I.

Előre bocsátom, hogy ez nem valami költött mese; mert ha az volna, vakmerőnek kellene neveznünk azt a képzeletet, a mely ilyenre vetemedett; hanem valóságos igaz történet, melynek krónikai vázlata kéziratban megtalálható, zsombori evangelikus lelkész Rozsondai László úrnál, Orbán Balázs tudós történetirónk bizonysága szerint; – az akkori korszak rajzolásához való adatok is a valóságból vannak véve, a leghitelesebb kútfők nyomán; – és így minden kételkedés nélkül olvashatja azt mindenki s ha némely eseményt rendkívülinek fog benne találni, magyarázza meg neki azt a rendkívüli idők szelleme.

Az erdélyi «királyföld» határán egy gúlaalaku hegy tetején áll Zsombor vára; a minek a hovatartozása felett örök időktől fogva sok vita volt. A szászok azt vitatták, hogy ő hozzájuk tartozik, mint Kőhalomszék határvára, a székelyek szintén magukénak állították; a vár maga is hol ide, hol amoda költözött, a szerint a mint a vár birtokosa az erdélyi vajdával jó barátságban, vagy ellenségeskedésben élt, de egyszer megtörtént vele az a csoda, hogy még a szászszéknek a fővárát is elhozta magával a székely földre: Kőhalom várát, a mit ők «Reps»-nek neveznek, a rómaiak pedig hajdan «Romadivum-nak» hittak. Hogy ez mint történhetett meg, az ebben a mi történetünkben érthetővé lesz téve.

Zsombor várát a tizenharmadik század második tizedében Lebée László székely gróf birta. A székelyeknél ugyan csak «primor»-oknak hitták az előkelő várurakat; hanem Lebée László aként jutott a grófságához, hogy ő is egyike volt annak a száz székely testőrnek, a kik Visegrádon a király mellett voltak, s Gertrud királyné idejében jó dali tánczos volt: akkor kapta ezt a czímet, több más korabeli leventékkel együtt. Gertrud királyné siralmas esete után aztán hazajött Lebée László is Erdélybe, itt megházasodott, elvette Homoród-Szent-Mártonról a gazdag Tompa Márton leányát, a kivel sok világi kincset kapott; de minden kincsnél és vagyonnál drágábbat e megbecsülhetetlen jó nőnek szivében, a kinek történetéhez hasonlót nem egyhamar hall az ember. A nőt Máriának hitták: árva leány volt, apja anyja korán elhalt, az öcscsét is, Annát odavette magához a férje a várába, a hol mindenben bősége volt.

Már több mint két esztendeje volt férjnél Mária, és az ég még mindig nem áldotta meg gyermekkel, a mi nagyon búsította. Megkisértett mindent, a mihez az ilyen gyász esetén tisztességes nők folyamodni szoktak; (mert valóban épen olyan gyász az, mikor valaki, a kit nagyon szeretnének, nem születik, mint mikor valaki, a kit nagyon szeretnek, meghal.) Szent fogadásokat tett, elment bucsura gyalog a csodatevő Boldogasszony képhez, arany klenodiumokat tett le az oltárra, sőt saját kezével himzett egy oltárszőnyeget a szűz anya képével, de az mind nem használt; már a javasasszonyokhoz is folyamodott, s ámbár annyira nem hagyta rábeszéltetni magát, hogy bájitallal, kenőcsökkel tegyen kisérletet, a miket tilt a jó erkölcs; de az ártatlanabb babonákat nem hagyta megkisértetlen, a mik arra vannak kigondolva, hogy a nő mi módon nyerje meg a maga urának igaz szeretetét. Hogy ennek annyiféle babonája van, az mind csak azt bizonyítja, hogy mi sokat kellett a szegény nőknek szenvedniök világteremtése óta ebben a nagy dologban!

A szegény úrasszony e közben azzal áltatta a szivét, hogy ha valami várbeli asszonyának volt kis gyermeke, azt vette magához, hogy legyen a kit gyügyögtessen, a kinek a gagyogását hallja, s a kit utána hordjanak, hogy azt hihesse valaki, az övé.

Egyszer aztán egy vajákos asszony azt mondta neki, hogy «végy magadnak tükröt» – mivelhogy abban az időben a székely asszonyok nem használtak tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az asszonyembernek a saját orczáját: mert a míg szép, addig csak hivalkodóvá teszi a tükörbe tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a szépségét veszteni, akkor meg csak bánatot okoz neki. Azért jobb azt nem hozni a házba. Mária most aztán kérte az urát, hogy hozasson neki egy tükröt, a mit az szivesen meg is tett. A tükör aztán azt mondta neki: «szép vagy! szép vagy! de még sem olyan szép, mint az öcséd, a szép Anna.» – De még ebből nem értett semmit.

Végre elmondta a lelki fájdalmát a gyontató atyának, hogy talán valami bűneért látogatja ekép az Isten.

A gyóntató atya bölcs férfiú volt s azt a tanácsot adta Máriának, hogy «add férjhez öcsédet, Annát.»

És Mária még ebből sem értette meg a titkot, a minek a sejtelméhez hiányzott a lelkéből minden fogalom.

De azért szentirásnak vette a gyóntató atya tanácsát s rajta volt, hogy az öcscsét, Annát minél elébb konty alá kerítse. Ne mondja aztán a tükör, hogy «van náladnál szebb is a háznál.»

Nem is kelle pedig messze menni az alkalmas vőlegény keresésével. Ott volt a szomszéd Kőhalom ura, gróf Henning Brüniszkáld lovag, a ki gyakran átjárt Zsombor várba, s sólymot, agarat hordott ajándékba Anna leányasszonynak, jó indulata jeléül. Az nem is titkolta, hogy Annát szeretné elvenni: csak neki adnák. S a szász gróf szép deli levente volt, sürű, világosszőke hajjal, nagy, őszinte, szép kék szemekkel, piros, derült arczával, s bajvivó termetével. Vitézi tornában is tört már lándzsát Anna tiszteletére s az ő szalagját viselte a kalapja mellett. És a mellett olyan jó fiú volt, mint egy falat kenyér: mindenre készen állt, a mit csak kivántak tőle; ha azt mondták neki, hogy ugrasson be lóháton a jégzajos folyóba, megtette s ha azt mondták neki, hogy üljön le a porba a kis gyerekekkel pitykövet játszani, hát azt is megtette. Pedig sok ilyen próbát ki kellett neki állani az ő jó barátjától, Lebée Lászlótól, a kivel együtt gárdistáskodtak Visegrádon, az udvarnál. Mikor megkérte tőle Anna kezét, azt mondta neki Lebée László: «elébb tanulj meg magyarul, ha egy év alatt megtanulsz: neked adom.» Az udvarnál nem tanulhatta azt meg Brüniszkáld, hanem lement a faluba s ott megtanult magyarul két hónap alatt. Akkor megint azt mondta neki Lebée László: «hja, édes játom, te idegen vagy, s székely leányt idegenhez nem adunk; mert a mi törvényünk az, hogy az idegennel nősült székely nő minden vagyonát elveszti. Ha az Annát el akarod venni, elébb légy székelylyé.»

Brüniszkáld még erre is ráállt. Pedig az nem ment országbontás nélkül. Neki elébb ki kellett jelentenie, hogy a maga várával, Kőhalommal átlép a székely Udvarhelyszék területébe. E miatt az egész szászság majd megölte; a szebeni szász gróf égre-földre protestált az átszökés ellen: fenyegette, hogy ostromot visz rá; de Brüniszkáld azzal mind nem törődött: olyan jó fiú volt, minden boszuságot eltürt, még is beállt székelynek, s behagyta a szőke haját fonni három üstökbe, gyöngyös szalagok közé, a hogy akkor a székelyek viselték.

Ennél erősebb próbára csakugyan nem lehetett már állítani a derék szász ifjút, annálfogva nem maradt hátra más Lebée Lászlónak, minthogy kitüzze a menyegző napját, a mikor aztán csakugyan oda kell adni az Annát a derék Brüniszkáldnak.

És ennek a napnak úgy örült előre – nem a menyasszony, – hanem a nénje Mária. Valami szent sugallat azt mondá neki, hogy ettől a naptól kezdve majd ő tökéletes boldog nő fog lenni aztán.

De nagy teketoriával jár ám az ilyen székely lakodalom; annyiféle ürügye van a huzás-halasztásnak, hogy nagy csoda, ha a szerető szivek meg nem unják a várakozást.

Nyolcz nappal elébb megtartják a «Siratót». Azon az egybekelendők minden férfi és nő gyermekkori pajtásának össze kell gyűlni s a társaságukból kiváló párt vigan elsiratni. Ezután jön az eljegyzés.

Azután jön a hivatalos leánykérés: egész segédszemélyzettel, násznagyokkal, vőfényekkel, nagy nyoszolyókkal, kis nyoszolyókkal. A leányos ház ura nem akar semmit tudni az egész eljegyzésről: soha hírét sem hallotta a kérő leventének; utoljára bottal kergeti ki valamennyit. Akkor maga jön vissza a násznépével a vőlegény s erőszakkal töri be az ajtót s követeli a menyaszonyát, különben kárt tesz a házban! Arra aztán előhoznak neki egy sánta, pupos vén banyát; itt van hát a mátkája, vigye el: sorba hordják a világ minden rútját eléje, hogy válogasson belőlük, míg végre nagy nehezen előteremtik az igazi szerelmesét. De akkor meg agyon faggatják bolondnál bolondabb kérdésekkel; a mikre magától kell neki kitalálni a feleletet, addig nem kapja meg a leány kezét. Ha annak vége van, következik a moringolás: a kelengye adása, vevése: kegyetlen szerződéseknek csomóra kötése. Még aztán egy csuprot le kell lőni nyillal egy magas szálfa hegyéről, addig nem lehet menni az esküvőre; aztán következik egy hosszú lakoma, a minek vége várhatatlan ételfogásaihoz a vőfények verseket mondanak. Asztalbontás után meg a végtelen táncz: a miben a menyasszonynak sorban kell egyet lejteni a násznép valamennyi férfiával, öregéval, ifjával. A vőlegény maga is szeretne már hozzá jutni, hogy egyet tánczolhasson vele; de mindig elkapja más az orra elől, s addig ki nem adja, míg váltságot nem fizet érte. – Végre egyszer aztán széttaszítja két öklével Brüniszkáld az utját álló sokaságot s megragadja kezénél fogva a szép menyasszonyát, át is öleli a derekát s azt kiáltja: «no most már mégis csak az enyém vagy!» S aztán int a czifra selyemkendővel a hegedüsnek és trombitásoknak, hogy most már az ő nótáját huzzák: a vőlegény tánczát.

Rázendítik szépen. Brüniszkáld délczegen lejti a dali tánczot, bájos szép aráját kezénél vezetve. «Bizony szép egy pár ez!» mondogatja fenszóval minden ember. De összeillenek! – Mária szemében is ragyognak könnyek. Az öcscse boldogságán örül, de talán a magáén is.

Ekkor, midőn legjavában lejtik a vőlegénytánczot, kivül a tornáczról belebődül a vidám zenébe valami bus kürthang; az ajtó felnyilik s belép rajta, feltett tollas süveggel a fején, mellén az ország czimerével, egy pánczélos alak, a kinek az orczája rémületet gerjeszt marczona tekintetével; de még szörnyűbb az arczánál az, a mit a kezében magasra emel: egy vértől csepegő pallos.

A zene elnémul, a vigság megszünik; a palloshordó alak megáll a tánczterem közepén s sok kiabálástól félig berekedt hangon így rivall:

– A király nevében! Vitézlő székelyek, primórok és lófők! Én, az ország pristáldja, felhivlak titeket, hogy azonnal lóra, fegyverre kapjatok, hadseregbe gyüljetek, a «vitéz sereg» azonnal táborba szálljon, a «gyönge sereg» hirmondásra készen álljon, a «tehetetlen sereg» a várakba felvonuljon. A véres karddal hivlak a király nevében ősi szokás szerint, én az ország pristáldja. Teljesüljön a törvény!»

Azzal megfordult a sarkán a czímeres alak, s a mily merev ünnepélyességgel jött, olyannal távozott a teremből.

Tudnunk kell mindenek előtt, hogy a székelyeknek kemény törvényük volt arra, hogy mikor a király körülhordatja a véres kardot, akkor minden felnőtt férfiúnak lóra fegyverre kell kapni és menni az ellenség elé s egy egész hónapra való eleséget vinni magával. Nagy csoda, hogy egy betörő ellenség tovább tartson, mint holdujságtól holdfogytáig, ha folyvást kopogtatja a fejét a székely a buzogánynyal. Ez tehát igen jó törvény volt. – Egyéb adót úgy sem fizetett a székely. Csak olyankor, ha a királynak fia született, billogoztatott el minden kapu birtokosa egy ökröt a királyfi számára. Bárcsak több ökröt billogoztak volna el!

A jó Brüniszkáld tehát ráhagyta magát beszéltetni, hogy a menyegzője kettőbe szakadtával, egyedül, menyasszony nélkül baktasson haza a várába s összegyüjtve a zászlója alá valamennyi harczosait, levonuljon a székelyek táborába, a kik mind Aranyos széken az Aranyos víz rónáin gyültek össze táborokba: mintha onnan várnának valami ellenséget.

Otthon maradt atyafiai, a szászok, ki is csufolták jól: «Látod! úgy kell neked! Minek csaptál fel székelynek? Most nem kellene táborba szállnod.»

Mikor aztán már nagyon sokan gyülekeztek össze a táborban, egyszer csak jön nagy énekszóval onnan a Királyhágó felől egy bucsujáró sereg feléjük. Csupa zarándok volt az, hosszú keresztvégű botokkal a kezében, a palástján, meg a kalapja mellett csigahéjakkal, a mellükön pedig kereszttel. Előttük lovagolt egy veres barát, szamárháton, szentképes zászlóval a kezében. Volt abban a zarándok seregben mindenféle nemzetbeli szerzet: még olyanok is, a kiknek soha hirét sem hallották a két magyar hazában azok, mind deák zsolozsmákat énekeltek.

Mikor odaérkeztek a tábor közé, a vezérlő szerzetes leszállt a lováról s azt kérdezte, hogy kik ennek a seregnek a vezérei. Épen Brüniszkáld lovagtól kérdezte: annak volt a legfényesebb vértezete.

– Hát ki volna más, mint én, meg a süvem, vitéz Lebée László itten.

A szerzetes erre megölelte, megcsókolta Brüniszkáldot, a mi annak sehogy sem volt kedves, mert olyan szaga volt, mint mikor a penész, meg a hagyma összeházasodik. Hanem hát ez csak azt bizonyítja, hogy a jámbor zarándok vezér többet lakott földalatti odukban, mint a fényes palotákban, s élelmét nem a nagyurak fényes asztaláról, hanem a mezőkről szedegette.

A barát aztán azt mondta Brüniszkáldnak, hogy térdeljen le, hadd áldja meg.

– Biz én nem térdelek! Ha megakarsz áldani, ágaskodj fel.

Hanem a süve, a Lebée László, az letérdelt a barát előtt, azt meg is áldta az; azután a dolmányára rátüzött neki egy keresztet veres posztóból. Brüniszkáldnak is akart, de az azt kérdezte elébb, hogy mire való az?

A barát valami olyan nyelvet beszélt, a mi magyarból, németből és olaszból volt keverve: így aztán megértette Brüniszkáld, hogy ha ő azt a szent jelvényt a köpenyére feltüzeti, akkor ő neki minden eddig elkövetett és még ezután elkövetendő bünei teljesen meg lesznek bocsátva.

– Hát tudod, monda Brüniszkáld, én még eddig nagyon kevés bünt követtem el; hanem ezután szándékozom nagyon sokat elkövetni; de hát te ki vagy? miféle szerzet? hogy ha az adósságomat valaha szememre vetik, azt mondhassam, hogy te elengedted?

– Az én nevem Zenobius. Vagyok pedig a ti vezetőtök a túlvilágon a szentek paradicsomába, ezen a világon pedig a szent földre.

– Hát oda ugyan nekem nem kell semmi vezetés, mondá Brüniszkáld; mert most is rajta állok. Ez nekem a szent föld, a hazám.

Ez a mondás nagyon tetszett a székely hadnagyoknak, kik a két vezér körül gyülekeztek; de annál kevesbbé Zenobiusnak.

– No azt pedig el kell hagynod; és elindulnod minden hadaiddal együtt az igazi szent földre, Palaestinába.

– Van eszemben odafáradni! Otthon hagytam egy félig feleségül vett menyasszonyt, a kivel még jól meg sem ismerkedtem.

– Már pedig otthon kell hagynod a legkedvesebbedet. is. Endre király Spalatóban vár reátok, a hol veletek együtt hajóra fog szállni.

– Hát Endre királyt mi lelte, hogy Palaestináig meg sem akar állni.

– Szent fogadása készti. Megfogadta boldogult atyjának a halálos ágyán, hogy elmegy a hitetlenek ellen harczolni.

– Hej de régen volt az! Azóta vissza is jöhetett volna! Csak most ér rá, hogy a fogadását beváltsa! Könnyű neki! Mikor Halicsban járt hadat viselni, az alatt a magyarok megölték a feleségét; Isten nyugtassa meg; kegyetlen egy asszony volt. Most újra megházasodott, elvett egy vén hárpiát onnan Thüringiából: már most azt hiszi, hogy ha elmegy, attól is megszabadítják a magyarok. De én nekem csinos takaros kis feleségem van, a kit nem hagyhatok itthon nádorispánra. – Ha fogadta Endre király az apjának, hogy elmegy szerecsent ölni; hát csak menjen, én nem tartóztatom, – én nem fogadtam az apámnak semmit; én itthon maradok.

– Istentelen pogány beszéd! kiálta fel elszörnyedve Zenobius.

– No Brüniszkáld! szólt közbe Lebée László; ne rugódozzál az ösztön ellen: a mi parancsolat, az megáll. Mikor a véres kardot körül hordatja a király, akkor minden székelynek lóra kell ülni és táborba szállni.

– Megtettem; ideszálltam. Ismerem a törvényt. Mint székely tartozom az országom határát védelmezni köröskörül mindenféle ellenség ellen. Meg is teszem. Hozza ide Endre király az ellenséget; közé vágok: nem ugrok előle a Marosba; de én ellenséget keresni nem megyek a világ végére; a ki én nekem semmit sem vétett.

– Istentelen! Hát a kik a Krisztus sirját tapostatják lovaikkal!

– Az én Krisztusom a mennyországban van régen, az nincsen a sirban.

– A kik ellen négy pápa hirdetett keresztes háborut.

– Én azt tanultam, hogy a Krisztus visszadugta Szent Péternek a kardját a hüvelyébe s azt mondta, hogy ő miatta ne verekedjenek. Én Szent Péterrel tartok.

– Irtóztató pogány beszéd. Hiszen az ilyenért meg kellene az embert égetni a székelyeknek.

– Azt mondom, hogy ne hozzatok dühbe! mert ha megharagszom, székelyebb leszek valamennyiteknél s kitüzöm az őshit zászlaját a váramra s behozom a lóáldozatot és leszek inkább pogány, de még sem megyek.

De nagyon tetszett ez a beszéd a székely hadnagyoknak, azt mondták, egészen igaza van Brüniszkáldnak, nincs a székelyeknek semmi keresetük Mezopotámiában, csak menjen vissza Zenobius atya, a honnan jött s mondja meg a küldőinek, hogy a székelyek itt állnak, táborban, s ha ellenséget kapnak, megverik; de ha Ázsiába akarják őket kivinni, arra azt felelik, hogy «ma nem!»

Lebée László elővette minden ékesen szólását, helyesebben mondva, minden szitkozódási tehetségét, hogy a székely harczosokat jobb erkölcsökre birja. De hasztalan volt minden erőltetése, a székely inkább hagyta magát a Hopczihér ördöggel fölétetni, mintsem hogy háztűzhelyétől megváljon és olyan messze földre elmenjen, a mely kelet felé fekszik, és mégis napnyugot felé kell elindulni és menni, menni holdujságtól holdfogytáig, a mig az ember egy olyan tengerre talál, a melyiken hajók vannak, a mik aztán megint tovább szállítják. S a víznek nincsen gerendája.

De hogy mi ütött egyszerre Lebée László lovaghoz, hogy ilyen nagy buzgó keresztyén lett belőle? holott mind ez ideig idehaza úgy ismerték, mint félpogányt, a visegrádi várban pedig a papok nem győztek rá panaszkodni világi magaviselete miatt? ő maga azt állítá, hogy Zoérárd vértanu sirkövének az érintése idézte elő nála ezt a nagy változást, a mit azonban mink korán se higyjünk el. Hiszen majd «a holt tyúk is kikaparja!»

Annyi bizonyos, hogy a szentföldre való kirándulás még a boszniai hadjáratnál is kedvetlenebb vállalat volt. Ez már az ötödik keresztes háboru akart lenni. Négy szent hadjárat lefolyt, a nélkül, hogy abban Tuhutum és Árpád nemzedéke részt vett volna. Más nemzetek százezernyi számmal vérzettek el a siriai pusztákon, a bethlehemi, jeruzsálemi sziklasivatagok völgyeiben. Francziának, angolnak, németnek mind elég volt már a dicsőségből, csak a magyarnak nem volt még benne része. Ez pedig nehezen volt megmozdítható. Szent László megmondta, hogy ő nem tartja magát érdemesnek egy ilyen vállalat vezetésére, Könyves Kálmán okos ember volt, Vak Béla nem látott, az utána következő királyok mindegyike, mikor valami nyavalya utólérte, fogadást tett, hogy elmegy a szent földre, ha azután belehalt a mirigybe, akkor a fogadás a fiára maradt, az megint elhuzta-halasztotta, pénze természetesen egyiknek sem volt az ilyen költséges utazáshoz, míg végre második Endre királynak körmére égett a tapló! Most vagy soha! parancsolák neki Rómából, rá kellett adnia a fejét, de úgy is ment az, mint a mikor a kutyát bottal kergetik a nyúl után.

A székelyek, a kik még akkor csak alig keveredtek ki az ős napimádó vallásból, s csak a régi hunnus irásjegyeiket használták, nem is igen könnyen voltak fellovalhatók a szaraczénok elleni hadjáratra, de még sokkal megátalkodottabbak voltak ezeknél a szászok, a kik csak nem rég kerültek ide ebbe a boldog országba, s a privilegiumaikat semmiképen sem akarták elhagyni, olyan helyre törekedvén, a hol azok nincsenek kihirdetve.

Brüniszkáld gróf még a mellett magas míveltségű előkelő lovag vala a maga nemzetében, a ki a többi kortársak közül egy fejjel kiemelkedett, nevelését az anyjának köszönheté, ki thüringiai grófné volt, s ennélfogva, bár irni nem tudott is, de olvasni igen jól tudott, s meg tudta mondani első látásra, hogy melyik könyv van minuskel, és melyik majuskel irással szerkesztve?

És ebben a tekintetben előtte állt páter Zenobiusnak, a ki a latin alfabetből csak három betűt ismert, de azokról sem tudta, hogy melyik az első, melyik a harmadik. Annálfogva igen könnyű munkája volt vele, a mikor a tudomány fegyverét fordítá ellene.

– Hallod-e te, páter Zenobius. Te bizonyosan ismerni fogod páter Chartuicius legendáját a szent Gellért püspök vértanúról: a mit én Visegrádon, a királyi könyvtárban olvastam. Hát az a szent férfiú, mikor még olyan rücskös barát volt, mint te, szintén el akart menni Palestinába a hitetleneket megtéríteni. De az apátura, a bölcs Rasina (hallottad hirét?) nem eresztette oda. Azt mondta neki: «ugyan minek mennél te Jeruzsálembe, hogy ott a zsidóknak, meg a szaraczénoknak hirdesd az igét, a kik még az apostoloknak a szavát sem vették be? Ha pedig a tengeren hajótörés talál érni, minden tudományoddal együtt a tengerbe veszesz, mert nem vagy te Jónás próféta, hogy a czethal gyomrában három napig maradhass. Azt mondom én neked, hogy ha te a hitetlenek lelkeit az ördögök körmei közül akarod megszabadítani, ne lódulj el olyan messzire: gyere ide a magyarokhoz, térítsd meg azokat az istentelen pogányságból, ne búsulj semmit, azok is olyan jól agyon tudnak téged verni, mint a zsidók és a szaraczénok.» Ezt mondta szent Gellértnek Rasina apátúr. Én sem mondhatok neked okosabbat: ha pogányokat akarsz megtéríteni, ne menj messze, még a magyarokig se menj, itt vannak az én szász atyámfiai, eredj közéjük, térítsd meg őket, mert én ezeknél istentelenebb pogányokat sehol ezen a világon nem tapasztaltam!

Páter Zenobius szót fogadott az aranyszáju ifjúnak s elment az egész zarándok csapatjával együtt a szászföldre: majd meglássuk, hogy lesz-e benne köszönet?

Brüniszkáld gróf pedig hozatott bort a várából a táborba, s áldomást ivott a székely hadnagyokkal, a kik között igen nagy leve az ő becsülete: a miért ilyen szépen elbánék vala a baráttal.