II.

Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.

Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára esett, hogy a karlskronai kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem, előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.

A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.

Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy széles hajtókájába.

A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.

– Nini, hisz ez Masinka! a fiam dajkája. Hogy kerülsz ide Masinka?

A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.

– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád ismernek, megfognak.

– Engem fognak meg? Masinka! Miért fognának meg?

– Azért, hogy elvigyenek az Uralba kényesőt ásni. Száműzve vagy.

– Mit fecsegsz? Mit vétettem volna?

– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi kastélyodban.

– Hát hiszen jó pajtásom volt, kenyeres társam.

– Azt mondják, hogy összeesküvő volt.

– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött, kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.

– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.

– Ki lehet az?

– Hát az öcséd!

– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.

– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki, még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!

– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?

– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad, a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.

– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.

– A feleséged pedig oda adta azt az öcsédnek. Ezért lettél elitélve.

– A feleségem!

– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit a bányákba száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.

– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha olyan fia volt! Mi lett a fiammal?

– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül, nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget tüzes-vassal.

A kapitány ajkán elakadt a szó.

Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől, megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.

A kapitány így tett.

– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.

A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy halom rothadt szalmán fekve; a gyermek meztelen válláról le volt csuszva az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg nyoma.

A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.

– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy olyat láss, a mi nincs.

A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.

– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen, a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek. Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek. Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta, hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet, azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle, hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien. Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán, valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam, hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, megint egér-útat nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal. Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek. Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton; magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram, nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az aranyaidat?

A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.

Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros foltok maradtak.

Akkor oda tartá azt a leány elé, s azt suttogta a fülébe:

– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.

– Hová megyünk jó uram?

– Vissza a tengerre!

Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela» födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.

– Dobjátok a tengerbe a parancsot, a hozójával együtt!

Ez tetszett nekik: meg is tették.

– Aztán jöttök velem, a hová viszlek.

– Megyünk veled a poklok ellen is.

– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.

Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.

Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt többé senki.