A NYULAK HISTÓRIÁJA.

Azért, hogy «nyul» van benne, senki se higyje azt, hogy annak a classicus nyulnak az újra feltálalásáról lesz talán szó, a melyet ama bizonyos hét sváb, annyi küzdelem után megriasztott; de egészen másféle, szintolyan, sőt annál is komolyabb nyulakról. Nyulakról, a mik holtuk után nem pecsenyévé, de kisértetté válnak. A németeknek, úgy látszik, hogy kedvencz rémalakjok a nyul, a mi csakugyan rettenetes állat, ha megharagszik.

Ime egy nevezetes példa rá.

Volt egyszer Ehrenbreitsteinnak egy kegyetlen várparancsnoka, a ki rettentő szigorúan bánt a szegény katonákkal. Különösen az előőrsöket meglepni volt kiváló szenvedélye. Az ilyen szegény, előőrsre kiállított muskétás pedig, mikor ott kell neki állni egész éjszaka a csípős szélben, a puszta mezőn, valami sáncz mögé meghuzódva, könnyen megteszi, hogy elalszik; először csak az egyik szemét hunyja le, azt hiszi, hogy a másikkal majd ébren maradhat, s aztán csak azon veszi észre, hogy otthon van az édes anyjánál, s várja, míg a jó szalonnás gombócz megfő; míg aztán egyszer csak kap a gombócz helyett egy olyan ütleget az előtte álló kommendans korbácsbunkójával, hogy nem kiván belőle többet.

A kegyetlen várparancsnok bőrtalpakat varratott a lova patkója alá, hogy a lódobogás el ne árulja közeledtét, mikor a szunyókáló előőrsökre vadászik.

A katonák azonban úgy kaptak ki rajta, hogy találtak ki valami szert, a mivel a saruikat bekenték, a minek a szagát ha a ló megérezte messziről, elkezdett nyeríteni, arra aztán a szundikáló katona csak felserkent az álmából s mire a kommendans odaért, akkor már állta a silbakot, mint a peczek s még ő neki állt feljebb, hogy «ki vagy! megállj? vagy meglőlek!»

A kommendans rájött a csalfaságra s egyszer aztán azt gondolta ki, hogy majd gyalog fogja ő ezentúl megtenni a körjáratot, sőt nem is gyalog, hanem négykézláb. Mikor kiért a mezőre, lehasalt a fűbe s úgy csúszmászott előre egyik előőrstől a másikig s csak akkor állt talpra, mikor már közel volt a katonához; s jaj volt annak szegénynek, ha lőtávolon belül vette csak észre a közeledőt, vagy ha épen alva találták.

Egyszer aztán egy elszászi muskétás, a ki még újoncz volt, akkor állt először a vártán, egyesegyedül a puszta mezőn, nagyon felpeczkelte a szemhéjait, hogy el ne aludjék; meg akarta szolgálni a prófuntját becsületesen. A mint meglátta, hogy a holdvilágos éjszakában valami nagy fekete állat közeledik feléje négykézláb a mezőn, egyik bokortól a másikig lappangva, hát ő azt gondolta szegény, hogy az valami medve. A medvének pedig hiába kiáltja az ember azt, hogy «ki vagy!» mert annak se neve, se titulusa. A helyett egyenesen ráfogta a puskát s úgy odadurrantott neki, hogy a szegény kommendánsnak az egyik lába holtan maradt a csatatéren s biz ő hadvezéri buzgóságának egész áldozata lett, a másik három is utána ment, meghalt. De a lelke sem talált nyugtot a sirban; mert még azután is feljárt mindörökké a katonákat ijesztgetni. Az előőrsök közül ha valamelyik el talált aludni, s aztán közeledett feléje a szemlélő őrjárat, egyszerre csak ott termett előtte egy nyul, a melyiknek csak egy hátulsó lába van, s az felrázta álmából, azzal tovaszaladt. Így holta után hozta helyre mindazt a sok kínzást, a mit életében a katonáin elkövetett. De nem is volt a katonáknak jobb védszelleme ennél a háromlábú nyulnál Ehrenbreitsteinban, mert az mindig felköltötte az elaludt előőrsöket, akár ellenség közeledett, akár az őrjárat. Azért meg is voltak egymás között egyezve abban, hogy soha senki közülök nyulat meg nem lő; nehogy épen azt a három lábút találja meglőni, a kiben a generalis lelke lakik.

* * *

Mikor a francziák kezébe került Ehrenbreitstein, a várparancsnoksági állomással Maillé-Brézés tábornagy lett megtisztelve, a ki, mint mondják, igen vitéz katona volt, hogy is lett volna belőle külömben tábornagy? A németek elmentek másfelé.

Hanem a háromlábú nyul nem ment el velük, ott maradt Ehrenbreitsteinban, a miből látható, hogy az nem volt valami patrioticus érzelmű nyul, hanem valóságos kisértet, a ki a maga temetkezési helyéhez van kötve; s azontúl a franczia katonák részesültek abban a barátságban, hogy az előőrsön meglátogatta őket a nyulhadastyán, s az alvókat barátságos pofoncsapásokkal felköltögette.

A tábornagynak magának is fülébe ment az a hír, a miért ő szörnyű dühös lett, káromkodott, s azt fogadta, hogy no csak egyszer ő kaphassa puskahegyére azt a kisértetes nyulat, bizony lehúzza a bőrét s sipkát csináltat belőle.

Már pedig a kisértetekkel nem jó tréfálni, kivált ha azok ily félelmes alakban jelennek meg az emberek előtt.

Nem sokára a tábornagygyal aztán olyan bolond dolog történt, a milyen százmillió ember közül egygyel szokott megtörténni, de az is csak száz esztendőben egyszer.

Megházasodott.

Ez még magában nem lett volna ilyen rendkivüli bolond eset; hanem – kezdjük elől a történetet.

Mikoriban a francziák birák vala Koblenczet, az Ehrenbreitstein kormányzója egy marquis de Maillé-Brézés volt, franczia tábornagy.

Picardi nemes ember és vitéz katona lehetett, hogy negyvenesztendős korára már tábornagygyá lett és még sem házasodott meg. A vitézség indokolja, hogy ily fiatalon oly előre haladt, a picardi nemesség, hogy ily vén létére úgy hátra maradt. Válogatós volt és nagyravágyó.

Végre talált egy rangjához illő és kedvére való hölgyet; a ki senki sem volt más, mint a hatalmas Richelieu herczegnek, a marquis nagy pártfogójának a testvére, Alcide.

A hölgy lehetett már harmincz körül; de valami tökéletes szépség. Arcz, termet gyönyörű; a hangja szerafi, magatartása királynői, járása tündéri; ezer csoda, hogy még eddig férjhez nem vették. Büszke nagyon s ezek a férfiak itt a versaillesi udvarnál bizonyosan nagyon félénkek: nem mernek belékötni. Ugy kell lenni.

Marquis de Maillé-Brézés elszánta magát, hogy ha senki más nem merte, elveszi ő a miniszter hugát.

Elébb, mint okos elővigyázó hadvezér, sondirozta a terrenumot.

Richelieunek volt egy komornyikja, Jussieu, ki valaha a marquisnak gyermek korában játszótársa volt, a barátságot még azután is fentartották, hogy egyikük oly magasra vitte. (Már t. i. Jussieu.)

– Te Jussieu, mondá a tábornagy kebelbarátjának; mit szólsz hozzá, én meg akarom kérni a herczegtől a hugát.

– Hozzád adja.

– S gondolod, hogy Alcidenek nem lesz kifogása ellenem?

– Hozzád megy.

– De ugyan mondd meg, mi oka lehet annak, hogy a herczegnő még eddig férjhez nem ment?

– Nem talált kedvére való kérőt.

– S gondolod, hogy én az leszek?

– Sőt bizonyosan tudom.

– Tehát tanácsolod, hogy megkérjem?

– Nem biz én.

– Miért nem?

– Mert hozzád adják.

– Nos aztán?

– Akkor majd nagyon megjárod.

– Talán kevés a herczegnő hozománya ahhoz a fényüzéshez, a mihez szokva van?

– Kétszázezer livre évi járadékot fog kapni a herczegtől.

– Hisz az egy kincs! – Te! Talán valami titkos liaisonja van a herczegnőnek?

– Au contraire! A komornyik olyan furcsán nevetett.

– Au contraire? De hát mit jelent az?

– Majd megtudod, ha elveszed.

A jó tábornagy aztán addig törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet ez a szó «ellenkezőleg», vonatkozásban ahhoz az állításhoz, hogy talán valami szerelmi viszonya lehet az imádott hölgynek, míg végre átlátta, hogy nem tudja e talányt megoldani máskép, mint ha csakugyan megkéri a kezét a herczegtől.

Az is olyan furcsán mosolygott a marquisra, mikor a huga kezét odaigérte neki. És azután minden chevalier, a kit csak vőfélyül, násznagyul felkért, az az első pillanatban mind mosolygott; még a pap is elmosolyodott egyszer, mikor összeeskette őket.

A menyegzői lakománál a menyasszony nem evett mást, csak bouillont, meg kocsonya- és tejhabféléket, a miket kanállal lehetett elkölteni; késhez, villához hozzá nem nyult; hanem hát az jól illik a menyasszonyoknak, hogy a lakadalmukkor finnyáskodjanak; majd máskép lesz az otthon, ha a vaspántos vállfüző nem szorítja a derekát s nem néz rá senki, hogy mit eszik.

A marquis aztán hazavitte a nőül vett herczegasszonyt Ehrenbreitsteinba; az egész úton a hintója mellett lovagolt.

Végre magukra maradtak, kettecskén, egyedül, az első hitvesi vacsorát elköltendők. Az ifjú szép hölgy most már igéző pongyolában, minden erényőrző fesz nélkül.

Hanem ezúttal sem nyúlt se késhez, se villához, csak kocsonyát, meg pépet evett, a mihez kanál kellett.

A férj biztatta erősen.

– Egyél kedvesem, ebből a jó pástétomból. Ezt a jó szarvas-szeletet. Ettől kap az ember friss vért. Kóstold meg csak.

A nő rábámult azokkal a nagy kék szemeivel.

– Mit gondol ön? Hisz azt meg kellene rágnom.

– Meg hát.

– De hisz én nem rághatok a fogaimmal.

– Miért nem?

– Azért, mert üvegből vannak.

– Üvegből vannak? No ilyet az apám lelke se hallott soha.

S hogy meggyőződjék róla, közelebb akarta magához húzni a feleségét s e végett megfogta a kezét. Mire a nő felsikoltott.

– Vigyázzon ön! meg ne szorítsa az ujjaimat.

– Talán azok is üvegből vannak?

– Természetesen. Felelt rá a nő komolyan.

– Talán még ez is, meg az is űvegből van? Kiálta a férj, kétségbeesetten detaillirozván a kérdést.

– Hát igen! Mind. Az egész. Rá ne üssön ön, mert eltörik.

A marquis csak hanyattesett ijedtében. Ő feleségül vett egy csendes tébolyodottat, a kinek az a rögeszméje, hogy az egész teste üvegből van, s nem meri a hust a szájába venni, mert attól fél, hogy kitörik benne az üveg foga. Külömben igen szép és igen jámbor teremtés. Nem kell senkitől félteni.

Most értette már a tábornagy, hogy mit tesz «au contraire?» Csakhogy már késő volt.

Ez bizony fatális egy állapot, a tábornagynak joga lett volna rögtön felpakolni a feleségét s visszaküldeni a miniszteri sógorhoz, hogy ha üvegből van a huga, tartsa almáriomban s ne adja feleségül olyan emberhez, a ki tűzkőből van. Hanem hát ezt csak még sem tette, mert a kétszáz-ezer livrenyi hozomány, az már nem volt üvegből, hanem valóságos aranyból s aztán okos ember nem nézi a poharat, hanem azt, a mi benne van.

Maillé-Brézés marquis tehát hagyta a feleségét üvegnek lenni; az nem ült soha lóra, nehogy összetaláljon törni, nem tánczolt, nehogy valaki hozzáütődjék a könyökével s mikor lefeküdt aludni, elébb tetőtől talpig vattába pakoltatta magát, mint a hogy a messze útra küldendő velenczei üvegkorsókat szokták.

Hanem hát okos ember segít magán másképen. Az még nem történt meg, hogy franczia marquis éhen halt volna meg, ha otthon nem főztek a számára.

Hanem egy baj volt a dologban. Az, hogy Köln nem Páris, s Ehrenbreitstein nem Versailles.

Maillé-Brézés marquis ugyan fedezett fel egy ritka szépséget a Bayerlehenhof negyedben: a szép Agathát, a pástétom-árulónőt. Ez aztán olyan lány volt, a ki húsból és vérből van, csupa jókedv és elevenség. Szerette is a tréfát s nem haragudott érte, ha az arczát megcsipték. Az is olyan volt, mint a duránczai baraczk. A marquis verseket is írt hozzá.

Hanem ennek is volt valamije, a minek üvegből kellett lenni: – a jó hirneve.

A trianoni pástétom-árulónők ezt nem vették volna olyan szigoruan, hanem a szép Agatha német volt és kérlelhetetlen.

– Én bizony nem vagyok bolond, hogy a marquis úr szép szemeiért levágassam a kontyomat s szalmakoszorúval a fejemen sikároljam a templom küszöbét. Nálunk az olyan leánynak, a ki a pártáját elveszti, nincsen maradása. Csak maradjunk a verseknél.

– Hát végy magadnak valami bolond férjet.

– Akkor meg az lesz az útban. S ha asszonyt kapnak rajta a hűtelenségen, azt meg épen kikötik a pelengérre s megkorbácsolják. Nálunk az ilyen dologban nincsen semmi «Péter bácsi».

– No hát fogj magadnak egy olyan férjet, a ki nem lát meg, nem hall meg és nem beszél ki semmit.

– Olyan nincs.

A marquis pedig egészen bele volt bolondulva a szép leányba s majd szétszedte a fejét, hogy egy jó gondolatot találjon benne.

De hát mire való az ördög a világon, ha ilyen kényes helyzetben nem tud az emberen segíteni?

A komornyikja jött jelenteni, hogy itt van egy úr, a ki rögtön akar a tábornagy úrral beszélni. Annak az úrnak az arcza fekete, a ruhája pedig veres.

Ez mégis nagy serénység! Csak megkívánja az ember s már itt van!

– Vezesd be.

Az az úr azonban épen nem volt az ördög, hanem csak egy jámbor szerecsen, a ki azon kezdte, hogy hasravetette magát a tábornagy előtt, s megcsókolta a lábait, maroccói etiquette szerint.

– Hát téged ki az ördög küldött hozzám? rivallt rá a marquis.

– Nem egészen az; csak a cataloniai apátúr, viszonzá a látogató s átadá a marquisnak az ajánló levelet.

Abból a levélből aztán megérté a marquis fekete látogatójának rövid élettörténetét.

Fiatal afrikai néger volt, gyermek korában elrabolták, elvitték Stambulba, ott azok közé sorozták, a kik a szultán háremét őrzik; (feddhetlen jellemű férfiak, a kikre a szultán rá meri bízni a feleségeit), ott megunta a dolgot, megszökött s sok viszontagságon keresztül Cataloniába vetődött; ott a kegyes abbé Jeremiah kezei közé került; az bevezette őt a keresztyén hitbe; megkeresztelé. A keresztapja volt monsieur Derbois, annak a nevéről a neophita lett Derbois Jakab. Az abbé gondoskodni kivánt védencze földi sorsáról is. Eszébe jutott, hogy van egy hatalmas barátja Ehrenbreitsteinban, Maillé-Brézés tábornagy, íme elküldé hozzá, hogy fogadja fel az udvarához valamiféle szolgálatba.

– Tehát te valóságos háremőr voltál a szultán szeráljában? kérdé a marquis.

– Allah – akarom mondani – Jehova úgy rendelte.

– Nagyon jól rendelte. Én szolgálatomba fogadlak. Leszesz nálam major domus.

A néger nagyon fekete képet csinált hozzá, mert «domusz» annyit tesz törökül, hogy «disznó», hanem azért csak azt mondta rá, hogy az is jó lesz.

– Hivatalod az lesz, hogy valamennyi cselédemnek te parancsolsz, az ünnepélyeket rendezed, s a vendégeket elfogadod.

A néger úgy találta, hogy ilyen «domusz» lehet az ember.

– Kapsz fizetést és fényes egyenruhát, úri szállást a saját lakosztályomban, pompásan bebutorozva.

A néger átlátta, hogy ez nem disznóól.

– Hanem mindezekhez egy föltételt kötök. Egyúttal meg kell házasodnod, feleséget kell venned.

A néger azt kérdezte «hányat?» S aztán nagyon megnyugtatva érezte magát, mikor megtudta, hogy csak egy asszonyra kell vigyáznia. Az alku minden húzódás nélkül megköttetett.

Most még csak a szép Agathát kellett felvilágosítani a szerencséje felől.

– Kincsem! Kaptam már a számodra egy olyan vőlegényt, a milyen «nincs», a ki nem lát, nem hall és nem beszél. Íme itt van.

A szép Agatha természetesen hogy felsikoltott ijedtében, mikor a bemutatott vőlegényt meglátta:

– De hisz ez maga az ördög!

– Dehogy! Még nincsenek szarvai.

– Hisz ettől én első nap megszököm.

– S az mind a hármunkra nézve nem lesz szerencsétlenség.

Három hét múlva a szép Agatha a néger Derbois hitvese volt, a fekete Derbois pedig a tábornagy major domusa, ki annak saját palotájában lakott feleségestől együtt.

Hogy azután a szép Agatha miként lett valóságos úrnővé a tábornagy házánál? hogy kerítette a nagy hőst egészen a papucsa alá? hogy segített elkölteni a kétszázezer livre jövedelmet? Az mind meg van írva a «nyulak históriájában», a mely, mint tudjuk, egy igen terjedelmes könyv, és a mit nem szoktak a gyermekek kezébe adni.

Egyszer azonban az a furcsa kívánsága támadt a szép Agathának, hogy ő neki a tábornokné gyémánt fülönfüggői kellenek. Ugyanazok a drága fülönfüggők, a miket az szokott ünnepélyes napokon viselni.

Hiszen kért volna bármilyen drága gyémántokat, a miket meg lehet venni, ez nem lett volna hiba; de azt kivánni, hogy a tábornok vegye ki a függőket a saját felesége füléből s annak a szeme láttára akaszsza a szolganő fülébe, mégis csak vakmerő egy gondolat.

De ki volt gondolva s meg kellett lenni.

A tábornagy finom ember volt és nagy hadvezér. Elővette a taktikát, hogy ezt a lehetetlenséget minden erőszak nélkül keresztül vihesse.

A marquisnő születésnapja következett, a mit mindig nagy családi ünnepély szokott követni. A nő sejtette jól, hogy a major domusnak micsoda hivatala van feleségestől együtt az ő házánál; hanem hát ez nem volt rendkívüli dolog előtte. Otthon Versaillesben sem megy az külömben. S aztán meggondolhatta, hogy ő maga üvegből van. S a szép Agatha az ő irányában úgy viselte magát, mintha tisztelné és szolgálná.

Azon a születésnapon is épen a szép Agatha segített az úrnőnek a toilettejénél, a mi nagy tudománynyal járt. Ő hozta be számára a tábornagy ajándokát: egy szép nagy üveg-vedret, tele csináltvirágokkal.

Az az üveg-veder pedig olyan anyagból volt, a mit bolognai üvegnek neveznek. Minden ember tudja, hogy ez a hirtelen kihülés által oly törékenynyé van téve, hogy csak hozzá kell érni egy gyémántnak a hegyével, rögtön szélylyel omlik.

A tábornagy belépett a neje öltözőjébe, s elszörnyedve kiálta fel:

– Az istenért! asszonyom. Ön megint föltette azokat a veszedelmes gyémánt-függőket? Hát ha bolognai üvegből van ön?

– No és ha bolognai üvegből volnék?

– Az életével játszik ön minden perczben! Nézze: ez a virágveder abból van. Ide nézzen. Csak hozzá értetem a gyűrűmnek a kövét. Látja?

Az egész üvegveder egyszerre atomnyi apró porszemekre omlott szét.

A marquisnő felsikoltott. A rögeszme fogékony. Most már azt hitte, hogy ő is olyan üvegből van. Nem mert maga a függőihez nyulni. A férjét kérte, hogy vegye ki azokat a füleiből nagy vigyázva.

– Pedig milyen szép függők! Milyen kár értük, hogy nem ragyoghatnak. Próbáljuk meg, hogy illenének Agatha fülébe?

S azzal ott a felesége szeme láttára a szeretőjének a fülébe akasztá annak a gyémántjait. A gyémántok ragyogtak; de még jobban a szép Agatha szemei.

Hanem e jelenet a marquisnőt egyszerre kigyógyítá rögeszméjéből. A vér arczába szökellt. Az igazi, eleven vér, a mi nem szokta a porczellán figurákat eleveníteni.

Elfeledé, hogy a két tenyere üvegből van, s eltörik, ha megüt vele valamit. Az egyikkel a tábornagynak, a másikkal a kedvesének olyan két egészséges pofont adott a füle mellé, a minőt akármilyen húsból és vérből alkotott asszony adott volna hasonló esetben az illetőknek.

Azután elájult.

Nem volt csoda. A nagy idegrázkódástól, a midőn megtudta, hogy nincsen a teste üvegből.

Hanem a lelke volt abból. S az még nagyobb baj. Az a keserű megsértés, a mi férje által érte, sírba vitte az asszonyt. Ez volt az utolsó születésnapi ünnepe.

Vannak üvegek, a miket egy erős belekiáltás által is össze lehet törni.

Maillé-Brézé marquis bizonyára őszintén megsiratta megholt feleségét.

Az összetört üvegben neki kétszáz ezer livre évi jövedelme veszett kárba. S az még a kisebbik baj volt. A nagyobbik veszedelem onnan támadt, hogy most már aztán a szép Agatha követelte az özvegygyé lett tábornagytól, hogy vegye őt feleségül. S Maillé-Brézé félt tőle, hogy megteszi; mert nagyon tudott rajta uralkodni ez az asszony. Szerencsére volt egy akadály – a miről majd el is felejtkeztünk: – a férj, a jámbor szerecsen. Attól ugyan el lehetett választani az asszonyt canoni jog szerint. Világos paragraphus szólt mellette a canoni jogból. Hanem hát a paragraphus (§) akkor is görbe volt, mint mindig; lehetett csürni-csavarni, kiváltképen pedig nyujtani a processzust. S addig a szerecsen csak megmaradt major domusnak s a szép Agatha férjének. Richelieu is minden befolyását felhasználta, hogy a váló-pert késleltesse. A szép Agatha aztán az asszonyi szeszély minden rigolyáit kipróbálta a szerelmes tábornagyon, hogy czélját elérje. Maillé-Brézé nem tudott hová menekülni e «házi kereszt» elől. Elutaznia, fürdőkre mennie nem lehetett, mert oda volt leszegezve Ehrenbreitstein várába, mint unalmas kormányzó, s az egyedüli fürdőt, a mi akkor divatban volt, vérfürdőnek hítták. Mit találhatott ki menekülésül? A vadászatot. Ez különösen azért jó mulatság, hogy az ember ezalatt nincsen otthon. De ugyan mire lehet vadászni Coblenz és Ehrenbreitstein körül? ott nincs se szarvas, se vadkan: semmi más vad nincsen, mint nyul. Plebejus vad! De az ember ráfanyalodik egyéb hiányában.

Maillé-Brézé legjobb szeretett éjszaka, lesből vadászni, s olyankor mindig magával vitte a major domusát is. S ketten együtt féléjszakákon át ellesték a hangafa bokrok között a tapsifülest.

A szép Agatha mindig ijesztgette a tábornagyot, hogy majd egyszer ott kapja a háromlábú nyul: az pedig rettenetes állat. Hanem Maillé-Brézé arra köpte a markát, hogy csak egyszer az ő puskája végére kerüljön az a nyulkisértet, soha sem kisért az többet senkit: pecsenye lesz belőle!

– Nono! Nem jó a nyullal tréfálni!

Egy éjjel megint elmentek mind a ketten a lesbe s a szép holdvilágnál elfoglalták a helyeiket. A marquis ez alkalommal nagyon mélyen beletalált tekinteni a kancsóba s úgy érezte, mintha szeme pilláit nem bírná felemelve tartani. Az pedig veszedelmes dolog; mert a háromlábú nyul, a mint meglátja, hogy künn a vár előtti glacisn valaki a puskával a kezében elszundít, rögtön ott terem előtte, s úgy üti pofon az első lábával, hogy kimegy az álom a szeméből. Pedig nem birt ellenállni az álomnak. Az a süppedő mohos gyep olyan édesdeden kinálkozott. Egyszer csak abba az állapotba jutott, a mikor az ember saját magát látja – tükör nélkül. Látja maga magát szundikálni. Ott gubbaszkodik a zsombikon ülve, a puska a két karjára vetve. A mint a hold kibukkanik a felhők közül, előbúvik a bokrok mögül a rettenes rém: a háromlábú nyul. Egészen fekete, csak a szemei vörösek. Feláll az épen maradt hátulsó lábára s a két fülét egymáshoz csapja felmeresztve. Most meglátja az alvót s fejet csóvál. Nyulpofájával elkezd fintorlatokat csinálni, a mik fölöttébb sértő kifejezésűek.

Azután a bajusza hegyével megcsiklandja az alvónak az orrát. Az azt hiszi, légy szállt rá, s a kezével odakapkod altában. Azután a nyul a szájába fogja a vadász puskájának a végét, mintha furulya volna s elkezd rajta valami csufondáros nótát tilinkózni, hogy az ember kész volna mérgében a bőréből kiugrani; csak a puska ravaszát kellene megnyomnia, hogy a csúfoló rémnek a fejét szertezuzza, de minden ujja egy elefántláb, a mi nem akar megmozdulni.

Végre a legszélső szemtelenséghez folyamodik e nyulkisértet, felhúzza a vadász nagy szarvasbőr keztyüjét a saját kezére s azzal egy olyan pofont ád a szundikálónak, hogy az hanyatt esik tőle.

De már ezt egy franczia nem viselheti el. Egy pofonütésre még halottaiból is fel kell annak ébrednie. «Czudar rém!» ordít a szőrnyetegre, neki fogja a puskát, odadurrant az oldalába s arra rémséges halál-ordítás következik nyomban. A háromlábú nyul agyon van lőve!

Agyon bizony a szegény major domus. A szerencsétlen odajött vadásztársához, hogy azt felköltse álmából s azt sem mondhatta meg neki, hogy mit akart tőle kérdezni? úgy meglőtték egyszerre.

A felriadt tábornagy most vette észre, hogy micsoda rossz vadat lőtt.

Maillé-Brézés marquisnak most már aztán megvolt a jó oka feleségül nem vehetni a szép Agathát. Az egyházi törvények szerint egy megölt férjnek az özvegyét nem szabad elvenni annak, a ki azt megölte. Ezt a szerencsét igazán úgy lőtte magának a marquis.

Egyszer valami nagy erődítési tervet kellett megállapítani, a mire a tábornagy elnöklete alatt minden hozzáértő katonai celebritás összegyült. A rengeteg mappát kiterítették a hosszú asztalra s kiki megmondta a maga véleményét róla. Végre az elnök is megszólalt.

– Azt a Maximilian-tornyot nem lehet arra a helyre felállítani.

– Miért nem?

A tábornagy homloka nagy veríték-cseppeket izzadt.

– Azért, mert épen ott ül…

– Ki ül ott? Mi ül ott?

– Hát, terringettét! ki ülne ott? Az a háromlábú nyul. Nem látják!

A tábornokok egymásra néztek s a fejüket csóválták.

– Hát kergessék el onnan! önök ketten megfoghatnák, mert elérik.

Csodálkozva keltek fel mind az asztal mellől.

Ekkor aztán Maillé-Brézé is magához tért.

– Üljenek le uraim, csak meg akartam önöket tréfálni.

Máskor meg hadi-gyakorlatot tartott, a mit neki kellett volna vezényelni; de azt úgy összezavarta, hogy utoljára a csapatok alig tudtak egymásból kikeveredni. Majd itt, majd amott ugrott fel előtte a háromlábú nyul. «Ahol szalad ni! vigyázzatok! Fordulj! Kanyarodj! El ne gázoljátok».

A tábornokok végre tanácsot tartottak az orvosokkal, s annak az lett a vége, hogy Maillé-Brézé tábornoknak szives figyelmeztetés lett adva, mintha jó volna neki egy időre a falusi kastélyába vonulni és az egészségét ápolni.

Aztán többet nem is hítták szolgálatba: csak névleg maradt tábornagy.

A falusi kastélyában már megszokta a cselédség, hogy a marquis a legcsendesebb morfondirozása közben egyszer csak elkiáltja magát: «ahol fut ni! a háromlábú nyul!» S arra aztán inas, vadász mind utána kiáltja: «ahol fut a nyul!» S azzal elkezdenek a szobában kergetőzni, széket, asztalt feldöntenek, míg bottal, seprüvel kikergetik valahogy a háromlábú nyulat.

Ez a nyul meg is ásta nem sokára a sírját a jámbor marquisnak. Soh se hitte volna, hogy vitéz katona létére egy ilyen pipogya teremtés ölje meg.