I.

– Én vagyok gróf Moiria. E szavakkal köszöntött be egy karcsú, lovagias magatartású fiatal ember monsieur Rogneardhoz, a ki épen a nagy strazza-könyvében kötözgette a százezres számokat egymáshoz.

– Ah! Nagyon örülök! Tessék helyet foglalni. Tehát ön is megnyerte a «radiatió»-t?

– Meg ám. Ez igazán jó szó! «Kivakartatás».

– Furcsa szó. Azt is teszi, hogy «ragyogás», meg azt is, hogy «kivakarás».

– No én nem ragyogok; csak ki vagyok vakarva.

– Annál jobb. Sokkal jobb. Kivakartatva lenni a száműzöttek lajstromából. Ez a mi császárunk gondolatja volt. Minek legyen annyi derék franczia szétszórva a világban? Jöjjenek haza! Legyünk együtt! Ugyan gróf úr, mivel töltötték az időt az emigráns urak odakinn a barbar földön?

– Hát – nem unatkoztunk. Egy kicsit katonáskodtunk a mi átkozott jó barátaink zsoldjában, a mi szeretett ellenségeink, a francziák ellen. Aztán mikor vége volt a háborúnak, elfogyott a fizetés, láttunk dolog után. Ki kefekötő lett, ki meg festő, ki meg ispán. Némelyikünk tudott hárfázni, furulyálni, hangversenyeket adott, a kinek herczegasszonya volt, az pipereárus-boltot nyitott. Egy grófunk csizmadiamesterségre adta magát, a felesége meg skatulyákat csinált.

– Ah! Ne mondja ön! S nem szégyenlették magukat?

– Oh dehogy! A marquis, a ki miniatur-arczképeket festett, egy cseppet sem restelte karonfogva járni azzal a gróffal, a ki csak boltczímereket mázolt s mondhatom, hogy az a herczeg, a ki a hangversenyeken hárfázott, kész volt bármikor egy korcsmában vacsorálni azzal az őrgróffal, a ki czédulakihordója volt. Oh, mi nem voltunk aristocraták.

– Nagyon jó! Igen jó! A kedély sehol sem hagyja el a francziát! Hát ön mivel mulatta magát az alatt?

– Oh, én nagyon ügyetlen vagyok. Én semmihez sem értek a világon. Én beszegődtem ispánnak.

– Hahaha! Falusi gazdatisztnek! Olyannak, a ki arra vigyáz, hogy a béresek a hegyével lefelé ültessék el az árpát a földbe, ne a tompa végével s a ki a trágyát nem kerüli ki, ha útjába akad, hanem rálép? S megtudta ön különböztetni a birkát az ürütől? No én csak akkor ismerek rá az ürüre, mikor a szakácsom őzgerincz-sültet tálal fel, hogy ez birka.

– De én még a gyapjufinomításig is eljutottam.

– A gyapjufinomításig! Ön fésülgette, kefélgette a birkákat? Ez nagyszerű! Hát már most mit szándékozik ön tenni idehaza?

– Épen ebben járok most önnél. Nekem volt egy csinos kis családi birtokom itt Nancy mellett, a mit a convent elárvereztetett.

– Az ám. Azt én vettem meg. Nagyon szép kis birtok. Hanem átkozott keveset jövedelmez. Rég túladtam volna rajta, ha a leányom olyan nagyon nem szeretné az erdőket, a miket én ki nem állhatok. Mennyi buzát lehetne azoknak a helyén termeszteni! Meg nem foghatom, hogy mire való a fa a világon? Az se buzát nem terem, se maga meg nem ehető; csak a kilátást veszi el. Hanem hát ez a birtok már most a nyakamon maradt. Árvereztem rá s rám ütötték. Törvényes úton jutottam hozzá. Az enyim jog szerint. Ezen a császár sem változtathat. A proscriptiós listából kiradiálhatta az emigránsok neveit; de a telekkönyvből nem radiálhatja ki az új birtokosok neveit. Ugye bár, ezt tudja ön édes gróf úr?

– Hogyne tudnám?

– Tehát mégis, miért jött ön ide hozzám? A minek külömben én nagyon örülök.

– Hát hallotta-e ön a hirét Mac Calluth úrnak?

– Valami irlandi lehet.

– Tökéletesen az. Ezzel is az történt, hogy a nagyapja emigrált; a köztársaság elkobozta s elárverezte a birtokait. Mire Mac Calluth junior hazaérkezett, már valaki más ült a kastélyában. Ezen ő nem változtathatott, hanem annyit megtehetett, hogy azóta évről-évre, minden Szent-György napkor megjelen az ősi kastélya előtt s annak valamennyi ablakát beveri. Az új birtokos már úgy hozzá van szokva, hogy Szent-György nap előtt beszedeti a redőnyöket mind s aztán készen tart egy második fogás ablakot, hogy a mint az egyik be van verve, helyébe rakassa.

– Hahaha! Geniális ötlet egy irlanditól! De reménylem, hogy egy franczia nem követ el plagiumot egy irlandin?

– Nem bizony. Láthatja ön, hogy nem az ablakon koczogtattam be, hanem az ajtón. Én azt kérem öntől, hogy adja ki nekem bérbe azt az ön birtokát, a melyik hajdan az én apámé volt. Én legjobb szeretnék ott gazdálkodni, a hol már ismerős vagyok.

– Ah! Ez óriási gondolat! A gróf maga akarja kibérelni az ősi birtokát. De hogy az ördögbe akar ön egy falusi birtokból megélni, mikor önnek arra adósságot felvenni nem lehet?

– Ön azt hiszi?

– Persze, hogy azt hiszem. Hogy a grófok, a kiknek nagy birtokaik vannak, azokat akként jövedelmeztetik, hogy folyvást adósságot szednek fel rá, a míg csak benne tart. Ez a legyszerűbb módja a falusi gazdálkodásnak. De hát a bérlő előtt ezek a jövedelemforrások be vannak zárva. Mi az Isten csodájából akar ön megélni egész esztendőn keresztül? Nyul, az van elég. De valami bérletösszeget is csak kellene fizetni. S nem szeretném, ha az csupa nyulbőrből állna.

– Csak hagyja azt ön én rám, szólt a fiatal gróf nevetve; az első évi részletet én előre kifizetem s a többi az én gondom.

– Ah! Önnek pénze is van? Ilyen emigránst még nem láttam.

– Tantiemejeimből maradt, ispáni állapotom korszakából.

– Tehát ön jól volt elhelyezve az átkozott barbarországban? s mégis haza jött: úgy szerette a hazáját. No, minthogy olyan nagyon szerette a hazáját, hát nem bánom, odaadom önnek bérbe a birtokát, próbára, három esztendőre. Azt hiszem, annyi idő kell a próbára. Nekem az ispánom azt mondta, hogy a buzát első esztendőben elvetik, a másodikban nem kel ki, mert akkor pihen a föld, csak a harmadikban kel ki és csak a negyedikben megy magba, mint a káposzta. Kiváncsi vagyok rá, hogyan fog ön minden esztendőben árendát fizetni Szent-György napján.

S a jó Rogneard megkötötte a bérletszerződést a volt birtokos fiával, az ifjú gróffal.