Második Rész

A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött a Jordán vizében, majd bele is veszett, ha Bárány Balázs ki nem rántja a hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét, levágott négy szaraczént, az ötödik aztán kicsiny hija, hogy őtet nem vágta le, ha Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt a dicsőségből ennyi. Azonkívül olyan dolga is volt, a mi már nem dicsőség. Elfogyott a pénze. Izent haza a kincstartónak, hogy küldjön utána, de az meg azt izente vissza, hogy olyan likas a kincses láda, hogy kilencz macska sem tudna benne elfogni egy egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem lehetett kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mind ennek az lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő haza megy.

A többi vezérek, az egyházfejedelmek neki estek, hogy ez árulás! hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a pápa kiakolbólitással fenyegette, nem törődött vele: «mindenütt jó; de legjobb otthon». Nem is látta Jeruzsálemet.

Ekkor az egyházfejedelmek a velenczéseket biztatták fel, hogy ne szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal lelkiismeretesebb – kalmárok voltak, hogy sem az ilyen kivánságot teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a hazaszállításért, hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se égen, se padláson felét sem találta a kivánt összegnek. Fejenkint minden vitézért húsz aranyat követeltek Spalatóig. A királynak pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez annyi, mint ötszázezer arany: – az összes magyarországi arany-ezüst bányák egy esztendei jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, a mit más okos fejedelmek tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát agyonveresse vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási költség. Hanem hát nem tette. – «Tudjátok mit, fiaim! monda a magyar uraknak, csunya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon megkinzott bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt mondom én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide nem a világ!»

De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek, meg a szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a Királyhágóig; a kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe. Előhozták a nagy mappát, a mi az akkori időkben annyival tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem volt rajta a földnek gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a gallérja körül volt Európa és Scythia; lenn a felleghajtójában Lybia, Arábia és India. Közbe esnek egynehány tartományok. Azokat pedig már a magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Syriát és Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes tartományoknak hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen Mezopotamiát vétek lett volna elkerülni, a mi annyival ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre van festve, tehát ott kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbe esnek egynehány hegylánczok és folyamok; de mi az egy magyarnak? Valószinű, hogy idegen népek is laknak azokban a tartományokban, a kik készek a verekedésre; de ez még épen egygyel több kecsegtetés az odamenetelre.

Ők bizony neki vágtak egész táborostól, s haza jöttek Palæstinából száraz földön, ki lóháton, ki meg az apostolok lován.

Már hiszen veszekedjenek a fölött a tudósok akár mennyit, hogy a magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem? annyi szent igaz, hogy a tábornyi magyar nép, a ki Endre király vezetése alatt járt, egészen Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? az már megint más kérdés. És hogy hányan értek belőle haza? arra meg nincs is felelet.

A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, a hol folyvást fegyverrel kellett magukat keresztűl vágni, a melyik csapat hátul maradt, vagy szárnyrul esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek nép levágta, elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától elhagyta. Felbomlott minden tábori rend a seregben, kiki magának kereste az utat előre, igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az egye el előle a sovány martalékot; a hány csapat, annyi utat választott, nem volt más vezetőjük, mint a csillagok, meg a turul madarak, mint Attila és Álmos idejében. Jó szerencséjére (de nem az országéra) az útban felszedte a király a Syriában letelepült «német lovagokat». Azok is megeléglették már az itt mulatást. Endre király úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép helyet tud a számukra Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak hozzá, fölkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre szert, a ki a saját maga zugolódó magyarjai ellen megvédelmezte.

Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltül derék nyárig Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, nem kellett a pogányok hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket össze többé semmi; hanem a mint a Bosporuson túl voltak, rohant szél ellenében minden ember, a merre utat látott maga előtt, torony irányában, északnak; vezér nélkül, trombitaszó nélkül. A király maga is egy hónappal későbben került haza, mint a seregének az eleje.

Az volt aztán a bevonulás!

Zilált csapatonkint, mint a czigányhordák, hosszúra nyult sorban, kettesével, hármasával bandukoltak a szentföldjáró vitézek, ruhájuk csupa rongy, sisak, pánczél rozsdás, kemény ütésektől össze-vissza horpadt; kinek a félkarja felkötve, kinek a félszeme beragasztva; maguk mind lovastól vándorló csontvázak; lehorgasztott fővel, elvadult orczával, a mit belepett az összecsapzott szakáll. Tán maga sem ismert volna senki magára.

Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak, esküvel állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb. És még milyen esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás czifráját elhozták a patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati alkalmazására pedig ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent földére leszálltak, mert az első vendégfogadóik a szászok voltak, a kik példabeszéd szerint sem valami nagyon szeretik a csavargókat ingyen ellátni, de hát még ezeket, a kik folytonos nyomorúságban, küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak szokva, hogy minden falat kenyeret erőszakkal kell elfoglalni s ütleggel megfizetni, kiknek mindennapi imádsága az volt, hogy «hát ma hol raboljunk?» s a kik valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan dühösek, mint az itthon maradt hazafiakra, miért, hogy azok bőven duskálkodnak az alatt, míg őket idegen földön az egyptomi csapások – megtoldva egynéhánynyal – kergetik országról-országra.

Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a kunok pusztító betöréseinél. A milyen kinzó volt a remény minden háznál, hogy az eltávozott kedves vajjon visszajön-e? ép olyan aggasztó volt a félelem, hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg a családot. A kerített városok kapuit bezárták.

A Zsombori-vár tornyából messze ellátni a Homoród völgyébe. A torony ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig ugyanaz, ketten vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené az egyik, Henningné a másik.

Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták őket, azóta hírt sem hallottak felőlük. Darú, gólya, kétszer is megjárta azóta váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, a miket az asszonyok kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott száradtak a falon. A tavaszszal megérkező fecske annyit csevegett a tornácz vasrácsozatáról hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán jobb volt, hogy nem értették a fecske nyelvét.

A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a vándormadarak; – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a lovasok. Előre siettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg előtt járni, mint a háta mögött. A ki előre siet, alamizsnát kap, a ki hátul marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek előhada, szétrajzott a Bárczaságon, az Erdővidéken a zarándokok csürhéje. Az úri várkastélyoknak mindennap akadt belőlük látogatója, ott, a jó bor és meleg kandalló mellett aztán tartották mesével a hiszékeny úri népet, cselédséget. Zsombor várában is mindennapos volt az ilyen vendég. A vár urát, Lebée Lászlót természetesen, hogy mindenik ismerte. Nem rég látta, jó egészségben találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy az elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning Brüniszkáldot. Hanem hogy nagyon elváltozhatott mind a kettőnek az arcza ott a messze földön. Mindenik zarándok másformának irta le egyiket is, másikat is, a szép szőkehajú Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A syriai nagy forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a két vitéz által kivivott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város falain látta őket, zászlókitüzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki meg Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott szenvedéseiket mind valamennyien egész valóság szerint adták elő. Oh mennyit állt ki a szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá aztán nagyokat ők vigasztalásul.

A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s míg az egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a Homoród partján valami lovas erre felé, az alatt a másik leosont a kertbe, s az «élek-e – halok-e?» virág szirmaitól kérdezett jövendőt; Henningné mind abban vallatta a tépett virágot: «él-e még – nem él-e», míg Lebéené csak azt kérdezgeté tőle: «Szeret-e? nagyon-e? – keveset? – sehogy sem?»

Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a távol alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a toronyablakban őrködésre. – Ime a távol kanyargó úton egy lovagot lát közeledni három paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a másik kettőt vezetéken kötve huzta két felől maga mellett.

Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.

Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: «lovag jön Homoród felől!» – Még nem tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? örvendjenek-e vagy búsuljanak?

Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a közeledő lovagra, a mint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a hegyoldalba felvezető kigyó-úton, olyan lassusággal, mintha nem is élő ember, csak kisértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem lehetett kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a körvonalait.

Minek jár három lovon valaki?

A vár felvonó hídja elé érve, a lovag a kürtjébe fútt, az ismeretes kürtjeladás volt ez, a miről a várlakók egymásra ismertek, a csapóhíd leereszkedék, a lovag bekoczogott a három lóval az udvarra, s ott a tornácz előtt megállt, lehorgasztott fővel, mintha aludnék s azt várná, hogy fölébreszszék.

A két úrnő lejött eléje a tornáczig s egy ideig bámulva vizsgálták mind a ketten e különös szerzetet.

A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta leperzselt csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban csüggött a válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett paizsáról hámlott az aczéllemez, pánczélja a rozsdától vereslett, egyéb öltözetét a sártól és portól nem lehetett megitélni, az egyik keze be volt kötve véres kendővel; a haja lelógott az arczába ziláltan, eltakarva a fél pofáját.

A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten azt gondolták egy pillanatban:

– Valjon melyikünknek a kedvese ez!

Egyiteké sem! drága jó asszonyok; – mert ez itt Lebée László hűséges csatlósa: a jó öreg Bálint.

Ő maga a legsoványabbik lovon ül, a minek a háta ki van marjulva, a horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát lehetne akasztani, úgy kiállnak.

A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning Brüniszkáld kanczája, a melyik egész búsan alá hajtja a fejét a földig; az a fekete pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri az itthont: a mint széjjel tekint az udvaron, az erkélyes tornáczokon, felemeli a fejét s elkezd vigan nyeríteni, s aztán odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes röhögésben küldi hozzá öröme üdvözletét.

Lebéené is ráismer a paripára.

– Ez az én uram «Ráró» paripája!

Akkor aztán az öcscse is felsóhajt.

– Akkor az ott meg Brüniszkáld «Tündér»-je.

– Hát ez a lovag kicsoda?

Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán van egész ereje.

Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához, a sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak zokogni.

Asszonya rémülten ismer rá.

– Te jöttél meg Bálint.

Az alig tud felelni a nagy zokogástól.

– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.

– Hát hol van az urad? Hol van férjem? kiált Lebéené, megragadva a gyászvitéz egyik karját indulatosan.

Még hevesebb indulattal rohan oda hozzá Henningné s az egész embert felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő kétségbeeséssel:

– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?

Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen hamarább?

A vén szolga összeszedi magát s elébb Henningnének felel.

– A te urad elesett, vitézül harczolva a Thábor hegyén, s el van temetve a szent földön, Názáret mellett. A te urad pedig…

– Az is elesett? sikolta közbe az asszony.

– Rosszabbúl járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott Koradin szultánnak s el van temetve elevenen a holt tenger körül valahol.

Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját szétzilálta s ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: «Oh Brüniszkáld! szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te szép kék szemeid? az a te gyönyörű arany hajad? az a te pálma termeted! Jaj, jaj, jaj nekem! Oh gyászos özvegység! De korán megismerlek. Nincs többé Brüniszkáldom!» S még jobban rákezdte a zokogást. Aztán meg odarohant holt férje paripájához, annak a nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta el nyájaskodásával, s majd meg keserves szemrehányásokkal. «Mért hagytad ott az uradat? Mért nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad megszabadítani?» A paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna legjobban azoktól, a mik történtek.

A szép Anna a földön hurczolta meg szép bársony ruháját. Nem kár érte: most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.

Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba téve, mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra nem fakadt; daczára az öcscse buzdító példájának.

– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni, monda az öreg csatlósnak.

– Nem ám, felelt az, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt vígan sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol, hogyan szabadítsd meg a fogoly férjedet?

Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ adni ennél.

– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed, folytatá a csatlós. Pedig bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell törnöd, hogy őt megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás szerint. (Hogy lakja meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők magukat csak a másvilágra biztatják azokkal; itt ezen a földön pedig valamennyi pokol az olyan jó angyal számára van nyitva, a ki az elfogott férjét indul kiszabadítani.

– Keresztül török valamennyin!

– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy itthon nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem azt az elátkozott utat, a mit már megtettem: téged vezetgélve.

– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba, vess nekik jó almot, adj nekik abrakot; hadd jőjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál, alugyál egyet. Majd hogyha fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső szobámba; én ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd beszélj el nekem mindent, mindent, mindent.

Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is volt. Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás alatt sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. A míg nagy volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban, asszonynép, szolgahad sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott aludni; mikor elcsendesült minden: arra ő fölébredt. Aztán felczihelődött s felment az úrnőjéhez.

Mária egyedül várta: az öcscsét elküldé aludni. Az már agyonsírta magát: kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája előtt áll! Héj ha ezt is egy permeteg könyzáporral úgy el lehetne verni!

– Ülj le édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha kiszárad a torkod, láss hozzá.

– Oh édes asszonyom, azon az uton, a melyen én jártam, nem kancsóból isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne szoktass te engem máshoz, mert vissza kell nekem azon az uton mennem.

– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és kicsoda?

– Elfogták őt még a szent földön, Tyrus és Szidon között; a mikor a király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée László bizony jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap küzködni kellett a szaraczénokkal. Soha még éjjel sem szállhattunk le a nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél? S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé: a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.

Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy hordta a homokot a szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este felé egy mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyivása s az aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyverben öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág feljött, nagy maga biztukban, neki vetköződének, s a hol egy szép tisztást találtak a nádasban, leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, a miből eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból csak úgy rajzott elő a szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A mi táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat és a hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy pánczél, de semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már a czudar martalóczok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy fekete bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal s a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt előlünk, mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a damaskusi szultán, Koradin csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell keresni Damaszkusban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna: onnan azt még te se vehetnéd ki.

– Miért, Bálint szolgám?

– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből lecsalogató szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.

– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?

– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem látja meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.

– Világtalan az öreg szultán?

– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam meg.

– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta fel jövendőbelátó lélekkel Mária.

Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál) folytatá a beszédét.

– Kétféle úton jöhetsz el a szent földre, asszonyom. Az egyiken odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az egyik rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a világ végét keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a szájamban van az íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám mi történt velünk. Ha ugyan pihenőnek lehet nevezni azt, a mikor az ember fáradságtól összeroskad, s lakomát csap a kidült lovából. Most mindazok a népek, a kiken keresztül jöttünk, fel vannak bőszülve minden keresztyén ellen: a városaik, falvaik, a miket a velünk járt gyülevész fölégetett, ott feketűlnek romba dűlve szerteszéjjel, a kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt darázsraj, úgy bolyong a pusztán. A hol pedig a keresztyének laknak, azok még jobban gyűlölnek bennünket, római katholikusokat, mint magok a pogányok. Arianusok azok, meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet, nincs nyitott kapu, a ki a vándorlót szívesen hivogassa, de még a gyermekek is meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen, s aranyért sem adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is rejtenők az aranyat, a kincset, a mit magunkkal viszünk. Minden lesben rablóbandák kezébe esünk, a kik kifosztanak, s jó, ha az életünknek megkegyelmeznek. Ha pedig valamely nagyobb számú karavánhoz csatlakozunk, s aztán vidékről-vidékre megváltjuk magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök fejedelmeitől, hogy oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg még nagyobb veszedelem vár reánk. Azok a minden országból összecsődülő zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, a miket a világ büneiért szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, a miknek a számára nincs orvosság: csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja azokat. Hurczolják magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. A kerített városokba sehol sem bocsátják be a karavánokat, hanem kívül a mezőn kerítenek el számukra karókkal egy cserényt, mint a bitang marháknak, s kell nekik vesztegelni, egymásra utalva. Egy ilyen karaván hozta ki Egyptomból azt a csapást, a mit hajdanában Mózes elfelejtett a Faraónak kiadni: a rettenetes szemgyulladást. Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a szaraczénokra egyaránt. Ebben vakult meg a vén Malek-Adel szultán is. Olyan kín az, a melyet a benne szenvedők nem birnak emberi szavakban elmondani: pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az álom rettenetesebb náluk, mint az ébrenlétel. Keresik a sötétséget, a buvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, a mit mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása rettegtető kínszenvedés. És ezt a ragályt hurczoltuk mi magunkkal végig Kis-Ázsia tartományain mindenütt, ott hagyva annak a kiszéjét magunk után, mint az átkot. Vannak azok között népek, a kik a napot, a tüzet imádják: ezeknek most átkozniok kell a maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk végig járnunk. A nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, a kiknek a vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe vetik, a mik tele vannak kulláncsokkal, úgy kinozzák halálra. Egy másik népnek megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak az orczája, homloka tele van írva czifra kacskaringókkal, napokkal, holdakkal, a miket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt bedörzsölik kék, meg veres porral, hogy letörölhetlen maradjon. Ezek a közéjük vetődő idegenekkel is mind hasonlóul bánnak; senkit meg nem szívelnek maguk közt, a kinek a képe ilyen fertelmesül fel nincsen czifrázva. De még gonoszabbak ezeknél a török satrafák, mert ezek meg, a mi szép asszony a kezük közé kerül, azt elragadják s a háremükbe zárják, a honnan még a hirmondás se jöhet ki többé. Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon kerüljük meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók barlangjaira: a kik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással. Minden ember ellenség, minden ember ördög, a kit csak előtalálunk. Jó nincs.

Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.

Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, a mit mondott, azt el lehetett hinni.

– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a szörnyűséges útban, folytatá Bálint. A legirgalmatlanabb ellenség maga a puszta. A szélesen elterülő nagy sivatagok, a miken pitymallattól napleáldozásig keresztül kell vándorolni. A napsugár éget, a kőszikla süt, a szél forró homokot fuj szembe. Sehol egy folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy élőfa, sehol! Éjjel pedig hideg van, az ember tagja dermedt; sovány teveganéjból rakott tűz mellett hallgatjuk a sivó oroszlán orditását, az aranyfarkasok vonítását, a hiénák röhögését köröskörül, a mik éjjeli tanyánkat körül száguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek félelmükben. Magunk is csak félszemmel birunk elaludni; mert ki mélyen elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény s kiszívja a vérét.

Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az arcza az urasszonyának ennyi ijesztő szóra?

– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az uton kell neked, az én tanácsomra a szent földre vándorolnod, mint azon a másik úton, a melyen elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a pusztát is, a tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger rettenetesebb. Óh az a sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de még is csak édes anyánk: a tenger mindig mostohánk. A vihar a pusztán rémület; de a tengeren kétségbeesés. A pusztában ha szenved is az embernek a teste, de a lelke megvigasztalja; a tengeren a nagyobbik kínszenvedés az, hogy az ember szívében a pokolbeli kárhozatok minden félelmeit érzi, mikor az Úr haragja felháborítja a vizeket. S aztán a szomjúságtól epedőnek a hogy a sivatag homokja nem ád egy ital vizet enyhíteni: úgy nem ád a tenger végtelen pusztája, pedig csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked a tenger szörnyetegeiről: a nagy czethalakról, mik a csónakot felfordítják, a kalapács fejű halakról, a mik egy embert el tudnak nyelni, a vizi egyszarvúról, a ki a legvastagabb gálya falát átlikasztja a döfésével, a kiket magam láttam; még kevésbbé akarlak ijesztgetni azokkal, a miket mások meséltek: a halfarkú viziemberekről, a kik a hajósokat énekeikkel a vizbe csalogatják, a nyolcz karú hydráról, a ki az egész gályát átfonja egy karjával s lehúzza a víz fenekére; sem a mágneshegyről, a mi a hajókat magához ragadja; vagy a nagy szörnyeteg krákról, a melynek a háta zöldellő sziget, de ha a hajósok rászállnak örvendve, hogy ime megpihennek most, együtt leszáll a tenger fenekére s ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek; de megvéd ellenük az Isten. Imádsággal, a szentek segítségül hivásával le lehet őket győzni. Nem ezekért nem tanácsolom én te neked a tengeren át utazást a szent földre. Hanem egyébért.

Két esztendő, a mit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi tudományra megtanított engem, mintha hét pecséttel lezárt könyvből olvastam volna: úgy hogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a prédikácziómért engem aligha máglyára nem vetnének. «Te neked» (tudod? te neked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség tizenhárom országán keresztül vergődnöd, szidalmazva, éhezve, megkínozva: mint a keresztyének táborán, muzsikaszóval és üdvözölve. Nem az igazi Sodoma sülyedt el Zsidóországban! Az ott van most is Tolomás városában: a hol a mi seregeink laknak. A pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz épségben a te foglyul esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül nem. Oda, ha te belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem az ellenségektől, a kik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, a kik hizelkednek s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De akármelyikét fogadod el, a felől bizonyos lehetsz, hogy nem fog arra az útra vezetni, a melyen a fogoly uradat megtalálod, hogy kiváltsad, hanem tégedet magadat ejt olyan fogságba, a honnan ki nem vált senki. Nagyobb veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a pogányok haragjánál. Meg nem véd ellene se apáczaköntös, se özvegyi fátyol, se a gyászoló tekintet, se a könyező szem. Szép vagy, nagyon szép! az oroszlán azt mondja: megeszlek! Rettegj az oroszlántól, a kinek szép lovag a neve! Százan meg ezren vesztek ott el, a kik odajöttek mint szentek, az üdvöt keresték s beleestek a kárhozatba.

A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda herczegnő története.

– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd? Az egyik rossz, a másik rosszabb. A rossz út – sokat szenvedve – odavezet talán a fogoly férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan elvezet tőle örökre.

– Már választottam, monda Mária, – «Minden poklokon keresztül!»

– Áment mondok reája, monda Bálint. És pedig még mikor minden poklokon keresztül eljutottál a magad czéljához, akkor vár reád még egy pokol: a legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám ne mondja el neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked még azt is legyőzi. Előre nem rémítelek vele…

A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint a hogy ki nem találhatja ember, hogy mi lakik a holdban? mi van túl az utolsó csillagon?

Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy legendabeli szent lovag képe: kívül aczél, belül arany, a feje körül gloria. A ki a szent földön nem keres mást, mint az ereklyéket, s nem is találhat mást, mint szenteket, szűz alakokat, remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal imádkozik; ezekkel harczol. Héj ha azt a sok éjszakai dáridót mind megtudta volna; a mikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné zsoltárait, s tánczolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova, hanem a Baál oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!

Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a szolgája előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a gazdáját hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző állapotban. Arról a Clarinda herczegasszonynyal való kalandjáról is jobban volt értesülve a szükségesnél. Ő vele vásároltatta a bűbájos tarenta-karpereczet is Lebée László; ő rá bizta az ál De Blois lovag és a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még annál többet is tudott Bálint gazda. A mint Brüniszkáld lovagot eltemették, Lebée lovag egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor a bortól felhevülve a sátorában heverészett, mint azt, hogy «van nekem egy szép kis ángyom otthon!» – s gyakran hallhatta a szolga, a ki ott feküdt a sátor mellett, a mint éjjeli álmában felsóhajtott a lovag szerelmesen: «édes Annám, drága Annám! szeretsz-e még kedves Annám?» – Soha sem szólt az Máriáról. A mi pedig legjobban elárulta, az egy arczkép volt. Egy szent hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, a mit Bálint gazda gyakran látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának izenetet vitt hozzá a sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy várjon, míg az «amen»-hez ér. Egyszer azt is mondta neki Brüniszkáld lovag: «nézzed öreg; ugy-e bár, mennyire hasonlít ez a festett kép az én jó Annámhoz?» No hát ezt a képet ott találta, arany tokba foglalva Bálint az ura köntösei között, a miket az levetett magáról, mikor azt a keserves fürdőt vette, a hol elfogták a szaraczénok. El is hozta magával Bálint az arany medályt a képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt, hogy ezt a Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.

Mária mind ennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja mind ezt, akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát erre a rettenetes utra: – de azért akkor is megteszi azt.

– Isten adott nekem egy világosságot mostan, monda Bálintnak. Az olyan épen, mint a balsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy átkozott csomát hoztatok el magatokkal a szentföldről, a hová azt megint az egyptomiak vitték be: a szemgyuladást. Pedig mi drágább az embernek a két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá lesz az ember: ettől eleven halottá. A szeme nem látja az Isten szép világát; de látja a pokol kinzó parázstüzét. Kis leány koromban, emlékezem reá, nekem is volt ez a bajom: akkoriban igen el volt az a mi vidékünkön származva. A nép közt az a hit volt elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos asszony támasztja, a kinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az ember a szemgyuladást. Azt beszélték, hogy a vén asszony azért járja végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól el van terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben valami vajákos szerrel megbabonázza a fájó szemü betegeket, úgy hogy azok rögtön ép szeműekké lesznek, s így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi módon. A vén asszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám udvarába, a ki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy megkell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon a vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak kötve, elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyuladásnál. De az anyám nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha megigérte, hogy azt a szegény öreg asszonyt nem égetik meg. Az anyám akkor volt teherben második leányával. A mi törvényeink szerint pedig, ha egy viselős asszony egy halálra itélt rabnak kegyelmet kér, a kivánságát teljesíteni kell. Hogy én ne sírjak, az anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a Daborkát feloldozták a máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony odajött az anyámhoz, s megcsókolta a kezét, lábát. «Ne nekem köszönd, hogy épen maradtál; hanem kis leányomnak, a ki agyonsírta magát miattad; pedig szemei fájnak.» «No hát ne fájjanak», mondja a vén asszony. Elmondom neked a titkomat, a mi meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában, a Küsmöd patakon túl, ott a hol nagy zápor eső után az asszonyok a rézport kosárral szedik, három elhagyott régi bánya. A középsőnek a fenekén van egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a csillagos ég éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa vízhez tégy annyi nádmézet, a mennyi csak felolvad benne, akkor a mennyi a három újjad hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel tiszta forrásvízbe, minden veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal megmosod. Még mást is meggyónok. Ha valakinek a szeme már félig megvakult, hogy hályog van rajta, még az is meggyógyulhat. De már ahhoz az írhez, a mi ezt elmulasztja, csak nagy veszedelemmel lehet hozzá jutni. Mert az a torjai kénköves barlangban található. Annak is csak a mély kopoltyuiban. Azokban gyül össze valami nedvesség: a sziklák izzadságából, kilobogó halálos levegő csapadékából. Azt kanállal kimerítheti valaki, a kinek van erős szive, sietve beszaladni a barlangba, orrát és száját bekötve eczetes kendővel, s addig ott maradni, a míg a lélekzetvételt vissza tudja tartani és aztán kirohanni: mert egy lehellet odabenn a bizonyos halál. Hát a kinek kedve van tizszer, húszszor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni, a mi imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; a kinek van kedve hármas-futóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset hozhat magával, a mi többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye drágább még a hatalmas potentátoknak is minden «macskaszem6) fényénél».

Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte a vén vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott bányákhoz, hozott az ott talált kék vizből; elkészíté a szert: az én betegségem el is mult attól ugyanaz nap; később az anyám azután maga meggyógyitá a környék szemfájóit, őt nem nevezték azért varázslónak; de inkább egész proczesszióval jártak oda hozzá: úgy hogy rövid időn az egész csoma, mintha eltörülték volna, úgy eltünt.

A csodaírre soha sem lett többé szükség. De még kevésbbé került arra a sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a pokol pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelid, félelmetes lelke nem is vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játszszon az ördöggel azért a nagy kincsért, a mi drágább a karbunkulusnál; mert azt adja vissza, a mi a hatalmas potentátoknak is féltettebb drágasága koronáik gyémántjainál: a szemük világát. – No hát én nekem lesz bátorságom hármasfutóskát játszani az ördöggel s felvenni a kincset. Akkor aztán megindulunk együtt, kedves szolgám, azokhoz a népekhez, a kik átkozzák a tündöklő napvilágot kinjukban; a míg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, a ki Isten és ember ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, a mit a Daborka boszorkány félbe hagyott s vagy megégetnek érte, vagy visszaadják az én uramat érte.

Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:

– Óh asszony, nagy a te hited.

És Mária, a mit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat a rémséges helyeket, a miket a varázslónő előtte leirt, de a miket nemcsak az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül: leszállt azoknak a félelemteljes üregeibe; megtöltött a kékszinű folyadékból egy egész tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy hólyagos kulacsot, olvasztott gyémántnak lehetett volna nevezni ezt a kincset, s rászánta magát, hogy neki indúl annak az útnak, a mit jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A kigyógyult nyomorultak lesznek a védői, a kisérői. Nem veszett oda ebben az istenkisértéssel terhes munkában.

És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rákövetkező időkben jött az a rettenetes földrengés, a mihez hasonlót a krónikák nem jegyeztek fel; mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A föld úgy hullámzott, mint a hogy a repülő madár lebegteti a szárnyát, a tenger kidobálta a gályákat a szárazföldre s a czápákat és hydrákat, s a mélységek emberevő szörnyeit oda hányta a piaczok közepére, a paloták romjai közé; s mig a veres-tenger feneke egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől Hollandiában mind lesülyedtek a hatalmas vizgátak, egész városok üntek el a tenger alá s százezernyi néplakta tartományból lett egy nagy tó.

Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, a mikben nem rég Mária járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is összeomlott felében, a Gyilkos barlang egészen.

Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes fenyítésének. A közös rémület hatása alatt keresztyének és szaraczénok elfeledték a háboruskodást. A haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt. Ledőltek a büszke kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony ott feküdt a földön. Rombadült Baálbek, Hamah, Barin. Damaskusban egész paloták sülyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyén nem kellett már ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép ház, Ptolomais, Tripolis ismerhetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott szent városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mahomedhivők összekeveredve futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos menedék: a földbe gyökerezett élőfák alá s ott borultak arczczal a földre, imádva azt az ismeretlen lényt, a ki fölötte áll valamennyi isteneknek, a névvel megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben válogató isteneknek: a ki az isteneknek az ura!

Úgy jött ez a világfélemlitő csoda, mint egy intés a népek kibékülésére s az is volt annak a legelső hatása.

A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek, hogy egymást ez inség közepett fegyverrel ne háborgassák.

Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat küldözött: saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes, tánczos bayadéreket, felczifrázott elefántokat a másik, s a helyett, hogy a csatatéren vivták volna vitézi tornáikat, azzal mérkőztek össze, hogy egyik a másiknak geometriai problemákat adott fel a megoldásra; annyira ment a kibékülésük, hogy a török szultán önként odaengedte ajándékba a keresztyén császárnak a szent Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a mohamedánok is hadd imádják ott a maguk prófétáját.

Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja kezdeténél nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között bolyongnia. A népek szivéből a félelem kitörülte a haragot.

Bátran nekiindulhatott a havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint kiséretében, a ki nem rég tette meg ezt az utat, és így legjobb kalauz lehetett.

A mint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy várják be azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a zarándok seregnek a neve volt «a mezitlábos szentek».

Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt; melynek minden tagját fogadása köté, egész a szent földig mezitláb zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel. Voltak köztük fiatal, deli termetű, szép arczú hölgyek is; de mind mezitláb s a lovagok, a kik lóháton ültek, azok is mezitláb lovagoltak. Volt ugyan fegyverzetük is, sisakjuk, vasczipőik; de azokat a nyeregkápára akasztva viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma durva szőrcsuhát viseltek.

Ez volt az a «mezitlábos szentek» csapatja, melynek tagjai mind egyenkint a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezitláb, a férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a szent földig; még pedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog. (Mert hiszen úgy könnyű a mezitláb zarándokolást megtartani, hogy az ember Velenczében hajóra üljön s aztán Ptolomaisban kitetesse magát a szent földre.)

Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy naponkint háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken bőjtöt tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikácziót hallgattak, misét mondattak, s a hátukat korbácscsal véresre verték. Az utazás közben pedig énekeltek. Egy zarándok, a ki elől ment a kereszttel, előénekelte a verset; a többiek rázendíték. Igy haladtak nagy csendesen előre.

Mária úgy érzé, hogy a mezitlábos szentek között ő maga a profana. Valamennyi között csak neki van tisztességes öltözete és kisérő szolgája, a ki a lovára gondot visel s a málháit czepeli. Szégyenlette is magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a társaságukba, csak távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól távol ütött sátort.

A mezitlábos szent csoportnak egy athletai termetű lovag volt a vezére, kinek bikamódra kiülő szemei, lüktető orrczimpái, vastag, kifordult ajkai, különösen asszonyokra nézve félelmetes tekintetet adnának, ha nem gyűrné le e vad indulatokkal fenyegető vonásokat a még erősebb vezeklés jelvénye. A lovagnak a homlokára egy kereszt van felmetszve az eleven bőrbe. S hogy a seb be ne hegedhessen, ő azt mindennap kutyatej maró nedvével újra kiedzi.

Ez az örökké vérző kereszt a homlokán azután még félelmesebbé teszi a rátekintést. A szava olyan, mint a nyeritő paripáé; mikor éneknek ereszti, túlharsog vele az egész sokaságon. A mit mond, az parancsolat.

Ez a lovag pártfogása alá vette Máriát, a ki ő benne csakugyan valami rettenetes szentet látott.

A lovag azonban nem tudott más nyelven, csak olaszul. Mária viszont csak magyarul. És így beszélhetett hozzá akármit a lovag, nem értette meg.

Hanem Bálint szolga még arra is intette, hogy azt se igen hallgassa az asszony; mert – ő már látta valahol ezt a lovagot. Volt ez már egykor a szent földön. Bizonyosan többet is tud felőle, mint azt, hogy kereszt van a homlokán.

Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diaconus volt, a ki szamárvemhén ülve, vitte elől a keresztet. Sötét, hosszukás arczú férfi; erős ránczotvonó szemöldökkel, hosszú szénfekete szakállal, villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges karjai szokatlan izomerőt árulnak el. Megtette azt a példát, hogy mikor a zarándokok, a kik mezítláb bandukoltak, hangosan panaszkodának a kavicsos, tövises út miatt, akkor páter Horus leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára s úgy vitte azt keresztül azon a tüske bozóton, a melyiknek a szamár átallt nekivágni.

Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter Horusnak; hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is prédikált. A szentek karavánja a hány, annyiféle nemzetből verődött össze, s ő mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, még pedig világosan, értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt bolgárul; ha görögök, ráczok, örmények lakóhelyein vonultak át, hirdette az igét azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár magyarországi is csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért magyarul prédikált. S de szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az ő nagy szenvedéseiről. A ki ő hozzá akar feljutni, az ne ijedjen vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek adják a föld fiának a szárnyakat, a mikkel az égbe repülhet.

Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes homlokú, a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diaconus az egyháznagyok, a keresztyén apostolok méltó tükre.

Pedig hát nem úgy volt.

Ez az egész zarándoksereg, a ki itt most mezítláb lépi végig a keserves utat az égető nap alatt: egytől-egyig a hét főbűnben lélekző vétkesek válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az excellentiák és eminencziák, a kik úgy kerültek a világ minden részéből egy csoportba, hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy Európában senki sem akar a szent földre menni hadakozni, mindenki békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes bűnbocsánatot oszt, ha az a szent földre kész elzarándokolni s a hitetleneket fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a pusztában. Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a társadalom számüzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök szökevényei; – kiszálltak selyem párnáik közül az előkelő bűnösök, a kiknek eltitkolt vétkeik kinzó álmaikat kisértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, a kiket a törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatlan polczaikról, s odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a «belső biró», az a kérlelhetlen hóhér, a lelkiismeret a szentszék zsámolyához s ott fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely megszabadítsa őket a tőrvény nehéz kezétől s a még nehezebb lélekmardosástól. – Gyalog, mezitláb, a szentföldre, harczolni: férfinak, asszonynak egyaránt!

Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a népek közt helyreállott békét szétszaggatni, a harcz fáklyáit az olajfák erdejébe vetni.

Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat, mely a kárhozatból kifelé vezet.

Azok az egyforma fehér csuhás zarándokok ott elől, derékkötő kordáikkal egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würtzburgi püspök gyilkosai, kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették össze.

Az a délczeg asszonyalak, a kinek aranyveres haja kikandikál a fátyol redői közül, egy hirhedett szépség, a ki hat férfit sorvaszta lassu halálra az aqua toffanával.

Mind mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan vétkeké, miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!

És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas Róbert lovag.

Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléseül mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.7)

Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.

De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a nyugoti népek fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a «Sheik» urat is, öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve említésére is elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai mögé s reszkető hangon kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit adjak?» Ki ez a rettenetes úr, a kinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors kézzel; a ki elől meg nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az uraknak, birája a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás, a mely mindent tagad!

Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik, hogy «van!» de a kit nem lát soha senki!

Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.

Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben tartá az uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy bölcsesége a néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje uralkodik, kinek hivják azt a népet, a mely neki vakon és hiven engedelmeskedik, hol van az a vár, melyben székét tartja? ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol. Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik közepett, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített városaikban, a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták, kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót ki nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák, mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit meg tudtak tőlük, hogy ez a Hegyek urának az itélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, a kik sorbajárták a szultánokat, (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban) megkérték az évi harácsot, a mit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem fizetett, az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is, az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérenczei s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött neki.

Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről, kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetiró, a miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta a fejét, hogy a Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e rejtélyes lénynek szemébe nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.

A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt, hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé tett húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő nép lakott, szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, a ki csendes völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az arczát. Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a vára lonkáján Hassán.

Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga körül gyüjté.

Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az volt, hogy lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán philosophok sectája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország szélitül a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az Istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.

Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztitó, öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet birta örökségül Alinak egy unokája Méhdi. A philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e hegyek közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit Carthágó alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.

Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekről a mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medenczéibe szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyptomból elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész laktalan pusztának más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi szorgalmas nép talált otthont.

S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a szikláit, hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek a hegyeken szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s elzárták a világtól. Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el akart bánni a hivatlan uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait; hanem amint a serege élén meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A Hegyek ura el tudja találni az ellensége szivét fegyver nélkül is.

Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón felett, s a mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat épített hegyországa megvédelmezésére.

Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából kipusztítsa.

Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve, rémképet lát a feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben. Asszonyi hajszálra volt az felakasztva az ágy mennyezetére.

A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy levelet talált e sorokkal:

«Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám a békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a Hegyek ura!»

Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás. Nemcsak békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi tartomány jövedelmét is megfelezte vele.

Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes munkáját kifelé.

Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita mohamedánokat.

Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi vallásháború; hanem a mit két egy valláson, de külömböző módon imádkozó harczol egymással: az az igazi.

Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész világra szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy befészkelték magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az adószedők.

A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a Hegyek vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket. Ha a keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a Hegyek vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a békeszerető szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni halállal. Nem volt szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa kifáradt, az assasinok főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz nyelven beszélők, elmentek Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták ki magukat, úgy szították fel a tüzet, magán a tűzhelyen. S ha legyőzetett minden keresztes had, a szaraczénok urává lettek a szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok» előkerestek a sivatagban koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá a győztes törökökre. Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok végtelen hordáit usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták velük Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt elönté tűz, láng, vérözön.

Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott, méheket tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó bérczei között. Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű itéleteinek eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.

Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé téve; hogy a kinzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz.

A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott kezdődik a paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a földön szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban hal meg, az a pokolba jut.

Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, a mitől elaludt.

A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.

Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak, hasisevőknek; a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt: «orgyilkosok».

Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed paradicsoma, e világon elővarázsolva.

Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha nem látott alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva, hizelegve üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak eléje, a min eddig soha sem izlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól tartják édes gyümölcscsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a Tubafa nedve annak a neve a paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül megölette, mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany serlegből iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba merül.

Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit, visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva, hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni abba a paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és soha többé el nem tud feledni.

Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a toronyból a mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a Hegyek vénje Guillome de Tyrnek két fedáival megmutatta.

A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül észszel is kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon szónokolni tud, a ki ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyptomi, a mór, az arab tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a czíme «dái áldoát».

Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak kiküldeni.

Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas tanítvány hizelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával, lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyencz tanítványa. Évekig tanult a dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet, míg egyszer egyedül kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» – «Vétettél a Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra az Izmael fiai ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek. Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel, – ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!» És Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus volt, minthogy ne tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a 19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az imám minden évfordulóban ott találta reggel az asztalán az erszényt az aranyokkal – a bölcs hallgatásért.

Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton a halálos gyilokkal.

Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az itélet, azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.

Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett találta sziven a dervisnek álczázott assasin.

Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái áldoát keresztyénné lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává lesz a marquisnak: akkor gyilkolja le.

Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg, mint a hadseregében harczoló vitézek: csodamódra harczolnak az ellenségeivel szemben. A szaraczén emirnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán elé, ki lovon ül, pánczélosan. Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy sujtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Saladin segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával. Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt a tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.

Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik közé fölvették. Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság után kinhalálra jutott.

Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a hire Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind álczázott fedáik voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végig járták az utczákat örömtől ujjongva s dicsérő hymnuszokban énekelve fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a dái áldoát, maga a gyilkos, a ki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a zűrzavarban; a mint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya, kétségbeesetten ordíta fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában megszakadt a szive.

Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő diaconusa.

Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.

A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent földön a harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is volt nekik idefáradni. Hanem a ki a magyar király után jött a szent földre, a német császár, az meg még jobban elrontotta a háborut. Nem hogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaraczénokat. A szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön soha! Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban a megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében szerzett Jeruzsálem!»

A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a mohamedánok szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a mért harcz nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.

Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és ostromolni.

De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harczmezőt is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a «Hegyek ura».

Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.

A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek urától.

Nem féltek tőle többé.

S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán Malek Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték és szerették.

Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.

Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az útból.

A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt a szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan. Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár egy a tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen úgy, mint a börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelidítő mester szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt tenger felől a hozzájárás: csakhogy ezen az elátkozott viztükrön soha sem jár hajó. Ha odajutunk, majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a tulsóra átevezzen a partlakók valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető. Halászok nincsenek, mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.

De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A kik körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához, annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal kuruzsoltatja a nagy baját.

Női fedáik pedig nincsenek.

Tehát kell őket csinálni.

A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom. Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy halandó és egy halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hős tettekre felbiztatni.

Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a paradicsomban. Ott vannak a messiáshivők.

Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus reverendát, járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női fedáikat.

Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.

Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről lemondani kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb, kerülik a selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova férfi nem viheti. Egy gonosztevő, a ki idvezülni akar!

Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek paradicsomáról az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban sziveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát asszonyi alakban?

Eljutottak már egész Sophiáig.

Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől közelit a kunok tábora.

Az pedig elrémítő hir volt.

A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák. Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt előttük.

Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig pusztítani Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak, több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy adjon nekik menedéket az országában: az meghivta őket; most azután jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük: mint a porfelleg a mennydörgő zivatar előtt.

A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, a míg a zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb a mit tehettek.

A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e menekülés alatt, s annak védhősévé avatta föl magát.

Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá védlovagságát Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a hűséges Bálint gazda.

Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők elrejték a menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak az előhirnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyujtották, végig leégették, hogy az utjokat álló ellenséget kipörköljék belőle. Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.

Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.

Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott paripák mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult. Meg volt halva.

Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz ő belőle, ha a hű szolga elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi ismeretlen országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt oda, a hol a fogoly urát megtalálja?

Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!

Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás halálos nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.

Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz s jó ideig nem tudott megszólalni.

– Nos, leányom. Nem gyónsz-e?

– Nem merek.

– Olyan nagy a bűnöd?

– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia sirjáért indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? a pokol hatalmaihoz fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, a mikkel a legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg lehet gyógyítani. Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva, ördögöt kisértve, tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban vagyok, egyetlen vezetőm, védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimult előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem? kit kérjek? hová folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe akarok szállni az Istennel. Oh én nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.

Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.

– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed az. Urad van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál? Kinozzák, gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A kik reggel meggyónják a bűneiket, s este ujra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek el? A vezérük maga, a keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy felfalta a feleségét és leányát: s még azok az asszonyok, a kiket felfalt, nem voltak a legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az éhségnek még gonoszabb fajtája. Most te rád éhezett! Ő volt az, a ki méreggel megölte a te kisérő szolgádat. Azért, hogy az ő védelmére légy szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat, feleségül menj hozzá! holott a pápától meg van neki tiltva a nősülés. Ő most gyónta ezt meg nekem.

Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt szemekkel bámulva a gyóntatóra.

– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt titkokat, diakónus?

– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, a ki elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban egy asszonyt, a milyen te vagy; a kiben annyi a szeretet, mint a vakmerőség: együtt a gyöngédség és az erő; a ki az urát elvesztette és azt ki akarja szabadítani maga kezeivel; a ki keresi az Istent, azért, hogy pörbe szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne félj, minden viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek, tolmácsollak ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül: elviszlek mind egészen az urad börtönének az ajtajáig. Én a hatalmas Hegyek urának «Hívek hive» (Dái áldoát), a boszuálló Istennek szolgája.

Odakünn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött kémei jöttek a kedvező hirrel, hogy a kunok fenyegető tábora hirtelen elvonult kelet felé, felszedték a sátraikat; elmult a veszedelem!

Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás örömében; elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek tánczugrások mellett.

– Te ne osztozzál az ő örömükben, monda az izmaelita. Rövid öröm lesz az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen elvonulás. Ezek a zarándokok most e fölötti örömükben a nagy barlangban vigasságnak adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az ijedségre következik a féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség eltakar mindent. Te maradj itt ebben a kis barlangban: és várd a vezércsillag feljövetelét. Lovaid legyenek felnyergelve. Ne ijedj meg semmi rémtől, akármi kisért. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek.

Azzal magára hagyta Máriát és kiment a sötét éjbe, melynek csendességét föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az őrült orgiának: «Itt nem látja az Isten!»

Mária ez alatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény meghalt szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott össze, azokból rakott föléje sirhalmot, azt befedte sürű zöld mohával, s keresztet faragott faágakból: azt tüzte a sirhalom fejéhez; és az alatt végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes nyilvánításokon, a mikkel az izmaelíta a lelkét felháborítá. Fel sem birta azokat fogni. Hisz ez több a pokolnál!

Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nem sokára bizonyosan megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek barlangjának száda felé, s a mint a holdvilág besütött rajta, Robert lovag alakját látta maga előtt. A lovag részeg volt a bortól.

Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a tekintet megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve, mint felfalatni ez anthropophág által.

– Ah, te meg is vetetted a mennyegzői ágyat? kiálta a lovag röhögve, s a mohhal fedett sirhalomra veté magát, odarántva, elkapott kezénél fogva Máriát is.

Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje s mert beszédét nem érté, jegygyürűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.

A lovag máskép érté azt.

– Ne félj semmit, feleségül veszlek! szólt kaczagva. Egész czeremóniával. Canon szerint. Megesküszünk. Te az enyim, én a tied. Holtomiglan, holtodiglan. Teremtugysegéljen! Hahaha! Hol az a pap? Gyere páter! Hozd azt a breviáriumot.

Páter Horus ott is állt már.

Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül s futott ki a barlangból.

Robert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.

Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy a nagy testnek, a ki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen feje.

A barlang száda előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak össze az emberevő fogak.

– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!

Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos fa derekához, mint a ki álmában futni akar és nem tud.

A nagy barlangüreg szádán keresztül bachanali zsivaj tört elő, visitás, röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés egész csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az elvonulást szinlelő tábor megint visszatért.

Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita kantáron vezetve hozta a két paripát.

– Üljünk fel. Haladjunk.

– Hová megyünk? kérdezé Mária.

– Egyet tarts meg: szólt az izmaelita; soha se kérdezz. Én mindent megmondok önkényt, kérdezetlenül, a mit meg kell tudnod, a maga idején; de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek? még a bal lábamnak sem mondom meg előre.

Mária keresztbetette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s maga előre baktatott, hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.

Mentül jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt az egyetemes vonítást, a mi az éjszakát felverte. A kunok ezerével hordják magukkal az ebeket: azok náluk az előörsök. Ők maguk alusznak, a kutya ébren van.

A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a véráldozatoknál a «Keremet» istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor komondorok, a mik most a magyar alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok bálvány-ebeinek az utódai.

Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából, éjjel pedig, mikor a harczos legelőre csapja a lovát, a komondor a paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménes számra füveznek, a kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent szimatolva, s széjjel tépik, ha megkapják. A mint pedig hajnalhasadáskor felhangzik a tábor közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak vissza, s mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához sebten.

A mint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sik rónán ezernyi őrtüzet látott veresleni. Kialvófélben volt már valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú, fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a komondor csorda. Együttes mormolásuk olyan volt, mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi nagy dög volt, a nyakán szeges örvvel.

– Jaj! széttépnek bennünket! rebegé Mária.

– Te ne szólj, légy nyugodt, monda a dái áldoát, s azzal leszállt a lováról, s a hosszu zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a keresztet és a vas czúczát, s aztán annak az egyik végét a szájához illesztve, mikor már közel ért hozzá a vezérkomondor, valami port fujt neki a szeme közé, mire a dühödt állat egyszerre elkezdett keservesen ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi kutya mind utána: ott hagyták a két embert s míg a vezér komondor sírva, szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körül ülték, és olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát éreznék.

Ez megint olyan csoda volt, a miről Mária a szemeinek sem akarta elhinni, hogy nem álom.

– Látod, monda neki a dái áldoát, minden állatnak a legfájóbb része a szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a szeme közé fujják. Attól egyszerre megrémül a vadállat s oda van minden ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez azt beszéli társainak, hogy «itt jár a Keremet! elkussodjatok!» – Haladhatunk tovább.

Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a fertelmes éneklést, a mit ez a legelső falka rákezdett: «itt jár a Keremet!»

Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az irányát.

Nem mert már többet kérdezni.

Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, pater Horus ismét leszállt a lóról, s a széles zarándok-kalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.

A hold eltünt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak, meg a hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül, gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott lótejtől mély dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el lehetett volna lopni a fejét.

A két jövevény végig mehetett az egész táborban észrevétlenűl.

Mária nem birta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.

A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utczasorban az előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből, arany zsinórokkal a földhöz czövekelve, annak a nyilása előtt is, egymáson keresztül fekve, aludtak az őrök.

A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején kecskeszarvakkal. (Valami satyr szobor lehetett, a mit a legutóbbi expeditióból elhoztak istennek, a midőn a latinok elfoglalták a görögöktől a szent Byzanczot s az ott talált művészi bronz szobrokat megolvaszták s kiverték krajczárnak. A kunok jobban megbecsülték a maguk osztalékát: a Dione szobrot megtették a Bábolna istenasszonynak, a Satyr szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték ők azt épenséggel.)

Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden karónak a végén egy emberfő.

Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a rémképet.

Az oltár körül aludtak a garabonczok, mögötte nagy máglyának az üszkei terjesztettek vérvilágot, a mik közt az elégett áldozatok csontjai izzottak fehér fénynyel.

Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.

A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a buzogányforma nagy puffantó.

Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.

Mária remegett: ha most fölébrednek?

– Szállj le a lovadról! monda neki a dái áldoát.

Mária engedelmeskedett.

– Lépj fel arra az oltárra amott.

Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.

Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem zászlót oldott le, a melyen egy arany nap és félhold volt hímezve, s azt a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyujtá.

– Emeld magasra!

Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy megzendültek bele a visszhangos bérczek.

E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a sátorokból rohantak ki a felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos majd keresztül esett a saját dobján s szinte visszahőkölt, a mikor azt látta, hogy a dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér lóháton ugratott ki a sátorából pánczél nélkül, karddal a kezében; szemei szikráztak, az arcza veres volt: «Ki háborgat engem?» ordítá fejedelmi haraggal.

Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:

«A sheik Aldzsebál.»

Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul aláhanyatlott az oldalára; az arcza elsápadt: észrevevé, hogy nincsen pánczélja, összeborzadt.

– Mit kivánsz dái áldoát? hebegé halk hangon.

– Szállj le és jőjj elém.

A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.

Pater Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy biró a bűnössel.

– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?

– Azt, hogy harczoljak az ő ellenségei ellen.

– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?

– A törököket és mongolokat.

– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?

– Hallgass meg: – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve tekintgetett jobbra-balra, háta mögé. A mely fejedelmet a dái áldoát felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja! Legközelebb eső hivei közt vannak a «fedáik», a Hegyek urának orgyilkosai: a dái áldoátnak egy szemöldök összeránczolása elég, hogy belőle holt embert csináljon.

– Beszélhetsz.

– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz felé jönnek.

– Ez igaz.

– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős, hogy megkűzdhessek vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá vezet az utam.

– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen: annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, a mik itt póznára vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utólér, akárhová mégy e földön, még ha a Kaf hegyén tul mégy is.

– Fejem a szavamért! monda a vezér.

– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én urnőm, a «Bajraktár» előtt.

Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség. Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól származik: Áishától.

A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyujtá kezét Máriának, úgy hogy a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott fedetlen fővel vezeté őt saját sátorába, átengedve azt neki egészen.

A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját vércseppjeikkel vegyítve a bort.

Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe között lázárok, a kik az egyptomi szemgyuladásban szenvednek, hivassa ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.

Voltak nagy számmal.

Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyuladt szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.

És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kinzó csuma elmaradt róluk.

A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely különösen az ő kedvencz asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori bűbájos ragyogást.

– Nem bocsátalak még ma innen el, mondá Máriának.

Pater Horus azt mondá:

– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.

– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.

Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ir volt a lelkének, hogyha a szenvedők kinjait enyhítette, s még egyre tódultak a sátorához a gyógyulást kereső lázárok.

– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyimen kívül; monda neki az izmaelita. Most már igéretet tettél. Ám lássad.

Az a nap gyógyítási csodatételekkel mult el. Mária szívesen hagyta magát harmadnapra is megmarasztatni, hogy a szer hatásának sikeréről bizonyossá legyen.

Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, a mit a kun vezér egyenesen az ő tiszteletére rendezett.

De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztaltatni. Mert az az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány oltárán lemészároltak, a vérüket egy közös verembe bocsátva s a fejeiket póznákra tűzködve.

S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori utitársaira, a mezítlábos szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva, egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a halottak ismerős torz arcza még azután is ott fintorgott reá, kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.

Hát pedig ez az áldozatünnep!

S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna istenasszony áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a szent zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, a mit ezekkel elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat miatt.

Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.

– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyimen kívül, a míg veled járok! Most volt: meglakoltál érte. – A mit láttál, felejtsd el: álom volt. Az áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban vannak.

Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se igent, se nemet mondani.

Negyed napra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem, megajándékozva őket még egy pár gyorsfutó paripával, s kiséretül egy csapat válogatott lovast rendelt melléjük, a kik előttük nyargalva, az utat tisztán tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, a hol új fejedelem országa kezdődik.

Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges hatalomnak kell annak lenni, a minek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is pórázon tartja; hogy ki lehet az a «Hegyek ura»?

A Bosporusnál elhagyta a kunok kisérő csapatja Máriát és titokteljes hatalmú vezetőjét. Azontul ketten utaztak magukban, annyi idegen országon keresztül, a miknek hajdan viruló városait végig pusztították a világ minden nemzetének hadai, nem hagyva maguk után mást, mint fölégetett vetéseket, kopár falakat és mindenféle ragályt. Rákövetkezett a rettentő földrengés, az aztán még a megmaradt falakat is ledönté, a folyamokat kitéríté rendes medreikből, a pusztából mocsarat csinált, s a hegylánczokat meghasogatta; itt egy nagy kőhid maradt, a mely alól eltünt a folyam, amott ketté vágta az utat egy hirtelen támadt tó: a hegyi ösvények járhatlanok lettek a rájuk szakadt szikláktól.

Ezen a kietlen, vendéggyülölő világon keresztül vezeté Máriát a dái áldoát. – Artus király kerek asztalánál nem ült olyan nemes lovag, ki oly feláldozással, annyi tisztelettel és hősiességgel védte volna választott hölgyét, mint az izmaelita assasin.

Minden új nép városánál új furfangot kellett elővenni, hogy a magányosan utazó férfit és nőt békében hagyják tovább menni. A dái áldoát mindenütt előhirnököket fogadott, a kik előrehaladjanak s hireszteljék a csodatevő asszony közeledését, a ki vakokat gyógyít meg. Ez a nimbus védte őt barbar támadások ellen. A meggyógyítottak kisérték tovább. Nicæaban, Phrygiában, Cappadociában valóságos diadalmenet volt az utazása. A legfőbb emirek jöttek oda hozzá a kezeit csókolni. Ő egyedül nem tudta, hogy ezekben az országokban éhinség van.

Hanem egyszer aztán elértek abba a tartományba, a mit «kiégett Phrygiának» neveztek a keresztesek idejében, még régebben Isauria Tracheának. Itt megszünik minden élet. Ez a sziklák s kavicsok országa. A nicæai szultán, kinek két leányát gyógyítá meg a szemgyuladásból Mária, megtudta az útjának a czélját; ajándékozott neki két tevét, meg egy kutyát, a minek az a virtusa volt, hogy megérzi a pusztában a rejtett forrásvizet s rávezeti az utazót. A kiégett Phrygia átkozottabb hely a Saharánál. Ez csupa réteges szikla kavics, kőtörmelék, a mi a forró napsugártól izzóvá lesz, s mint a kemencze, úgy sugározza a hőséget a közötte vándorlóra; a rőt porfirsziklák messziről úgy tünnek fel, mintha tűzben égnének, még az árnyék is veres és az is süt.

Napokig tartott az út Sauria égető sivatagán keresztül. Az utat igen jól jelölték a fehérlő csontvázak: Balduin és Tankred elhullott hősei, kiket megölt a puszta! Ezerével, meg ezerével hevernek ott a rémséges útmutatók. Egy völgy egészen be van terítve csontvázakkal, a mik mellett apró gyermekek maradványai hevernek: kicsinyek és nagyok egymás mellett. Némelyik még átölelve tartja csontkarjaival a másiknak a fejét. Ezek azok a nők, kik hős férjeiket követték a hadjáratba. A lovaik előbb kidültek, aztán ők maguk roskadtak össze a fáradságtól kis gyermekeikkel. Az előre siető hadsereg nem ért rá velük bajlódni: itt felejtette őket; most is ott alusznak. A férfiak rohantak mind a vízkereső kutyák után, egynek a talpán sár volt: az rávezette őket a sziklák mélységeiben rejtett patakra. – Mária is rátalált a kutyája vezetése mellett erre a patakra. – Háromszázan most is ott feküsznek még annak a sziklapartján; daliák mind, a kik egyenesen belevetették magukat a hideg vízbe, s gutaütést kaptak. – Száz éve már annak, hogy a víz locsolja csontjaikat.

– A pokol nem lehet ennél irtózatosabb hely! monda Mária a dái áldoátnak.

– Lesz még irtózatosabb is, vigasztalá őt a kisérő. Most következnek az ördög hegyei. Ha azokon keresztül hatolhatsz velem, akkor aztán elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb országát. Ez már nem a mélységben van, hanem a magasságban.

Az a hegyláncz, a mit a keresztesek «az ördög hegyei» czímmel megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, a mi a Taurusnak Coxon és Marash közötti szakadványát képezi.

A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.

Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget, elkezd bőgni, kisérteties rémüléssel s lefekszik a földre, mintha a szamumot látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy neki azokba a szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet használni többé. Az egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy sátorozó nomád telepre: ott kicserélik a tevéket szamarakkal. Kapnak egy hófehér vemhét meg egy fekete szamárcsődört. Egyedül a szamár sem megy fel az ördögök hegyére, csak ha a párját követheti. Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát, a másikra az élelmező iszákot, vizes csobolyót és a gyógyszeres tömlőt rakja fel, ő maga elől megy, a vemhét vezetve, a merre az utat meg mutatják nekik a pásztorok.

Itt ebben az útban vesztek el ezerével a legvitézebb hősök, a kiknek bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztül rontani; és a kik kétségbeestek – a «semmi» elleni harczban. Az ördög hegytömege a semmi országa. A hallgatás elviselhetlenebb a mennydörgésnél. Az egyformaság rémvilága megőrjít. Azok az erős férfiak, a kik itt a sziklákat mászva, elvesztek, elébb megtébolyodtak, elszórták pánczélaikat, fegyvereiket, s levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez a kősemmiség.

Az ember úgy érzi, mintha azt az egész hegyet emelné a vállán, a melyre felmászik. Vakító, szemégető veres sziklatömeg az mindenfelé. A megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti: reggeltől napestig süti a lángoló nap a sziklaoldalakat, a hegyszakadékok úgy fújják ki a forróságot magukból.

Sehol semmi növény! a zuzmónak, a mohának sincs itten hazája.

Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves volna az utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen hasztalan keres a szem egy kóválygó saskeselyüt, annak sincs itten hazája.

Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekereg a veszélyes út; a sziklatömkeleg nem enged tájékozást; csak a midőn egy magas hegygerinczre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előre haladtak-e, és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat körültekergi, nincs szélesebb nyom, mint a hová egy szamár a lábát leteheti. Az állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél megpróbálja elébb a lábával, hogy oda léphet-e? nem gördül-e ki alóla?

Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg lesz; éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd beszélni; az átfült sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; a mi egyre hangosabb pendülésekbe megy át, a mint a hőfok alább száll; valami óriás keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre hangosabb kondulások váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva; az ember azt hiszi, a sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak egymással beszélgetnek.

És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. A ki egy kinálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, ott bizonyosan megkapja a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell elvesznie: beteg ember innen ki nem szabadulhat.

Pitymallatkor, a midőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát mögül a haragos nap s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét ujra kezdődnek azok a titokszerű kondulások, sziklazengések szerteszéjjel, egyre sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő zizergéssé alakulva, hogy ez a hang összenyomja az embernek a halántékait: azt hiszi, hogy megőrül bele.

És Mária mindezen rémségek közepett csak azon fohászkodott: «oh én szegény jó uram; mennyit kell te neked szenvedned!» – A saját szenvedéseit ezzel csillapítá el.

Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy földindulás összerongálta az a nélkül is veszedelmes utakat. Reggeltől estig alig birtak elvergődni oly távolba, a mi sík rónán egy órajárás volna.

Ez alatt az élelmi szereik is elfogytak, akárhogy takarékoskodtak is velük. A hamupogácsát, a mit a nomádoktul kaptak, bablisztből készítve, meg kellett osztani a szamaraikkal, hogy kibirják az utat. A vízből nappal nem lehetett inni, olyan forró volt.

A harmadik nap estéjén, a mint épen egy meredek szikla örvénypárkányán haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól kigördült egy ingatag szikla, s az állat minden podgyászával együtt a mélységbe esett; a szamárcsődört, a melyen Mária ült, szerencsére megragadá orra czimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne ugorjék a nőstényének.

Mária kétségbeesetten sikolta fel.

– Jézus, Máriám! A csodair tömlője is elveszett!

– Azt nem hagyjuk ott, mondá a dái áldoát. A nélkül az egész utunk hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés közben.

– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?

– Ne aggódjál rajta, szólt a dái áldoát s azzal turbánjáról letekerte a huszonegy rőf patyolatot, a mit a próféta hive azért hord a fején, hogy mikor meghal, abba takargassák. Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy szikla alá szoritjuk s én leereszkedem rajta.

– Nem úgy! szólt Mária. Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb kézben van, mintha én fogom.

– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?

– Óh én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?

Csak ezzel a szóval erősíté meg a szivét.

Olyan volt ez neki, mint a Mahomed-hivőnek a «mash Allah!»

A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a patyolatot, csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte Máriának a derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a szédületes mélységbe. Mária fenhangon imádkozá: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» szemeit behunyva: úgy függött egy ember kezében, mint egy pók a fonalán a sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is odajutott, hogy «szabadíts meg a gonosztól», a lábai szilárd talajt értek. Ott volt a mély szakadékban, a lezuhant teherhordó állat hullája mellett.

– Nem szakadt-e szét a tömlő? kiálta utána a férfi a magasból.

– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvizzel darabokra törött.

– Csakhogy a csodaszer megvan!

Mária leszedte a hulláról, a mi rá volt rakva, s a saját vállára vette.

– Nem jó lesz úgy! kiáltá le a férfi. A kettős terhet meg nem birja ez a kötél. Elébb a málhákat csomózd rá.

Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele keresztül, gondosan beburkolta a gyógyires tömlőt a pokróczba, hogy a sziklaélek meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.

A mint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s egyszerre csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a szamárral együtt, sebesen, azon az úton, a melyen idáig jöttek. A futó alakokat nem láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a sziklák között, a mik mind távolabb haladtak, utoljára egészen elvesztek.

Mély csendesség volt körülötte. Köröskörül sziklák, meg sziklák, egy óriási sirbolt!

– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember itten? Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?

Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést el kell űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt félni! A ki itt megijed a haláltól, az meghal.

Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: «hát az én szegény uram nem sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az ő szorongattatásai, mint az enyéim?

És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez. Imádkozni kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó szemeit, úgy rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll épen az ő feje fölött.

Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.

– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a férfi. – A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett utólérnem; mert a nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a hólyagos kulacsban.

– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért a csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, lelkét, a míg Isten nevével felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most elveszett volna!

– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a derekadra ismét.

Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal, nyitott szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe.

Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.

Ott térdre borult, Istennek hálát adni.

A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.

– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!

A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem engedte magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje alázuhant.

Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja, hogy ő szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott, akkor aztán nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.

– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk tovább gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk ebből a sziklaországból valaha.

De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott, latinul, hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza Máriával. Elég szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.

Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb lett: látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredült kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha rájuk akarnának szakadni.

És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez itt a pokol magas birodalma!

– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény uram szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen utban; van ott élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!

Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a pitvarát.

Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk. Az eltikkadás erőt vett Márián.

Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»

– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen jutnunk.

Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a falán már meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, a mit a hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé haladt már.

De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy – felhő.

A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes semmiség országainak rémei után.

– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.

– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.

Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az, a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a szélvész.

Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők beszélnek egymással.

– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az apocalypticus zivatartól.

– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.

Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg, de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt égeti.

Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!

– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.

– Ne félj, maradj veszteg!

– Fussunk le oda a barlangba.

– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!

Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját testével.

Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei parittyázónak.

És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.

– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony, halálos félelmében.

– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.

Aztán elvonul a zivatar.

– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.

Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.

– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?

– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.

Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.

A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.

– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.

– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.

– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.

Ott volt a jég körülöttük halomban.

– Még az éhségünket is.

– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.

– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta. Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad itt a sziklazugban.

Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert «mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az, nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé. Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.

A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza, kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi, elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.

Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.

Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.

Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.

Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.

De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így több napig eláll az, és ehetővé lesz.

A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből, a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő, s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek előre: meg kellett állniok.

A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.

– Mi ez? kérdé Mária.

– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.

Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor! Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék nyílását.

A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest, elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni, mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat; a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.

Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.

Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva fejét.

Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől, Mária fölébredt a betörő világosságtól.

– Nézz oda alá! monda néki Horus.

Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az égnek emelve, Istenhez beszélt.

Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.

Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával, édeni ligeteivel!

Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében, miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.

Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.

Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel, ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa, jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog emberek hazája. Itt nincs koldus.

Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem pusztítá a török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A XIII. században még a hatalmasabb szultánok székhelye volt Damascus.

A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok, leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek, már otthonul fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei, a kiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»

A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak. Parancsolatjának szolgál minden ember.

Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arczának ifjú üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a tudomány, a költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy Syriában beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos kifejezéseket szőni mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül beszélhessen maga minden hatalmas úrral. «Mert e naptól kezdve én senki és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod, mit cselekedjünk.» Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más nyelven, csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A syriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.

A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a megholt csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből: chinai selyemruhákat, damascusi virágos damasztot, és igazgyöngyöket. A dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.

Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előre küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy hireszteljék el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek érintésével csodákat tesz, szemkórosokat meggyógyít.

Aztán egy csodalátó ezeret csinál.

Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá megérkezett Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az «égbőljött asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és urakkal, s a mit a gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.

Damascus főkapujánál, mely azt a félóra járásnyi hosszú széles utczát nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak» nevez, tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben, aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a virágokkal hintett utczán, a szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre hirdetett színhelyéig, a nagy «hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van, mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa, úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája omló vízsugarakra foszlik.

Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg a szökőkút kristályvizéből s azt maga elé vitette.

A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.

Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a törökök türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek rokonszenveit felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével gyógyítják, olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.8)

Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta vízből csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.

Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária a sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte aranyos palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háladatosságból. A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kiséretet, a függönyös hordszékkel, a hol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.

Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek szidalmaz, a kinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek, a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei közül az egyiket, a «menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.

Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, a kik népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hirű költőknek. És látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik, mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, a mik innen szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, a mikben a damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, a mikben az utánozhatatlan damaszk aczél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos vizek és drága balzsamok főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban hasonlíthatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a ki hajlékot kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utczának van kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.

S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás; rendet tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon ott van a vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér díjat érte.

Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utczán. Ki lármázna éjjel? itt nincs részeg ember. A damascusiak termesztik a legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy mustképen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi csak felfrissít de meg nem mámorosít.

S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg a rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent, a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.

Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyas valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő ide.

Hanem hogy a rab urát felkeresse.

Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel fogságába esett.

Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli volt is, csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a melléknevet adta neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte, mindenki szerette.

Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem lehetett. Malek Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi palotacsoportozatával maga egy város volt. Olyankor szokta ezt tenni, a midőn neki, a legmagasabb földi birónak kell itéletet hozni. Ily nehéz napokon elzárja magát az egész élő világtól, s nem tanácskozik mással, csak Istennel.

A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal lesi, mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek azok, a kik belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott; életnek, vagy halálnak fiai lesznek-e?

Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a várost, trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára nyiló kapu holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog nyittatni, jőjjenek fel minden népek meghallgatni a kalifa igazságos itéletét.

Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az köztudomásu volt, hogy a «fekete kút» piacza csak büntetések végrehajtásának szokott színhelye lenni. Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen az elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a kolonczról vaskarikák függnek alá.

– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé. Vigy magaddal a gyógyszereidből.

Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a nép, a mint megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta; a piaczon a legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset külső arkádja alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany rácsozatos erkélyre épen olyan jól láthatott, mint a fekete kútra, szegény bünösök szomorú szinpadjára.

Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos födelei is rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű ablakrácsozatok és a palankinok kárpitjai mögül kandikáltak elő.

A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a szerály érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s míg alant a rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok tódultak elő, az erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari kiséretével, emirjeivel és ulémáival, s helyet foglalt egy számára emelt mennyezetes zsellyén.

Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes fekete szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az idegent meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak bűbáját.

De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint a rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz volt, a rend teljes ornátusában; hanem sisak nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő látvány volt. Senki sem várta. A templomos rend hadviselő vitéz ellenfél. Azt leöletheti a kalifa, ha foglyul ejté (a hogy előde Szalahaddin meg is tette a tiberiasi ütközet után), de hogy birája legyen a templárius nemes lovagnak a szaraczén szultán, a ki itéletet mond fölötte, ahoz rendkivüli összetalálkozások kellenek a csillagok aspectusaiban.

Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt közepébe egy kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt látható.

Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva odakapcsolták a vas karikákhoz.

A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el volt vágva, a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.

A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének is feles számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában hitüket látták meggyalázva.

Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját sorsának előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt kegyetlen tud lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha az «igazságos» melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot, hogyan reméljen tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres nála?

A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s kibontva a pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az itéletet.

«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem minden igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes hiveinek egyaránt:

Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje, követi zászló oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám érkezének s vezérüktől nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a templomos lovagok felajánlják nekem, hogy a császárt, a keresztyének fővezérét, nekem kezemre szolgáltatják, elárulva azt a helyet, a hol fürödni szokott, hogy őt ottan elrejtett harczosaimmal elfogassam, vagy megölessem; – a mely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt itélem és válaszolom:

Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, a ki nekem ellenségem, de ti nektek vezéretek. Azért én titeket, a perjeltek levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a ti uratokhoz, a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik vagytok? és mit tegyen veletek! – Ezt itéltem én Malek Kamel, szultán.

Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek, és az ő prófétájának az örökkévalóságig.»9)

A mint az itélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sipjaikat, rázendíték a bünösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a pelengéről levett árulókat s egy elefánt hátára csatolt vas kalitkába bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a néptömeg között utat.

Mária emelkedni érzé a szivét az egek felé. A ki ez itéletet hozta, több volt, mint igazságos: az nemes lelkü volt.

A nép zúgott, mint a tenger, s a hány fej, annyi ököl emelkedett a levegőbe, fenyegetőzve.

– Kire zúg így a nép? kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.

– Bizony nem az elitéltekre.

– Hát kire?

– A kalifára.

– Miért? Hisz ez dicső, nemeslelkű itélet volt.

– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.

– No hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!

– Mit akarsz?

– Szólni akarok a népnek.

– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.

Azzal parancsot adott a nagy botos kisérőknek, hogy csináljanak utat a palankin számára.

«Helyet a kék-kezű asszonynak!»

Ez a kiáltás varázserővel birt. E név alatt ismerte már minden nyomorult Damascusban Máriát. Engedték őt a fekete kútig vitetni.

A szökőkút már ekkor újra fellövelte vizsugarát, a hogy szokás az itélet végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan szennyet.

Mária felszökött a palankinból a kútmedencze párkányára, égszinkék jobb kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kiáltá a népnek arabul:

«Damascusiak. Egy Istent hivők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek. Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, a ki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.

Ő megveri az ellenségét, mikor pánczélban van, de nem rohanja meg, mikor mezitelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a fényt nem akarjátok látni. Jőjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket: mossátok meg ebben a vizben, a mit kezemmel megszentelek: a mindenható egy Isten nevében!

S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vizsugarába tartá, a míg az fehér lett, mint az alabástrom.

Damascus ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és szemfényvesztők. Hivőkre mindig akadtak.

Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, a hol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg kedélyét egyszerre megfordítá. «Szálem! szálem!» üdvkiáltás hangzott feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a csodatevő kéz által megszentelt vizben megmeríteni az arczát.

Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa fősheikjének Fakredinnak, a ki az erkély ballustrádjáról előkiáltá, hogy a szultán maga elé hivatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a fekete kútnál beszélt. – De a legközelebb állók meghallották mégis, s a parancsszó szájról-szájra elszármazott egész a fekete kútig. Ott aztán a palankint asszonyostul együtt felemelte a nép a feje fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint csónak a tengeren, ezernyi kéztől tovább hajtva, míg a szerály kapujához ért. (A dái áldoát elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szerály háremőre, az eunuchfőnök s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a lépcsőkön, (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán elfogadó termének ajtajában ki kellett szállnia s a puha szőnyegekkel takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatu terembe lépnie.

A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát, ámbár elmondani sem tudná mind azt, a mit látott; de megragadá magának a szultánnak a tekintete. Valami emberen tuli fenség volt annak az arczvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy angyal lelke szállt volna bele. Tekintete merészebb minden férfiakénál, de az olyan merészség, melynek mindenki kénytelen megadni magát, melynek súlya alatt a gyönge összeroskad, de térdre estében az a megnyugvás kiséri, hogy hiszen az, a ki előtt elbukik, bizonyosan fel fogja emelni.

Malek Kamel, a mint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja grádicsáról s oda sietett az eléje boruló nőhöz, megragadta annak a karját s felrántá őt a szőnyegről, e szót lihegve: «te vagy az?» (E hangban annyi fenyegetés volt! oly keserű szemrehányás!) Mária arcza azzal a vékony arany szövetű keleti fátyollal volt takarva, mely közelbül az arczvonásokat sejteni engedi, a nélkül, hogy egészen elárulná, távolból egészen elrejti. A kalifa heves kézmozdulattal fellebbenté ezt a fátyolt, úgy hogy a nő ijedtében elsápadt. – Hanem aztán csüggedten ejté le a karját Malek Kamel s arczán egyszerre valami méla búskomorság borongott át: «nem, nem te vagy! sóhajta fel; ámbár nagyon hasonlítasz hozzá».

Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül hagyták a nővel.

– Kérlek, ne remegj! monda a kalifa, szelid, vibráló mély hangon, – ne hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt, hogy erőszakoskodó kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást magyarázza meg az, hogy alakod hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon szerettem, s a kinek a nevét nem szabad előttem kimondani többé. – Azért kérettelek, hogy jönnél ide, mert van egy kedves gyermekem, a ki szemeire szenved, azt mondják, te csodatevő szerrel birsz; ha igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, a mit kivánsz tőlem.

E biztatásra egyszerre kipirult az arcza Máriának, s hogy ezt a kalifa is észrevehesse, egészen hátraveté arczáról a fátyolt s biztos diadaltól ragyogó tekintettel mondá:

– Én bizonynyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda hozzá.

– Vezetlek magam, monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját egész az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyujtá azt Máriának, hogy tegye rá a maga kezét.

Egy alacsony, szinaranyból vert ajtón át a szerály hárem-osztályába vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól elárasztott termekbe, miknek boltozata lazúrkővel volt kirakva, pilléreik malachitból, élő virág, virágnak szőtt selyem, s valamennyi között a föld legszebb virága, az asszony. Egy egész kert, nem! egész erdő bűbájos szépségekből, a föld minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspis fekete négertől az alabástrom arczu, aranyhaju kelta szépségekig.

A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, a mik tánczra, énekre, fürdésre voltak berendezve, a miknek falai köröskörül tükrökből álltak, a miknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, a miknek márvány medenczéibe arany oroszlánok okádták a kristálytiszta vizet, a minek bezárt pálmaligeteiben tarka madársereg repkedett; – hanem elvezette Máriát egy kis damasztfüggönyökkel elzárt benyilóba, mely felülről kapott sötétkék üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel kibélelt arany nyoszolyában egy kis fiucska, talán három éves, alig több, szép, mint egy kis Ámor, piros teli arczú; s épen úgy bekötött szemű, a hogy azt a kis istenfiút festik.

A hatalmas úr, a győzhetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy az a gyermek ottan.

A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.

És azt meglepte az egyptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte meg, a ki szintén abban szenved.

Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a szeméről, az örömrepesve szólalt meg:

– Hát visszajöttél, anyám?

Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva, szótlanul rohant ki a benyilóból s nem tért vissza a hárembe, csak este felé. Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már aludt. Mária ott ült az ágya mellett.

– Meg fog-e gyógyulni? kérdezé az apa.

– Isten segélyével minden bizonynyal. Már nyugodtan alszik. Ez az első jele a javulásnak. A míg a szemgyuladás kínozza a kórt, addig nem tud öt perczig szunnyadni a nélkül, hogy felriadjon a szúró fájdalomtól. Most már egy órája, hogy alszik.

– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a nyugodt álma? kérdé a kalifa szeliden. Most te vagy az urak urnője! Hogy tudtad őt elaltatni?

– Meséket mondtam neki. Azt kivánta tőlem. A szép mesét a «zengő almákról», a miket az anyjától hallott. Elmondtam neki, a hogy én tudtam. «Máskor ezt másként mondtad! de így is szép» jegyzé meg rá.

– Hát most én mondok neked cserébe egy mesét, szólt a kalifa. Ennek a gyermeknek az anyja volt az én kedvencz kadínám. Még ha másra néztem is, csak ő rá gondoltam, oly nagyon szerettem. Egyszer egy keresztyén lovag esett fogságomba, kinek a balsorsban is megtartott büszkesége megnyerte tetszésem. Feloldoztam lánczaiból, palotámba hoztam, barátommá tettem. Víg czimbora volt; mulatságos bajtárs, tudott dalolni, mesélni, tréfálni, velem vitatkozni, a hogy a saját emirjeim egyike sem tud. Tréfájában nem volt bohócz, merészségében nem volt paraszt, bölcselkedésében nem volt unalmas. Nagyon megszerettem. Olyan szabadon járt-kelt palotámban és palotámon kívül, mint a szaraczén sheikek bármelyike. Nem tartá őt fogva semmi, csak a becsületszó. Rá mertem volna bízni az álmomat, rá a kardomat, a kedvencz paripámat. Bizonyos voltam felőle, hogy meg nem csal, meg nem lop, meg nem öl. És ez az ember mégis megcsalt, meglopott, megölt engem, a legkegyetlenebbül. Egy éjjel elszöktette a hárememből a kedvencz nőmet. Nem futhattak messze, beduin lovasaim a pusztában utolérték őket. S azóta ennek a gyermeknek nincsen anyja.

– Te megöletted őket?

– Nem. Esküvésem tartja, hogy én miattam soha fogolynak és asszonynak vére ki ne hulljon. Az áruló, hitszegő barátot, a szökevény foglyot elküldtem az apámhoz, Malek Adel szultánhoz, a kit nem lehet megcsalni, a hűtlen asszonyt pedig a puszta egyik oázába zárattam, a hol nincs kit megcsalni. – Már most tudod, hogy miért mondta ez a gyermek, midőn átölelted: visszajöttél anyám? s miért rohantam én el innen erre a fájó kérdésre?

A gyermek fölébredt. Mária levette szeméről a köteléket, megkente a szemeit a gyógyírral s friss borítékot kötött rá. Arra ismét elaludt a kis szenvedő, s jót álmodhatott, ajkai megnyiltak, elkezdett nevetni.

A szultán odatérdelt az ágy elé s úgy nézett, gyönyörtől ragyogó arczczal a gyermek ajkaira.

– Látod? Látod? monda a nőnek. Ez a paradicsomnak a nyilása: egy gyermeknek az ajka, a ki álmában nevet.

Mária nagyot sóhajtott, ő ezt a paradicsom nyilását nem látta soha, neki nem volt gyermeke.

A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a teljes felépülés sokáig tartott. Mária ez idő alatt teljesen megismerkedett a szultán háremének rejtélyeivel.

Egészen másformának találta azt, mint a minőnek a mondák hiresztelik.

Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések, könnyek árán megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet az ott; táncz, mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő madarakkal, tánczoló majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok, sáskaviadal; uszás, csónakázás, azután pipere, cziczoma; egész nap nyalánkság, csemegék, sorbeth, dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa élvezet közt telik el az élet! s a mi a világban annyi kéjt, fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy sugárt, se egy árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban külömbözik egy nő-kolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha egy arczot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja? Ha a szive fáj, utána jár, ki lehet az, a ki után sóhajtozik, s aztán ad neki gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát. Nem lehet itt boldogtalan senki.

Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat tett magának azért a gondolatért. – Hisz az épen az ördög incselkedése, hogy a poklot olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez az igazi pokol itten! Nem azok, a mik gyötrelmekkel voltak tetézve, kínok változataiból felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez az igazi kárhozat pitvara. Nem olyan az igazi ördög, a milyennek festik, kecskeszarvakkal, lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a szelíd, hódító tekintettel: a ki nem ragad el hegyes karmokkal, csak elkábít igéző szemekkel, míg a lélek alá szédül a mélységbe. – Ezt a mélységet rettegd.

Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta, a mi a felépülés jele.

Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a világosságra a kis Nurgehánt s a köteléket végkép leveheti a szemeiről.

Azt a termet, a hol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a kiváncsi asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi szeráfocskák a felhőhasadékok közül.

Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga sietett a kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.

Mária lebontotta a gyermek szemeiről a köteléket, s a mint azt eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyilt szemein nyoma sem volt már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damascus fölött.

Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a kalifa örömében sírt.

A gyermek pedig első tekintetével látó szemeinek Máriát kereste, s míg térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát ölelte át, s örömkaczajtól reszkető hangon kiálta:

– Anyácskám! anyácskám! hát mégis visszajöttél! De jó, hogy visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.

S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom nyílását) a félreismert nő ajkaihoz.

Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, ez édes csókoktól, a miknek zamatját eddig nem ismerte. Egész önfeledten ölelé ő is keblére a hizelgő kis teremtést, ki őt boldog csalódásban anyjának nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte magát. «Ugy-e most már itt maradsz, nem mégy el?»

Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét s így szólt hozzá érzelemtelt hangon:

– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az «én» kérdésem ez. Itt maradsz, nem mégy el? Légy ő neki anyja, s légy nekem az, a mi az anyja volt. Olyan boldoggá teendlek, a milyen nő soha e világon nem volt. Megosztom veled a trónomat, s arczképedet az enyimmel egyesítve veretem pénzeimre, a mit még kalifa felesége meg nem ért soha. Nem gondolok kivüled asszonyra, még arra sem, a kit gyűlölök; még a gyűlöletet is elhagyom éretted, a mi nehezebb. Betegség az, a mi lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már a gyermekem meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok, neked rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.

Mária úgy érzé, mint a ki a vizbe tekint s az eget látja benne. A mélységgé vált magasság leszédít!

Ez, ez itt a legvészesebb pokol! A mi gyönyörrel, hatalommal, bálványoztatással kinálkozik.

Nem hagyta a lelkét leszédülni.

Odaborult a szultán lábaihoz.

– Óh szultánom, te, kinek mellékneved «igazságos». Légy itélőbiró ez órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, a mivel te engem, minden érdemem nélkül megkinálsz; tenger, csupa édességből, de a másik serpenyőjében az igazság mérlegének van egy keserű csepp. Mondd meg, nem nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt az egész tengert. Ez a keserű csepp egy fogoly férjnek a folyton hulló könnye. E könnyet felszárítani keresztül utaztam én már száz poklokon, – keresztül megyek még a te paradicsomodon is. Te nekem jutalmat igértél, bármit kivánjak is, ha gyermeked meggyógyítom. Nekem férjem van te nálad, rablánczon, fogságban. Nem kivánok én mást, őt add nekem vissza.

A kalifa magasra emelte arczát s meghatva válaszolt:

– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A börtön fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa. – Hogy hivják férjedet?

– Lebée László lovag.

E névre, mint a nyillal talált oroszlán, ordita fel Malek Kamel, egész arcza kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés tüzétől.

– Átkozott legyen e név! ő volt az áruló, ki engem meggyalázott, ki gyermekem anyátlanná tette! A kigyó, a ki megmart!

Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan, mint egy haldokló, roskadt össze a földön.

Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő szenvedélytől dúlt arczába nézett.

– És ezt az arczot tudta ő elfelejteni, mormogá keserű haraggal. – Te száz pokollal daczoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd s ő megcsal téged, a mikor te kínszenvedsz érte.

– Kérlek, uram, rebegé Mária: ne szidalmazd őt előttem.

– Te még most is szereted őt?

– Nem tehetek máskép.

– Ő galádul elárul, megtagad téged.

– Elég ha én hű maradok hozzá.

– A mit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát házamnál: ha hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez, most itt ölelhetné, s az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba vissza. Istent bántotta meg, azzal vetette magát a kínok vermébe.

– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek uram! bocsáss hozzá.

– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned lakik, nem lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek használja a gyémántot, a mit én koronám számára keresek. Ily csodahűség mint a tied, jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a válaszoddal; várj holnap reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad. Gondolj reá, hogy ha te az én kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz meg, a miből áldás hull százezereire a te hitfeleidnek. Egy szavaddal az eget és földet közelebb hozod egymáshoz: a keresztet és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem, gondolj másokra. Holnapig gondolkozzál.

A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis Nurgehánnal egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az éjszakát.

S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.

Először felyülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh mi nehéz volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcz fenekéhez lelánczolt rab embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a becsszomj, a dicsvágy, a bosszuállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú, denevérszárnyú rémek. De majd odacsatlakozott hozzájuk egy angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi jót tehetne a keresztyénekkel egy társnője a damascusi trón urának! Hát még aztán mindezek fölött az az eleven kisértő: az a szárnynélkűli cherub, a ki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a hajfonataiba s csókdosva suttogá: «anyám, kedves anyám». Künn a hárem illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az ajkán a csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi örömöket dicsőiti: oh minő széditő szavak: «melegebb a szív, mint a nap! jobb a szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több, mint az örökkévalóság!»

Óh ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az «ördög hegyei» közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje fölött!

Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen!

Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a meglánczolt férjnek? – Az a láncz! – Minden büneinél, minden gonoszságánál nehezebb az a láncz. – Szenvedése kimenti: könyei tisztára mossák. Nem hagyhatja őt veszni a hitvestárs!

Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.

Mária már ébren várta őt.

– Menj be a szobádba, mondá a szultánnak. Ott találod fiadat épen, egészségben szunnyadva. Ha felébred s kérdi hol az anyja? mondjad neki, hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg jutalmamat, a mit megigértél. Lebée László lovag szabadon bocsátását.

Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy, a ki szeret. Az nem lehet máskép. Jutalmul kéred azt tőlem, emlékezzél reá, hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, a ki a sziveket vezeti. Én elkészítém előre számodra a szabadságlevelet, melylyel férjedet börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán Malek Adel várában van Kerákban; a mi a holt tenger Bár-Lút szigetnyelvén fekszik. Oda kell érte menned. Béke kisérjen odáig. Köszönöm, hogy fiamnak visszaadtad a látást, bár engemet fosztottál volna meg tőle, hogy soha ne láttalak volna.

E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az eunuchok főnökének, a ki őt elvezeté a palankinjáig; a zsellyehordók ismét kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján át.

A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.

Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott lebzselt a szultánpalota kapuja előtt.

Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.

Mária mutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje számára.

Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: «Üdv neked! Hosszú két nap volt, a míg reád vártam. Ha itt győzni tudtál, bizony győzni fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon! Hogy nem térsz vissza többé. Látom, hogy te vagy az asszony az asszonyok között!

– Eddig az utunknak hat hetedrészét megtettük már; – mondá Horus; de a hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést, veszedelmet kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább ismertem: tudtam, hol várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen rémségek országa. Mert e szent földön minden szent: a fák, a hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a halottak csontjai: csak az eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember közül egyik sem tudja kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó barát? a válaszúton senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepcze? Itt most minden ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a templomos lovagok hadat viselnek a János lovagokkal, meg a Domonkosokkal; a német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien ellenségei a német császárnak s azt elvesztenék egy kanál vizben, a miért békét kötött a szaraczénokkal. A törököt nem gyülölik úgy, mint a császárt. És épen azért gyülölik a szaraczénok megint a maguk kalifáját: az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok támad ellene. A sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasúl száguldozza be Syriát, Palestinát, rabolva, gyilkolva kényekedve szerint. Ezek előtt nem használnak a te csodatételeid többé. Nem törődnek ezek az egyptomi szemgyuladással. A ki beleesik közülök, azt ott hagyják az útfélen, s megosztoznak az öltözetén. Még emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált épen a végczélnál, a holt tenger mellett, a kik ott egy hozzájárulhatlan sziklába vájt faluban laknak.

– Mit fogunk tenni? sóhajtá Mária remegve.

– Azt a mit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalócz csapatba magunk is, s úgy megyünk pusztáról-pusztára zsákmányt keresve.

Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót mondott. Hadsereggel sem lehetett most Palestinán végig vonulni; karavánnal meg épen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, a kinek az élete nem drága, meg lehetett az utazást kisérteni a «pávaszem-csillagától» a «Lót taváig,» a hogy az arabok Damascust és a holt tengert nevezik.

Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyüjtve a dái áldoát vezetése alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve, mint a vezér öcscse.

Megint egy új változat a pokol kinszenvedései között ránézve. Nagyobb kín az igazlelkünek elkövetni az istentelenséget, mint elszenvedni azt: s Máriának mindennap részt kellett venni azokban a borzalmakban, a mikkel czimborasága az útbaeső falvakat felriasztá.

S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zegzug csapongásban, kanyargó félretérésekkel: majd kergetve, majd kergettetve; néha az üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben, mocsarak szigetein meglapulva napok sorain át; aztán megint éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon keresztül, ismeretlen vidékeken; a miknek sívatagából csak a csillagok járása enged tájékozást. – Félévig tartott Damascustól a Jordán zuhatagaihoz eljutni, a hol az a Holt Tengerbe szakad. A martalócz beduin csapat le is olvadt egy maroknyira a folytonos harczok alatt.

De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái áldoátot, a mint a Holt Tengert megpillantá.

Átkozott hely ez itten! átkozott a viz, a levegő, a föld, a mi a Bar-Luthoz tartozik.

A tenger, mely Sodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges völgyet, melyben Strabo tiz népes várost talált, a mik fölött most a nehéz sóittas tengertükör világit. Nagyságára nézve csak tó volna ez, nem nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység egyre nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a tengerrel egy színvonala volt, most ezerháromszáz lábnyira szállt a tenger szinén alól, s a feneke is ezerkétszáz lábnyira sülyedt alá. Az eltemetett városok még mindig szállnak alá a poklokra. – Jordán vize folyton ömleszti a tengerbe a viztömeget, s az még sem szaporodik; pedig nincs lefolyása sehol; a rettenetes napsugár annyit elpárol belőle. A halsereg, mely a folyam vizével együtt a holt tengerbe kerül, kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő állatot nem tür meg magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a partra, eltemetve a sóbuczkák közé; ott hevernek szerteszét a fák törzsei is, miket a folyam-áradat a tengerbe hordott: halottfák, a sótól elporhadatlanná, megégethetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a léptek alatt.

A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás után; a Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet emberajknak érinteni átok.

Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely a moabita és judeai fensikok felől elzárja a tengert. Ott áll a negyven láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamedhivők is Lót feleségét rebesgetik; ott a fekete sárviz, melyben Herodes (a betlehemi gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos férgei ellen, ott az Engedi völgy sziklái, a miknek barlangjaiban szent Dávid Saul király üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe lefutó vastag fal romjai: hajdan Sodoma bástyája; ott fenn a fehér krétafalba fúrva egész barlangsorai az istentelen embereknek, kiktől a beduin épen úgy retteg, mint a paripája azoktól a bőgölyöktől, a mik az odukból előrajzanak; s aztán egy messze benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár, Mazada: a hol a zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok végső csepp vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most ez az öreg szultán Malek-Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az északi sziklapart alatt vezet hozzá. A tulsó part uttalan: azt nem tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt hátahoporjás sóbuczkák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt fel, olyanok, mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az arab neve Katár Hodidoche.

A tó fölött egy madár sem repül.

A beduinok kereken kimondták, hogy a Mazada várhoz nem fogják elkisérni a dái áldoátot; pedig volt közöttük két izmaelita fedái is. Azok legjobban irtóztak ettől az úttól. Ők már egyszer megjárták a «Hegyek urának» parancsára ezt az utat. Ki voltak küldve, hogy Malek Adelt megöljék. De nem juthattak hozzá.

– Hiába is mentek oda, mondá az ifjabbik fedái Horusnak, mert ha eljuthatnátok is a kapuig: onnan vissza kellene térnetek. A szultán várába férfit csak lánczraveretten bocsátanak be, mint rabot. Egész testőrsége csupa fegyveres asszony, az udvarát pedig oroszlánok őrzik. Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy fogolylyá nem változtok.

– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.

– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi szultántól elbocsátó levelet hoz magával.

– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az elátkozott várba az öreg szultán?

– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én. Először azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a keresztyének között: ő adatta át a damascusi szultánnal Jeruzsálemet a frankok császárjának; ő nem akarja, hogy keresztyének és izlámhivők egymás ellen harczoljanak többé. Ezért halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt ő tudja jól. A ki férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az asszonyokban. Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi szemgyuladás a sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb neki a mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát magához közel: fél a méregitaltól. Csak egy vajákos asszony gyógyítja: egy indus szemfényvesztőné, a ki most szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi az a csodaszer, a mivel a szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és nevess! A Mazada szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap nekitűz ennek a meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan izzóvá lesznek, mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig foglyok vannak lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek folyvást sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak kötve a szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel gyógyítja a szultán szemfájását.

Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.

– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.

– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek azért, hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán szemvizét.

A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.

A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.

Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek Adelt, akkor senki sem.

– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott azután az ő dolga, hogy mit cselekedjék.

– De hogy jutunk el a Mazada várig?

– A tengeren keresztül!

– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram. Ezt még nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz Uzdom városát takarja.

– Mi meg fogjuk tenni!

– Kik?

– Te, meg én, és ez az asszony.

– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba menni nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.

– Ki bánt ott?

– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha alá tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az égre, ott látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt hiszed a fejed szakad szét bele.

– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő tekintetével! Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső halásztól a csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman megyünk, négyen jövünk vissza.

– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.

– Félhetsz, de engedelmeskedjél!

Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az átkozott tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.

A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött paizs csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig látható marad utána egész naphosszant.

A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja a sópára porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet, maga a sötét hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek látják egymást kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a másik a viz tükréből fel. S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő állat alakja. A halál országa van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.

Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek, a mik az evezőt feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak: víztükrön, mely maga sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.

Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az evezőt.

– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt könyökével; nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: «ne alugyál!»

S azzal hajtották a csónakot tovább.

A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába. A hőség iszonytató volt.

– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk tőle.

– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az átkozott vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze összeházasodott volna a tengerrel!

Izzadva hajtották a csónakot tovább.

A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: veres vonal a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.

– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.

– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.

– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.

A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a szomjat.

– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a várnál.

– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak lefordult az evezőpadról.

A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt tenger hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető többé.

– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal kezébe kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az evező-padra, ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.

A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és mégis úgy tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér lenne már, de még a víz felszine is. Szél nem fú, a hab mégis felfodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakitó fehér lesz; a zöld viz mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma tornyai talán: minden fehér színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az elenyészés érzete!

S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.

Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a kormánypadon.

Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér arcz a megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel bámult maga elé, valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű érczvigyorgással az orczáin.

Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.

– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár előtt.

Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és vigyorgott hozzá. Elaludt már.

Csak maga volt egyedül ébren.

– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s most már egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.

Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt városok felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő halottal! Ah, ez a vár nagyon jól meg van védve.

A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér viszfénye, mint egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren. Máriának úgy tetszett, mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész szent földön, Jeruzsálem és a holt tenger között. Ez a kolostor ott emelkedik a Kidron kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva, sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy közel az Isten.

Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.

Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az Isten. A Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt tengerbe a sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv látszik meg messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csolnakot, s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária viczkándozó halakat látott alant a vizben, a mik visszaiparkodtak menekülni a halálos elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.

Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s egyiket a másik után kidobta a csónakból.

Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók is fölébredtek.

– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vizből; ez itten édes viz.

– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig érő vizből.

És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi emberi fők buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel, a dái áldoát szakálla ismét szénfekete.

Ő maga is lehajolt a csónakból s megmosta az arczát. Egészen ujjászültnek érezte magát utána.

– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a folyam árja elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott a csónakkal kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most is ott lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, a mikor visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.

A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.

A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit, azok már fürdés után öltözködtek.

Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak ezen az úton lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.

Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet és a gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott hozzá: eszmélete elhagyta.

Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.

Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól látta magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya, a ki a többinek parancsolni látszott.

Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek gyógyszeréül a foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a damascusi szultán levelét. Ő olvasta el azt.

– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon, szigorú tekintettel. Mikor jöttél el onnan?

– Mikor a rózsák nyiltak.

– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi volt az utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?

– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok császárját el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.

– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a világban?

– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem idáig.

– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért minden kivánságodat teljesítse.

– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet kiszabadítani.

– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát meg tudod gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.

– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.

– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e orvosolni? Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?

Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai barlangban annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony állítása szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke hályogtól ered.

Mária ezt felelte:

– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan nem tudok.

– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a szultán kinzó fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását vissza add. Tudd meg az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az egész világ egyet fordult a sarkában. Akkor még virult az a béke, a mit Malek Adel szultán szerzett az izlamhivők és a messiáshivők között. A német császár és Coradin, meg Malek Kamel kalifák mély barátságban éltek; magad is tanuja voltál e barátságnak. Azóta a német császár haza ment a maga országába, más frank fejedelem jött helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a háborút keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot. Mizraim gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről semmit. Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét. Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e rossz hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a postagalambok, a mik ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a hozott leveleket elolvasom. Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt olvasom fel belőlük a szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a keresztyének vezéreivel ajándékokat vált. Már most tudod, hogy miért nem szabad neked Szeif Eddin szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz magaddal, szavamat megfogadd.

Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.

Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, ide benn mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas ellensége és szövetséges jó barátja, a ki ha összeszorította a markát, a győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a fejét sötétkék lepel takarta.

– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az indusnő, Máriát odavezetve a kalifához.

– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével Máriának, hogy jőjjön oda hozzá.

Mária odatérdepelt eléje.

A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá az újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó hangon mondá:

– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet tanujelei.

(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és arczisme.)

Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.

– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának is?

Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A legtiszteletreméltóbb patriarchafő tünt ki ez alól, a milyennek Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság, igazság és erő minden arczvonásában.

A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.

– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.

– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?

– Istennél a hatalom.

– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.

Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus nőnek, hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyuladás ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára volt téve. Most kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, a mit ő csodaképen gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?

Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely szemeit így le tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?

Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha fény érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a sötétség!»

Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang izzadta nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit. És aztán folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arczáról a boritékot.

«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt, szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a szemem világát!»

S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni Istennek, a ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt szemeinek legelső könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassankint, óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenkint rámutogatva a körüle álló alakokra. Hölgyei vették körül.

– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! a meztelen kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».10) Milyen régen láttam! Óh mi drága jó a világosság! Adjatok több világosságot!

– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek lassan kell hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős fény neked még tiltva van!

– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.

Máriának szemébe szökött a köny.

– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a sötétséget!

– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. A mennyi aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden utaidon.

Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt gyürűjét húzta az asszony újjára.

– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy Egyiptomon keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi: «mit parancsolsz?»

Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.

A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá: «mit parancsolsz?»

– Vezess az uramhoz!

Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát: «menjünk».

Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra láthassa.

Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő megállítá egy szóra.

– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kivánva volt, s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már most lásd, hogy mit tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled. Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova szállítalak, míg biztos helyre jutsz. Igy keress magadnál tanácsot, a hol eddig kerested. Kezedbe adom ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a békói lakatját, a harmadik a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját nyitja fel, a hol az aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek veled, a mit nem kértél tőlem.

Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a távol látszó rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.

Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó meleg volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve, mint a sütők műhelye.

Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe a folyosót. Máriának nem volt megmondva, hogy melyik a börtön, melyik a kincstár? választhatott találomra.

Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi örök lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz ragyogott Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.

Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt, a mibe alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak világosság.

Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a milyen a domború szikla kívülről.

Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak meggörnyedten.

Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt. Mintha halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen, koporsóba zárt halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék voltak vágva a sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva vaspántokkal a falhoz kapcsolva emberi alakok; – férfiak. Azoknak a sirása hangzott. A folytonos hőség, a mi tagjaikat az áthevült sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket arra, hogy sírjanak. A könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá üvegcsék voltak kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a mit valaha keleti satrapa mosdóvizül használt.

Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet suttogá: «Lebée László».

Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás adott. Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak nyögött lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a vaspántok zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az: egyszer aztán benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a kulcs bevált.

– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.

Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.

Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen alak omlott a lábaihoz, görcsösen belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária kénytelen volt őt kihurczolni magával az élők sírboltjából.

Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a csontvázzá aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez eltorzult vonásokban az állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok, a kik valaha hizelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és beszélt hozzá biztató szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is felelt az rá, talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett beszélni?

Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán kincstára szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle, a mennyit két ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a rácsajtót kinyissa.

Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.

A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra rémült nő felé emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s kegyetlen ordításával végig dörgé a sziklafolyosót.

Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint egy gyáva gyermek.

Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a halállal játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a felesége köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében a martyrok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a szultánhoz, a kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily csalárd utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását, hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, a mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.

Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt tovább menni. Az érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer ez a szó vált ki érthetően: «Isten!»

Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségimet kergesd el!»

A fenevad az énekszóra elhallgatott.

Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek!»

Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnankivülről egy mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:

«Tégedet én megsegítlek!»

Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá, a honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot ordítva szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással hentergett alá s fel az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent meg.

– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.

– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.

Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult alakra mutatott.

– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!

Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.

Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem üldözte többé, térdre esett.

– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!

Azzal futottak le a szédítő meredeken.

Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelébb is az elnyomorodott férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.

– Siessünk! siessünk! szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. Húzd fel a vitorlát! kiáltá a csónakban ülő fedáira. Szelünk van. Repüljünk.

S Máriát is siettetve erőteté be a csónakba.

– Itt a szél! Repüljünk.

Nem szél volt az, a mi ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül alárohanó fergeteg, a milyenben Istennel járó lélek tengerre nem bizza magát.

Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.

– Hiszen te elvégezted, a miért idehoztalak mondá neki Horus.

– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.

– És Malek Adel szultánt megölted.

Mária még jobban elbámult s a fejét rázta értetlenül.

– Szót se róla. Akárhogy ölted meg tied a dicsőség. Első dái áldoát lettél azok között, a kik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra. Látod a torony ormán azt a sárga zászlót. Ez azt hirdeti, hogy Malek Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, a melyben egy szerelmes asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj galamb, repülj!

Malek Adel, a mint elbocsátá Máriát, úgy tett, mint az elkényeztetett gyermekek szoktak tenni. A mint az orvos eltávozik, jól esik megszegni rendeleteit. Mária megtiltá neki, hogy a teljes világosságra kimenjen. Az ilyen hatalmas úr pedig nem hágy magának parancsolni. Átment a szomszéd terembe, melynek egy ablaka a tengerre nyilt Az az ablak zöld redőnynyel volt elzárva, melynek sürű rácsozata között a szabadba lehetett kitekinteni. – Ő már évszakokon keresztül nem látta a világot, a tengert, az Isten egét. Ki parancsolhatta volna meg neki, hogy akkor is behunyja a szemeit, a mikor már lát?

Az ég egyik oldala sötét volt, közelgett a vihar. Ezen a sötétkék alapon egy fehér pontot vett észre a szultán. Az a fehér pont sebesebben tudott repülni, mint a zivatar.

– Ah, ott jön az én postagalambom.

Koradin szultán minden nap küldött egy galambpostát az atyjához Kairóból.

A galambhozta levelekben mindennap meg volt irva, mennyire haladtak a keresztyének Damiette ostromával? hányszor verték vissza a rohamot a szaraczénok. Hogy jöttek hajókon úszó tornyokkal a bástyatorony ostromára? Hogy dült meg a bevehetetlen erősség?

Hanem az indusnő mindezek helyett csupa békehireket olvasott fel a vak szultán előtt. Malek Adel még folyvást azt hitte, hogy az általa megkötött béke a keresztyének és szaraczénok között most válik arany kalászszá. Pedig már akkor féléve mult, hogy a halál kaszája aratta a rendet Egyiptomban. Ő azt nem is sejté.

A postagalamb jött sebesen repülve s megszállt az ismerős ablakon.

Ezúttal Malek Adel maga vette őt a kezébe.

A levél vékony papirushártyára irottan a kormánytollainak egyikére volt göngyölve.

Malek Adel kibontá a papirust s ezt találta rá irva:

«Nem küldtél segélyt. Damiettet elfoglalták ostrommal a keresztyének. Vitéz seregem leölve. Fiad Koradin.»

Mikor ezt a levelet elolvasta Malek Adel: egyszerre mind a két kezével kapott a szivéhez, kíntorzult arczát az ég felé emelte, s azzal végig bukott a szőnyegen. Nagy szive nem birta meg ezt a csapást: megszakadt bele.11)

És így csakugyan egy galamb ölte meg. Csakugyan Máriának a keze ölte meg, a ki látását visszaadá. Csakugyan rá talált az itéletosztó gyilokkal a Hegyek vénje az elitélt kalifára még a holt tengerbe rejtett sziklavárában is!

A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a holt tenger, mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani, mint az élő tengert, ez még a zivatar korbácsa alatt is halott marad, csupán éles barázdák huzódnak rajta végig, a mik phosphorfényben világítanak fel a lomha alant járó felhők szegélyeire. A széltől megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik, egy habgerinczről a másikra, érczhangú csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan világító arczczal, dæmonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.

De jó a viharral utazni a holt tengeren keresztül. Ennek a haragja sokkal jobb, mint azé a másik fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol, összezuzással fenyeget, de röpít, nem lankaszt. A mely utat a sziklavárig egész naphosszant jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a holt tenger a sósbuczkák között, a miket ilyenkor messzire eláraszt a medréből kitolt tenger.

Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem biró Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász gunyhójában mindnyájan menedéket találtak.

Mária gondos ápolása mellett lassankint erőhöz tért ismét Lebée László. Hetekig tartott, a míg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a használatát.

Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak: hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen és maga egy szót sem mondott abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, a míg a férjét feltalálta? Ne busítsa vele!

Az alatt míg Lebée László a halászgunyhóban erőhöz jött, Horus maga is ott volt a közelében; az ifju fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó Karmelita lovagokhoz azzal az izenettel: hogy egy keresztyén lovag itt fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek érette fegyveres kiséretet.

Hetek multak bele, a míg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor Lebée László annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.

Itt azután Mária búcsut vett a dái áldoáttól.

– Én semmit sem tettem: mondá Horus; csupán csak az én uramnak, a Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom néked Lebée László, ird fel ezt magadnak a szived hártyájára; hogy mind azon szent nevek között, a kik talik irással vannak a ti almanachotokban sorba feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veled.

S azzal saját újjai hegyét megcsókolva, áhitatteljesen érinté azokat Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.

A Karmelhegyi zárdában kiheverve viszontagságait, mihelyt útra képes lett, hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a késlekedés is javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba visszasiető friesekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, a kiknek a pápa átka fejükre zúdítá a zivatart, a mért a harczot a hitetlenek ellen a damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée László velenczei hajóval tért vissza Spalatoba; semmi baja sem történt az úton. Onnan azután Dalmátián és a Szerémségen keresztűl szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.

A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az öreg Bálint szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol rajtuk az ember, századnak is beválik egy.

Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép apraja-nagyja sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is ütközött meg rajta, hogy még az Anna öcscse is egész elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába s nem bánik fukaron a csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen már férje: nincs, a kit csókoljon.

Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki: «lásd, keresztül törtem minden poklokon ő érte: vissza is szereztem! Most már itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit beszéltél, hogy még egy pokol vár azután reám; de hogy hol és mikor? már azt nem mondtad meg.»

Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg.

De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, a ki egyszer Máriának mondott igazságot. Az a tükör.

Régi ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú idő multán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége odavolt. Az idők viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok, a holt tenger, a porfellegek, az éjszaki viharok, s az a sok lelki szenvedés évtizedek rontó nyomait hagyták hátra rajta.

«Nem vagyok szép!» mondá a tükörből a képmás.

S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.

Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett; minden mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a hidegség.

Valjon kire gondol vissza? Ki van a szivében? Évődék magában Mária. Tán a szép szultána, a kit Malek Kamel háreméből elszöktetett s a ki miatt a forró sziklákhoz lett lánczolva?

Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a lelke valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! ha még azt is ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is visszahozhatná!

Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig, hogy a kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.

Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az öcscsét Annát kérje fel: «beszélj te Lászlóval; tán neked megmondja: mi nyomja a szivét.»

Anna megigérte, hogy majd négy szem közé fogja s kiveszi belőle a titkát szép szerével.

Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László összejöttek s kihallgatá, hogy mit beszélnek?

– Vallja meg kegyelmed, édes László sűvem, miért oly busongó? Mi bántja a szivét?

– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szivem, hogy te nem lehetsz az enyim.

Anna megrettent nagyon.

– Jaj ne mondjon ki ily szót kegyelmed! hisz ez Isten ellen való vétek.

– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való vétek, s valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem ellen. Bizony imádom is: el tudnék előtte naphosszant térdelni s könyeimmel áztatni kezeit. De szeretni nem tudom. Soha sem szerettem. Nincs nálánál jobb asszony a világon. Te vagy az én bűnöm, a kiért elkárhozom. Miattad már annyit vétettem a földön, hogy nincs elég purgatorium, a mi azt letisztítsa rólam. Tudd meg, hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én vittem a halálos veszedelmébe: mert azért kellett székelyeknek és szászoknak a százszor megátkozott Palestinába menni, mivel Lebée László szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre szállt, s akárhol járok-kelek a világon, az itélet kötelét hordom a nyakamon, s a mikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de még sem tehetek máskép.

– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas kegyelmes mind a kettőnknek…

Máriának ezt mind hallani kellett.

Ah most már megtudta, mit értett az öreg szolga a legkínteljesebb pokol alatt: ez az!

Soha sem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.

Tűz, jég, vihar, földindulás, rabláncz, éhség, kínhalál, rémekkel teljes ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz képest.

Mária egyik kezét a szivére, a másikat az ajkára szorítá, – vagy az egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.

De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor valaki haldoklik, üveg pattan, butor roppan: – annak a rejteknek a gyertyánfa táblázata, a hol Mária hallgatózott, egyszerre nagy roppanással végig hasadt.

A szivbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?

A szellemek láthatlan kezének van-e az az ereje, a mi az élő testnek nincsen?

A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna «Jézus Mária!» kiáltással taszitá el magától Lebée Lászlót és elfutott abból a szobából.

Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahoz a rejtekhez, a hol Mária hallgatózott.

Azon a kemény deszkán, a boldogságos szűz alakja volt festve, iromba mázolással, megfeketülve már a régiségtől.

Ez a kép hasadt végtül végig ketté.

Lebée László az égő homlokával s az összekulcsolt kezeivel veté magát oda e kép lábaihoz.

– Óh irgalmas szent szűz! Ne tégy rajtam itéletet! Könyörge hozzá, töredező szóval. Nem takarhatom el előled a szivemet; mert te keresztül látsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem tudok tőle megszabadulni. Bennem ég és én benne égek. Tengereken át hurczoltam magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem maradtak tőlem! Irgalmazz! Segits meg!

S a ketté hasadt kép azt sugá: «Kelj fel: megsegítlek!» A mint a férj eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös könyörgését, a mit az a szent szűzhöz küldött.

Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra, hogy megcsalt feleség.

Égető vágyai, haragos gerjedelme, elnémultak, elpihentek.

Annak a szentnek a helyében érezte magát, a ki előtt imádkoztak.

Végig gondolt azon az egész során az eseményeknek, a miket két év alatt végig szenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a sorba fűzött gyöngyszemei. Az elválás keserve, – a távollét félelmei, – a visszatérő vészhir, – a nehéz elhatározás a veszedelmes útra, – az út rémei, kőszikla, sivatag, vihar, holttenger alakban, fenevad, vérivó pogány és hizelgő király élő személyében, – a csábitó paradicsom kisértetálmai: – mind átvonultak még egyszer a lelke előtt. Miért tette ezt? Miért szenvedte ezt? Egy emberért, a kit oly nagyon szeretett. És most már tudja, hogy az nem szereti őt; soha sem szerette. Másért ég: a szebbik testvérért, a kinek a hitves urát elvitte magával oda, a honnan vissza nem tért. Miért kell ennek így lenni?

Nem pörölt Istennel.

Nem kérdezte, miért kell «egy» embernek ennyit szenvedni az életben? S ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett mért kell ez elviselhetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy nem birja megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét.

Tudta már, hogy az ő koronája a túlvilágon van.

Nem magáért sirt már. Hanem azért, a kit még most is szeret. De a kitől láttatni nem akar soha többé.

Most már értette e jeges komorságot az arczán. E jéghegyen belül halálos lángok vannak elfojtva.

Bizonyosan a testvér is szereti őt.

S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a más világon.

Ki áll az utjokban?

Egyedül ő.

Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.

De az ő élete nagyon jól meg van védve.

Keresztül hordta azt egész nemzetek sirjain, a hol ezernyi hősök csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, a ki a vasembereket seregszámra gyilkolta.

S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, a ki hivogatja: a kereső elől fut.

És a milyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga előtt azt a két szenvedő arczot, a kiknek minden pillantása azt mondja neki:

«Ha te nem volnál többé!»

Talán egy rossz órában, a mikor a földalattiak hatalma elmérgesedik az emberi lelkeken: még képesek lesznek arra, hogy szenvedélyükben a legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s megölik azt, a ki kettőjük között áll.

Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!

Mária ezen a napon eltünt a várkastélyból, hogy senki sem tudta, merre távozott el?

Keresték erdőn, mezőn, kérdezősködtek fűtől-fától utána; sehol sem akadtak a nyomába.

Nénjének eltünése Annát rémületbe ejté.

Ő is azonnal elhagyta a várat s Kőhalomra menekült, a férje, Brüniszkáld várába. Lebée Lászlónak azt izente, hogy ne is kisértgesse eléje kerülni, a míg Máriára rá nem talált.

Lebée László a saját bűne által lett megverve.

Ugy járt, mint Tantalus: elfutott ajkától a hullám, mikor már benne uszott.

Minden szenvedésnek van egy enyhítő irja: az égiekhez fohászkodás; – de kihez imádkozzék ez, a ki azért szenved, hogy bűnös szenvedélyét ki nem elégítheti? Mely Istent keresse ezzel a bajával? Mit mondjon előtte?

Könnyűvérű volt egész életében. Asszonyok dolgában mindent biztosnak tartott, a mi gyönyörre vezet. Még Gertrud királyné udvarában így tanulta azt. A «Minne-biróságok» törvényei azt diktálták urnak és urnőnek. – Palaestinában még azt a kis hitét is elvesztette, a mi akarata ellen utána ment, mint az árnyék. – Könnyű az embernek elfordulni az árnyékától. – A Ptolomaisi orgiákban megtanulta az Istent gúnyolni, a damaskusi szultánpalotában az Istent megtagadni, a Bar Luti sziklatömlöczben az Istent megátkozni! Mi van még hátra? Az Istent megcsalni?

Önmagát csalta meg. Önbűne jött, hogy felfalja, mint a nagyra nevelt sárkánykölyök, mikor anyányira megnő.

Mikor a szent földre elindult: bűnbocsánatot kapott az eddig elkövetett s még elkövetendő büneiért is. A szent földön háromszor hallotta ez indulgentiát kihirdettetni. Kevélylyé lett tőle. Ha van is Isten: az az ő bűneit kitörülte az örök számadások könyvéből.

Most azután érezte, hogy már a földön is van büntetés, a mit nem engedhetnek el a főpapok, koronás fejedelmek.

Megalázta magát, hogy felkeresse a jámbor apáturt, a ki az atyái által alapitott kolostorban lakott, és meggyónjon előtte.

Évek óta nem tette azt. Szükségtelen volt.

Az egyház férfia végig hallgatta a férj töredelmes vallomásait.

– Te benned a legmakacsabb ördög lakik, édes fiam, mondá a gyónás végeztével. Bűneid a fejeden túl csapnak. – De mindezektől megszabadulhatsz, ha igaz bűnbánást cselekszel.

– Szánom, bánom.

– Nem elég szóval mondani, tenned is kell. Vesd le e hivalkodó czifra gúnyát, ölts helyébe daróczcsuhát: hagyd el fényes kastélyodat; vond el magad a dobzódás asztalaitól: keresd fel a remete barlangot a Bükkös-Boldogasszony kolostor alatt a mély rengetegben, s ott a hideg fekhelyeken tölts napokat, éjszakákat imádkozva; testedet sanyargatva. Ne élj mással, mint a mi gyümölcsöt erdők, mezők adnak, vagy irgalmas hű lelkek helyedbe hordanak s bizony megszabadulsz a te ördögödtől, a kinek neve Asmódi, a házastársak ördöge. Ha majd azután azt érzed, hogy végkép megszabadultál tőle; ha lelked előtt nem tánczolnak többé azok a kisértő alakok, a mikkel az ördög kápráztatja a halandók szemeit; ha egészen tisztának, meggyógyultnak érzed magadat, akkor jőjj fel hozzám ismét; – de elébb ne; mert ha a kisértetnek ellent nem tudsz állni, örökre visszaesel a kárhozatba: a miről tudod már, hogy ezen a földön elkezdődik, halálig el nem hagy, azontul is megtart. Most járj békével!

Lebée László felvette magára a vezeklést, a mit az apátur rászabott s negyven napig sanyargatta magát a remete barlangjában. Eleinte sűrűn ostromolták a csábító kisértetek, éjjel-nappal incselkedve rajta, hogy megejthessék; – meg tudta oltalmazni a lelkét. Válogatott kinzásokat talált ki a testének, hogy a gyönyör álmait elüzze lelkéről, s bőjtöléssel csigázta el erős életét.

E nagy vezeklésnek mindennapi tanuja volt egy öreg anyóka, a ki reggelenkint előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponkint egy olyan páros kenyérkét, milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.

Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő, felét félre tette.

Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyüjtögeti azt a sok apró félczipót, csak odább biczegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó biczegő alakjával.

A vezeklő arczczal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket hallott. Nem akart embert látni s nem akarta, hogy emberek lássák.

Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hű felesége, Mária: a ki eltünése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek zárdájában, a mit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt hires-nevezetes búcsújáró hely volt.

Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a remetebarlangból, a megfelezett kis czipókat a csuhája szárnyába kötötte s gyalog, mezitláb elvándorolt Gyulafehérvárra az apáturhoz. A főpap ott találta őt összeroskadva a templom ajtajában. Felemelte, megölelte, megcsókolá.

– Kifáradtál? kérdé tőle.

– De győztem!

– Nehéz tusád volt.

– Elvégződött.

– Szembe mersz-e szállni immár a kisértettel?

– Jöhet akármi alakban, nem rettegem.

– Hát ezek micsodák, a miket a csuhádba kötve hoztál?

– Apró czipócskák fele része, a miket alamizsnául kaptam. Felét félretettem.

– Miért tetted félre?

– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: «ime egyed az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!»

E szóra az apátur szemeit elborítá a könny.

A földön térdelő fejére tette a kezét.

– Ime látom, hogy érdemes lettél az Ur irgalmára. Isten bölcs hatalma ime kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő itéletosztó serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát. Ime tudd meg: a te hűséges hitvesed, a kinek számára falatjaid felét félre raktad: ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével táplálkozik. Isten elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, a hol a «nyomorult Lázár» ül az asztal fején, s angyalok szolgálnak a lakomázóknak.

Erre a hirre Lebée László, mint a szélütött rogyott le a templom kövezetére s nehéz zokogása forró könyeivel áztatta a küszöböt, mely a hivők lépteitől volt kikopva: keserves sirása közben csak az egy «Mária» nevet emlegetve.

– A köny az a fürdő, a miben a lélek hófehérre mosódik: szólt az apátur. Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy e már?

Azzal előhozatta az apát úr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt kötve, abba ülteté be a fáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt mellette. Egész processió kisérte őket templomi zászlókkal a Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.

Itt a kürtszóra megnyiták a kaput s bebocsáták rajta az apáturt és a remetecsuhába öltözött lovagot.

Az apátur a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt festve angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, a kik diadalmaskodnak, égbe hivogatnak, és ördögökével, a kik incselkednek, csúfolódnak s még legázolva is agyarkodnak. A belépő előtt valamennyi festett kép élni látszott, mozgott, reá nézett. – Csak egyetlen egy alak nem mozdult, nem nézett: az a halavány, kiterített alak a ravatalon.

Ráismert. Még ugyanaz az öltözet volt rajta, a melyben utóljára látta. Halottarczán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két kezében az ezüst feszület, kis ujján a férj jegygyűrűje.

Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére s elszórta annak a szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami csuda történik velük, tán rózsákká válnak?

A rácsozott karzat mögül, mint égből jövő szózat, zengett alá az apáczák éneke.

Lebée László borzadozva tekinte a halott arczra. Nem merte, nem akarta a holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és megcsókolja.

Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a csókot, s soha nem bocsátja el magától többet?

Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére.

Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata mögül.

Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból alakított képmás, hiven utánozva az ő arczvonásai benne. A ki ránézett, könnyen csalódhatott a templomi világítás félhomályában.

Mária gyönyörködött abban, hogy az, a ki őt életében nem tudta szeretni: halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.

Egyszer boldog volt hát ő is életében: – mikor halva látta magát.

Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?

De hiszen nem az volt az ő czélja e kegyes csalással, hogy az üdvösség végtelenjéből egy perczet elraboljon még e testben élve, hogy közelből lássa azt, a mit másnak csak a szomszéd csillagból szabad meglátni, az özvegy férj bánatát. Ő nem a maga örömére szerezte ezt az alakos játékot a halál szertartásával.

Érezte, hogy ő fölöslegessé vált a földön.

Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága, gyökereivel az égbe nőve: kinek korán nyilik, kinek későn; a ki nem várhat rá: maga leszakítja, a gyökerét is kitépi vele s leesik az égből.

A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság láncza valaha elszakadjon: a mig rózsaláncz, addig összetartják a nyiló bimbók; s mikor vaslánczczá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem szabad annak.

Ő tehát azt az ámitást gondolta ki.

Halottnak hirdetni, halottúl eltemettetni magát: akkor aztán hadd örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek sziveik között állt. Eddig tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani fogják.

A czél is szent volt, az eszköz is szent volt.

Valóban megtörtént és nem költött mese ez. A kik részt vettek benne, rég Isten előtt állnak már; s a mi századaink nekik csak pillanatok: a mi földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik csak pókfonál…

Ámde a nehéz kisértet most következett el Lebée Lászlóra.

Mögötte csendesen megnyilt a kápolnaajtó, s lassú selyem suhogással bejött rajta egy hölgy-alak. Lebée László csak akkor vette őt észre, a midőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s ott látta őt maga mellett állni.

Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.

Gyászruhájával, halavány arczával százszor szebb, mint valaha volt; hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet oly délczeg, oly gyönyörre hivogató volt.

Lebée László szivében egyszerre kigyulladt a régi láng, s testét-lelkét egy pillanat alatt magának foglalta.

Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes álmainak csáb kisértetei. Szive fellázadt valamennyi nehéz fogadása ellen s ki akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A templom falain levő képek tánczolni kezdettek körülötte s szédületes karéjban keringtek körül, a gyász-zsolozsma hangja tomboló kaczajjá változott; maga az előtte fekvő halottkép is azt mondá: «Szabad már! Tied már a világ! Minden örömeivel! Hisz halott vagyok már!»

Lebée László arczán egymással küzdött a daemoni vágynak őrült nevetése s a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arcza arczvonásaira borzalom volt nézni.

S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arczán; ha csak egy üdvőzlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő asszonyhoz: «hozott Isten ide! nőm ravatalához!» vagy hogyha az előre taszító lángoktól odahagyja magát hozzá röpíttetni, hogy átkarolja, hogy megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja többé.

Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával űzte volna őt ki a templomból: «Fuss innen! és légy elkárhozott, a földön és a más világon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még! Jaj a kétszer elesettnek!»

Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.

Henning Brüniszkáld özvegye, mint egy márványszobor tekinte le reá, s gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje terjeszté.

Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szive elcsendesült. Kisérő rémei visszatapadtak újra a falakhoz. Észrevette hol van? Hogy ez Isten temploma. Emez meg ravatal. Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis ott maradt vele: a tettetés daemona. Az ott ült az arczán: abban a sovárgó kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, a mik elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.

Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy percz múlva, egy küszöbbel odább: tán a sirboltajtóban, a hol sötét van, nem látja senki: ott már szabad a csók!

Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott előle.

Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe; – elébb körül dongta az égő gyertyákat, a gyász-füzéreket: aztán rászállt a halottkép arczára.

Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.

Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s a mint odaborult a holt alak fölé, hogy annak az arczát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen megszurta a fulánkjával az ajkát.

Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apáczák aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a kőpillér mellé: azt hivé, a boszúálló halott tűzcsókja bünteté meg szerelmesét; azért, a mit az ő szive gondolt.

Az apátur sietteté az apáczákat, hogy vigyék le a koporsót, a holt alakkal a nyilt sirboltba.

Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.

A kik e zárda sirboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.

A bezáró sirkőre csak az név van felvésve: «Mária.»

És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.

Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta az égnek. Nem szenvedett már; nem volt kivánsága, se félelme, se reménye: meg volt halva.

Azt sem mondták meg néki soha, hogy egymásé lettek Lebée László és Anna?

Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.

Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik Isten időt, hogy az életnek örüljenek.

De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a halott csók visszasajgó emléke mindannyiszor a szivéig lövellt; jeget támasztva ott, a hol lángnak kellene gyulladni.

Idáig jegyzé fel a krónikás történet e csodálatos asszonynak a sorsát. Mesének képtelenség volna ez! ha költemény volna, nevetnénk fölötte; de azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot gondolkozhatunk utána, – mekkora világ fér el egy asszonyi szivben.

Nagy idők jöttek nem sokára, a mik sok embert meggyógyítottak örökre.

Várkastély és zárda, a Lebée család neve és czimere: boldogok és boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.

Jött a mongol!