I.

Élt egyszer a krimiai félszigeten egy jámbor fiatal orosz pópa, a kit Athanáznak hívtak, azokban az időkben, a mikor még a Krimet tatárfejedelmek kormányozták. Ezek gyakori hadjárataikban a szomszéd kozákokkal hol ellenségek, hol szövetséges társak voltak. Mikor ellenségek voltak, akkor rabságra hajtottak a kozák népből egy sereget, mikor meg szövetségesek lettek, akkor a rabjaikat szabadon bocsáták. A rab kozákoknak azonban megtetszett a krimi jó gyümölcstermő vidék, nem tértek vissza az ős pusztáikra, ott települtek le, föld volt hozzá elég; s egészen meg voltak elégedve a sorsukkal. Több falujok volt már, úgy, hogy archimandritát is választottak; egy ilyen falunak, (a minek a nevét Dobropolnak jegyezték fel) volt a pópája Athanáz, a ki még akkor fiatal, harmincz éves legény volt: fogadott fia az archimandritának, Nestornak, a ki a leányát is neki adta feleségül, a derék jó Helenkát.

Athanáz a legboldogabb ember volt a kerek földön; mindene volt, a mit csak szem, száj és szív megkiván. Háza, ha csak fából volt is, de külömb minden palotánál; mert ez a fa-ház tele volt boldogsággal, a palota pedig tele van nyugtalansággal, aggodalommal, irigységgel és búbánattal. Kis kertjében a háza mögött mindenféle gyümölcs termett, a minek a tatárok már abban az időben is nagy mívelői voltak, azoktól eltanulta a kertészséget s az volt egész szenvedélye, gyönyörűsége. A felesége, Helenka, ha nem volt is valami nagyon szép (kissé himlőhelyes volt az arcza) de igen áldott jókedélyű asszony volt, a kinek a lelke simasága elfeledteté az arcza ragyáit, csupa engedelmesség és szeretet; aztán kitünő gazdasszony volt: csak úgy égett a keze alatt a munka. Nem volt mellette az urának semmi gondja. Pompásan tudta elkészíteni a málépuliszkát; a málé már akkor ismeretes volt a Krimben, ez is marasztotta egyrészt ott a kozákokat, mert Ukrániában az meg nem terem. És Athanáz azt tartotta, hogy a málé-puliszkánál meg a bálmosnál nincs fölségesebb eledel e háromszegletű földön. (Nem mondhatta azt, hogy a «kerek földön», mert a Krim háromszegletű s ő azontúl semmi más földet nem ismert.) Italokkal is a legválogatottabbakkal táplálta az ő kedves urát a jó Helenka: mikor zsendiczét készített, akkor édes savóból csinálta a nektárt, mikor vajat köpült, akkor savanyú iróból, s őszszel, mézszüret idején még méhsert is készített a számára, a minél felségesebb italt bizonyára maga a Kalga-szultán sem izlelt soha! Fonni, szőni is tudott a derék asszony; az ő ura minden vasárnap tisztát válthatott, úgy gondoskodott róla s minden reggel maga fésülte meg, maga fonta be az ura szép hosszú szőke haját, akkori szokás szerint.

Sőt még az az urasága is megvolt Athanáznak, hogy egy szamarat is tarthatott s vasárnaponkint azon járhatta be a faluját. Mivelhogy Dobropol ott a hegy hátán úgy el volt szórva, hogy reggeltől estig tartott, míg az ember az egyik végétől a másikig ért, s öt temploma volt (kicsiny fa-templomok), a mikben a legközelebb eső házikók népe összegyült ájtatoskodni. És a népség is nagyon szerette Athanáz pópát, úton útfélen mindenki kezet csókolt neki, megfizette a dézmát, a párbért, a lukmát, s a termése zsengéit mindenki megosztá vele. Bizonyos kilátása volt rá, hogy ha az apósa meghal, ő lesz helyébe választva archimandritának s neki is olyan kerek orczája, olyan domboru termete lesz, mint annak, ha eljön az ideje.

Egy zivataros estén azonban szokatlan látogatója akadt a dobropoli kis paplaknak. A zápor szakadt, a hegyi utak átváltoztak rohanó patakok medreivé, a villámlobbanástól horkoltak a lovak. Egy egész karaván jött lóháton. Mi hozta őket erre a vidékre? Talán úgy tévedtek el? Soha se járt Dobropolon keresztül olyan utas, a ki patkó-nyomot hagyott volna maga után. S ez egy egész csapat volt, élén egy asszony.

Athanáz pópa lakása elé érve, bebocsáttatást kértek: a zivatar beszorította őket. A pópa valamennyinek nem tudott szállást adni, mert szűk volt a háza, mindössze egy szobából, meg egy konyhából állt az egész, a kiséret egy részének a szomszéd viskókban kellett elhelyezkedni; maga a vezérnő rendelkezett, ki hová menjen. Az egész csapat fegyveres férfiakból állott, az úrnő a pópához csak két csatlósával együtt tért be, kik úti iszákjait hozták utána s aztán kinn maradtak a konyhában.

Athanáz csak most látta, hogy szebb nő is van a világon az ő feleségénél. De még mennyire szebb! Az ember ha a szemébe néz, azt hiszi, hogy villámlott; ha a hajfürteire tekint, azt hiszi, hogy éjszaka van; s ha az arczát mosolyogni látja, azt hiszi, hogy a nap sütött ki. Hát még mikor megszólal, azt az ember még a szivével is meghallja.

Öltözete csupa selyem volt és drága prém; nyakán, füleiben olyan gyöngyök, a mik fénylenek és olyan kövek, a mik szikráznak.

A jó Helenka kezet is csókolt a fényes úrnőnek, a mit az meg is engedett neki, mintha bizonyos volna felőle, hogy az őt megilleti, s a papné azután gazdasszonyi szemérmetességgel engedelmet kért az úri vendégnőtől, hogy ha nem tudná őt egész rangjához illő módon ellátni; de a mi szegénységüktől kitelik, azt szivesen fogja adni; maga fog rögtön készíteni estebédet; finom «bálmost», a mi készül málé-lisztből, forró bivalytejbe eregetve, s annak a készítése nagy tudomány, s az igen drága jó étel, mert azt az ő ura nagyon szereti; minden szombat este azt kell neki készíteni.

– Csak tedd jó asszony, a mit akarsz, mondá neki a vendégnő, én magamról gondoskodtam eléggé.

S azzal egy tenyér csattantására a két csatlós kiszedett az iszákból mindenféle sülteket, pástétomokat és süteményeket, mellé ezüst kulacsokat, s felteríté a pópa tölgyfa-asztalát drága selyem abroszszal, a mibe arany meg ezüst virágok voltak szőve, s arra rakott fel minden ételt, italt, ezüst tányérokat s arany étszereket hozzá.

Hanem azért a Helenka is felterítette ugyanannak az asztalnak a másik végére a maga saját szőtte sávolyos abroszát, a szép veres gyapot tulipánokkal a szegélyén, s kitette rá a virágos mázos cseréptányérát, a fényes czinkanállal, hogy majd arról költi el az ő ura a felesége főzte bálmost, a mi jobb a világ minden pástétomainál. Aztán kiment a konyhába, hogy azt elkészítse.

Az úri vendéghölgy azonban nem akarta, hogy egyedül étkezzék; hanem azt kivánta, hogy a házi gazda üljön oda mellé, s a két ezüst tányérja közül az egyiket odaadta eléje s a sültekből és pástétomokból saját maga szelt le neki, úgy rakta a tányérjára, s maga hámozott meg a számára egy olyan arany szinű almát, a minek a héja a hámozás alatt illatos gőzt lövell ki magából, hogy az mint a tömjén, úgy tölti be a házat. Azt is megfelezte vele. És Athanáz pópa soha életében olyan csodálatos izes étkeket nem evett, sem olyan zamatos gyümölcsöt nem izlelt. Azt egyenesen a paradicsom közepéből hozhatták.

Hát még mikor a vendég-hölgy abból a hólyagos ezüstkulacsból megkóstoltatta vele azt az ismeretlen italt, a mi édességet, illatot és lángot önt egyszerre; nem is a gyomorba megy aztán, hanem fel a fejbe és le a szívbe.

Ettől az italtól sokat megtanul az ember, a mit addig még nem tudott. És sokat elfelejt, a mit addig tudott.

Athanáz pópa először is azt felejtette el, hogy a jó Helenka már behozta a fatálba kitett bálmost, a közepébe dugott bükkfa kanállal s letette szerényen az asztal szegletére, s visszavonult megint a konyhába, bizonyosnak tartva, hogy mikor ismét visszajön a szobába, akkorra az a tál üres lesz, mert az ő ura azt a felesége főzte bálmost nagyon szereti: hírmondót se hágy belőle a tál fenekén! «Isten adja jó egészségére!»

A jó Helenka az alatt odakinn maradt a konyhában, ahogy emberség-tudó asszonyhoz illik, hogy mikor az ura előkelő vendéggel vacsorál az asztalnál, akkor őt ne háborgassa, hanem engedje beszélgetni és ügyetlen közbeszólásokkal el ne árulja tudatlan voltát, hogy a miatt az ura pironkodjék a finom uraság előtt. Ő az alatt megvendégelé a két csatlóst főtt kukoriczával; a mi azért igen okos eledel, hogy se kés, se kanál nem kell hozzá: az ember minden szemet egyenkint kénytelen a körmeivel hámozgatni meg s észre se veszi, hogy mire jól lakott, akkorra megéhezett. A jámbor Helenka ez alatt tartotta a két csatlóst mindenféle mesével, a mit azok hallgattak meredt szemekkel, folyvást kérőzve a kukoricza szemeken. Egyszer-egyszer megállt a mesemondás közben hallgatózni, hogy ki beszél odabenn? Folyvást az idegen vendégnő szavát hallá, majd csengő, majd haragos, majd siránkozó volt az. Valjon miről beszélhet? Ahhoz volt szokva, hogy az ura maga jöjjön ki érte és híja be őt a szobába, mikor már el kell takarítani az asztalt: elébb rányitni az ajtót nagy gorombaság volna; de csak hiába várt, mert Athanáz nem jött őt beszólítani.

Helenka utóljára már kifogyott a mesemondásból, a két idegen csatlós állkapcsa is elfáradt a kukoriczarágásban. «No már most ti mondjatok nekem valami szép mesét!» mondá az asszony; de azok csak a fejeiket csóválgatták s kisült aztán, hogy egy szót sem értenek se kozákul, se tatárul; mert ők valami idegen nemzet, a milyen van elég a földszoroson túl, a kik olyan bolondok, hogy mind másféle nyelven beszélnek. Ezekre ugyan kár volt azt a sok szép mesét vesztegetni.

Ez alatt a tűz is kialudt a pestesben, a csatlósok is eldülöngéltek, nemzeti szokás szerint a melyik fülük alul került, azt használva párnának s hozzá kezdtek a horkoláshoz. És az idegen nő szava még mindig hangzott az ajtón keresztül s Helenka mind hiába várta, hogy az ura kijön őt behívni, hogy szedje el az asztalt.

Hát még ha rávitte volna a lélek, hogy a kulcslyukon hallgatózzék, miket hallott volna! S igen nagy hiba volt, hogy a mivel a természet a nőket felruházta, hogy az ajtón keresztűl hallgatózásban oly tökéletesek legyenek, mint a macska az egérre lesésben, ő nála a nevelés annyira elfojtotta, hogy nem is gondolt reá; mint a hogy vannak idomított macskák, a mik egy tányérból esznek tejet az egérrel. Mert akkor majd meghallotta volna, hogy miket beszél az idegen úri vendégnő az ő urának?

– Én vagyok Czitbara, a mingreliai hetman egyetlen leánya, és minden birtokának örököse; enyim lesz a «boncsuk», ha ő meghal; pedig már öreg ember, s csak fél lába van; nem ülhet a lóra.

– Mikor kicsinyke leány voltam, eljegyeztek a kozák nagy attamán Chmielniczky Bogdán legkisebbik fiával, Györgygyel. Az négy esztendős volt, én meg három. Ő rá már nem emlékezem, hanem a mézesbábra, a mit nászajándékul adott, s a mit nem volt szabad megennem: arra még jól emlékezem.

– Nem hallottad hirét Chmielniczky Bogdánnak, te pópa? Akkor nem is tudom, miért vagy te kozák? Ez a fejedelem az volt a kozákoknak, a mi Mahumed az ozmánoknak, Dzsingiszkán a mongoloknak, Shemirám a persáknak, a mi Szobieszky a lengyeleknek, vagy ezeknek sem hallottad hírét soha?

– Chmielniczky Bogdánnak sok fia volt. Valahány, annyi hadseregnek volt vezére. Mind valamennyi a csatában esett el. Mikor a Mihály fia házasodott, a lakodalma napján olyan ütközetet vívott a lengyelekkel, a kik elakarták tőle venni a szép moldaui fejedelem-leányt, Rozaurát, hogy tizezer halott maradt a csatatéren. Ilyen terített asztalt is ritka lakodalomban látni!

– Utoljára minden fiát, unokáját agyonverték már Chmielniczky Bogdánnak a harczmezőn, a legutolsó kis fiát Györgyöt aztán mindig magával hordta, akárhova ment, amint az a dajkakézből kikerült.

– Volt egy bőr-iszák a nyeregkápájára akasztva, abba volt a gyerek beledugva, csak a feje, meg a két keze látszott ki belőle. A pofájára, mondtam már, hogy nem emlékszem; de azt most is mintha előttem látnám, hogy a mint az apám engemet is magával vitt az eljegyzésre, én is annak a nyeregkápájára felakasztott iszákban ültem, s a mint az apáink találkoztak s egymásnak lóhátról kezeiket nyujták, az alatt az én vőlegényem a fejét, a nagy hegyes báránybőr sipkával, az apja tarisznyájából kidugva, egy hosszú ostorral rám igyekezett suhintani, míg én a kezemmel védtem magamat, hogy meg ne üssön.

– Az oczakovi nagy ütközetben is ott volt a kis György herczeg, a hol a kozák sereget teljesen tönkreverték. Mikor az öreg Bogdán azt látta, hogy minden el van veszve, táborának csak a közepe áll még ellent, a többi fut, így szólt a tábori papjához (a kinek a nevét nem tudom): «körül vagyunk fogva, nincsen menekülés. Engem nem fognak el élve, azt fogadom. Te fogd ezt a gyermeket, s oltalmazd meg. Téged, mint papot, nem fog bántani a tatár. Elvisznek fogságra. Neveld föl a fiut. Jöhet még olyan idő, a mikor szükség lesz rá. Hogy majdan ráismerjenek, hogy ez Bogdán fia, tegyünk rajta jegyet.»

– Azzal a tőre markolatát az őrtűzbe tette: ennek a gombjára volt metszve a pecsétje, egy felnyergelt ló; azt szokta az okmányokra nyomni, mert irni nem tudott. Mikor a gomb megtüzesült, azt a gyermek bal lapoczkájára nyomta. Akkor aztán a pópa a zsákba dugott gyermekkel futott, a merre nagyobb port látott. Bogdán pedig foga közé fogta a kantárt, két kezébe a csatabárdot, meg a kardot, oda rohant, a hol legsürűbb volt az ellenség, ott azután addig verekedett, mig ki nem irtották belőle a lelket.

– Hogy a kis Györgyből mi lett? azt nem tudakozta senki.

– A kozákok, mikor nem találtak többet a régi fejedelmi családjukból, választottak maguknak új fejedelmet: most is uralkodik rajtok, Doroszenko.

– Doroszenko a porta szövetségese.

– Most azonban az orosz czári trónra egy fiatal férfi került, Péter, a kinek nagyobb tervei vannak, mint atyjának voltak.

– A kozák népet, melynek az a vallása, nyelve, a mi az oroszé, el akarja téríteni a török szövetségtől. Valamennyi igaz hivőt egyesíteni a kettős kereszt jelvénye alatt.

– Doroszenko azonban már a porta hive. Mást kell ültetni a tevebőrre.

– Fel kell találni Bogdánnak eltünt fiát.

– Annyit ki tudtak felőle, hogy a pópát, a kire rá volt bizva, elhajtották a többi fogoly kozákokkal együtt a Krimbe. Az itt egész népével együtt letelepedett.

– Itt kell tehát a fejedelem fiának is lenni.

– Péter czár keresi a kozák fejedelemfit; én keresem a vőlegényemet.

– Keresztül-kasul járom a Krimet, minden pópát megkérdezve felőle. Senki se tud felőle hírt adni. Voltam az archimandritánál is. Az is azt mondta, nem tud semmiféle fejedelemfiról.

– Járok odább.

– Én felfogadtam, hogy a vőlegényemet felkeresem, ha a világ végén van is. S ha él még valahol a világon: ha vak is, ha sánta is, férjemmé és kedvesemmé teszem én, fejedelemmé és hadvezérré teszi a czár.

… Ezeket beszélte a bűbájos Czitbara a bámuló Athanáz pópának, ki de csak közbeszólással sem szakítá őt félbe.

Ez alatt szépen elmult a zivatar, a csillagok sápadni kezdtek, hajnalodott.

A délczeg Czitbara nem godolt álomra; tovább készült menni. Elővett egy ezüst sípot, azon olyan sikoltó hangot adott, hogy az egész völgy megzendült bele, mire a kisérői rögtön előkerekedtek; a feltápászkodó csatlósok összeszedték az arany, ezüst-edényeket s felnyergelték a paripákat. Az úrhölgy a kézcsókjára siető Helenkának nagy büszkén, rá se nézve, a vendéglátásért egy akkora aranypénzt adott a kezébe, mint egy tallér s azzal lovára ülve, egész kiséretével együtt tovarobogott. Athanáz pópa maga vezette őt el odáig, a hol a járt útba beletaláltak. Az elváláskor Athanáznak is adott a vendégnő egy jutalmazó emléket: egy csókot az ajkára. Az oroszok között mindennapi ajándék az: olyan, mintha garast ajándékoz valaki. Ah de az más csók volt: a csókok között az arany tallér.

A jó Helenkának nem volt olyan nagy az öröme a kapott nagy aranypénz fölött, mint a milyen nagy volt a szomorúsága, a midőn meglátta az asztal szegletén az ő drága jó, saját keze főzte bálmost, elhülve, a kanállal a közepén: megkóstolatlanul. Ez még nem történt soha.

De még annál nagyobb szomorúságok is vártak a jó lélekre.

Mire Athanáz pópa visszakerült a fejedelemleány kiséréséből, már annyira megvirradt, hogy a kis fatemplomban reggelre csendítettek.

Athanáznak az zúgott a fejében, hogy «hátha az ördög nem alszik.»

Ő soha sem hallotta, hogy ki volt az apja? Egy pópa nevelte fel őt is. Hátha az ő lapoczkáján van az a felnyergelt paripa?

Csak megtudná az ember látni a hátát!

Az nagyon könnyű volna, ha lenne két tükör a háznál; de mikor egy sincs.

Van azonban az embernek felesége.

– Gyere ide! szólt Athanáz mogorván. Adj rám tisztát. Vasárnap van.

A jó asszony szót fogadott az urának. Mikor a tiszta inget rá akarta adni, azt kérdé tőle Athanáz:

– Nem látsz-e a bal lapoczkámon valami jelt?

– Igen is látok. Egy ilyen felnyergelt paripa van ottan, mint ezen az arany pénzen.

Erre a szóra olyan haragba jött Athanáz, hogy megütötte a feleségét, ököllel: fejbe.

S ez neki jól esett.

Mert a paradicsomi tiltott fának a gyümölcsei között többen vagynak, a melyek édesek. Az egyik: az idegen nőt megcsókolni, a másik: a saját nejét megütni. Athanáz ma kóstolta az egyiket, meg kellett izlelnie a másikat is.

Hanem a szegény asszony annál jobban elbámult ezen. Őtet még soha se ütötték meg. Tudta jól, hogy ez szokás, hogy ez így van rendén, hogy ebből minden asszonynak kijár; de eddig azt hitte, hogy ő kivétel valamennyi közül; nem azért, mintha ő volna valamennyi feleségek közt a legjobb, hanem azért, mert az ő férje legjobb valamennyi férjek között. Most sem azt fájdítá, hogy ő kapta az ütést, hanem azt, hogy a férje adta!

– Miért nem mondtad azt te nekem soha? rivallt rá Athanáz.

– Nem kérdezte tőlem kegyelmed soha.

Olyan asszony volt ez, a ki nem beszélt máskor az ura előtt, csak ha az kérdezett tőle valamit.

Athanáz még nagyobb dühbe jött erre, arra fakadt, hogy.

– Átkozott legyen az apád lelke!

Ez is egyik gyümölcse a paradicsomi tiltott fának: káromkodni. Óh mi édes! Hiszen mások is rázzák ezt a fáról: úgy hull róla, mint a szilva, de a jó Helenka férje most szakított le először egyet róla, s azon az asszony úgy elbámult s minthogy az apjáról volt szó, nem állhatta meg, hogy ellent ne mondjon.

– Miért szidja kend az én szegény apámat?

– Azért, mert rabló gézengúz! Ő mentett meg engem a kiovi ütközetből, a hol az apám elesett, a hős Chmielniczky Bogdán, aztán felnevelt pópának; elhallgatta előlem, hogy fejedelemfi vagyok. Ez a ló a lapoczkámon az apám czímere. Most itt ülök Dobropolban, s misézek a bolond parasztoknak, s eszem a málé puliszkát, járok szamáron, s nézek az archimandrita ripacsos leányának a szemébe; holott a tevebőrön kellene ülnöm és parancsokat osztogatnom boncsukkal kezemben, bogláros paripán hadsereget vezetnem, dőzsölnöm a rakott asztalnál, viselnem a fejedelem nevét, s ölelnem a legszebb menyecskét a világon, a ki velem el van jegyezve!

A jó Helenka most már nevetésre fogta a dolgot. Egészen azt hitte, hogy az a szokatlan tűzital zavarta meg a férje agyát ilyen nagyon, a mit az az idegen kulacsaiból szopogatott egész éjjel.

– Oh édes uram: de furcsákat beszél kegyelmedből – az a bor.

Athanáz erre a szóra már a botot kereste, hogy jól elverje vele az asszonyt, hanem a míg a botot megtalálta, más jutott eszébe.

A szegény asszony el sem futott előle, csak a két karját az arcza elé téve keresztbe, a hátát tartotta oda neki, hogy verjen hát rá.

– Ne félj semmit, szólt Athanáz: nem verlek már meg. Nem vagy nekem többé asszonyom. Megcsalt az apád, mikor hozzám adott. Elhallgatta, hogy fejedelemfi vagyok. Ez ok az elválásra. Eredj haza az apádhoz, s mondd meg neki, hogy «hűtelen áruló!» Én izenem. Elhallgatta előlem, hogy én vagyok Bogdán fia; csak azért, hogy a maga ragyás leányának férjévé tehessen; elhallgatta a menyasszonyom elől, a ki engemet keres, hogy hol talál meg? Csak azért, hogy a lánya férjének megtartson. Ez a szép hölgy, a ki itt járt, volt az én menyasszonyom, Czitbara herczegasszony, a ki élni-halni keresi a vőlegényét s én nem mondhattam neki, mikor mellettem ült: itt vagyok, megleltél, mert nem tudatta velem senki, hogy az én hátamon van a Bogdán vezér czimere! Most futok utána, hogy utólérjem. Te pedig eredj az apádhoz! Légy apácza! Vagy eredj a pokolba! Azt sem bánom. Én szaladok Czitbara herczegnő után.

Most azután a jó Helenka igazán kétségbeesett a férje szavai fölött, leborult előtte a földre, átölelte a derekát, úgy könyörgött neki:

– Oh én édes jó uracskám! Ne szaladj te a Czitbara után. Hisz a Czitbara a rossz tündér, a boszorkány, a ki a keresztutakon leskelődik az emberekre, hogy elcsábítsa, pokolra vigye: minden gyermek ismeri őt, s a takaró alá buvik, ha az anyjától azt hallja, «jön a Czitbara: majd elviszen!» Szép az arcza, de a lábai ludlábak s a szájában tűz van.

Ez a tűz már meg is égette Athanázt.

– Oh ne menj el! Ne menj utána! Megrontott, megbabonázott, még meg is fog ölni! Jó uram Athanáz!

– Én nem vagyok többé se jó, se urad, se Athanáz; hanem Chmielniczky György herczegfi. Eressz asszony!

– Ha már útra akarsz menni, várd meg legalább, míg sütök a számodra jó málépogácsát, a mivel mindig megtömtem az utitáskádat, mikor falut járni mentél.

– Add a kutyának a málépogácsádat! Egy herczegfi vagy marczafánkot eszik, vagy éhenhal.

– Ülj fel hát a szamaradra: ne menj gyalog.

– Hogy lennél testvére annak a szamárnak; ordítá dühösen az elátkozott herczeg s eltaszítá magától az asszonyt és futott az erdőnek, a merre Czitbarát utbaigazította.

A dobropoli kis fatemplomokban nem volt ezen az Úr napján mise.