II.

Egy csókot kapni pedig nem jó.

Egy csók csak félcsók; két csók az egész csók: a kapott és a visszaadott. A vissza nem adott «fél» elviszi az embert világgá és bolonddá teszi.

A neki lódult férfi futott a maga agyréme után.

Nem birta többé utólérni a csábító szép hölgyet: az lóháton járt fényes kiséretével együtt s gyors volt az utazása, hogy a tatár szultánok csapatjai rá ne találhassanak. Keveset időzött egy helyen, a holdvilággal is járt; mintha soha sem aludnék; Athanáz rárá akadt a hült helyére, a hol csak nem rég tanyázott; de már a szemeivel nem láthatá. Megtalálta az erdőben a helyet, a mit a lovak letapostak: az őrtűz hamujában még pislogott a parázs, mellette a friss falevélből vetett ágy le volt heverve: ott Czitbara pihent. Jól esett Athanáznak arra a lehidalt ágyra lefeküdni. A fekhely körül kenyérhéj, narancshéj volt elhányva, a tündérmátka lakoma maradéka. Az neki volt szánva, az utána futónak. S ha azt megette, attól még inkább szomjas lett és őrült. Futott odább a vert csapán. Megitta az esővizet, a mit a patkónyomokban talált s attól még szomjasabb és még őrültebb lett. – Egyszer-egyszer elvesztette a nyomokat egészen. Czitbara kiséretének gondja volt azokat eltakarni. Ha erdőn mentek keresztül, felégették maguk mögött a harasztot; ha folyamot találtak, annak a medrében úsztatva haladtak, ki tudja merre? ki tudja, átkeltek-e a túlpartra, vagy visszajöttek az innensőre? ha járt útra jutottak, birkanyájat hajtattak maguk után, a mi elszaporázta a nyomaikat. Azt is megtették, hogy megfordítva verették fel a lovaikra a patkókat, s visszatérő nyomot hagytak maguk után az üldözők elbolondítására. Éjjel, estenden hirtelen eltüntek, megfordították az útirányt; a ki utánuk eredt, elszaladt mellettük, s csak világossal vette észre, hogy ismét a semmit fogta meg.

Athanáz néha csak egy órával érkezett meg később a búvhelyre, a honnan Czitbara tovább kelt s akkor aztán azon fáradtan futásnak eredt, míg a lábai ki nem döltek. Egyszer már annyira közel érte, hogy egy hegytetőről láthatá, amint Czitbara karavánja az átelleni hegyoldalon halad fel csendesen. Megismeré a menyasszonyt hosszú sárga selyem fátyoláról, mely az egész termetén aláfolyt; kiáltott utánuk torkaszakadtából: «Megálljatok! Itt vagyok én: Chmielniczky György herczeg!» Ellenkező szél fujt, elhordta a szavait: a menyasszony és a kiséret odább vonult. Akkor aztán rohant alá a hegylejtőn, versenyt szökellve a felrugott kövekkel s törte magát bozóton keresztül, hogy a másik hegytetőre felkaphasson. Onnan azután szétnézett a világba s nem látott mást, mint néma erdőket végestelen végig.

A csábító álomkép keresztül-kasul vezette őt vizetlen pusztákon és erdőtelen hegy-csoportokon, széltől, vihartól kergetve, szemközt vágva; forró agyának nem adott enyhet a zápor s a szikla fekhely; ingoványos mocsárokon átbódorgott, szédületes ördög-szakadékokon átmászott: sehol sem volt pihenése. Minden embernek elmondta, a kivel uton-utfélen találkozott, hogy ő Chmielniczky György fejedelemfi, a menyasszonyával akar találkozni, az meg őtet keresi, hogy elvegye. Nemcsak minden embernek elmondta; de felirta a sziklákra, felvéste a fák kérgébe a nevét Czitbaráé mellé, s megtanította rá a viszhangot. A tébolygó kóborlás alatt öltözete elványult a vihartól, leszakadt a hegymászástól, mezítláb maradt, rongyosabb lett a koldusnál; vadember lett, gyerekríkató, asszonyijesztő s még egyre futott a menyasszonya és a fejedelmi tevebőr után.

Egyszer aztán neszét vette a futó herczegnek a Kalga szultán; érte küldött, elcsipette, lánczra verette, leborotváltatta a fejét s elküldte Sztambulba, ott aztán bedugták a Jedikulába.

A bűvös-bájos szép menyasszony pedig, miután vőlegényét ilyen jó rendén elhelyezte, a Kalga szultán üldöző csapatjai elől elmenekült a tengeren ráváró hajóira s hazatért a maga országába.

Ott pedig rátalált arra, a kit gyülölt, Dorozenko herczegre, azt is elcsábította. Az is olyan szerelmes lett belé, hogy elment utána világgá; odament vele, a hová hívta: egy csókjáért megtagadta hitét, nemzetét, szabadságát. Olyan hatalom volt e bűvésznő ajkainak adva.