III.

A béres legény elvezette az uraságokat a faluban a kovács-műhelyig, a mire maguktól is rátalálhattak volna. A kovácsműhely olyan, hogy azt megtalálja az ember cicerone nélkül is.

– De itthon van-e a mester? kérdezé Rogneard úr.

– Majd mingyárt előhivom. Monda a legény s bement a műhelyből nyíló szobácskába. Azalatt egy kormos pofájú inaska elkezdte a fújtatóval felszítani a tűzet, a mire azt mondá Rogneard úr: «látod, ott most valamit főzni fognak.»

Egy percz mulva előjött a kovácsmester, bőrkötény a derekán, a lábán félpapucs, a fején bőrsipka; a képe egy kicsit füstszinű.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

– Hát kend a mester, atyafi? Ejnye de fiatal mester! Hát vegyen csak frissen mértéket a leányom lovának a lábáról, egy hiányzó patkó számára.

– Ugyan papa, sugott oda neki a kisasszony, ne beszélj kérlek ilyeneket, mind elárulod vele, hogy soha sem láttál lovat vasalni.

– Hát persze, hogy nem láttam. Mindig tartottam lovakat; de biz én nekem a vasalásnál csak a kocsisom, meg a lovászom szokott ott lenni.

A kovácsmesternek azonban nem volt szüksége papirosszeletre, mint a vargának, hogy megmérje vele a ló lábát, hanem megnézte azt s aztán elővett egy darab hosszú egyenes vasat.

– Jaj, atyafi, ha kendnek nincs kész patkója, mink nem ülünk itt holnap estig, a míg abból a darab vasból patkó lesz.

A kovács nem szólt semmit, a vasat a tűzbe tette, a kohó okádta a szikrákat; mikor aztán a vasdarab izzó lett, akkor kivette a fogóval, az üllőre tette s aztán egy pár hatalmas kalapácscsal olyan hirtelen patkót csináltak belőle, az inassal együtt taktusra kalapálva, hogy nem tartott tovább annál a nótánál, a mire rágyújtott a mester:

«Hej a jó Henrik király
Lalla lira larirette;
Azt mondta minden vasárnap
Legyen ám a parasztságnak
Fazekában tyukleves!
Ne nevess.

Lalla lira larirette!
Ott van a tyuk az asztalán
De más kezében a kalán
Lalla lira larirette.»

Csak erre a nótára kezdték a vendégek figyelmesebben vizsgálni a kovácsmester arczát.

– Nézd csak, milyen nagyon hasonlít ez a kovács ahhoz a parasztlegényhez, a ki bennünket idáig hozott. Szakasztott olyan, mint az.

– Meglehet, hogy testvérek.

– Az ám. Terringettét, vigyázzon ön, mind a szeme közé ugrálnak a szikrák!

A kovács a kész patkót beledobta a vizes sajtárba, aztán a kisasszonyhoz fordult:

– Legyen szives leszállni, ha úgy tetszik.

– De hova? Itt nagy a sár, meg a szénpor.

Biz az a kovács-műhely körül rendesen úgy szokott lenni.

A kovács egyszerűen segített a dolgon. A két izmos kezével átfogta a kisasszony karcsú derekát s mielőtt az azt mondhatta volna, hogy «szabad» vagy «nem szabad», olyan könnyedén letette a földre, mint egy kis gyermeket.

– Terringettét; de izmos legény ez a kovács, szörnyűködék Rogneard úr, míg Melanie kisasszony egész gyönyörködve tekinte annak athletai termetére, a mint az a tanoncza segélyével a ló vasalásához hozzáfogott.

– Hát a másik két ember hol marad? kérdé Rogneard úr.

– Minek az a másik két ember?

– Hát az egyik, a ki az alatt a ló fejét, a másik meg a ki a ló farkát fogja, a míg önök a lábánál dolgoznak.

– Ugyan papa, hallgass már kérlek.

A kovácsinas nevetni szeretett volna, ha a mester felemelt tenyere el nem vette volna tőle a kedvét.

– Láss hozzá!

Az inas felemelte a ló lábát, a mester nekiállt a faragó vésővel patájának, mi alatt Rogneard úr folyvást jajgatott: «Ne vágja olyan mélyen! Fájni fog neki! Jaj, már az elevenét éri!» Hát még mikor a szegeket verte a patkón keresztül. «Ezt én soha ki nem állnám!»

Az egész munka nem tartott tíz perczig.

– Mit fizetünk, atyafi?

– Fél frankot.

– Itt van. Fogja kend! Rogneard úr oda adott neki egy öt frankost.

A kovács a bőrkötény alá nyúlt s visszaadott négy és fél frankot.

– Csak tartsa meg kend! A többi borravaló.

– Én nem iszom bort, a patkó ára tíz sous.

– No hát azért a szép nótáért.

– A nótát magamnak daloltam.

– Ugyan vedd el már! sugá Melanie kisasszony; azt gondolod, hogy azért, mert valaki bőrkötényt hord, szabad megsértened.

– Terringettét, atyafi; monda Rogneard úr, de szeretném, mikor egyszer-másszor a főhadiintendanturánál kell valami vállalatomra a patkót felveretnem, ha ott is ilyen borravaló elnemfogadó kovácsmesterekre találnék, mint kend!

A kovács, a mint elkészült a munkával, kezét nyújtá Melanie kisasszonynak, hogy ismét fölsegítse a nyeregbe. A lovász csakugyan elveszett.

– De már most elébb a tiszttartó urat szeretnők fölkeresni, mondá Rogneard úr, hogy addig láttatná el a lovainkat, a míg a grófnál egy látogatást teszünk, a ki én nekem bérlőm! Mert én vagyok ennek a jószágnak a tulajdonosa. Csak jönne elő az a legény, a ki ide vezetett bennünket, hogy vezetne odább.

– Az nem fog többé előjönni, mert annak más dolga van, viszonzá a kovács. Majd elvezetem én önöket magam odáig, a lovakat is bekötöm az istállóba; mert most a tiszttartónak egy cselédje sincs az udvarban, az mind kinn van a takarodásnál.

– Ah! kend maga akar fáradni, mester? No azért nagyon le leszünk kendnek kötelezve. De hát elfogadja kendet a tiszttartó úr ilyen jelmezben?

Már tudniillik papucsban és bőrkötényben.

– Hát mi baja a tiszttartónak az én jelmezemmel? Rám ismer ő majd így is.

Azzal előre indult; elvezette az uraságokat a kastélyig, ott lesegítette mind a kettőt a lóról; megmutatta nekik, hogy földszint melyik szobába nyissanak be? az a tiszttartó lakása, ő maga azalatt majd beköti a paripákat az istállóba, s aztán felkeresi a tiszttartót; mert az most nem hüsöl ám a szobában, hanem bizonyosan kinn van valahol a szérün, a hol csépelnek s gabonát szórat.

Mikor odább vezette a két lovat a kovács, azt mondá Melanie kisasszony az apjának:

– No hallod-e, ha valakit irigyelni akarnék, hát az ennek a kovácsmesternek a felesége volna. Micsoda megelégedés ragyog ennek a tekintetében. Ő tudja azt jól, hogy a két tenyere eltartja becsülettel, s nincs rászorulva senki pártfogására, nem reszket, nem aggódik, s nem is bókol senki előtt. Miért nem ilyenek a mi gavallérjaink?

– No azt szépen megköszönnéd, ha ilyenek volnának! Hahaha! A mint hazamegyek, mindjárt megmondom az unokabátyádnak, hogy szerezzen bőrkötényt, ha neked tetszeni akar, s zongora helyett tanuljon meg az üllőn kalapálni.