I.

Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot. Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy «mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?» hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»

Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük tolakodót.

Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.

A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre leskelődik. Ez a dagői torony.

Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel, kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?