II.

– Jajh, ha te úgy válogatsz a kérőkben, kedves leányom, akkor te agszűz maradsz. Tíz is van, egy sem kell. Ennek ez a hibája van, annak meg az. Utoljára majd jön egy tizenegyedik, a ki mind valamennyinek a hibáját egyesíti s azzal kell beérned.

Melanie kisasszony azt felelte erre, hogy a lovag-vesszőjével ráhuzott a paripájára s az rögtön «szótávolon» kívül ragadta őt. Az apa utána vágtatott, hogy folytathassa a perlekedést. Egy szép regényes erdei úton sétalovagoltak, hol egymás mellett, hol egymás mögött. Mikor ismét utolérte Rogneard úr a leányát, újra rákezdé:

– Hát itt volna az unokabátyád, Roger, gazdag gabonakereskedő.

– Olyan száraz, mint a zab, a mivel kereskedik, felelt Melanie, megint előre rugtatva a lóval.

– Megállj csak! A zab csak akkor száraz, a mikor veszi, de a mikor eladja, már nedves. Hát ha ez nem kell, itt van Mornier úr, a szomszéd földesúr. Ez már humoristicus ember.

– Az az, hogy bolond. Mindig ostoba tréfákon töri a fejét. Nektek férfiaknak azok tetszthetnek, de engem boszantanak. Hopp, hopp!

– No csak ne ugrass át a sövényen, mert én oda is utánad megyek. Hát például mi kifogásod lehet a szép Dutreuil ellen? Az már verseket is ír, s egyebet se tesz, mint téged imád.

– Nem kell nekem főkötőbáb. Mindig az az indus bálvány jut róla eszembe, a melyiknek az a dolga, hogy egy másik bálványt imádjon.

– Utczú, hogy elvágtatott megint! Ha valaki látna bennünket, azt mondaná: templomtorony-futtatást végzünk fogadásból. Melanie! állj meg egy kicsit. Hát hisz én azt sem bánom, ha a tábornokot választod. Derék férfi. Vitéz ember! Nagyszerű vitéz.

– Ha főhadnagy volna, többet érne.

– No abban lehet valami. De hát a herczeg! Az ujonnan kinevezett herczeg! Micsoda izét is kapott csak a czimerébe?

– Korhely, kártyás, naplopó, csapodár, nem vesződöm vele.

S azzal úgy neki hajtotta a lovát, hogy az öreg kiáltó szóval is alig érte; a lovász pedig messze elmaradt mögöttük.

A nagy nyargalásnak aztán az lett a vége, hogy a kisasszony paripája elvesztette az egyik patkóját. Ezért aztán meg kellett állni.

– No már most mit csináljunk? évődék a papa; a lovász ki tudja merre bódorodott el. Bizonyosan ott vesztett el bennünket, a hol te átugrattad a sövényt.

– Itt látok egy falut a közelben, talán kapunk ott kovácsot, a ki megtudja vasalni a lovamat.

– De hátha nem kapunk?

– Mindjárt megtudakolhatjuk itt az emberektől a mezőn.

Épen aratás után volt az idő, a kepékbe rakott kévéket három-négy szekérre is rakták fel nagy sietséggel egy szép nagy learatott táblán. A két lovas a tarlón keresztül odaléptetett az egyik szekérhez.

– Látod, mondá az apa a leánynak. A búzát azért nem húzzák ki gyökerestül a földből, hanem csak lekaszálják, hogy ez a gyökeréből jövő esztendőre megint kihajt, s akkor még egyszer aratnak róla.

A szekérnél két legény dolgozott erősen, az egyik adogatta fel a másiknak a kévéket, a mit ez szépen elhelyezett a szekér két oldalára. Az egyik legény, a ki a villával dolgozott, szép barna fiu volt, pörge bajuszszal, hegyes szakállal, napsütötte arczán az izzadságot belepte a por és a búzatoklász; hanem azért jó kedve volt. Izmos karjairól könyökig feltürve az ing, lábain faczipő, fején szalma kalap, hanem a kalap mellé egy bokréta parlagrózsa volt tűzve, s a míg a kévékat hányta, addig is danolt a legény:

«Hej, a jó Henrik király
Lalla lira larirette!
Azt mondta: – minden vasárnap
Legyen ám a parasztságnak
Fazekában tyukleves!
Ne nevess!

Lalla lira larirette!
Az ám, de a parasztságnak
Soha se kerül vasárnap.
Lalla, lira, larirette.»

– Ejh de vigan vagy fiam! szólítá meg a legényt Rogneard úr.

– Miért ne volnék, mikor ingyen adják?

– Nem mondanád meg, hogy micsoda falu ez itten?

– Dehogy nem mondom, megmondom bíz én, csak még ezt az egy kévét adom fel. Hát annak a falunak a neve, a ki el nem felejti, La Petit Grenelle.

– No nézd! a mi birtokunk. Az, a mit Moiria gróf kibérelt tőlünk. No lám, még itt sem voltunk soha. Meg kellene őt látogatnunk. Itthon van-e a gróf?

– A jószágon van, azt tudom, de hogy a kastélyban van-e? azt nem állítom.

– Elébb való azt megtudnunk, szólt közbe Melanie, hogy van-e kovács a faluban?

– Hát hogy ne volna kovács a faluban? felelt a legény. Kell az a gazdasághoz.

– No mert az én ispánom, mikor magam gazdálkodtam, szól Rogneard úr, mindig panaszkodott, hogy nem tud kovácsot kapni, a szomszéd faluba kell küldeni az ökreit, ha patkót akar a sarkukra veretni.

A szekéren álló legény nagyot röhögött erre a szóra, a kévehányó azonban el sem mosolyodott, hanem készséggel mondá:

– Mindjárt elvezetem önöket a kovácshoz, csak elébb ezt a szekeret megrakom, hogy odább mehessen. A kisasszony lovának az egyik lábáról hiányzik a patkó.

– Hát te azt hogy tudod?

– Látom a lépéséről. No, siessünk Jakab!

Azzal gyorsan dobálta fel a villával egyik kévét a másik után.

– No már milyen boldog az ilyen paraszt legénynek a kedvese! mondá Melánie az apjához. Ez az egész szivét viszi hozzá, s ha egyszer kiválasztott magának valakit, ahhoz holtig hűséges marad. Ez nem siet el este a klubba kártyázni, nem jön haza a börzéről rossz kedvvel, ez nem jajgat a köszvény miatt, ha rossz idő van. Mindig jó kedvű, sohsem kényeskedik. Milyen derék dolog parasztlegény szeretőjének lenni.

– No készen vagyunk! Mehetünk, szólt a legény, vállára vetve a villát.

– Nem kivánjuk ám a szolgálatodat ingyen, fiam, mondá Rogneard úr, egy félfrankost keresgélve a zsebében.

– Köszönöm uram. Nem kell érte semmi. Úgy is útba esik. Csak tessék utánam jönni.

Melanie jóvá akarta tenni az apja hibáját, ki úgy látszik, hogy a parasztlegényt megsértette a borravalókinálással.

– Ejnye, milyen szép virág van önnek a kalapja mellett!

– A bizony. Itt terem ám az a mezsgyén. Ha tetszik a kisasszonynak.

S odanyújtá a parlagrózsa bokrétát.

– De milyen fölséges illata van! De hát szabad ezt önnek elajándékozni? Nem a kedvesétől kapta?

– Hjaj, nekem még az nincs! Kicsike még, hadd nőjjön még!

S azzal gyors léptekkel előre haladt, hegyesen fütyörészve a Henrik király nótáját.

Melanie a parlagrózsacsokrot odatüzte a keblére. Nem is terem annál szebb virág az üvegházban!