II.

Nem sokára azután, hogy Zenobius és az ő zarándok csapatja a Maros mentében bevonult a szászföldre, történt az az Isten csudája a földön, hogy a legbékeszeretőbb népfaj között egyszerre csak kiütött a zenebona.

Még pedig ezt nem valami felnőtt okos emberek kezdték, a kiktől az ilyen bolondság leginkább kitelik, hanem az idétlen eszű gyermekek.

Előtámadt a hátszegvidéki erdőkből egy pásztorgyerek, kinek se atyját se anyját nem ismerte senki, s az azt állította, hogy ő az Isten fia. Elkezdett a vásártéreken prédikálni, hogy ő neki a Jézus megjelent álmában s megbizta, hogy vezesse az utolsó keresztes tábort a szent földre: a pogányoktól megfertőztetett sirjának visszavívására. A mi addig annyi pánczélos lovagnak, faltörő gépekkel, nem sikerült, a hitetlenek várait bevenni: végre sikerülni fog azoknak, a kikről azt mondta az idvezítő: «ilyeneké a mennyeknek országa!» Gyermekek fogják a szent földet visszahódítani! Fegyver nélkül, vértezet nélkül, csupán egy ágakból kötözött kereszttel a kezükben vívják ki a diadalt, mely a pogányokat megszégyeníti. Az ő gyermeki éneklésektől omlanak össze a megdönthetlen erősségek falai!

Olyan volt az, mint a ragály, mely a gyermekeket választja ki áldozatául. A felnőttek járhatnak, kelhetnek miatta, meg nem lepi őket, csak a gyermekekre éhezik. Egy holdváltozás alatt az egész szászföldön el volt harapózva az a szent őrjöngés, a hét esztendőstől a tizenháromig terjedő életkor nemzedéke faluszerte, városokban egyszerre mind fölkerekedett, megszökött a szülői háztól s futott ki az erdőre, Hinczót, a pásztorból támadt prófétácskát fölkeresni. Táborrá, sereggé szaporodott fel a számuk, neki zúdultak énekelve, imádkozva, végig az egész királyföldön, s mindenütt magukkal sodorták a kis apró gyermektársakat. Mindegy volt: fiú, vagy leány? ment velük az egész nemzedék: pogányokat összetörni, szent országokat elfoglalni, erdő, mező visszhangzott a harczi rivallásuktól. A vezérük Hinczó ismert egy csillagot az égen, bizonyosan a szent földre vezet, annak a nyomán akarta elvinni az egész seregét.

Hogy ez a gyermekháború nem volt Zenobiusnak tudta nélkül, arra bizton tűzbe tehetjük a kezünket. Ő osztotta ki a kereszteket, a miket a gyermekek a ruháikra akasztva viseltek, s hordta őket egyik völgyből a másikba, mig a számuk ezerekre nőtt fel, s valamennyit megáldotta és bűnbocsánatot osztott nekik s fogadást tétetett velük, hogy a szent sirért életüket föláldozzák.

Aztán pedig az egész tábornak a tarsolyában összevissza nem volt egy dénár úti költség sem, a mivel Palestináig menjenek. Apjaik, anyjaik odamentek a gyermekeikért, hogy visszavigyék őket, de nem birtak velük: úgy meglepte azokat a szent őrjöngés tüze. «Hová akartok menni annyi tengeren keresztül?»

Hinczó, a kis próféta megnyugtatta a kételkedőket. «Ne féljetek! Ebben az esztendőben két nap fog lenni az égen, az egyik nappal, a másik éjjel fog sütni. S azok olyan forróságot támasztanak majd, hogy minden tenger kiszárad előttünk, mi valamennyien száraz lábbal kelünk át a tengerek fenekén.»

Ezt már csak el kellett hinni, mert Zenobius is bizonyította.

A szászföldön nem maradt egy gyermek az apai háznál. Fiúk, leányok mind tódultak seregestül Hinczó proféta, meg Zenobius után, s a míg az erdélyi részeken huzódtak keresztül, addig volt is nekik mit enni, mert a kegyes nép csak nem engedhette, hogy annyi ártatlan poronty rakásra hulljon az éhségtől, mint a fürjek a pusztában.

Az volt a legkülönösebb, hogy a szomszédban lakó székely fiúkra nem ragadt el ez a kórság, mind csak a szász csemetéket ragadta magával: a mint hogy a német fajta a leghajlandóbb a rajongásra; talán az is előmozdította a nagy zenebonát, hogy a szászok földje már határos a patarénokéval: az pedig ravasz egy czinczár fajta! Kis-Ázsiából ide keveredett kupecz-nemzet. Csunya lélekvásárló, emberbőrrel kereskedő szerzet. Még akkor hazánkban is dívott a rabszolgavásár, sok bűnnek az volt a megtorlása, hogy az elkövetője piaczon rabszolgául eladassék, a szomszéd Ráczországban pedig el sem lehettek a nélkül. Ezt a vásárt a patarénusok közvetítették. (Csunya kereset volt.) Hát ez a sok lélek-kalmár, a mint ezt a gyerekribilliót megórrontotta: egyszerre odakeveredett a kis keresztvitézek táborába, biztatták őket sok hazug beszéddel: ámították a paradicsomi vidékek szépségével, a mik rájuk várnak, osztogattak nekik czifra csecsebecséket, a nagyobbacska leányoknak még öltözetet is, igértek nekik czifra palotákat, aranyalmás kerteket, repülő lovakat. S van-e olyan bolond, a mit el nem hisz a nép, a mikor még gyermek, s a gyermek, a mikor még nép? A czudar kufárok pedig abban sántikáltak, hogy rakhassák csak egyszer hajóra ezt az ártatlan vitézlő hadat, majd elviszik ők azt, nem sajnálják az útiköltséget, Marokkóba, meg Tunisba. S ott eladják őket a hitetleneknek.

De hogy a velük együtt csatangoló jámbor zarándokok és szerzetes barátok az ilyen gonosz szándékot hogyan mozdíthatták elő? ez a kérdés csakugyan nagyon megpróbálja a keresztyén embernek az istenfélő hitét. Hát biz az akkori pápa azt mondta erre a gyermekhadjáratra, hogy ez igen szomorú jelenség, de nem tehet felőle: az az Isten büntetése a keresztyéneken, hogy a gyermekek ébrednek fel, mivel hogy az apák alusznak.

Tudta Zenobius, hogy mit kaszál.

Már csaknem hogy letelt az egész hónap, a mióta a véres kard körülhordoztára a székelység táborba szállott a keresztes mezőn, az egy hónapi eleség ugyan fogytán is volt s ha napjára újat nem küld a király: másnap már ugyan hült helyét találja itt a tábornak. Ekkor megérkezik Zenobius a gyermeksereggel. Voltak azok már valami hatezeren. Némelyik fiú még maga meg sem tudta kötni a bocskor szíját, s a kis leányoknak azóta senki sem fonta be a haját, a mióta az anyjuktól elszöktek. A Maros partján vonultak végig nagy keserves énekléssel, ott aztán, hogy a jó fedett dobogó hidon átjöhessenek Maros-Portusnál, a mit a szászok építettek nagy tudománynyal meg kellett állapodniok, mert ott Brüniszkáld őrizte az átjárást.

A szász lovag már az innenső partról megismerte Zenobius atyát, a szamaráról meg a veres csuklyájáról s tréfásan enyelegve kiálta át hozzá: «ejnye te barát, de sok siheder porontyot összeszedtél! Talán biz bérmálni viszed őket?

– Viszem őket a szent sírt visszavívni! kiáltá vissza Zenobius. Bocsásd a szent tábort a Hidon keresztül!

Brüniszkáld felkaczagott nagy hahotával.

– Átbocsátom biz én, csak dalolják el elébb a hidjáró nótát: «Ereszszetek jó révészek!» «Nem, nem, nem eresztünk! Mert a minap itt jártatok, hidunk lábát eltörtétek, Meg sem csináltátok!» «Arany kulcscsal koczogtatjuk, Mégis megcsináljuk!» «Hidnak is van váma!» «De micsoda váma?» «Egy kemencze kalács, s egy szép leány!» «Bújj! bújj bokrostul, bokron innen által!» «Vagyok bátor jó vitéz, megyek hidon által!» No hát lássuk azokat a bátor vitézeket!

– Majd mingyárt meglátod őket! kiálta vissza Zenobius s azzal a gyermektábor közül kivált egy ötven-hatvan főre menő csapat, az körülvett három vezérnek látszó alakot, s azokkal együtt átkelt a hidon.

Az egyik vezéri alak pásztorfiú öltözetet viselt, kifelé fordított szőrü ködmönt, a másik kettő közül az egyik fiúnak látszott, a másik leánykának, valamikor himzett, de az út viszontagságaitól most már lerongyollott öltözet volt rajtuk, s azon fölül durva darócz kámzsa, mely az orczáikat is eltakarta. A lábujjaik kinéztek már az elszakadt csizmából.

Az első volt Hinczó, a próféta. Rá lehetett ismerni arról, hogy tele volt koldusdióval a haja meg a ködmöne.

Alacsony termetü kis hordódugasz emberke volt; hanem azért mégis úgy nézett el égfelé forgatott szemeivel az óriás Brüniszkáld feje fölött, mintha az állna ő alatta.

– Na öcsém, kiálta rá Brüniszkáld; hát te kinek a juhászbojtárja vagy?

A büszke mezitlábos legényke kenetteljes hangon felelt meg a lovagnak rögtönözve.

– Én a Názáretbeli nagy királynak a juhait őrzöm, a kinek a száma hatezerhatszázhatvanhat.

– No ez bizony szép kis nyáj! Hát aztán hova vinnéd őket legeltetni, ha lehetne?

– Viszem őket a szent földre, visszafoglalni a Kanahánt a pogányoktól és a zsidóktól.

– Hát aztán tudod-e, hogy merre van az a Kanahán?

– Az, a ki a «három királyokat» a csillag által elvezette Bethlehembe: minket is elvezet az által.

– Hát aztán mit esztek odáig?

– Az, a ki a zsidókat mannával kielégítette a pusztában, minket még inkább meg fog segíteni.

– Hát aztán a tengereken hogy mentek keresztül, a miket útban találtok?

– Az, a ki a zsidók előtt kétfelé választotta a veres tengert, mint egy kőfalat, hogy száraz lábbal átmehessenek rajta, mi értünk még sokkal inkább meg fogja tenni ezt a csudát.

Brüniszkáld kezdte átlátni, hogy ez az apró próféta olyan erősen áll a lábán, hogy nem lehet a helyéből kiforgatni.

Hát aztán, ha a hitetleneknek a seregére rábukkantok valahogy, mivel fogtok megverekedni? hiszen fegyveretek sincs.

– Az, a kinek a nevével Szent Dávid, a ki pedig csak zsidó volt, legyőzte az óriás Góliáthot egy parittyával: minket is győzelemre fog vezetni! Az, a ki Józsué kürtszavára ledönté a falakat, a mi énekünkre még inkább meg fogja azt tenni. S ismét énekelni fogják a szüzek, miként hajdan: «megverte Saul az ezerét; Dávid pedig a tízezerét!» «Megverte Bouillon az ezerét, Hinczó pedig a tízezerét!»

De már erre Brüniszkáldot elhagyta a keresztyén türelme.

– Óh te békából keletkezett füzfapróféta! a ki irgalma van az apádnak! Elszaladj innen előlem mindgyárt, mert kapom a kopjámnak a boldogabb végét s úgy kiverem vele a hátadból az egész prófétaságodat, hogy még mikor akasztani visznek is, a szádban lesz az ize!

S olyant is emelt kopjáján, hogy fel lehetett róla tenni, hogy a mit igért, azt meg is teszi.

Hanem ekkor a másik két vezető, a fiú és leány egyszerre rákiáltott: megállj! s egy szóra mind a kettő megkapta gyönge kezével Brüniszkáld hatalmas varégeri karját: miközben a csuklya hátraesett a fejükről s arczukat kimutatta.

A fiú lehetett tizenkét éves, a leány tizenhárom; gyönge, fehér bőrü két úri gyermekek valának.

De Brüniszkáldnak a kezéből csak egyszerre kiesett a felemelt kopja, mintha zsibbasztó géppel ütöttek volna rá az astronomus varázsműhelyében; még a térdei is megrogytak alatta… A két kis testvérére ismert a növendék gyermekekben.

– Vilibáld! Lenóra! hebegé ijedve, s nem akart hinni a szemeinek, odarántotta őket magához s szétrántotta a kámzsáikat, hogy jobban megláthassa őket. Ugyanaz a himzett wammsz volt a fiucskán, ugyanaz a virágos rokolya a leánykán, a mit még az anyjuk készített a számukra, csakhogy már ágtól, bozóttól megtépve, sárral bepiszkolva.

Aztán mind a két gyermek épen olyan ég felé forgatott szemekkel állt eléje, az ajkaik beszédközben épen úgy tajtékzottak a szent lelkesedéstől, mint a vezérüké.

– Hát ti hogy kerültök ezek közé?

– A názáretbeli király hív bennünket magához, felelt rá a fiucska, nem a bátyjának a szemei közé, hanem a felhőkbe nézve.

– Eredj! Te mindig vad, szilaj ficzkó voltál. Sokszor megvertelek, mikor az anyádat megkeserítetted. De te! Te Lenóra! Te szelid kis gili madárkám! Hát mivel bántottalak én meg téged, hogy engemet el akarsz hagyni? Hát nem az ölemben vittelek-e a patakon keresztül, mikor az erdőn jártál velem? Nem leszedtem-e a tövist a rózsáról elébb, mikor neked szakasztottam? Micsoda véresek a lábaid az uti göröngytől! Te! Az édes anyánk szívbeli bubája! Hát te hová indultál?

A lányka szívére tette a két kezét s felsóhajtott.

Aztán bátran megfelelt a bátyja kérdésére.

– A leány elhagyja az ő atyját és anyját s követi az ő jegyesét.

– De hát ki az a te jegyesed? Te hetednapos bárány!

A leány felmutatott az égre:

– Oda fenn! A názáretbeli király.

Brüniszkáld elkezdett e szóra sirni! de úgy sirni, a hogy az oroszlán tud, meg a fiavesztett medve. Leesett térdére s úgy kapta nyalábra a két haszontalan kis nyáladék gyermeket, s felordított az égre, pogány bolond beszéddel.

– Óh te Uram Jézus Krisztus! Hát miért választod te ki magadnak ezt a két nyomorult gyermeket, hogy megölesd? Hiszen te tudod jól: Isten vagy, tudnod kell, hogy ennek a gyenge csemetének szaraczén vasa sem kell; a szél is megöli, meg a forró nap a pusztán. Mi dicsőséged neked az ilyen tehetetlen árvák halálából? Mért szállta meg őket a te szent lelked? Hiszen ha megtetszettek a te irgalmas lelkednek, ha azt akarod, hogy hozzád jussanak, vedd el rögtön! Vannak a te Atyádnak halálangyalai számosak, olyan a gyermekélet, mint a viráglevél: egy déli szél ráfuvall és lehull. Inkább, ha kivánod, rögtön neked adom őket! Fogadd el! Vidd fel magadhoz: de pogány rablánczára, török satrafák prédájára az én két kölykem nem adom.

Azzal felkapta mind a két gyermeket rettentő karjaira s úgy szorítá őket egymáshoz, hogy meg sem moczczanhattak, azzal neki rohant velük a Marosnak, hogy most mingyárt belehajítja őket.

Meg is tette volna, ha utját nem állják. A zarándokokon ugyan keresztül rontott könnyen: egyiket jobbra, másikat balra rugta fel, hanem a parton utólérte a süve, Lebée László, s annak a markából nem olyan könnyen szabadíthatta ki a gallérját.

– Légy hát Istennel! kiálta rá László. Csak nem akarod a két véredet a Marosba fojtani?

– De oda én! Inkább, hogysem a világba hagyjam elzülleni.

– De ezt a bolondot nem teszed. Nem kell mingyárt a vastag végin fogni a dolgot. Hátha másképen is megy.

– Hogyan menne?

– Hátha ez a kan-barát3) megteszi azt, hogy a hogy elhozta őket, úgy vissza is viszi.

Brüniszkáld azt mondta, hogy: jól van, igazad lehet Lebée László; hát tegyünk úgy, a hogy te jobbnak látod.

De csak a szája mondta ezt, a szíve azzal volt, hogy de bizony sokkal jobb lesz ezt a két gyermeket most mindjárt beledobni a vízbe, s utána a többit, a zarándokokkal együtt! Mért hogy nem tette meg?

Hát aztán csak letette az öcscsét is, meg a hugát is az öléből, de azért nem ereszté el a kezeiket a kezéből; visszament velük és Lebée Lászlóval a zarándokok generálisához.

– Ugyan te barát, nem sajnálod ezt a sok nyomorult ártatlan gyermeket a mészárszékre hurczolni? Te országos hentes!

– Szebb szavakkal illesd! sugá neki Lebée László, mert különben nem áll kötélnek.

– Én nem hurczolom őket – mondá Zenobius. Ők visznek engem. Őket pedig viszi az Urnak a lelke.

– Betlehemi gyermekgyilkolás! Pogányabb vagy Heródes királynál! Add vissza őket az anyjaiknak, a kiktől elragadtad.

– Én küldeném őket vissza bizonyára, mert sajnálja őket az én lelkem, de ők már szent fogadást tettek, hogy a hitetlenek ellen harczolni fognak, s a szent fogadás alól nem mentheti fel őket senki más, mint a szentséges pápa.

– Kitalálod te annak a módját a pápa nélkül is, csak törd rajta a fejedet.

– Valóban kitalálom. Mivelhogy az Urnak lelke az apák álnokságának megbüntetéseül szállotta meg a gyermekeket, annálfogva, mihelyt az apák és bátyák konoksága megszünik, azonnal elmulik a gyermekekről is ez a mennybeli szellet.

– Ez annyit tesz jó magyarul, hogy ha mink, gyeprevaló legények magunk elmegyünk Mezopotámiába, akkor a kis öcséinket, meg a hugainkat békén visszaviszed a házi tüzhelyeinkhez.

– Valóban rajtatok áll, hogy a keresztet elvegyétek az ő vállaikról!

– No hát én elveszem a magam keresztjét, mondá Brüniszkáld, leszakítva a kis huga válláról a vörös keresztet s a saját palástjára tüzve.

– Hozsánna! hozsánna! kiálta föl erre Zenobius. Áldott legyen az Ur, a ki ezt a csodát mivelte!

Utána zengedezték ez üdvkiáltást a többi zarándokok is.

De nem úgy a gyermekhad.

A mint Hinczó, a vezér észrevette, hogy micsoda alku folyik itten az ő bőrükre, azaz, hogy annak a megmentésére, felugrott egy hidkarfára s onnan kezdett el a társainak prédikálni.

– Testvéreim az Urban. Mi szent fogadást tettünk, hogy a hitetlenek ellen harczolni fogunk. Ettől minket senki fel nem oldoz. A ki hisz, az követ engem. Az Ur, a ki Mózest átvitte a veres tengeren, minket is átvisz száraz lábbal a Maroson.

S azzal a híd karfájáról beleugrott a Marosba. Társai mind utána.

Brüniszkáld csak alig birta elkapni a két kis testvérét, hogy azok is Hinczó után ne rohanjanak a vízbe.

A gyermekcsoportnak fele odaveszett a hullámok közé; hanem a többi kiuszott szerencsésen a tulsó partra, s ott azután a gyermektáborba megérkezve, tele lármázták a kis világot azzal a csodával, hogy ők száraz lábbal jöttek át a széles folyóvizen; a mitől ott még nagyobbra nőtt a szent lelkesedés dühe. Zászlóikat lobogtatták, ezernyi botokat emeltek az ég felé; s a parton alá s fel proczesszióztak, így tüntetve fogadásuk mellett.

– Hallod-e barát; ezek nem fogadnak szót te neked, nem akarnak visszatérni: fut, mint a birka a kolompos után.

– Csak te a magad vitézeiről felelj, szólt Zenobius, én az enyéimet majd megtérítem. A mikor ti indultok előre, ők indulni fognak hátrafelé. Ezt fogadom a szent dárdára, melylyel a megváltót átszegezték; s melyet te neked kell feltalálnod a szent földön, hős Brüniszkáld lovag.

Azzal megfogta a két gyermek kezét, s hitét kötötte hozzá, hogy visszaviszi őket az anyjuk házához.

– No hát láss hozzá! Mi meg menjünk a magunk táborába.

Azzal Brüniszkáld összetrombitáltatá a maga vitézeit, s a dombtetőről, a hol a vezér sátora állt, lelkesítő beszédet tartott hozzájuk. Beszélt előttük a király iránti hűségről, a kit elhagyni a leghívebb szászoknak nem illik, azután még többet a Megváltó szenvedéseiről, a miket megboszúlni minden keresztyénnek igaz kötelessége; végre a pápa bullájáról, mely másvilági üdvösséget s ezen a világon teljes bűnbocsánatot adományoz, s hogy kicsorduljon a pohár, elmondta nekik minden czikornyázás nélkül, hogy ha ők nem mennek, a kemény férfiak, Endre király táborába, Spalatóba, hajóra rakodni, akkor ez a zarándokvezér elviszi magával az összes szászföld valamennyi gyermekeit, leányait a keresztes hadjáratba, hogy azok közül soha egy sem tér vissza többet az apai házhoz. Ez az ok győzött. A szász vitézek, nem igen nagy kedvvel ugyan, de annál nagyobb elkeseredéssel neki szánták magukat, hogy követik hát a vitéz hadnagyukat, Brüniszkáldot a szent földre, ha mind oda vesznek is. Inkább ők, mint a gyermekek.

Soha se hitte volna Brüniszkáld, hogy ilyen nagy ékesenszólás lakjék benne. Bánta is eleget; de hát kénytelen volt vele.

Lebée László azonban a maga részéről nem tett semmit, csak engedte a süvét buzogni tetszése szerint, azt várta, hogy mit határoznak a szászok?

Mikor aztán Brüniszkáld sátora elé kitűzték a veres keresztes fehér lobogót, s a szász vitézek készülőre trombitáltak, akkor ő is odalovagolt a felállított hadrend elé s így szólt a székelyekhez.

– Ne te né! Látjátok már ezt? Hogy a szász vitézek már abrakolnak az ellenség elé. – Csak nem engedjük a vitéz székely nemzeten azt a szégyent esni, hogy a mikor a szászok ellenségre mennek, mink elmaradjunk tőlük? Induljunk utánuk!

– De nem is utánuk, hanem előttük! kiabálták a székely vitézek. Ha a szászok már abrakolnak az ellenség elé, mink már nyergeltünk is!

És így történt meg, hogy a székely és szász vitézlő seregek kimozdulának a maguk jó hazájukból, a minek sokkal több szüksége vala az ő karjaiknak hősi erejére, mint a syriai homoksivatagoknak, hogy neki menjenek egy olyan hadjáratnak, a melyhez a királyi vezéren elkezdve, az utolsó zászlótartóig senkinek sem volt semmi kedve.

És így történt meg, hogy Brüniszkáld lovag megvált az ő hites feleségétől, a nélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta volna.

Sirt is miatta, erős férfi létére.

– No ne sirj, süvem, vigasztalá őt Lebée László, a hová most megyünk, ott vannak ám még csak szép asszonyok!

– Mit ér, ha egyik sem enyim!

Nem ilyen könnyű munkája volt Zenobiusnak a gyermektábor visszafordításával.

Azokat már a velük együtt kóriczáló patarénok gonosz lélekkufárjai úgy felbujtogatták, hogy semmi okos beszéd nem fogott rajtuk többé. Ezek az átkozottak nem vették azt jó cserének, hogy a gyermekek helyett a férfiak mennek a keresztes hadba, mert ők mind arra néztek, hogy ezt a sok apró csemetét, kit a byzanczi hebdomon piaczon, kit meg az afrikai partok városaiban jó áron rabszolgákul eladogatnak, a szemrevaló leánykákat különösen pártfogásuk alá vették – azoknak czifra ruhákat, klárisokat ajándékoztak, sok pénzük bánta már, azt nem lehetett veszendőbe hagyni. Ők szították a szent tüzet legjobban a gyermekek közt, hogy ne engedjék magukat visszatéríteni a hitetlenek elleni hadjáratból. «Nem viszi kend ezeket vissza békességgel Zenobius apó!»

– No ha nem viszem vissza békességgel, visszaviszem háborgással.

Zenobius összegyűjté az egész gyermektábort a Maros partjára, a leglármásabbakat a maga közelébe; s akkor elővett a tarsolyából egy nagy függő pecsétes levelet. Azt mondta, hogy ez a pápának a bullája; mindenki boruljon térdre, a ki azt hallgatja.

Szót fogadtak neki, az egész tábor köröskörül letérdelt. A kik azonban nem követték a példát, azok voltak a patarénok. Nekik a pápa nem volt pápájuk, mert ők áriánusok, sőt manichæusok voltak. Ők csak állva hallgatták a teherhordó szamaraik mellől a szép szókat.

Azok pedig ő rájuk nézve nem voltak szép szók; mert nem egyéb mondatott azokban, mint hogy igen üdvös dolog a hitetlenek ellen harczra kelni és őket mindenütt e föld szinéről elpusztítani; de minek előtte megtámadnók azokat az ő országukban: elébb tisztítsuk meg tőlük a saját országunkat. Ime itt közöttünk élnek, dobzódnak, duskálkodnak, vérünket szívják, erkölcseinket megrontják, csalnak, lopnak, ragadoznak, hamis pénzt vernek, és boszorkánymesterséget űznek, leányokat elcsábítanak fiuknak vérét veszik, azzal Bafomet bálványainak áldoznak – a gonosz patarénusok! Rajta, ifju keresztyének: üssétek, vágjátok, tűzbe vízbe dobáljátok; átkozott kincseiket feloszszátok, a hol őket találjátok.

Ez a rendelet pedig fölöttébb megtetszett a fiatal keresztes tábornak. Ott mindjárt el is kezdték azt foganatosítani a köztük őgyelgő patarénokon; a kik későn vették észre a nyakukra szorult hurkot. Sok lud disznót győz.

A kit ott agyon nem vertek, azt a vízbe dobták, az árukat prédára vetették, s akkor aztán beleizlelve az olcsó háboruba, neki fordultak a hátuk mögött hagyott városoknak, tűzzel és parittyával; azokban minden ott letelepült patarént elvertek, agyonvertek, kivertek, házaikat, sátoraikat szétbontották, felégették: dúlva, rombolva szétoszlottak az ország minden részébe, összekeveredve mindenféle tolvaj csőcselékkel s hurczolva szét a rémületet az egész királyföldön; majd felfordították az egész országot.

Zenobius tehát hiven beváltotta a szavát, hogy a gyermektábort visszafordítja a saját országába; de ugyan nem volt köszönet benne.

Csodálatos módon változnak az idők!

Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán keresztül vonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy a míg csak ki nem tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most egyszerre feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent sír védelme végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, a minek nincsen gerendája. Hiszen tudni való, hogy a magyar elődök mindig hires utazók voltak. Előjöttek Scythiából, avagy pedig Scandinaviából: – nem lehet tudni bizonyosan, mert sehol még egy fizetetlen árjegyzéket sem hagytak maguk után, a mivel a veszekedő historicusok egymás fejére olvashatnák, hogy őseink a kalevain, vagy a turkomán korcsmárosoknak maradtak-e adósok a széna árával? Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide megérkezve Attila örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak Olaszországba, aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre érdemes Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de mindig lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vizen uszó gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé: Dzsingiszkán fiainak százezernyi mongol hordái, a kikkel szembeszállni ugyan kellett minden ember a gátra; idebenn pedig hegygyel-éllel összehányva az egész ország: a nép kizsarolva a főuraitól, a szaraczén adószedőktől; a nemesség elkeseredve; az udvarnál Zsodoma és Gomora; a királyné elcsábíttatja az öcscsével a nádor feleségét, erre a primás a királyné ellen olyan tanácsot ád, a mit kétfélekép lehet olvasni, a nádor férji boszúból megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: «no fiaim, ez többet meg ne történjék!»

S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy Palestinába, a Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy milyen régi szokás az, hogy mikor a családapának nagyon sok a házi gondja, boszantják, zaklatják, exequálják, olyankor úgy tesz, hogy elutazik fürdőkre, jó messze.

De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a vérével Palæstina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a magyar, meg a porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány volt. Ravasz burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész keresztes hadjárat alatt, a mig mások tengerszámra öntötték a vért s bányaszámra az aranyat és ezüstöt Syria homokjába, azalatt ő ott sütötte a makkot a Perkúnász, meg a Pikollosz istenek számára, s csak a foglyai vérét áldozta meg a Potrinposz istennek; de nem a magáét. Mikor még legbutább volt is az európai népek között, már akkor is legokosabb volt közöttük.

Tehát a magyar maradt legutoljára.

De a mint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi nemzetek is összeszedték magukat s gyültek a fegyvereseikkel a dalmát tengerpartra, a hol a velenczések Lloyd társasága várt rájuk a hajóival, hogy átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő viteldij mellett.

Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy ott mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai őtet kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség folytán a magyar király, mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek gyanánt Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi kisebb német fejedelmek, herczegek, a mi már maga megérdemlette ezt az utat.

Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított fölséges szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, a kinek hadait az «arany kapun» bocsáták be a városba, és az «ércz kapun» bocsáták ki a tengerre, a hol kedvező szél fogadta a vitorláikat, úgy hogy minden nagyobb baj nélkül megérkezének Cyprus szigetére, a hol már várta őket a jeruzsálemi királynak és patriarkának a küldöttsége s a templomos vitézek, a szent János lovagok és a németrend főfő generálisai.

De még Cyprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul együtt; úgy hogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais városába, oly nagy hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz hasonlót Szaladin ideje óta nem látott a szent föld, a hogy ezt az egykorú arabs történetiró Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy ezt a roppant hadsereget három frank király vezette. (Az egyik volt a magyar, a másik az osztrák, a harmadik a cyprusi; hanem hát az arabs nyelvnek, mely az oroszlán számára hetvenöt névvel bővelkedik, valamennyi keresztyén nemzet számára csak egyetlen egy elnevezése van: «a frank»).

Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban általános Te Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett legyőzhetetlen hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és remekbe készült vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle várostromló szerszámokkal.

Előttük volt hát a szent föld, csodákkal nevezetes vidékeivel, a mikre gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!

Csak két dolgot nem találtak maguk előtt: – először kenyeret, a mit megegyenek; és másodszor ellenséget, a kit megverjenek.

Ez évben inség volt Syria leggazdagabb vidékein, kiasztak a vetések, magának az ottlakó népnek sem volt mit enni.

Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind fel voltak hajtva a hegyek közé a porrá aszott mezőkről, az ott maradtaknak csak a csontja volt, meg a bőre.

– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? zúgolódának a magyarok. (Az európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az ázsiai, s ez nagy bizonyíték nem-ázsiai eredetünk felől, mert a magyar katona legkevésbbé szereti a koplalást.)

Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék gazdag kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha sincs inség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy magukkal hozták a bajorokat. A hogy Richard de Saint-Germain bizonyítja, a bajorok voltak azok, a kik legjobban kitüntették magukat a kolostorok kirablásában, úgy, hogy az utánok jövő magyaroknak már nem maradt mit elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz érve, azt hallották a guárdiántól, hogy «itt már a bajorok jártak»: akkor csak bátran visszafordulhattak és odább mehettek.

Utoljára a ptolomaisi patriárka arra fakadt, hogy «adtál uram keresztes hadat; de nincs köszönet benne!»

S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni sehol.

A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld lovag.

– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet adtam ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a gyomromban. Most meg már a mikor megmaradna, nincsen a mi bele menjen. Héj te csodatevő Zenóbius! most mutatnád meg, hogy mit tudsz? Itt van a Mózes próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael. Keresnéd meg a pusztában azokat a fürjeket, a mikkel Mózes táplálta a maga népét; vagy nem bánnám én, ha manna lenne is; mert én már csak úgy zörgök a pánczélomban, mint a mogyoró a hajában, a nagy elsoványodástól.

S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek is. S talán ez volt az utolsó eset, hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy véleményen voltak.

Azt mondá erre Zenobius, hogy «no hát jól van, elmegyek a pusztába, és bizonyára találok a számotokra valamit, a mi csodálatos lesz».

El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései között, akkor visszatért – egy dárdával a kezében.

– Ime itt van: rátaláltam.

– Ugyan mi az a mit találtál? monda Brüniszkáld.

– Megtaláltam a szent dárdát, a mivel a keresztfára feszített Idvezítő oldalát megöklelte a római lictor.

– De hát honnan tudod, hogy ez épen az a dárda?

– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda nyelére; másodszor a vasa egész odáig, a meddig az Ur szent testébe behatolt, most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és harmadszor: bármely kés hozzá ér a dárda vasához, rögtön hozzá tapad és rajta marad függve.

Hát ilyet még Brüniszkáld soha sem látott. A bizony igaz volt!

Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált ereklyét, annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok mindenféle drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek feljegyzései szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol jobb kezét, s egyet a hét rézkancsó közül, a mikben Jézus a kánai menyegző alkalmával a vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa mindezeknél nevezetesebb ereklye volt.

A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképen, a vitéz székely vezérre, Lebée Lászlóra bizta, hogy ő vigye azt elől majd a csatában, a hitetlenek ellen.

Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a székelyekkel. Hát már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bizta a király épen Lebée Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább Brüniszkáldra.

Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni.

– Hallod-e, süvem, László, azt mondá Brüniszkáld a székely vezérnek, én beszéltem itten több zarándokokkal, a kik már régóta letelepedtek a szent földön.

– Kedves egészségedre kivánom.

– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.

– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezeren?

– Azok tudják mindazt, a mi már eddigelé a keresztes hadjáratok alatt történt.

– Akkor bizony sokat tudnak.

– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen megtalálták más keresztes vitézek, a kik Bouillon Gottfrieddal itt jártak, meg is tette ez a maga csodáit az antiochiai ütközetben, a mikor Kerboga szultán marhasokaságú szerecsen táborát tönkre verték. Már akkor kezükben volt a szent lándzsa.

– Hát bizonyosan megint elvesztették.

– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával indultak a harczba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a németek, Cappadociában, meg Korazánban!

– Ejnye! Ha szabad volt németnek, francziának, olasznak megtalálni a szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen szabad tán? Azért is ez az igazi szent lándzsa! A többi lehetett hamis.

– De bizony az volt az igazi, a mit Barthelemi szent Péter megtalált, mert az annak a valódiságát csodatétel által is bebizonyította.

– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi Zenobius atyánk minden csodát megtesz, a mit a franczia szent el tudott követni! Majd bizony: egy magyar szent egy franczia szent elől hátul fog maradni!

– No hát tegye meg azt, a mit Barthelemi megtett: a tűzpróbát a két máglya között.

– Négy máglya között, ha úgy kivánod!

– De az egész hadsereg szeme láttára.

– Megcselekszi!

Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz követelni, hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése végett parancsolja el a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; a mit a király, neki nem kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.

Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást, egymástól csak épen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a szoros közlén.

Jelen voltak a csodatevő istenitéleten a magyar királyon és az ő zászlós urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból, a kik egymás nyelvét meg sem értették s mind azok a sátoraik alól nézték ezt a szívemelő látványt.

Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső féreg, hogy Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető felesége öléből, a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál országába, a dögvész birodalmába s azért szerezte a számára ezt a dicsőséget, a mi elől Zenobiusnak épen nem lehetett kitérni. Brüniszkáld mindenütt a sarkában volt egész az utolsó pillanatig: nehogy a jámbor lélek még Illés próféta szekerét is megtalálja valahogy s elillanjon rajta a messzeségbe. Elkisérte őt egész a két máglyáig, a mi az aljától a tetejéig meggyujtva, egész lángban égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle átsétálni a jó Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent dárdát emelve magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad megperzselődni, hogy a csodatétel tökéletes legyen.

Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó tulsó oldalán Zenobius élő testben jőjjön el.

És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött ki a két tűzrakás közül.

«Miráculum! miráculum!» rivallá az egész fegyverhordó népség, a mint ezt a csodát meglátta; a főurak és potentátok, a kik ennek szemmellátó tanui voltak, követelték a patriarchától, hogy Zenobius atyát rögtön «szentnek» nyilvánítsa; a mi menten meg is történt. Az új szentet a harczi nép vállaira kapván, úgy hordozá körül a táborban: Ime ez már egy valóságos eleven szent! Igazi csodatevő, a kiben nem lehet kételkedni; mert saját szemeivel látta őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak minden bizonynyal! Csak kapni lehetne belőle! De hogyne lehetne, mikor itt van? Eleinte csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon osztoztak meg szemenkint, majd az oldalára kötött kordájára került a sor, azt is szétvagdalták: boldogok a kiknek jutott belőle! Aztán elkezdték a bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek; egyik is hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy leszedtek róla minden rajtalevőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt rajta semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb tisztelet? Nosza neki estek: azt is szálankint kitépték, de még így sem jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer bele kerül a buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik tisztelőjének az jutott eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már akkor a kezében volt. A példa meg gyújtott: – a mint egy kikezdte, a többi folytatta az új szent szétdarabolását; széttépték izekre, minden csontocskáját szörnyen megbecsülték; a fejét megtartották a király számára; – nagyobb megdicsőülés halandó embert soha nem érhetett, mint Zenobius atyát a hű magyar, szász és bajor keresztyének között.

Ime tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, a melylyel a keresztes vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen öklelést, a mit Pilátus katonája idvezitőnk testén elkövetett, s ezuttal magyar kézbe került a dárda. – Már most azután semmi sem hiányzott a diadalmas hadjárathoz egyéb, mint az eleség és ellenség.

Az is megérkezett. De nem azon az úton, a melyen hajdan Mózes élelmezte a népét, égből hulló manna képében: (ez rosszabb; de az olcsóbb methodus) hanem velenczei kereskedő hajók alakjában, a mik bőséggel szállítának mindent, a mi szájat és torkot gyönyörködtet (ez a jobb; de a drágább módszer). Oh a velenczések nagyon bölcs emberek voltak: az egész keresztes hadjáratból ők nyerték meg a legtöbb krisztust, (azt tudniillik, a mit mi nálunk «pénz»-nek hínak) s ha mások harczoltak az «igazi keresztnek» a fájáért, ők harczoltak az igazi keresztes tallérokért.

Tehát a velenczei hajóraj megérkezte után lett enni inni a keresztes táborban, a mennyi csak kell s a mint ennek hire futamodott, rögtön itt termett az ellenség is.

De nem az az ellenség, a ki jön lóháton, puskával, tegezzel; hanem az a sokkal rosszabb, a ki jár mankóval, rongyokban: a koldusok rettentő tábora.

Ezek voltak az igazi Sisera hadai, a kik a keresztes vitézek táborát minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt irják róluk, hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost ostrommal bevettek, a hol a védő sereg már minden élelmi szert elfogyasztott: a berohanó koldusok sokasága egyebet nem találván, megette magát a lemészárolt ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt a keresztes hadak fejedelmeitől, hogy ezeknek is adtak egy vezért, a kinek «koldusok királya» volt a neve. Ennek a hivatala volt a koldusországot administrálni, a koldus nemzetet jó rendben tartani; büntetéseket kiosztani; a ki nem odavaló, azt elcsapni. Mert akadtak olyan hitehagyott koldusok is, a kik elszegődtek a nemes urakhoz, lovat tisztítani s ezért bért kaptak, sőt még a sánczásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik a koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel és sántít.

Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, a mint neszét vették, hogy ott nagy a dinomdánom az uraságok közt. Volt ott minden nemzetbeli koldus, férfi, leány, gyermek és banya. Itt vannak ezek már Husleves Gottfried4) óta. A koldus nem fogy el soha.

Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni tyúkkal, kalácscsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a maga ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak énekeljenek.

Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika.

Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor minden oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész gályateher számra vitorláztak oda távol szigetekről azok a vállalkozó tündérek, a kiket az elébbeni keresztes vitézek a hitetlenek földén összeszedtek, de visszatértükben magukkal haza Európába nem vihettek; mert az ottani kegyetlen törvények szerint a házasságon kívüli szeretőket máglyára vetették. Most azután ujra nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad. Egy az Isten és négy az asszony! Ez a Mahomed vallása. De külömben az ott lakó görög szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi mysteriumokra; emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. – Lett ott tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mássát.

És még akkor a rózsának nem volt tövise: a mit csak két századdal később adott ajándékba az újvilág az ónak.

Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, a miket a kedvező alkalom kinált, azt legjobban tudta a jó Brüniszkáld, a kinek a süve minden diadalával el szokott dicsekedni, a miket meghódított szépségek szivein nyert; ez pedig csak szörnyűködni tudott rajta.

– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem László.

– Hát hiszen Oroszlánszivű Richárd király is csak így tett. Ha annak szabad volt.

– Mikor te neked olyan szép, derék, hűséges feleséged van otthon.

– Hiszen épen az, hogy «otthon» van.

– Hátha az is úgy tenne teveled, a hogy te ő vele, hogy mindennap megcsalna?

– De nem teszi ám. Mert az asszonynak hűségesnek kell lenni.

– Hát a férfinak nem?

– Azt látod. Bizony te is bölcsebben cselekednél, ha a helyett, hogy itt duzzogsz a sátorodban s korbácsolod a hátadat, eljönnél velem az eleven virágok kertjébe s szakítanál magadnak belőle.

– De már azt nem teszem. Mert én az én szerelmes galambomat, az én árvánhagyott kis feleségemet el nem felejthetem. Mikor idegen asszonyszemélyt látok, mindig csak az jut eszembe, hol búsul most nagy magányosságban az én drága Anikóm? hogy tölti napjait? Hogy ő is gondol rám, onnan tudom, mert minden éjjel megjelen álmomban. – S aztán, mikor ébren akarom őt látni, előveszem azt az imádságos könyvet, a mit ő tőle kaptam ajándékba, mikor még jegyesek voltunk; ebben van egy szent kép gyönyörű festéssel; mikor ennek az arczát nézem, mindig azt hiszem, hogy az övét látom.

– Bizony nagy bolond vagy te jó Brüniszkáld!

… Egyszer aztán beleunt ebbe is Lebée László.

Ez a sok olcsó virág a szerelem kertjében, a mit szakítani sem kell, odahull magától, elveszté ingerét: elfásult irántuk; nem találta kedvtelését a nagy lármás dáridókban, behúzta magát a sátorába.

Brüniszkáld azt hitte róla, hogy megtért.

Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.

A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely csupa hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent zarándoknők voltak, a kik nem a világi gyönyörűségeket keresni jöttek a szent földre, hanem az örök idvességet.

Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifju de Blois Balduin özvegye, ki a hitetlenek elleni harczban elesett férjének sírját jött felkeresni.

Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De a milyen szép, olyan hideg. Mintha csak egy márványszobornak az arczára vesztegetné valaki a kacsingatását.

Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek ajándékozásával nem lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag volt, bőkezü az alamizsna-osztásban, és semmi világi pompát, ékszert, kösöntyűt a testén nem viselt. A szive gyönge oldaláról sem lehetett őt megtámadni, mert az elveszett férj emléke őrizte azt, mint fölnyithatlan zár. Jégből van annak a nőnek a szive, a ki igazán gyászol.

Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.

Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát általadni; mert ha Clarinda szivét valahogy meg tudná is olvasztani, de azt a lánczot, a mivel a feleségéhez van kötve, nincs az a tűz, a mi elolvaszsza.

– Bizony neked is jobb volna, édes süvem László, ha a hátadat korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! Monda neki Brüniszkáld, a kinek a szive baját megvallotta, épen olyan őszintén, mint a hogy elbeszélte neki a tilosban szerzett örömeit.

Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László. Egész feje tűzben látszott lenni, s nem birt maradni a helyén. Végre csak megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy gyóntatására.

– Hallottad-e hirét valaha a tarentának?

– Azt se tudom én, hogy étel-e, vagy tengeri szörnyeteg.

– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek azt mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kigyó. Ez az állat az Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e völgyön átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak a csodálatos hatásu csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az alvó embert. S a kit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az asszonyba, ha asszony, abba a férfiba halálosan szerelmes lesz, a kit legelébb meglát, s ha vágyát ki nem elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.5)

– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te pedig eredj el a perjelhez és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett meg – a tarenta féreg.

– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsipetni mást.

– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye. Sohse kerülsz te oda.

– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek a görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló olajkárostól, a ki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az aczéltokban. Megnézheted.

– Hisz ez nádból van.

– Az ám, olyan nádból, a minőből az arabok mézet készítenek. A zarándoknak úgy árulják, mint «passiokösöntyűket». Azt állítják, hogy ugyanabból a nádból készültek, a mit a Pilátus katonái csufondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálcza helyett.

– Hát az nem lehetetlen.

– Hanem ennek a karpereczczé összetekert nádacskának valami titkos fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy ki nem jöhet belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál van egy kis luk fúrva, a melyiken a fulánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, a ki megveszi, be is próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a kösöntyűt, a tarenta rögtön kibocsátja vékony, piros fulánkját a szűk lyukon. Ugyan így tesz, mikor éjjel, valakinek a karjára csavarva, az emberi test melegét megérzi.

– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?

– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szép asszonynak, a kinek olyan hideg a szive, mint a milyen tüzesek a szemei.

– Clarinda herczegasszonyra gondolsz?

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis búcsujárás a hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a férje sírját keresni. Ott azután, künn a pusztában, egyedül a szolgálattevő lovag védelmére támaszkodhatva, az ilyen passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna neki, a mik elcseréltetnék vele a halottat az élővel.

– De hisz az istentelenség, a mire te gondolsz.

– Csak emberi dolog.

– Megrontani egy ártatlan asszonyt! ördögi vahorászással! Te! Hogy gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen nő tisztasága ellen; – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad ellen! – Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.

– Hát a mi az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre megnyertem; a midőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő bűneim is el lettek engedve; – a mi az idegen nőt illeti, annak a bocsánatát majd az én dolgom lesz kiérdemelni, a míg csak a szent földön járunk; – a mi pedig a feleségemet illeti, – hát annak a bocsánatáról meg egészen bizonyos vagyok, ha egyszer hazajutottam.

– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, a mi tele van megásott vermekkel; – gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, a hol az Urnak minden ártó angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít valamelyik verembe, s benne maradsz, vagy élve, vagy halva; soha sem látod meg a te jó Máriádat, a kit így kicsufoltál.

– Ejnye bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált Zenobiusnál.

– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.

– No hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent hírben állsz. – Te segíthetsz rajtam. – Látom, már én felőlem nem jár olyan jó szellő. – Rólam azt tudják, hogy a bátorságom az asszonyokat nem kevésbbé fenyegeti, mint a férfiakat. Kitapogattam, hogy az én szolgálatomat, mint védő lovagét, az isteni Clarinda nem hajlandó elfogadni; annyi lépést hátrál előlem, a hányat én közelítek felé; s a kezemből még a vizkereszti szentelt viz sem kell neki. Hanem annyival inkább tisztel és becsül téged. Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő füléig is elhatott. Téged elfogadna védő lovagjának a nagy búcsujárás alatt.

– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.

– Hiszen ez kellene nekem épen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag, lennél a kisérője a mennyei herczegasszonynak; míg egyszer valahogy a sivatag czédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a passiokösöntyűvel, a mit ő tetőled egész gyanutalanul elfogadna, – azon az éjszakán pedig az őrtállás hivatalát én nekem átengednéd. A többire azután ne lenne gondod.

– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.

– Sőt követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem tartozol.

– Micsoda törvénynél fogva?

– Hát a «Minne-törvénynél» fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor Visegrádon voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a Minne-lovagok kőrébe, s a miket a Minne-törvényszék határozott, azoknak magunkat mindenben alá vetettük.

– Akkor volt az!

– No hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a Minne-törvényszék itélete szerint, a midőn egy lovag egy úrhölgybe szerelmes, a másik lovag, a ki annak bajtársa, őt minden törekvésében gyámolítani köteles.

– Fiatalság, bolondság; – akkor tetszett nekem ez a mulatság.

– De arra az itéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek, hogy szerelem és hűség férfi és nő között csak addig bír valami értelemmel, a míg férj és feleség nem lesznek. A mint a házasság közbejön: a szerelem és hűség helyét eskü és kötelesség váltja fel, a mik egymást megsemmisítik. Az eskünél megszünik a szerelem, s a kötelességnél megszünik az eskü.

– Ez bolondul volt határozva.

– Te neked tetszett az akkor, valamint nekem is.

– Igen, mert még akkor nem voltunk feleséges emberek. De most már te is az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet, nekünk halál. Én a megtámadott férjek pártján vagyok s a csábítókat visszaverem.

– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.

– No hát akkor szarvat emelek.

– De biz én azt letöröm.

– Le ám, ha fel nem öklellek elébb.

– Brüniszkáld! ne felejtsd el, hogy ki vagyok?

– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer haza, majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok én, és ki vagy te?

Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld részéről.

– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda herczegasszony védő lovagjává lenni a kedvemért? kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée László.

– De igen is akarok védő lovagja lenni Clarinda herczegasszonynak, azért, hogy megóvjam őt tetőled.

– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok én, ha megharagítanak?

– Dehogy nem tudom! Hisz együtt voltunk veled a király testőrei. Nem utána bolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a mentekötődnél fogva czibáltalak-e ott is hátra, hogy valami bolondságot el ne kövess? Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes voltál. Neked is kinálta a szaraczén varázsló azt a csodaszert, a mivel egy asszonyt, (italába lopva) szerelmessé lehet tenni. Én beszéltelek le róla, hogy ne nyulj hozzá. Bizony vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a kivánsággal. Ha nagy a szeretet a szivedben: ne add azt asszonynak, hanem add a Jézus Krisztusnak, a kiért idejöttünk; s ha nagy a haragod, ne fordítsd én ellenem, a ki annak hasonló haragot nem tudok ellene vetni; hanem fordítsuk együtt mindaketten a magunk gyilkos indulatait a hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda együtt a királyhoz, hogy bocsásson bennünket a magunk dandáraival együtt előre, az ellenséget fölkeresni, ott azután majd lássák meg, hogy melyikünk a vitézebb?

A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi hiányosság; egyéb nemes indulatok is csoportostul voltak a lelkében, csak egy dologban volt gyarló a természete: a szerelemben. Mindig olyan nőbe volt szerelmes, a kibe legkevésbbé volt neki szabad. S mentül áthághatatlanabbak voltak az akadályok, mentül lehetetlenebbnek látszott a diadalma, annál jobban küzködött utána. És a mellett csélcsap, állhatatlan, csapodár volt; még a bűnéhez sem hű. Az egyik bűneért elfelejtette a másikat. – Kész volt a nemzetét kimozdítani helyéből, azért, hogy Brüniszkáldot a lakodalma napján elszakítsa attól a menyasszonyától, a kiért ő is őrjöngött; elhozta magával még Palaestinába is: itt azután az otthon hagyott bálványát is elfelejté, a mint egy másik nőre talált, a kiről azt tudta, hogy nem szabad hozzányulni.

Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz szándékát s nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé, fölkérni őt, hogy bocsássa őket a harczosaikkal ellenséget keresni.

Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó Brüniszkáldot.

Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a megmaradt darabját, a mi a Tiberias melletti ütközetből a hitetlenek kezéből megmentetett.

Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, s már most elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestül a hitetlen ellenséget felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban lakni. Mindennap új dáridó!

Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem hogy a hitetlenek táborát összetörjük.

A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli vitézeket, hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni. Maga indult előre a pátriárka a szent kereszt darabjaival s kisérői csupa királyok és herczegek voltak, a kik mezítláb és hajadonfővel járultak a szent jelvény után.

A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton átúsztatni a rohanó folyóvizen; a többiek aztán követték őket. A tehetős zarándok nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat; a sok koldushad és egyéb mihaszna nép ide át rekedt.

Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (kiki a saját nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és Gelboa hegyek szakadékai között.

Néha napján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsös kertekkel; de a mióta a keresztes háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy közét betemette a sivó homok, a mitől az úgy fehérlik, mintha hóval volna beterítve. A hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a fövény buczkákból; a kertek helyén a homoklakó tövisek vertek gyökeret, az agave, meg kaktusz, a mi terem ugyan gyümölcsöket; de a ki megkóstolja, akkorára dagad tőle az orra, mint az uborka. A hegyek kopárok már; az erdőket letarolták róluk; meztelen vörös sziklák vakítják naphosszant az utazó szemét, a vízvezetékek le vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, a mik azokat táplálták, elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal épített kutak be vannak temetve, napijáró földre nem találni egy ital friss vizet. Járt útnak, vagy élő embernek, a ki megmondja, merre van még emberlakta világ, még csak nyoma sincsen.

De még is, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes hadnak. Mikor épen lemenőben volt a nap az izzóveres porphyrsziklák mögé, rátaláltak arra a térre, a minek «csontmező» a neve.

Ez az első állomás.

Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes hely ez itten. Messze, a mennyire szem ellát, kutyatejjel és szamártövissel benőtt mező terítve van emberek és lovak csontjaival: néhol egész csontváz együtt, másutt messze a törzstől elgurult koponya, összetört dárdák, csontba szakadt nyíl-hegyek; csak a csont és a vas maradt meg, a mi elemészthető volt, az már elmult; a mit érdemes volt felszedni, azt elvitték. A tizezernyi csontváz közül egynek a nevét sem tudja már senki. Még a farkasok és a keselyük sem emlékeznek már róluk.

Ez jó volt első éjjeli tanyának.

Clarinda herczegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége őriző lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó vigyázók.

Másnap, a mint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útrakelt a tábor, még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag országába.

Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a «Keresztek halmát.»

Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig vergődött a szikla-tévútban; itt utólérte a sivatag réme, a szamum: se ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg kellett halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az idegen, kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fensíkot; oda telepedtek le, ott fogadták az elkerülhetlen halált. – Lefeküdtek a földre hanyatt, fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön keresztül; két karjukat elnyújták a földön, hogy mindegyik egy élő keresztet ábrázolt. Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a pánczél ott van csontvázaikon. Elvonuló utasnak se kedve, se ideje oda felmászni, hogy fegyverzetüket elrabolja. Ott hevernek, a szent idő tanújelei, a hősök, saját maguknak koporsói és sírkeresztei.

Itt tartott delelőt az újon jött keresztes tábor.

Víz itt sem volt található. Ha lett volna, most ezek a lovagok nem feküdnének oda fenn a sziklán.

A gyönge asszonynép, a zarándoknők, az apáczák már alig bírtak a sivatag homokban előbbre hatolni.

Az a meggyőződés kapott lábra ezúttal a keresztes hadban, hogy a teve nem az Isten teremtménye: az a sátán alkotása; az egész rút alakja bizonyítja, hogy ez a pokol hírével született szörnyeteg; de még inkább az a szövetség, a mi közte és a hitetlenek között fennáll: azok szoknak a tevén nyargalni. Ennélfogva a keresztesek nem hordtak magukkal tevéket, a miknek olyan nagy hasznát venni a sivatagban. Az inni valójuk már másnap estére elfogyott.

Clarinda herczegasszony ugyan hozatott maga után öszvéreken bőséges tömlőket forrásvízzel, a mennyi neki és kiséretének tíz napra elég volt; hanem a mint azt a sok szomjtól eltikkadt zarándoknőt meglátta úton-útfélen kidűlve, félholtan, megesett rajtuk a szive, nem állhatta meg, hogy meg ne itassa valamennyit; úgy hogy másodnapra már magának sem volt mit innia.

Azt hitték, hogy csak nem tart ez a sziklasivatag örökké.

Az pedig folyvást nem adott más változatot, mint térdig süppedő sivó homoktengert, szemvakító verőfénynyel és réteges sziklafalakat, a mikről sütött az izzó napmeleg.

Éjjel aztán vigasztalásul olyan hideg volt, hogy majd megfagyott a sátoron kívül rekedt ember; harmat pedig nem hullt.

Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles, sipkanagyságú levelekkel, tekergő indákkal, miknek szárairól buja fényes kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy «dudaim», vagy kolokánt, a hogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt vezér zarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapatjaikat, hogy senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyuljon; mert a rövid enyhülésért halált vesz bennök magának. Meg is fogadták, nem is. A ki aztán az édes zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagyhamar elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett! minek torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halál-alma, zsidó cseresnye, bolond-czitrony; azzal laktak jól, attól hullottak rakásra.

A ki már tántorogni kezdett, a ki térdre esett, a ki a tenyerével kereste a földet, azt mondták rá: «No ez már a kvártélyán van!»

Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, a melyen a mostaniak előtt annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a szent földre, ki a paradicsomba.

Minden lépten-nyomon felrugott koponyák egész kupaczokban, kerekeikkel fölfelé fordított szekerek, félig eltemetve a homoktól, üres pánczéldarabok, hirdették, hogy ez az út vezet a szent sirhoz.

Két meredek sziklafal között, a mik csaknem összeérnek s hosszú tekervényes folyosót képeznek, megtalálták a keresztjárók az utolsó stácziót. Egy nagy kerek döbört.

Köröskörül a szikla oly magas, hogy nyillövés a párkányát el nem éri. Ellenben onnan a magasból sziklákkal agyon lehet verni idelenn a legvitézebb sereget.

Ott van az útban a tanúság. Élő tanú, pedig halott. Egy rengeteg nagy domb. Csupa merő holttetemekből egymásra hányva. Ez a legújabb tetemhalom. Valami száz évvel későbbi a legelsőnél. Richárd király idejéből való. A hullák még nem váltak egészen csontvázakká; nincsenek is fegyvereiktől úgy megfosztva. Felülről alá hengerített sziklák úgy összezúztak embert és pánczélt, úgy egymásba tapostak állatcsontot, öltözetet, vértet, hogy nem volt érdemes a törmeléket szétválogatni. Úgy maradt minden egy halomba gázolva. Csak itt-ott nyúlik ki belőle egy vaskeztyűs kéz, egy lovag kelevéz, zászlórongy a végén. A czimerdarabokból találgathatják az utóbbjövők, kiről hámlott az le? Kinek a szíve porladozik ott a nagy halomban? a minek fele kő, fele csont. Hanem legfelül, valamennyi holttest fölé, oda van fektetve egy roppant nagy érczfeszület, a minek a kereszte kovácsolt vas, maga a Krisztus-alak rajta pedig veresréz, a mi az időtől egészen zölddé vált már. A hitetlenek egy óriás kigyót fontak körüle csufságból, a kigyó fejét az idvezitőével szorítva egy máshoz.

Itt igazán meg kellett állni, ez a memento mori! Ha Koradin csapatjai ott leskelődnek a magasban, Endre király vitézeitől csak az a halom lesz magasabb. Elvesznek csata nélkül, mint példaadóik.

Abba a sziklaszorosba bemenni nem volt ajánlatos, mielőtt a környéket fel nem kutatták.

Két önkénytes csapatot indítottak meg, egyet keletnek, másikat nyugotnak, hogy kémszemlét tegyenek oldalvást a hitetlenek birodalmában; a nyugoti csapatot Lebée László, a keletit Brüniszkáld vezette. Amannak a meredek sziklagerinczre kellett felkapaszkodnia, emennek egy mély szakadékba alábocsátkoznia.

A míg azoknak egyike vissza nem tér, az egész keresztes hadnak ott kellett tanyázni a Jezrael völgyében. Már akkor harmadik napja volt, hogy nem kaptak vizet.

De Clarinda herczegnőre nézve a rákövetkező nap szenvedéseinek elviselése meg volt könnyítve az által, hogy az épen kántorszerda volt. Szent fogadása szerint ő ezt a napot akként szentelte meg rendesen, hogy sem étel sem ital nem érte az ajkait. Ezen a napon tehát fogadásból bőjtölt. És az mindegy lett volna rá nézve, ha valahány kő hever a pusztában, az mind pástétommá változnék is; s a mi vizet a délibáb a láthatáron hullámoztat, valósággal idejönne is, friss itallal kinálkozva: ő ahoz hozzá nem nyúlna. Tehát ezen a napon a szent fogadás segítette neki a kétségbeejtő epedést, szomjuságot elviselni. Még másokat is tudott buzdítani a türelemre és kitartásra.

A keresztesek tábora egész nap zsolozsmákat énekelt, a mi szintén eloszlatja a test gyarló kivánságait.

Este felé aztán a tábor szélén felállított előőrök riadó jelt adtak. A napnyugoti hegy gerinczéről csapatok közeledését lehet látni.

Nem sokára ki lehetett venni az alkonyfénynél, hogy azok ott a magyarok fehér zászlói. Lebée László kerül vissza.

A fekete alakok sorozatában kivehetők voltak a hegygerinczen végig ügető idomtalan dromedárok. A magyar vezér zsákmányt ejtett!

Akkor bizonyosan emberlakta vidékre talált.

S ha arra talált, akkor frissitő italt is hoz magával a tábor számára.

Csak erre a puszta reményre is rögtön újra éledt az egész táborban a bizalom és jó kedv. Nem lesz már semmi baj!

És méltán keletkezett ez a hit és öröm; mert a mint Lebée László csapatja alá szállt a hegymagasról, az előre kergetett tevék, a lovakat megelőzve, vágtattak a táborba, oldalaikra terhelt tömlőikkel, a mik forrás-vizzel voltak megtelve; a hol azonban a hadnagyok elfogdosták őket: nehogy egy csapat feldorbézolja az egész szállítmányt, s a többinek ne jusson belőle. Majd mind azt igazság szerint fogják dandáronkint felosztani.

De még azon kívül mennyi mindent hozott Lebée László! Kincsekkel, drága szövetekkel megrakott öszvércsapatot. S aztán egy egész sereg hitetlent, hátra kötött kezekkel, hadi foglyúl ejtve. S cserében azoknak a paripáira ültetve, ugyanannyi kiszabadított keresztyén foglyot. Ezeket már messziről meg lehetett ismerni hosszú hajfürteikről, mig a hitetlenek koponyája simára volt borotválva.

Minő diadalkiáltás fogadta a visszatérőket! Clarinda herczegasszony maga is eléjük ment hölgykiséretével a győzteseket üdvözölni.

Lebée László úgy tünt fel most a hölgy előtt, mint a szent csodák szabadító lovagja, a kit hívek bámulata vesz körül, a ki előtt leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s imádják, mint egy arkangyalt.

A herczegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő hősnek, hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a kezében.

Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a legzamatosabb cyprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként fogadták volna! És a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész halmazát. Gáza város, a mit ott túl a hegyeken egy rohammal elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó Kanahán földjén van.

Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.

De Clarinda herczegasszonynak kétszeresen az volt.

– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes herczegasszony, mondá Lebée László. Én visszahoztam szaraczén rabságból elvesztett férjedet.

Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási ütközetből megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De Blois lovag elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a homokban elvérzeni.

Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.

– A nemes lovag valóban ott maradt a csatatéren nehéz sebektől elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első dühe ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhité meg a szaraczénok szivét, tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy váltságot fizet a családja, ha életben hagyják. Igy vitték el Gázába, hol lassan felépült nehéz sebeiből.

A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda herczegnő felismeré férje hajdani hegedűs dalnokát, a ki mindent elmondott előtte apróra, hogy történt De Blois lovag csodás megszabadulása.

Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée László visszatartá egy szóra.

– Türtőztesd indulatodat, nemes herczegasszony: mert nincs öröm üröm nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van szabadítva; de arczától el fogsz iszonyodni. Az átkozott szaraczénok egyszer, midőn a fogoly lovag, nem várhatva, míg váltsága megérkezik, szökéssel akarta megszabadítani magát, utána eredtek, visszahozták, s akkor az arczát úgy elcsufitották, hogy Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen e szivfájdalomra, mikor őt viszont látni fogod.

Clarinda herczegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois lovag arcza, csak ő maga élve karjai közt legyen.

De még is erősen visszaborzadt tőle, a mikor meglátta. Hordszéken hozták, mert lovon nem birt ülni; elég czifra ruha volt már rajta, a mit a prédából kiválasztottak a számára, de még a széles vas nyakörvtől nem tudták megszabadítani a nyakát: az arcza pedig, gonosz megcsonkításokkal egészen ki volt vetkőztetve a formájából, s e miatt a hangja is úgy elváltozott, hogy soha Clarinda herczegasszony rá nem ismert volna benne az urára, ha a hűséges trubadúr nem bizonyitotta volna, hogy ő az.

Mi lett abból s szép nemes ábrázatból! Hová lett a délczeg alak? Csak a romjai maradtak meg. Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda kezét nyújtja neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi észre, hogy az a kezét sem tudja jól megszorítani: a hüvelyk ujjai le vannak vágva, hogy kardot ne foghasson többé. Oh mily átkozottak ezek a hitetlenek!

Clarinda herczegasszonynak egy perczre az a gondolat villan a lelkébe, hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már inkább szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára. Hanem a mint sátorába vitte a megszabadított vitézt s maga mellé ülteté, az annyi édes emléket tudott neki elmondani boldogságuk hajdani korszakából, a miket nem tudhatott más; úgy kérdezősködött név szerint az otthon maradt rokonokról; még a paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a nagy hársfákat a kastély körül, és a dalokat, a miket Clarinda hárfahanggal kisért néha napján! Háló szobájuknak egyes butorait: az ősi képeket, még azt is, hogy melyik szekrény hol áll? s hogy a remekművű álló óra, a mit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben épen karácsony ünnepén fog lejárni. Ez nem lehet más, mint De Blois lovag.

Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, a mit Clarindától kapott, kis elefántcsont Szentgyörgy alak volt az; ő azt olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el; de egyszer a nagy kinzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor összetaposták. Oh milyen gonoszok ezek a hitetlenek!

Clarinda herczegasszony meggyőződött róla, hogy ez az ő valóságos hites férje.

Pedig hát nem úgy volt.

És nem a hitetlenek a leggonoszabbak.

Mert igaz ugyan, hogy ők bántak ilyen kegyetlenül ezzel a lovaggal: csakhogy ez sohasem volt De Blois herczeg; hanem annak valami vazallja; s hogy olyan jól tudott mégis egy és más titkos körülményeket, annak az a nyítja, hogy a herczeg ezeket, a keresztes hadjárat alatti visszasóhajtozásai közben el-elmondogatta a kedvencz trubadúrjának, hogy az szedje versbe s csináljon rá nótát; a trubadúr megint elmondott mindent apróra a megcsonkítottnak, hogy ámítsa el csalfán a herczegasszonyt. Mind a kettőt pedig megvásárolta Lebée László, először az által, hogy kiszabadította őket nehéz fogságukból, másodszor pedig gazdag ajándékokkal és fényes igéretekkel, hogy játszanak ilyen alakoskodást a herczegnő előtt.

Azok talán nem is tudták, hogy mi gonosz szándéka van ebben a lovagnak.

Vagy talán ha tudták, csak tréfára vették. Asszonyt megejteni nem valami vétek, azt mondja a világ. Ebben a tekintetben a keresztes hadak nem ismerték a tizparancsolatot; bizonyítják azok a szigorú törvények, a miket a keresztes hadvezérek az asszonyokat elcsábító lovagok ellen hoztak: máglya és karóba húzás volt azoknak a büntetése. De sohasem hajtották végre ezeket a kegyetlen törvényeket, mert külömben magukon a törvényhozó fejedelmeken kellett volna elkezdeni a példaadást.

Talán nagyokat is nevettek maguk azok, a kik ebben a tréfában tudósok voltak, ha annak a végére gondoltak. Clarinda herczegasszony most már feltalálta a férjét: vége van a szent fogadalomnak: most már azzal egy sátor alatt illő, hogy tanyázzék. A viszontfeltalálás örömére lakomát kell ülni: van hozzá drága étel, ital; ha drága nem volna is, jó volna, két napi nehéz nélkülözés után. A jó cyprusitól megjön a mély álom. Az arany hólyagos kulacsba tán van is egy kis álomital keverve, s az csak a herczegnőnek szolgál. Akkor aztán Lebée László vitéz odakerül a lesből, felváltja a hamis férjet: s míg a képzeltviszontlátás örömeiben ő osztozik, az alatt az ál De Blois lovag odakünn őrzi a paripáját. A csillagok vakok s a pusztaság süket!

Akkori időkben csak nevettek ezen! Hát ugyan mi panasza lehet annak, a kivel ez megtörténik?

Hanem egy akadálya még is volt e furfangos csel sikerülésének. Az, hogy Clarinda herczegasszonynak fogadása volt ezen a napon bőjtölni. Napestig nehéz volt e fogadalmat megállni, mert nem volt se étel se ital, s akkor legnehezebb a bőjtölés, a mikor kénytelen vele az ember; de most már terítve volt a tevebőr szőnyeg sülttel, süteménynyel, kotyogó kulacsokkal, kinálkozott inycsiklandó falat, szomjeloltó korty, most már nem volt «kín» a bőjtölés, hanem «virtus». S ezt könnyebb megállni!

Clarinda herczegnő, a hogy fogadása tartá, most már, midőn előtte állt a gazdag lakoma, nem nyúlt sem ételhez sem italhoz: csak az ál De Blois költött el mindent magában, utoljára a herczegnőnek szánt italt is, attól aztán maga aludt el. Lebée László vitéz pedig leshette odakinn a mezőn a várva-várt jeladást. A keresztes táborban meg voltak vigasztalva egy napra. De nem többre. A mit Lebée László öszvér háton az elfoglalt Gázából elhozhatott, azt mind hevenyében nagy mohón felfalták, lenyelték: holnapra megint nem maradt semmi, oda Gázába visszamenni pedig nem vala tanácsos; mert azt nyomban elfoglalta Coradin szultán, a ki ott állt nagy sereggel a hegyeken túl.

E szerint ellenség már lett volna.

Csakhogy ez nem az az ellenség volt, kit a keresztes hadak kerestek. Ez a kairói szultán serege volt. A kereszteseknek pedig semmi dolguk sem volt Kairóban, hanem Jeruzsálemben; azért ők a másik szultán, a damaskusi Malek Adel seregeivel óhajtottak találkozni, a kinek inkább keze ügyében esett Jeruzsálem.

A mint Lebée László, nagy epekedve, lesi a csillagos éjszakában a jeladást Clarinda herczegnő sátora felől, a hegytetőkön felállított előörsök elkezdenek riadót fuvatni; erre fölébrednek minden alvók, talpra áll az egész tábor. Valami sereg közeledik a keleti hegyszakadékok közül, s még nem tudni, hogy ellenség-e, vagy pedig a kémszemlére kiküldött Henning Brüniszkáld serege?

Ezzel a fellármázással aztán egészen el lett rontva Lebée Lászlónak az egész vágyakodása a szerelmi kaland után, neki is a maga csapatjához kellett sietnie. Átkozta a csillagokat, hogy nem tudták azokat a közeledőket másfelé vezetni.

Pedig az nagy kár lett volna, ha azok eltévednek: mivelhogy épen Brüniszkáld csapatjai voltak, a kik visszatérőben valának. A pásztorkürtök nótáiról messziről meg lehetett őket ismerni.

Még nagy éjszaka volt, a midőn előtünedeztek. Fáklyáik bevilágíták a sziklák oldalait, a miknek mély völgyeiből előkanyarogtak; s az volt a bámulni való, hogy háromszorta nagyobb sereggel jöttek elő, mint a milyennel eltávoztak.

Kiderült annak az oka azonnal, mihelyest Brüniszkáld lovag az egybegyült vezérek elé vágtatott. Ez volt az első szava:

«Én a Jordán partjáról jövök!»

De ez az egy mondás egész mesemondással fölért.

A szent Jordán folyó csak egy félnapi járóra kelet felé! Az óhajtott drága folyam, melyben Krisztus megkeresztelkedék! Melyben egyszer megfürödhetni minden keresztyénnek annyival nagyobb a vágya, mint hogy a hozzájutásig epesztő sivatagokon kell keresztül hatolni. Itt van közel a szent folyam, a melynek partjain a korább jött keresztyének erős kerített várakban, kolostorokban letelepültek, s gyakran magukra hagyatva, védték kis telepeiket a szaraczénok özöne ellen. Ezekre talált rá Brüniszkáld. A végső veszedelem óráiban jelent meg szabadításukra, elverve falaik alól az ostromló pogány hadat. Ezeknek a fegyveresei szaporították meg a seregét, azután meg az a sok keresztyén fogoly, a kit a szaraczénok rabságából kiszabadított, mikor a gonosz ellenséget a Jordánon keresztül üzte. A túlsó parton áll Malek Adel a sziriai sereggel.

Tehát fel van találva minden, a mit a keresztes vitézek kerestek! A Jordán, az út Jéruzsálembe és az utat elálló ellenség!

Ez volt a nagy hozsánna! A mi ennek a hirmondásnak a viszhangjául riadt fel. Tizszerte nagyobb, mint a mit Lebée László diadalhire költött. Ő csak bort hozott a tábornak: de Brüniszkáld vizet és vért, a mit jobban szomjúhoztak.

Lebée László vitézi arcza sárgult az irigység miatt.

De még majd több oka is lesz neki az elsápadásra.

A mint egyszerre megvirradt, (ezen a vidéken az éjszakára rögtön következik a nappal, hajnal alig van közben) a Brüniszkáld üdvözletére siető szent hősök sorában megjelent Clarinda herczegnő is. Az álomitaltól elnyomott urát nem birva felkölteni, ott hagyta a sátorában, s maga sietett az örömhírt hozó lovag elé, hogy azt üdvözölje.

De Brüniszkáld lovag is eléje sietett, a mint őt hölgyeivel együtt közeledni látta.

– Herczegnő, légy készen nagy örömre és nagy szomoruságra. Én feltaláltam férjedet, De Blois lovagot.

Clarinda elbámult. Ez is feltalálta az ő férjét? Pedig neki nem volt több, csak egy. Egy már ott alszik a sátorban.

Hiszen ez a másik is alszik: hanem a koporsóban. Amaz részeg; de ez halott.

Ez a valódi De Blois lovag, a kinek a holttestét a templomos vitézek az ütközetből magukkal vitték, s azután bebalzsamozva üvegfedelü koporsóba tették, hogy egyszer majd haza küldjék Európába, ősei sirboltjába. Ime itt hozza nyolcz férfi a vállán a koporsót; oda helyezik azt Clarinda herczegasszony lábaihoz. Az üvegfödélen át jól láthatni az elhunyt dalia arczát.

Ez aztán nem hazud. Minden vonása azt mondja: «én vagyok a te szerelmes jó urad!» Még az a beforradt régi sebhely is rávall a homlokán; de kivált az a hatalmas sas-orr, a mi a De Blois nemzetséget annyira kitünővé tette más családok felett!

Rajta volt a halotton az egész fegyverzete is: bár horpadozott és dárdáktól átlyukgatott: de mégis ismerős, s a himzett derékkötő, a mit Clarinda maga varrt ki a számára.

Valóban nagy öröm és nagy fájdalom volt az, a mely a koporsóra leboruló özvegy könnyeiben kitört; ki oly régen keresett szerelmesét eként föltalálta. Ez minden egyéb érzést elnémított szívében.

Csak azután, hogy a zárt koporsófödelet csókjaival elhalmozta, s az üvegfalon át kibeszélte magát néma kedvesével, elmondta neki a szív minden gyöngéd hizelkedéseit csak azután kezdett még valami más indulat is feltámadni szivében; először a hála azon nemes lovag iránt, a ki ezt a kincset számára felfedezte, idehozta: ennek bizonyára nagy köszönettel tartozik: méltó, hogy azt a vaskeztyüt a kezén csókjaival illesse. De az erre következő indulat meg aztán a bőszült harag volt, a miatt, hogy ő vele az a másik, az az elcsufitott arczu ily nemtelen játékot üzött. Még odatette a csúf fejét a herczegnő ölébe, s azt kivánta, hogy az hüsselje őt a legyezőjével. Ez példás büntetést kiván.

El is érte a gonosztettet a jutalma!

Maga Lebée László vette kezébe a megtorlást, mint itélő biró: s a csaló trubadúrt az ál De Blois lovaggal együtt, kegyetlenül megkorbácsoltatá. Az eléktelenített lovag még akkor is aludt a mákonyos bortól, s álmában kiabált, a míg a farmatringgal simogatták: «húj be rosszul van vetve a fejem alja! Soh’ sem fekszem többet herczegi nyoszolyába!» A trubadúrnak azonban betömték a száját, nehogy kitalálja kiabálni, hogy hiszen maga Lebée László vezér bérelte őket, hogy ezt az alakosdit játszszák! Végre lófarkra lettek kötve mind a ketten s ily módon halálra szánkáztatva, a hogy megérdemlék.

Lebée László azonban, a mint négyszem közé kaphatta a kedves süvét Brüniszkáldot, azt mondá neki, fogcsikorgatva:

– Héj, de szerettem volna, ha bele fulladsz vala a szent Jordán vizébe, a mikor rátaláltál, hogy sem mint elhozád az igazi De Blois lovag holttestét, üvegkoporsóban. Porba ejtetted velem a pecsenyémet!

Brüniszkáld érté a süve haragját. De csak fejet csóvált rá:

– Bizony, édes Laczkóm, nagyon itt az ideje, hogy a szent Jordán vízében lemosd azt a sok rossz indulatot, a mi a testedhez ragadt.

Tökéletes lett az örömük a keresztes hadaknak, a midőn másnap Brüniszkáld vezetése alatt, rövid mellékúton, kijutottak a sziklatömkelegből s maguk előtt látták a szent Jordán folyamát s annak édeni vidékét.

Csendes méltósággal kanyarog alá az áldástadó folyam a jerikói sikon végig, kigyózó kanyarulatokban félszigeteket képezve, a mik pálmafákkal, balzsamillatú bokrokkal vannak fedve; a ligetek sötétjéből paloták tornyai fehérlenek elő. Az a zöld erdő ott, a kupolás palotákkal, a veres bástyafalakkal, az a jerikói vár: még most a pompa és gyönyörüség tanyája. Az a magasra kiemelkedő oszlop körönd: Herodes palotája. Az a nagy víztükör, melynek közepén az egész hatalmas folyam látható folyással keresztül huzódik, melynek sziklapartjai lépcsőzetes szakaszokra vannak szabályozva, s minden lonkája a magaslatnak, egész föl a bérczek tetejéig pálmákkal, fügékkel, olajfákkal, borsfageszttel beültetve; száz falu és város elhintve körülötte, a mik között egész raja a vitorlás hajóknak sikamlik a hullámtükrön végig: ez a Genezáret tava. Az Idvezítő csodatételeinek tanúja. Itt halásztak az apostolok; itt járt Jézus a háborgó vizek fölött; amott a hegy, melyen négyezer embert megvendégelt, csoda módon szaporodó testi és lelki eledellel. Az a csendes öböl ott a sziklák között, a minek a tükre sötétkéknek látszik, az emlékezetes hely, a hol Keresztelő János Jézust, a vizbe mártva, felavatta. Minden szikla beszél, hirdet, emlékeztet; visszhangoztatja még a nagy Megváltó szavait, a tövisfa még izzadja a vért napsütötte levelei hegyén, mely az ő vére hullásáért maradt rajta; az örök felhőtlen égből még hangzik alá az ezernyi énekes madár zengésében az angyalok tulvilági éneke: az egész földi táj a mennyországról álmodik.

A legdurvább kedély is megérzi e tájék isteni hatását, a marczona vitézek ajka zsolozsmákra nyilik meg: úgy közelednek a Jordán felé, hogy kardjaik markolatát, mint a keresztet, fölfelé emelve tartják imára kulcsolt kezeik között. Siet az egész tábor lemosni teste és lelke szennyeit a Jordán vizében. Egészen új embernek érzi mindenki magát. Kialszanak a földi érzések; meggyulladnak az égi lángok. Senki sem zugolódik már, hogy oly messze földről eljött; senki sem emlegeti, hogy mennyit szenvedett: egy napja a csodák vidékének kifizeti évek viszontagságait. A sziv is mássá lesz. Férfi és nő nem gondolnak egymásra: mindegyik csak a láthatatlanokkal van eltelve.

Ma már hire sincs ennek. A táj sivatag, a Genezáret tó partjain rabló beduinok laknak, olajfa, pálma elpusztult, s Jerikó helyén, az agyagsivatagban bujkál egy kis falu, az arab neve «Eriha».

Még Lebée László is egészen más embernek érezte magát, a mint a Jordán vizéből kiszállt. Gyónt és vezeklést tartott. Bocsánatot kért mindazoktól, a kiket megbántott. A süvének, Brüniszkáldnak megköszönte, hogy őt ifju bölcsességével oly halálos büntől megörizte. S hogy bebizonyítsa, mennyire igaz a bünbánása, az ő szeme láttára dobta a tüzbe azt a pokolbeli találmányt, a czukornádkarpereczet a tarentaféreggel. És aztán térden állva imádkozott a mennybeli hatalomhoz, hogy soha őtet többé ilyen kisértetbe ne vigye.

Mert hiszen a szive valóságában igaz jó ember volt Lebée László, s a kit szeretett, azt soha sem szünt meg szeretni; s talán ha a visegrádi udvarhoz fel nem került volna: sok bolondság nem termett volna meg a lelkében. Az ottani ledér élet nagyon rossz iskola volt rá nézve. Megszokta, hogy a nők milyen könnyen veszik a hitvesi hűséget s még az olyan szent férfiak is, a kiknek a homlokát a chrysma mentesíti, csak arra gondolnak, hogy melyik nőnek a szivét nyerhessék el, holott Gergely pápa óta egyikhez sincs semmi igaz jussuk.

Ez volt az átok az egész életén, meg a heves véralkat, az erős képzelődés. Azért az egyik órában tudott szent lenni, a másikban gonosztevő. Ha a feleségére gondolt, azt megsiratta, s aztán megint a legelső szép asszonynak utána szaladt.

Ezúttal azonban szerencséjére olyan jó leczkét kapott, a mi sok ideig megmaradt nála. Clarinda herczegasszony példát mutatott neki, a minőt még nem látott ez ideig, hogy mi az a valódi hitvesi hűség? Feltalált kedves halottjának koporsóját mindenütt magával hordozta: sátorában fekhelye mellé helyezteté, s egész idejét azzal tölté, hogy annak a lelke üdvéért imádkozott.

Lebée László felfogadta Brüniszkáldnak, hogy most már csupán vitézi kötelességének fog élni, s azt a kegyet kérte a királytól, hogy engedtessék meg neki, a maga székely hadaival és Brüniszkáld szász harczosaival egyesülten bekalandozni az egész Jordán vidékét; hogy hirt hozzon felőle, hol állanak Malek Kamel szultán hadai, a kikkel a keresztyén tábor döntő ütközetet keres.

Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon vitézt egész a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel utóhadaira, s azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket sem birták a fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket futtában elfoglaltak egy bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az általuk kiszabadított keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem álltak nekik komolyan ellent.

A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot adta mind a két fiának, a kik között roppant birodalmát felosztotta, Malek Kamelnek adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot: hogy sehol se fogadjanak el az új keresztes hadsereggel döntő ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni az országban, elolvad az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó; sokféle nemzetből áll, egymás között majd összevész; megunja a hazájától távollételt és haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről csak kisérte a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.

Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak az ő kis előcsapatjukkal szemben sem. A hol megjelennek, szedi a sátorfát s mélyebben huzódik a sivatag pusztába.

Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt találjuk, hogy a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet Endre királyunk vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga, mint búcsút járni egyik szent emléktől a másikhoz és ereklyéket gyüjtögetni. Ellenség sehol sem állt útjokban többé: a szaraczénok visszavonultak a pusztába.

A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró kalandozások alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti városokat, a mik még ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy kiterjedésükben fennálltak. – A pompás Tiberias város classicus palotáiban most már csak zsidók laknak, a kik ott őrzik a nagy bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni szerrel ünneplik a Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany kupolája»; de a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe Jézus soha be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már a zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent elvonult, elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból, miket a szépsége bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt keblébe téve viselje, mint emlékeztető ereklyét. De a közelben látszó Scythopolisban már csak Sámson rókáinak az utódait találták otthon, azt porig égette Saladin a keresztes háború alatt, s a hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra szerelmi titkát rejté, gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők szaporodtak el újra, s azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.

Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa casat», a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok szállították, az istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen a Fiume fölötti Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma is megvan és ünnepeltetik) s elkölthették a lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a megváltó feltámadása után a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes, nyugodalmas kis városka volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai időkig, négyféle nép, négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat együtt, Istentől megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy, melyben fekszik.

– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László; úgy megszerette Názáretet.

– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is idehozhatnám.

A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek. Valami égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat; mintha a belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.

Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi nekünk itten laknunk! Építsünk itt három házat».

A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három hajlék. De nem volt benne köszönet.

A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták, elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák, angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi. Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör mely a sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges vidékén végig tekint a szem, a hol minden sziklából, folyóból, tóból, minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is más rajta háromszázadonkint. A zsidók Istenlakta magányt találnak Izachar áldozatkövei körül, a miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak medenczéit, az Amphytrite szoborral. A Thábor hegyén az Olympi istenek laknak, s a dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott csarnokból.

Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a hegyoldal meneteleit, az útakat fel a hegytetőig statiók szakgatják meg; a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív fel. A barátok vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái. Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.

Azután jönnek a szaraczénok. Saladin alatt már Omár prófétának a mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a miknek ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái, fügefapagony, kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs és czitromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a cactus-sövény véd. A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török «eretnekek» – a «tüzkioltók» fertelmes orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget egy meztelen nőalak képezi.

Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott járt a keresztes hadainkkal.

A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lonkája közepén bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt magában, körüle kőhalmaz, a «Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor, csak a gyalog-tövis, a sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát, Herodes Antipas pompás szökőkútját?

Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott, akkor még a szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.

A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül; csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin kiáltásával a búcsújárókat.

A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt. Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el, itt fogják a fejét betörni.

Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király, a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a flamand, a német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.

A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az oduját a medve ostromolja.

De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odujától?

A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai sikság közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen; ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik a midőn látták, hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e hegy körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét, itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén. Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a legnemesebb hősök vérétől.

Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni, helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra. Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták, hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a palestinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem találni; hanem a míg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.

– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit tekeregjünk mink, mint a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, a merre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?

A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel, szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a hangyabolyt.

– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent szűzre, hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott a hol legmeredekebb.

– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi meg a szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert én meg fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted mint utánad.

– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem elébb, sem utóbb.

– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.

A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi vitézeket, minden kétségeskedés megszünt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén emelgették égfelé az arczaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.

A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy tartanak misét az egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás, a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi keresztfát, azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek; most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába indulóknak.

S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s mint megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a pánczélos lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók s lassú kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, a mint a keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyilvégei a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek vas emeltyükkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.

Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az ostromló keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz; hanem azt, a mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel, az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol soha ember nem járt.

Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint egyesült önkénytes vitézeik élén jó maguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs lehetetlenség. A nehéz vértezet, paizs nem gátolta őket; ha valamelyik hátrább maradt a kúszásban, a másik, a ki már fenn volt s egyik lábát megvethette, segített neki a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér biztatta társait: «ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál hatalmát!»

Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.

Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a hegymászásban akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szívalakú vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de Lebée László teknőforma paizsát elhozta a hátára vetve, s a csata hevében aztán a maga paizsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaraczénokkal, a két összelánczolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott, vasat, embercsontot, mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei ott hullottak el a két hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája volt ez!

A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte magát a Thábor hegy fensikjára.

Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.

E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden oldalon fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt alá.

A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az egész keresztyén táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, a mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász kereszteshad, mely már a falak előtt állt.

– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak be a várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig sem tudunk ostrommal bevenni.

Lebée László azt felelte neki:

– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a vitézséget. Itt pedig nincsen víz.

– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a várat, ott azután lesz mind a kettő elég.

Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:

– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.

– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz anya a hét tőrrel a szívében.

A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a tárogató kürtök.

Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harczi népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.

Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán az ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta, sorait az üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak rá s a zavarba jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt olyan kürtökre, a miknek a hangja minden más nemzet fúvó szerszámától külömbözik. A tárogatónak a fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat mértföldnyi távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a hangoknak a dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza! megállj!»

Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar királylyal együtt a tekervényútat ostromolta. Az által, hogy a merész előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaraczénok kénytelenek voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen a csinált útra, a hol ott álltak még az útfélen a keresztyének által épített stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél fedte; a lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér zászlóval, a min a szűz Mária képe volt kihimezve; mögötte nyomakodtak előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról megismerhetők.

A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik útat adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben, úgy hogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.

A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.

A királyé az elsőbbség.

Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének toronyormára a kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.

Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.

A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni lehetett őt magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s fején a koronás sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok futó hadát, kik mind a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt fel nem lehet húzni, keresztyének, mohamedánok össze vannak már keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mahomedet egyszerre kiáltják a küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van; turáni, aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a végén.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»

A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei kétfelől nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a kardot s jobbján viselte a paizst.

A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett hősi erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a pánczélos vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős aczél lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől pedig volt egy keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyilalakú kopja; a mint az aczéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly sebességgel röpíté előre, hogy keresztül tört az a legerősebb pánczélon és vérten.

Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.

A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga alá szorítá.

Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogató jel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy össze valának lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász vitézek.

A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték, hogy elesett.

Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a közelében, a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s már a király fejének mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a szaraczénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítván a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.

Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma is «Jordán»-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron völgyének», a temetőt «Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok hegyének»: a palæstinai viselt dolgok örök emlékére.

Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sürűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előre törő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalák.

A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak egymástól, s az a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség tömege sem birt által törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind meglátta a Mahomed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.

Lebée László ordítva hívta a vitézeit:

– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem sirat anyátok!

Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj, eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy átkozott pogány czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével s mikor az épen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a lovag hóna alá, a hol a pánczél vaslemezei egymástól szétnyilnak.

Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.

– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?

Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.

– Meg vagy sebesítve?

– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki a lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.

– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta székely, rajta szász!

S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A székelyek buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon, sisakokon, mintha Vulkán kalapálna valamennyi cyclops legényével remekmunkán. Ki is szabadíták a két ifju vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak körülvéve, hogy az embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut, csakhogy az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a fene onager, meg a balista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak lánczolva a hős bajtársak.

Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.

Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó oldalára eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is elesett.

Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg. Mint mikor egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva; pedig izekre téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha az oroszlán megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.

A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel másztak meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban, mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda lenn volt a hegy lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai sikon, s onnan nézte, hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú dárdahegyekre. Ide lenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az Isten, és az Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»

A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket érte ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség verte őket bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat, mikor az már a térdeik alá volt gázolva.

Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a magyarokat korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi patriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás között ne kezdjék újra a csatát, a cyprusiak, királyostól együtt vissza sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.

A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül, megverve harcz nélkül.

Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra, elmulnak ők magukban is, mint elmulik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától».

… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt számára ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele a püspök.

Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.

Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.

Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszerítette őt belé ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette azt.

Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott téged erre a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjunak a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd. Megtaláltad, a mit kerestél. Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten ti nektek diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság volt, a mi idehozott. Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a holt tengerre, a mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne miatt.

A haldokló bajtárs beszélt hozzá.

– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.

– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.

– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam. – Szegény kis madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk. Még egyek sem voltunk.

– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.

– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani alvó poromban.

– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva. Fogadá Lebée László.

– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most is rajtad? Nekem azt mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyürűm. Le akartam húzni az újjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: «ne adj át engem süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd te ő reá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az izeneteddel: ne is izenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így beszélt a gyürűm, a szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni és hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed, mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire attól a göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még majd, mikor te neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores inferni, circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad ezen a földön, együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod, Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.

Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni nem üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé kitörő végszóval:

– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és hallanak, olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója, Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt. Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a szent földre. – A poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű bűnödért. – De én az én lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd meg az utat, a merre elmenjek.

E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive annál jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen fénylő nyomok vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan végtelenségbe…