AZ UTOLSÓ KACZAJ.

A guillotin alatt történt.

Egyik fő a másik után gördült le a hulló bárd alól. Herczegek, marquisk fejei és azoknak a feleségeiké; szabóké és csizmadiáké, a kik herczegek és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nemcsak azzal követhet el főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel, hanem azzal is, ha angol-bőrből készült csizmát visel. Nyaktiló neki!

Tréfa ez?

Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Robespierre «kötő asszonyai» ott ülnek a szinpad körül, s míg a harisnya elkészül, birálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grácziával, melyik esett ki a szerepéből?

Egy ifjú pár a többek között ott vár sorára a vérpad szélén: * * Vicomte és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a mult évben keltek össze, s nagyon szeretik egymást. Meg van engedve nekik, hogy egymást átölelve várják be a halált. Nem sírnak; szívük el van fásulva már minden izgalom iránt; a világ nem létezik rájuk nézve.

Jerome polgár, a kőműves, egymás után hivja fel az áldozatokat, s azok egyenkint tünnek fel és le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos korából, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak pongyolájában jelenik meg. Hosszú tarka japonikát visel, hattyu prémmel szegélyezve, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot hálósüveg van, melynek a hegye magasra feláll, a végén roppant nagy lángvörös bojttal.

Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhérlegényeknek felsegíteni a meredek lépcsőkön. «Mikor jut az fel a mennyországba?» – élczelnek rá a citoyen hóhérlegények – «ezekkel a rosz lábakkal!»

De a mint az emelvényre felér az öreg úr, egyszerre kifeszíti a a mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s egész gavalléros csoszogással, mintha az udvari bál parquettjén tipegne végig, lejt a nyaktiló felé. És a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a körülállókat, azok között az ifjú vicomtet és nejét is.

S az a mosolygó arcz ki van festve szépen pirosra.

Azért festette ki arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak, mikor halni megy!

Az ifjú vicomte, a ki mindjárt utána következik, a mint a kifestett arczú rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan kaczajba tör ki; idegei nem birják ki e csiklandó látványt, hahotája túlhangzik a népzsivajon, s magával ragadja a nőt is, a ki a legmélyebb bánatból őrjöngő nevetésbe csap át, s míg ők szivükből jó ízűn nevetnek, a marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja, visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá.

– Megálljunk! szólt erre Citoyen Jerome. Itt valami államtitoknak kell lenni! Ez a két aristocrata nem nevetett hiába. Vissza kell őket vinni és kivallatni velük nevetésük okát.

Visszavitték, újra bezárták.

És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velük, hogy minden éjjel elment Fouquiér Tienville, a közvádló bureaujába, ott megtalálta azt a tárczát, a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza fenekére tette legutolsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett lenyaktilózni az idő rövidsége miatt. Igy a legalul tett czédula kihúzatlan maradt. Másnap megint új elitéltek jegyei jöttek. Jerome polgár megint leghátulról tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az, hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva.

Az a kaczaj mentette meg az életüket.