törökül igenlést jelent, s komoran mormogá a diskrét választ:

– Sekerbuli, Sekerpára, Zoraide, Leila, Zuleika, Fatime, Atahualpa.

– Van neki hét!

– Ohó! kiáltá közbe a rektor. Svihákság van a dologban. Az az Atahualpa egy mexikói császárnak a neve.

Erre aztán Kalákás uram megharagudott.

– No ha jobban tudja rektram, hát beszéljen vele maga törökül.

– Beszélek is! Azzal kivett a zsebéből egy krajczárt s odatartá a zarándok elé: «mi ez?»

– Oszpora.

– No ez az. – Hát ez micsoda? mutatott neki egy piczulát.

– Piaszter.

– Igazán az.

– Hát ezt hogy hivják törökül? (mutatván egy papiros florest.)

– Kajmesz. (Richtig!)

– Oda kell neki adni! oda kell neki adni! kiabálta az egész társaság.

– Hát ezt hogy hívják? kérdezé a materialista, egy tízforintos bankót tartva az orra elé.

– «Bim!» felelt rá a dervis.

– Isten ucscse igaz! hüledezett a szatócs. Ezer krajczár!

– Oda kell neki adni, rivalltak rá valamennyien, s kifacsarták a kezéből a kegyes adományt a szegény török számára.

– Hát magam mi vagyok? volt kiváncsi megtudni a szatócs.

– Mameluk.

Ez meg annyira igaz volt, hogy senkinek semmi kétsége se lehetett többé az iránt, hogy a legvalódibb tőrülmetszett dervissel van szerencséje együtt mártogatni a tálba. Végül nemzeti collectát szedtek össze neki, s biró uram kisérő levelet irt a számára, pecsétet is ütött arra, melyben a hazai helységek becsületes előljáróinak lelkesen pártfogásukba ajánlja a derék Ali Csavaroglu Mehemeth bey hodzsát, a sztambuli Sheik ul Izlám küldöttjét, a kinek fogadása tartja: gyalog a szent Gül Baba sírjához elzarándokolni.

Mikor Lenczi fráter kívül volt a kapun, utána loholt Kalákás honpolgár s megfogta a kaftánja lebernyegét.

– Ugyan te édes öcsém, honnan a pokolból szedted össze azt a sok bolond török szót?

Lenczi fráter e szóra kiesett a szerepéből.

– Hát csak onnan, a hol urambátyám szedte.

– Nem osztanád meg velem a kapott baksist?

Erre ismét bele talált a szerepébe.

– La illah, il Allah, Mohamed razul Allah.

S rögtön nem értett többé magyarul.

De egész odyszszeát lehetne össze irni Lenczi fráter életének lefolyásából, ha valaki nyomról-nyomra utána járna, minden helyet fölkeresve, a hol ez az eltévedt lángész megfordult.

A szabadságharcz alatt guerillavezér volt, végefelé felavandzsirozott szalmakomiszárusnak.

Aztán beállt emigránsnak, bejárta Törökországot, Angliát, volt tábori markotányos, törzsorvos és nyelvmester. – Járt egyszer négy lovas hintón, másszor felemás rongyos csizmában.

Megint hazakerült politikai emigránsnak, kétszer elfogták, kétszer megis szökött; s e jogon megállapítá a sorsát mint martyr, a kinek minden hazafi adósa ebéddel, vacsorával és fekhelylyel, a kihez beállít. Üldözött hazafi volt egész az új szabadság kiütéseig.

Ez azonban egészen semmivé tette a hivatalát. Más életmód után kellett látni. Divatba jött a «hazafiság és nemzetiség». – Most virágzott a buzája a «nemzet napszámosainak». – Szinésztruppot toborzott össze; maga írt hazafias szellemtől ragyogó darabokat, a mikben Bem, Klapka, Petőfi declamáltak és ágyukat sütögettek. Óriási lelkesedést költött országszerte. Mindenütt tárt karokkal fogadták. Ez volt életének legfényesebb korszaka. A mit fel is használt arra, hogy háromszor vagy négyszer megházasodjék. Az sem tarthat örökké. Mikor aztán bekövetkezett a provisorium, egyszerre vége lett az aranjueczi szép napoknak. A császári komiszárusok nem ismertek irgalmat a Thália papjai iránt. Censura alá vették a darabjaikat. Lenczi fráter hősdrámái be lettek tiltva. Ő azért azokat mégis csak adatta. Egyszer aztán a komiszárus nyakon fogta, becsukatta. Azzal fenyegette, hogy elküldi Josefstadtba. Azonban mikor megtudta, hogy Lenczi fráter előkelő származású nemes család ivadéka, más húrokat kezdett el pengetni. Megkinálta szolgabirósággal. Akkoriban úgy fogták azt kötéllel. Nem lesz egyéb dolga, mint adót exequálni katonai karhatalommal. Hisz ez nagyon kellemes hivatal! Lenczi fráter felcsapott és elfogadta a kineveztetést. Aztán elment adót exequálni a cserepárokkal. S olyan ügyesen vitte a dolgát, hogy a saját viczispánját is megadóexequálta; bekvártélyozva magát a falusi kastélyába hatvanad magával. Ezért a félreértésért aztán menten el is csapták a hivatalából.

Ezzel a diversióval azonban alaposan elrontotta a renomméeját. A régi jó ismerősök, a kemény hazafiak bezárták előtte az ajtajukat; ha valahol bevetődött egy vendéglőbe, nem úgy, mint hajdan: «gyere ide Lenczi fráter! szorítunk számodra helyet!» – s aztán «igyál bort, nem vizet! lesz a ki megfizet!» de bizony, ha leült egy asztalhoz, minden vendég felkelt onnan, s otthagyták magára – az apostatát!

Nem maradt más hátra, mint ismét nyakába venni a gitárt és sorba járni falut, várost, a hol még senki sem ismeri. – De ezért nem látta őt búsulni senki.

Egy magában járt; soha sem volt szerződtetve, csak vendégszerepelt. Ha megszorult, a szemfényvesztés mesterségét is elővette. Egy párszor megis halt, collectát csináltatva a temetési költségeire a mindig kész adakozó szinészek közt.

Legutoljára itt találkoztam vele a fővárosban.

Magyar nemzeti ruhában járt, sarkantyús csizmában, darutollas süveg a fején. Épen olyan délczeg magatartása volt, mint ezelőtt, ne is mondjuk hány esztendővel.

– Hol jársz itten Lenczi, a hol a madár se jár?

– Segítek a francziáknak győzedelmeskedni.

(Ez történt 1870-ben, a nagy franczia-német háború idején.)

– Talán bizony szabad csapatot toborzasz össze?

– «Höher Péter!» A Marseillaiset énekelem az orpheumban. Öt forintot kapok érte minden este. Meg egy portio «Gollascht mit Gurkensalat». – A publikum lelkesül, én pedig testesülök tőle. Gyere el egy este, hallgasd meg. Meglátod, hogy verjük szét sörös üvegekkel az egész német ármádiát, mikor én nekieresztem, hogy «Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»

Megigértem neki, hogy majd valamelyik nap hozzájárulok magam is a kiadáshoz. Még ugy sem voltam az orpheumban eddig.

Ez a valamelyik nap azonban nem következett el.

Nem csak azért, hogy Napoleont elfogták, hanem egészen más sajátságos körülmény miatt.

Lenczi fráter Marseillaise-e szokott az orpheumban a pièce de resistance lenni, a mit legutoljára hagynak. Már pedig azt kivánni egy művésztől, hogy étlen-szomjan végig várja, míg a többi kollégái és kolléganői virginálnak, kankánolnak, levegőben bukfenczeznek, tudós malaczokat abriktolnak, határos volna a lehetetlenséggel. «Csak egy halbszájtli» ez volt a jelszó. A programm végeig természetesen megtelt az asztal félmesszelyesekkel, üvegekkel.

De azért nem volt semmi baj.

A szinpad közepén volt egy nagy szálfa felállítva, «a szabadság fája». (Az akrobaták előadásánál ugyanaz a mászókaró.) Lenczi fráter, mikor rákerült a sor, ehhez a fához támasztotta a hátát, s e biztos positióból harsogtatta el azt a hatalmas nagyszerű csatadalt, a mi valóban képes még annak a vérét is felforralni, a ki egy szót sem ért a szövegéből. A közönség háromszor szokta azt elénekeltetni, s utoljára minden vendég együtt énekli a nótát.

Esős idő volt, a szokottnál is nagyobb hőség a teremben. Az esti lapok kebellázító hireket közöltek. A publikum türelmetlen volt már s alig akarta végig nézni a kaucsukember nyavalygásait: «a Marseillaiseit! a Marseillaiset!» kiabálta a tűzvérű fiatalság.

Lenczi fráter odaállt a fához s neki veté a hátát. Belekapott gitárja húrjaiba s elverte az első akkordokat.

Akkor aztán rázendíté azzal a hatalmas mély hangjával, mely még most sem vesztett el semmit a csengéséből.

«Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»

Itt egyszerre félbeszakadt a dal.

Lenczi fráter kezei nem verték az akkordokat többé.

A szája nyitva volt, de hangot nem adott; az a két tündöklő fehér fogsor hiánytalanul ragyogott elő, karikára felnyilt szemei a csillárba bámultak. Nevetni látszott, de ez a nevetés valami kisértetes volt.

A szinfalak közül sugták neki a következő sort; azt hitték, hogy elfeledte. Nem hallá azt. A türelmetlen közönségből felkiáltottak hozzá: «Ne vigyorogj Lenczi fráter, hanem fujadd tovább: «l’ètandard sanglant de tyran…» De biz azt csak nem mondta tovább Lenczi fráter; csak állt ott felnyitott szájjal, bámuló szemekkel, és nevetett.

Végre oda lépett hozzá a rendező, hogy kivezesse. A mint megfogta a karját, Lenczi fráter egyszerre végig esett a szinpadon, homlokával megütve a padlót, az összetört lant húrjai utolsót zendültek. Meg volt halva.

Így tréfálta meg a világot, még akkor is, a mikor végkép megvált tőle.

A szinházak tagjai ezúttal utoljára csináltak a temetési költségeire collectát, s most már valósággal eltemették.

Kár volt érte, szegény Lenczi fráterért! Az idén milyen jó képviselőjelölt vált volna belőle!