AZ EGYHUSZASOS LEÁNY.

– Vegye meg az enyimet is, asszonyom. Én nem kérek három huszast, odaadom kettőért. Nézzen ide! látott már ilyen szép gyereket? Milyen nagy! Pedig még csak nyolcz esztendős. Minden foga kijött már. Zsuzsának híják. Meg van keresztelve. Be is van oltva, itt a himlőhely a vállán. Nézze! Maga tud ez már mosdani, fésülködni, a haját is be tudja fonni. Hallja maga szép asszony! Megálljon csak. Nincs még gyermeke, úgy-e? Vigye ezt haza: bizony jó lesz. Vagy van már elég? No hát ez jó lesz hozzájuk kis játszótársnak. Tud ám ez mindenféle játékot. No, vigye haza az urának! Ej, de haragosan nézett rám. Hát tudhatom én, hogy még leányasszony! mikor nem viseli leeresztve a haját. Hej, hej ifjasszony! Ne azt a másikét vegye meg! Az nyavalyás. Az enyim egészséges, mint a makk. Én odaadom két huszasért. A Krisztus kínszenvedésére kérem; ne sajnálja érte azt az egy huszast….

… – A Krisztus kínszenvedésére kérem. Tehát ez nem valami ázsiai rabszolgavásárban történik. Nem ám. Hanem itt, a pesti Dunaparton, a baromfipiaczon, a hol tyúk, lúd, pulyka, malacz társaságában kis gyerekeket árulnak az anyjaik.

De hát hogy lehet az?

Hja bíz az csak úgy lehet, hogy egyszerre megbetegedett «Ő».

Ki az az «Ő»? az a nagy «Ő»?

Ez a minden szegény emberek dajkája, az újkori mythologia százemlőjű Izis-bálványa: a krumpli.

A szegény, alázatos krumpli, a ki nem jár arany kalászban, mint a búza, nem ragyog piros fürtökben pálmafák koronája alól, mint a datolya; hanem elrejti magát a föld alá, s visel olyan fakó mundért, mint azok valamennyien, a kiknek nincs más reménységük, mint a krumpli.

Hát egyszer a krumpli is a fejébe vette, hogy ő kapja magát, megbetegszik.

Mint azok a nagy, előkelő uraságok, a búza, meg a szőlő, a kiknek mindjárt minden megárt, a kiknek a kedvéért búcsút járnak, hogy meg legyenek szentelve, a kiknek illik ez a gornyadozás; de hogy még a paraszt krumpli is beteg legyen, az már illetlenség!

Ekkor tünt aztán ki, hogy milyen nagy eset az, mikor a krumpli megbetegszik! Ez olyan, mintha kilopták volna a Miatyánkból ezt a sort: «add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket.»

Egy egész vidéknek, egy egész országrésznek nem volt miért imádkozni egy évig.

Ez volt a keserves emlékü 1846.

Aztán pedig vannak azon a vidéken olyan falvak is, a hol még a legáldottabb esztendőben sincs minden ember számára terítve az asztalon. Nem azért, mintha a burgonya volna kevés; hanem azért, mert az ember sok hozzá.

A fölösleg aztán elmegy olyan világba, a hol még vannak üres terítékek. Nem ám koldulni: bizony nem; hanem kereskedni. Ezek a mi India-utazóink. Van egy lova, meg egy pálczája. A ló a gálya, a pálcza a kormány. Maga gyalog megy, a ló viszi az árút. És így beutazzák Európa minden birodalmát az Uraltól a Pirenéi hegyekig, mások elvándorolnak Perzsiába, s megtanulnak minden országnak a nyelvén alkudni. – És mit visznek magukkal? – Finom lengyolcsot. Azt odahaza termesztik, fonják az asszonyok, megszövik az öregek, fehérítik a gyermekek; a férfiak aztán elviszik árulni. Óh az gyönyörű gyolcs! Nem úrnak való, mert drága. Óh az úrfélének olyan gyolcs kell, a melyik egy esztendő alatt elszakad, hogy a másikban újat vehessen; de ha a paraszt egyszer fényt űz, akkor az az olyant keresi, a mi tartós, hogy holtig helyt álljon, még a gyermekére is elmaradjon. S az olyan gyolcs. A kik ezt készítik, azok ismerik a maguk piaczait. Tudják, hol laknak Németországban, Francziaországban, a lengyel, az orosz nép között olyan gazdag falusiak, a kik szeretik a szép dudoros, fehér ingujjakat, selyemmel, aranyfonállal kivarrva. Azok megadják az ő portékájuknak az árát. Csalhatatlan népismeretük van. Tudják jól, hogy mely népek viselnek gyapot-inget, melyek semminő inget sem? azokat jól kikerülik: csak a bizonyos vásárra mennek. Mikor aztán mind eladták a gyolcsot, akkor meg összevásárolják, a mit ott találnak: Frankhonban a selyemszalagot, Törökországban a sáfrányt, igaz borsot, azt meg hazatérőben adják el. Mire visszakerülnek az otthoni szalmafödélhez, tele van a tüszőjük pénzzel. Néha megesik, hogy a visszatérő összetalálkozik a szemközt jövővel, a ki friss gyolcsot hoz. Mert olyan az útjuk, mint a vándor-hangyáké. Akkor megállnak egymással értekezni. Ha megalkudhattak, egymás tenyerébe csapnak s nagyot ugrik mind a kettő. Az árúikat kicserélik, s az egyik megy vissza a Kárpátok közé, a másik Elszászba, vagy Teheránba; fele utját megnyerte mind a kettő. Így aztán némelyik tíz esztendeig sem kerül haza. A feleség az alatt maga van és fonja, szövi, fehériti a vásznat. – Hanem az a feleség még akkor is csak fiatal leány. – Mert mikor az elutazás előtt összekeltek, a vőlegény ugyan már tizenhat esztendős volt, a menyasszony azonban még csak nyolcz s így a tíz esztendei távollét nem esik nekik keservesen.

Ez az említett esztendő azonban mindenképen kárbaveszett.

Az utolsó gyorsszállítmánynyal épen kora tavaszszal keltek útra a legények s meghagyták a feleségeiknek, hugaiknak, öregeiknek, hogy csak szorgalmasan lássanak az újhoz; azonban még arra is rossz esztendő járt. A lent meglepte valami bogár, úgy, hogy az egészen tönkrement, még csak dolgozni valót sem adott az év. Pihenhetett a guzsaly és az osztováta.

Mikor aztán sem enni, sem dolgozni való nem volt otthon, a nyomorult asszonynép mit tehetett? Berakta a háza ajtaját, ablakát vályoggal, s felszedte porontyait, kit a hátára, kit kezénél fogva s megindult raj számra – arra délfelé, a miről azt mondják, hogy ott van a Kanahán.

Így láttuk őket megjelenni a pesti Dunaparton; a mit még akkor nem híttak büszkén «rakpartnak», hanem csak baromfivásárnak; szegények látták, hogy itt van a legtöbb szűrös ember letelepedve, ide jár a legtöbb úri nép a szűrös néppel alkudozni, letelepedtek ők is. Hirlapok már akkor is voltak, azok közhirré tették a nagy nyomort, mely egy-egy egész népet kiűzött a szülőföldéből; a magyar nőknek akkor sem kellett nagy buzdítás arra, hogy jótékonyságot gyakoroljanak, a sok apró gyereknek rögtön akadt felfogadó anyja, a ki hazavitte magához, s aztán az igazi anyáknak is adtak könyörületből ezüst pénzt, sőt bankópénzt is, a miből akkor az ötforintos volt a legkisebb, hogy megélhessen, a míg munkát kap. A jámbor nép aztán ebből arra a téves eszmére jutott, hogy most az ő gyerekét megvették. És azt nagyon természetesnek találta. Hiszen ha ott egy sorban a pulyka, lúd, malacz közül sem lehet válogatni ingyen, nagyon természetes, hogy a gyerekfélének is megadják az árát. Ki milyen, a szerint. Ha már az egyikért, a kinek az átvett gyermeket még most kell járni tanítani, adhatott ez a karton ruhás polgárnő három huszast, akkor a másikért, a kit már pesztonkának is lehet használni, mert danolni is tud, csak adhatna egy selyemruhás dáma hatot.

Hanem hát nagy volt a konkurrenczia; – hideg is volt, csikorgó tél: anyák és gyermekek fáztak a rongyaikban. Éheztek is. A káposztatorzsa is elfogyott a zöldséges hajók körül, ami eleinte kitartott. Azért egymást igyekeztek leliczitálni. Tolták a hölgyekre a porontyaikat. Nem nézték, ki a nő, ki a hajadon? Egy-egy gyermek el is tévedt az anyjától, az talán megszökött tőle, vagy valami módon elveszett; a gyerek aztán sírva szegődött volna ide is, amoda is, s kiabált az anyja után, míg valamelyik kofa egy szájába dugott sárgarépával el nem hallgattatta. Aztán egy sem veszett kárba. Mire vége volt a hetivásárnak, a hogy elfogyott más minden egyéb, kiürültek a nagy öblös kasok, úgy a kis árvákat is széthordták erre arra; mind jó helyre kerültek azok, az anyjaik aztán mehettek napszámot keresni.

Csak egy szegény asszonyka maradt még ott, a kofák sorában, a ki sehogy sem tudott az egyetlen leánygyermekén túladni. Fiatal asszony volt, még alig lehetett huszonöt éves; a gyermeke nyolczéves volt: szép, egészséges gyermek. Kinálta is minden arra menőnek, s akadt volna is elég jó szívű lélek, a ki elvigye magával a gyermekét; hanem az nem engedte magát elvinni. A mint valami asszonyság közeledett az anyjához részvevő arczczal, elkezdte a nyelvét öltögetni rá, s ha még közelebb jött, ordított és toporzékolt, hogy igazán csunya lett; ha valaki hozzá akart nyúlni, körmölt, harapott és sarkával rugdalt felé. – «Jaj, dehogy kell nekem ilyen rossz kölyök;» mondá aztán minden asszony és tovább ment. Olyankor aztán, mikor sikerült neki elkergetni az úrasszonyt magától, odabujt a gyerek az anyja ölébe, s két kezével belekapaszkodva annak a szoknyájába, odarejté az arczát.

Az anyja pedig rá nem ütött volna ezért a rossz magaviseletért, se egy haragos szóval rá nem förmedt, csak úgy csendesen feddette érzékeny szóval: «de hát Zsuzsó: legyen eszed; hiszen látod, hogy nincs mit ennünk, elveszünk mind a ketten. Nézd, milyen jó dolgod lenne annál a szép bársonypalástos asszonyságnál, a ki most száll le az üveges hintóbul, s errefelé jön. Asszonyom! Asszonyom! Két huszast ezért a szép gyerekért! No, fordítsd felé a képedet Zsuzsó, hadd lássa, hogy nem vagy ragyás, aztán csókolj szépen kezet!»

De biz a Zsuzsó a szép úrhölgy felé is csak azért fordította a képes felét, hogy leköpje azt a szép bársony palástját. Arra aztán az is ott hagyta.

«Óh, Istenem, milyen baj az, hogy csak én nem tudom eladni a gyermekemet. Pedig csak egy huszast kérek érte.»

A szegény asszony azt hitte, hogy azt a huszast sokalják érte.

S az olyan tréfás tévedés volt, hogy a kofák széltében nevettek rajta.

Haragudtak erre az asszonyra. Mért nem tudja jól megverni azt a makranczos rosz gyereket? «Volna csak az én gyerekem; majd kiverném belőle azt a rugdalózó szokást!»

A szegény asszony pedig csak ott ült gyerekestül és sírt olyformán, mintha danolna.

Ezt megunták már a kofák.

Egy kövér asszonyság, körülrakva káposztafejekkel és vereshagyma fentőkkel, végre megsokalta a nyivákolást.

– Ugyan, hallja kend! Ha már nem tudja eladni a drágalátos rajkóját, hát vágja be zálogba. Ott lakik abban a másfél ablakú házban, a mibe lefelé kell bemenni, egy zálograadó vén uzsorás; vigye kend ahhoz: alighanem ad rá egy huszast.

Ez csufondáros tréfaképen volt mondva; hanem a szegény asszony egészen komolyan vette a tanácsot. Valamit suttogott a leány fülébe, s aztán felkerekedett s vitte őt magával kézen fogva, a mi ellen a leány két lábát előre feszítve, tiltakozott, mint a kis borju, a ki sejti, hogy levágni viszik.

A kofák pedig hahotával kaczagtak hagymatrónusaik mögül, amint látták, hogy a szegény asszony csakugyan bemegy abba az alacsony házba. Milyen tréfa lesz az, mikor az öreg Romosznak azt mondják, hogy nem fogadna-e el egy eleven leányt zálogba?

Héj de nevezetes volt Romosz uramra nézve az ilyen kis leányokkal való ismeretség!

Épen most négy esztendeje történt, szintén ilyen havas téli napon, hogy egy négy esztendős kis leányt egyedül hagyott a szobában, míg a látogató vendéget kikísérte az utcza-ajtóig. Az épen négy darab ezrest hozott neki régi adósság fejében (ügyvéd volt, exequálta valakin); a czifra papiros ott hevert az asztalon. A szobában vaskemencze volt, a fa nedves, nem akart meggyuladni benne, csak kesergett; a kis leány látta azt sokszor, hogy ilyenkor dirib-darab papirost dugnak be a kályha lyukán s szépen felfűtötte mind a négy darab ezrest. Mire Romosz uram bejött, már csak a hamva volt meg a papirnak.

Az a kis négy esztendős leány az ő feleségének az egyetlen leánykája volt; az asszony a nyáron halt meg s ráhagyta ezt a nagy terhet. De még milyen veszedelmet! Négy ezer forintját elégette egy pillanatban. Négy ezer forint, meg egy leány! Hány leányt kell összerakni, hogy négy ezer forintot megérjen? Hány esztendeig kell élnie egy leánynak, hogy négy ezer forintnyi kárt helyrepótoljon? Soha, egész élete világában nem! Olyan négy ezer forintot, a mi hatvanas kamatot szokott hajtani. Azok a gyönyörű ezresek! Mindegyiken négy olyan kis gyermek van kiábrázolva: nem is gyermek, hanem angyal. Ez a kölyök tizenhat angyalt küldött a pokolra! De meg is érdemlette, hogy az apja nyakon ragadja s kilódítsa a házból a hóra. Menjen koldulni!

«Megérdemlette! Megérdemlette!» dörmögé magában aztán napestig, a míg a kicsukott gyermek sírása, didergése behallott az ablakán. Egyszer aztán elhallgatott az. Bizonyosan valami jószivű lélek megszánta, felszedte, s hazavitte magához. A felől meg lehet nyugodni, hogy utczára kidobott gyermekről gondoskodik a jó Isten. Hisz az nem haragszik a tizenhat angyaláért az elégett banknótákon.

Hanem azóta Romosz uram, még ha az utczán meglátott is szemközt jönni valami kis leányt, ráagyarkodott nagy dühhel: «te gyilkos!» Ismerte már minden gyerek azt a rosz szokását.

Ehhez az emberhez utasították a kofák a tót asszonyt, hogy vigye oda hozzá s kínálja zálogba neki a leányát.

Az az elkergetett leány most épen akkora volna, ha visszakerülne. – Bankót elégetni ugy-e?

Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszú emberke volt. Hús nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a hajó-kötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. Ezért a tolvajoktól sem félt. Mikor a zörgetésre kinyitotta az ajtót, mindig volt a kezében egy darab keményfa és egy balta: mintha épen fát aprózna. S ha bevitte látogatóját a szobába, a míg az ott volt, az egész értekezés alatt folyvást azt a fát hasogatta a baltával, mintha gyufát akarna belőle teremteni.

– No hát ti mit akartok? Itt nem osztogatnak semmit, mordult rá Romosz uram a tót-asszonyra, amint a kopogtatásra kinyitotta neki az utcza-ajtót.

– Zálogba akarok tenni valamit, suttogá a tót-asszony, oda fúrva az egyik térdét az ajtónyilásba.

– Mid van, he? Arany, vagy ezüst?

– Arany.

– Azt már hozd be.

Akkor aztán beereszté az utczaajtón s bezárta azt utána: onnan a konyhába vezette, a szobába nem ereszté. Ott a tűzhelyen elkezdte a fát aprózni, a baltával, s úgy beszélt a tót asszonynyal.

– Arany?

– Az ám.

– Loptad?

– Nem én. Az Isten adta.

– Hol van?

– Ehén van ni.

– Micsoda?

Romosz uram a feje fölé emelte a baltát.

– Elmentek innen a pokolba mind a ketten!

– Nem megyek én innen másod-magammal. Kegyelmed zálogra ád pénzt: akár arany, akár ezüst marhát hoznak ide: nekem ez az aranyom. Én azt itt hagyom kegyelmednél.

– Hát aztán megegyem?

– Dehogy eszi meg kegyelmed! Hiszen nem adom el, csak zálogban hagyom. Ad rá kegyelmed egy huszast! S majd ha lesz egyszer egy huszasom, meg otthon elég krumpli: érte jövök és kiváltom.

Romosz uram most már elkezdett kaczagni s a baltával nemcsak hosszában, de keresztben aprította a fát, mintha fogpiszkálót akarna belőle faragni.

– Hahaha! Töröm a csontját! Zálogba akar nálam hagyni egy leányt. Egy piszkos, rongyos kölyket. Elmenjetek, a míg felaprózom ezt a darab fát, mert leharapom a nyakatokat!

– Nem megyünk bizony mink, édes nagy uram, mert nekünk nincs hová mennünk. – De gondolja csak meg kegyelmed, hogy milyen olcsón juthat kegyelmed cselédhez. Egy huszast ád most, s aztán nem fizet neki bért: azért ez kegyelmednek fát hord, vizet hord, befűt, főz, tisztát mos, pallót súrol, ha elmegy kegyelmed hazulról, őrzi a házat; meg ha valami baja lesz kegyelmednek, herbatét főz, azt is érti már; korpát, fedőt melegít a gyomrára; ha pedig zsiványok találnak kegyelmedre törni, úgy tud ez sikoltani, hogy azt a félváros meghallja.

Ez a szó gondolkodóba ejté nagy uramat. Biz őtet egy idő óta kerülgeti a süketség: attól tart, hogy orozva meglephetik; jó volna valami hűséges állat a háznál. Régen is tartott volna már egy kutyát, csakhogy a kutya nem mosogat, nem hord fát, mint egy cseléd s mégis annyit eszik, mint az. Hátha ez pótolná a kutyának a helyét?

A tót asszony folytatta a biztatást.

– De hát egy huszasért, édes uram! Csak nem sajnál nagy uram egy huszast egy leányért; aztán nagyon jó leány ám ez.

Az árúba bocsátott portéka addig csak türtőztette magát, s nem hozta nyilvánosságra a virtusait, a míg azt látta, hogy a nagy uramnak semmi kedve sincs az alkuhoz; hanem amint az egyszer letette a kezéből a baltát, meg a fadarabot, hogy félresimítsa a gyermek arczáról a kuszált hajcsomókat s kezdte látni annak az arczából, hogy az olyanforma kedvvel mosolyog rá, a milyennel a kövér malaczra szokás mosolyogni, akkor egyszerre kitálalta, hogy mit tud; először egy jót karmolt mind az öt körmével nagy uramnak a kezén, azután meg hasba rúgta a lábával s elkezdett torkaszakadtából ordítani.

– Nem vagyok jó! Rosz vagyok, mint az ördög! Meg ne vegyen kend! Egész nap ordítani fogok; nem dolgozom semmit; mindent összetörök, a mit kezembe adnak. Kitöröm az ablakot, úgy szököm ki rajta. Rágyujtom kendre a házat.

Hasztalan csitította az anyja szép szóval, beszélhetett annak. Úgy járt a nyelve, mint a kerepelő s a két keze-lába, mint a motolla.

No de épen ilyen kellett Romosz uramnak. Rosz, nagyon rosz kölyök kellett neki.

– Hát a korbács mire való? Meg a virgács! Ne félj hugám, ha csak az a bajod, hogy rosz vagy, egész patika van az ellen nálam. Majd kigyógyítlak én belőle. De már átvállalom ezt a gyereket kendtül. Ilyen gyerekre van szükségem: igaz a. Csukja be csak abba a kályhalyukba.

A konyhában volt valami kemencze-bejárat, alacsony vasajtóval, a rugkapálózó gyereket ketten egyesült erővel, minden visítozás, harapdálás daczára oda bedugták, az az után folyvást döngette a rázárt vasajtót ökleivel, térdeivel, az alatt, míg a bőrére megalkudtak.

– No asszony, nesze a huszasod.

– Ez nem elég ám. Hanem adjon kegyelmed egy zálogczédulát is hozzá, s irja rá, hogy itt hagytam az aranyos leányomat zálogban egy huszasért, s majd mikor a huszast visszahozom a kamatjaival együtt, akkor kegyelmed visszaadja nekem a zálogomat.

Romosz uram megirta neki formaszerűen a zálogczédulát.

Akkor aztán a kályhaajtón keresztül elbucsúzott az asszony a leánytól, szép, érzékeny szókkal; az alatt a gyermek elhallgatott, nem ordított.

Romosz uram kikisérte az asszonyt a kapuig, s azt megint bezárva, visszajött a konyhába, s egy jó hajlós nyirfavesszőt keresett elő a szegletből. Ez a gyöngébb orvosság.

Azzal kinyitotta a vasajtót s előhuzta a fülénél fogva a kis leányt.

– No most kezdd rá a rugdalózást, meg a karmolást, te borzas. Elment már anyád.

A leány e szóra szétsimítá arczából a haját két kezével, hogy megmutassa, hogy ő nem borzas s aztán csendesen odaállt a gazdája elé s egész szelíd hangon mondá:

– Itt a hátam, nagy uram, verjen rá. Aztán parancsoljon, hogy mit dolgozzam? Elvégzem szó nélkül. Nem leszek én rossz. Szót fogadok egy szóra. Csak nem akartam, hogy az anyám elhagyjon.

Az uzsorás arra gondolt, hogy az ő kidobott leánya épen ilyen idős volna, mint ez.

– Hm! Hát szót akarsz fogadni? Nem leszesz rosz? Éhes vagy-e?

– Nem vagyok az.

– Ettél már ma?

– Még nem ettem.

Romosz uram letette a kezéből a virgácsot s szelt neki egy darab kenyeret.

Sok szép kamatot szoktak hajtani Romosz uramnak a huszasai, az igaz, de még ilyen busás uzsorát egy se hozott neki, mint az az egy huszas, a mit ezért a leányért adott zálogra. Dolgozott az napestig, mint egy embernyi napszámos s rövid időn egészen beletanult Romosz uramnak a mesterségébe.

Nagyon kiterjedt üzlete volt annak. Csak zálogra adogatott pénzt; hanem abban aztán universál zseni volt. Adott gyémántékszerekre préda úrhölgyeknek, s kopott vasalókra megszorult mosónéknak; jurátusok arany órája, téli kabátja úgy ismerte a házát, mintha otthon volna. Három szobája a háznak tele volt kaczattal és drágasággal s egész tudomány volt abból kikeresni, a mit épen kiváltani jöttek, meg azt mind fejben tartani, hogy minek telt le már az ideje, annyira, hogy eladható. A mi vasból, rézből, ezüstből, aranyból van, az nem kér enni; de a posztóféle! Enni az sem kér; de inkább megevődik. Azzal volt Romosz uramnak a legtöbb küzködése, hogy téli kabátokba, bundákba bele ne essék a moly. A huszasos leány, ha egyéb dolga nem volt, mindig azokat porolta nádpálczával az udvaron, s ha valamelyiken valami szakadást vett észre, azt olyan ügyesen befoltozta, hogy a zsibárus észre nem vette, mikor eladásra került a sor. Sok ócska ruhából csinált újat.

És aztán hogy tudott vigyázni a házra! Éjjel minden zörejre talpon volt, s soha sem felejtette el a keresztvasat feltenni a konyhaajtóra, s ha valaki zörgetett az ajtón, azt elébb úgy kivallatta, hogy kicsoda? micsoda? mi járatban jött? mint egy perzekutor-hadnagy; a kéregetőket, koldusokat be nem eresztette, s tudott nyelvelni minden emberrel.

Az étrend dolgában is jól járt vele Romosz uram. Az előtt ő maga főzött s annál fogva nagyon rosszúl élt, a Zsuzsa főzte sokkal jobb volt. Télen nem vesztegették a fát a tűzhelyen, hanem a kályhában főztek. Nyáron, a mint elkészült az ebéd, a tüzet eloltották s a maradék szenet eltették holnapra. Romosz uram fel is panaszolta magának, hogy milyen lakoma van most mindennap a háznál; még a szolgálónak is megy ki az asztaltól mindig. Talán sok is az az egy «tizes» mindennapra?

Egy tizes volt a napi költség Romosz uramnál (mai pénz szerint 17½ krajczár). Ennyi ment ki a konyhára. A bevásárlást nem is bizta soha másra. Korán reggel ő maga ment ki a szatyorral a karján a piaczra s óra telt bele, a míg elveszekedett a kofákkal, krajczárig alkudozva. Egyszer aztán a Zsuzsa rávette, hogy ereszsze őtet bevásárolni a tizessel, ő még jobban fog érteni ahhoz.

– Bolond beszéd! Mondá Romosz uram. Mintha nem összebeszéltek volna a kofák valamennyien, hogy mit, hogy adjanak? Mintha nem szabott ára volna mindennek ebben a czudar nagy városban? Négy krajczár a marhahús: egy fertályfont; két krajczár a liszt, két krajczár a zsír, két krajczár a káposzta! Hol akarsz ebből valamit lealkudni?

Azért csak próbát tett vele. S a leány meghozott mindent s még két krajczárt is visszaadott a tizesből.

– Boszorkány vagy! Loptál te valamit!

A leány aztán megmagyarázta neki, hogy a hust a zsidómészárosnál kell venni, az a vágómarhának azt a részét, a mi nem kóser, olcsóbban méri, mint más; a lisztből pedig a veres liszt is jó rántásnak.

Tehát naponkint két krajczár a megtakarítás.

Ez a huszasos leány nagyszerű kamatot hoz! És ezért még sem fogy el több a háznál, mint az előtt. Nem tudja az ember, hogy mivel él ez?

Azt meg épen nem tudja az ember, hogy miből ruházkodik. Pedig rendesen jár: nem rongyos. Ennek bizonyosan az a titka, hogy mikor a házaló zsibárusok el-eljönnek a házhoz a gazda-hagyott czókmókot összevásárolni, hát egy-egy asszonyi öltönydarabot, a miért már senki sem adna a zsibvásáron egy kan-krajczárt, szánalomból odadobnak a velük veszekedő leánynak, mint ahogy szokás kenyeret dobálni a harapós kutyának, a hová jár az ember, hogy bele ne kapjon az inába. Az ilyen czafatot aztán addig szabja, varrja a leány, míg felvehető gúnya lesz belőle s meg tudja kímélni.

A házban sem sok helyet foglal el. Nyáron kinn az udvaron hál; télen a kályhalyukban. Olyan az épen, mint egy alkóven, a milyenben a párisi dámák alusznak; felyül mennyezete van, ha az ember összehuzza magát, épen elfér benne.

Aztán milyen tökéletesen összetalálkozott a leány kedélye a gazdájáéval. Valóságos jobb keze volt neki. Nem – nem «jobb» keze: Romosz uramnak egyik keze sem volt jó; ha tisztességet akarunk vele tenni, azt kell mondanunk: valóságos balkeze volt. Ő tudott legjobban veszekedni a siránkozó adósokkal, hát még a zsibárusokkal: a ki keveset igért, seprűvel kergette ki a házból; aztán megint utána szaladt, megczirógatta, visszahivta, hogy kezdjék újra az alkudozást. Talentum volt az! nagy talentum. Romosz uram bámulta a szép természeti tehetségét.

A világnézeteik is nagyon jól összeegyeztek, s azoknak kölcsönös kicserélésére igen kedvező alkalom volt az esténkinti tollfosztás, (Romosz uram vánkosokra is adott kölcsönt; nehogy azt a fényűzést tegye fel róla valaki, hogy ő maga hált tollas ágyban); ilyenkor aztán sokat évelődtek a gonosz, megromlott világról, az általános elerkölcstelenedésről; a szivtelen rossz adósokról, a kik a kölcsönvett tőkével, miután azt kamatokban háromszor is lefizették, hitetlenül megszöknek; sőt még olyan gonosztevő is van köztük, a ki a Dunába ugrik a tartozásával. Szidták egyesült erővel a magisztrátust, mely nem birja elég erélylyel az embereknek hátáról lehúzni a bőrt: a jótékony nőegyletet, mely ingyen osztogat egyet-mást, s szegény Romosz uramék keresetét rontja; no meg az első hazai takarékpénztárt, aztán különösen a zsidókat, a kik miatt becsületes keresztény uzsorás meg nem élhet; bizonyosan a magyar kormányt is szidták volna: ha lett volna.

Egyszer aztán ezt a hiányosságot is kipótolta a sors.

Két esztendő mult el, meg egy fél, azóta, hogy a huszasos leány a házhoz került: ezernyolczszáznegyvennyolczat számítottunk; akkor támadt mindenféle lárma; de a mi Romosz uramat mind nem érdekelte: bánta is ő, hogy legyen-e szabad sajtó, meg jobbágy-felszabadítás? meg felelős miniszterium? Ezt is csak abból tudta meg, hogy egy napon a komiszárus bemondta a határozatot, hogy estére ki kell világítani az ablakot. Csak egy volt az utczára; de abba is két mécses kellett. Aztán miért? Azért, hogy erre az örömnapra minden embernek, a ki két forinton alul volt az országos zálogházban, kiadatta a kormány a holmiját. Azok természetesen másnap megint bevágták azt a holmit két forintért, s aztán azzal a pénzzel meg Romosz uramtól váltották ki a betett gúnyáikat s nem fizették a kamatot többet. Így már könnyű a kormánynak nagylelkűséget gyakorolni Romosz uram rovására! De még ez csak a kisebb baj volt. De egyszer meg azt gondolta ki valaki, hogy a kinek terhére válik az adósság-fizetés, hát pihenjen meg tőle egy kicsit. Úgy hitták, hogy «moratórium». Romosz uram pedig úgy látta azt, hogy «mortuorium»: tudott annyit diákul, hogy ez valami halálveszedelmet jelent.

Aztán mindenféle zürzavarok jöttek. Azokban Romosz uram nem vett részt; kivéve, mikor a tisztelt polgártársak a zsidókat akarták agyonverni a Terézvárosban: oda elment nézni. Hanem a nemzetőrség nem engedte meg. Szidta aztán Zsuzsának a nemzetőrséget, mikor haza került.

Alig volt valami kereset. A mi pénzt látott is az ember, félve nyitotta ki előtte az ajtót. Volt német bankó, magyar bankó; mind a kettő járt. Ha a magyar győz, a német pénz vész el; ha a német győz, a magyar pénz vész el: a kinek mind a kettővel tele a ládája, válogathat, hogy melyik térdére álljon, mikor imádkozik, hogy melyikért imádkozzék.

Most aztán szidhatta a magyar kormányt, hogy bárcsak elhordaná a zivatar.

Ez a kivánsága is beteljesült. De ekkor még rosszabb világ lett. Minden ember szétszaladt, üres lett a város; nem volt se bál, se mulatság: a záloguzsorás akár felakaszthatta magát a füstre.

Romosz uramnak a zálogüzlete olyan rosszul ment már, hogy utoljára arra adta magát, hogy a templomba kezdett el járni. Az pedig nem jó, ha az uzsorás imádkozik. A mennyországban neki is nagy perczentre hiteleznek. Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek zöld ágra jutni. Hát hiszen ez a beadványa a mennyei czenzurán elvégre honoráltatott is; de micsoda iszonyú leszámítolással! ott tudnak ám még csak eskomptirozni! A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyuztak Pestre s a legelső huszonnégy fontos golyó épen Romosz uram egyik falán bement, másikon kiment: ablakot hagyott rajta innen is, túl is. – Ez volt a teljesült imádságnak az interesse. Soha többet oda Romosz uram kölcsönt kérni nem megy.

E goromba beköszöntésre majd halál fia lett ijedtében a gazda. De annál jobban feldühödött ezen Zsuzsa; a mint a kőpor-felleg elszállt a szobában s meglátszott a nagy lik a falon, odaugrott a leány, felállt egy székre, kidugta a fejét azon a résen s elkezdte szidni mindenféle átkokkal és csúfságokkal azokat, a kik azt a golyót ide lőtték; míg Romosz uram le nem ránczigálta a székről: «hallgass, bolond! Még meghallják azok oda által s másodszor is ide lőnek!» – De már meg is hallották s lőttek azután nemcsak másodszor, de századszor is, és mindenféle válogatott lövegekkel, a mik szétdurrantak, a hová leestek; minden durranásnál úgy érezte az ember, mintha hátbaütötték volna.

Romosz uram ezt az egész mulatságot a pinczében élvezte végig. Eltartott pedig az éjfélig. Szentül azt hitte, hogy minden bomba egyenesen az ő házára van irányozva.

– Nem! Ez nekem nem kell! Monda fogvaczogva, mikor reggel felé előtápászkodott a pinczéből. Itt én nem maradok, ha a Dárius kincsét nekem adják sem. Én a fejemet se nem loptam se adós nem vagyok vele, nekem senki a fejemre ne lövöldözzön.

Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon, a ki a kincseit jobban szereti, mint az életét: neki elébb való volt az élete. Aztán nem is tréfa az, mikor az embernek a fejére minden harmadik perczben az ég szakad le, s jobbra-balra csapkod le mellette, mint az Isten nyila, a sok tüzes bomba; nehéz dolog azt futás nélkül kiállni. Mikor másnap este, a szokott órában megint elkezdték a budavári tüzes zongorából ezt a konczertet huszonöt fontosokkal, meg százötvenes bombákkal, Romosz uram nem várta be az utolsó darabot, hanem mindjárt a nyitány után, a mi készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házát és minden abban levő marháját ördögnek ajánlva, úgy eliramodott a városból, hogy vissza sem jött a Kőbányából addig, a míg vége nem lett a patáliának.

Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor házai jóformán leégtek.

Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián?

S ime, milyen nagy volt a meglepetése, a mint a várbevétel utáni napon hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a saját házát azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta.

Egy csoport honvéd, pesti fiúk mind, takarították épen félre a leégett házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra.

– No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a szolgálójára az ajtót.

– Biz arra rázártam.

– Aztán ennivalót meg nem hagyott neki.

– A patvarnak jutott eszébe.

– Ha mink nem adogattunk volna be a jámbornak prófuntot az ablakon, hát éhen veszett volna.

– Hát miért nem ugrott le a padlásról?

– Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tűz volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre, felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszó póznára pemetet, s azzal a vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre leseperte róla; úgy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis czulának. Én csak utána nem csinálnám azt.

– Azt tette! kiálta fel Romosz uram, s eszébe jutott, hogy ez az egy is megéri már az egy huszast. No szegény leány te: gyere hát ki, kiszabadítlak; megállj csak! Ezért adok neked… (Gondolkozott, a míg a kapuzárában elfordította a kulcsot: mit ád neki? egy új ruhát? egy pár czipőt? vagy egy ezüst fülbevalót? hátha talmi aranyból még jobb lesz? Kinyilt a kapu.) Adok neked… (A leány eléje szaladt, még azon kormosan és rongyosan a tűzoltástól.) Adok neked egy pár csókot.

S a leány azt is megköszönte szépen.

* * *

Nagy örömnapok következtek ezekre a szomorú időkre. S ne mondja azt senki, hogy a hazafiui örömben Romosz uram is részt nem vett. A fővárosba visszatért sok régi ismerős. A kik a menekülés szoros napjaiban óráikat, ezüst kanalaikat, sőt még drágább ékszereiket is beadogatták Romosz uramhoz, hogy a bizonytalan útra egy kis költséget szerezzenek, azok most mint visszatértek, kiváltották zálogaikat; nem sajnálták a busás kamatot: volt pénzük, annyi, mint a polyva.

Romosz uramnak a hálószobájában, épen az ágya mellett, volt két vasládája; az egyikben állt a készpénz, a másik, a termetesebb, rejtette az értékes reálitásokat. Ez utóbbi a diadalmas napok után erősen megürült, de annál jobban megtelt a másik. Halommal állt benne a bankó. Szép magyar bankók, a miknek a hátára ötféle nyelven volt felirva, hogy a ki azokat utánozza, bankóhamisítónak fog neveztetni. – Zsuzsa is minden reggel új jó hireket hozott haza a piaczról; azokat Romosz uram nagy gyönyörűséggel hallgatta. Egyszer aztán a jó hirek helyett megint rossz hirek jöttek: Romosz uram kezdett aggódni a bankói miatt. Ha valaha megesett volna rajta az az eset, hogy egy ötforintost felváltasson, hát előre megtudhatta volna a veszedelmet; de ő elvből mindig csak a bankók legkisebbikét adogatta a cselédjének: a 15 krajczárost, s ezek legtovább maradtak a forgalomban. Zsuzsa élelmes leány volt; ha nem vette el a mészáros a pénzt, addig keresett a kecskemétiek közt egy igazlelkű tojásáruló asszonyt, amíg az megemberelte a bankóját s visszaadott belőle rézkrajczárokat. Hanem egy késő őszi napon kénytelen volt azzal a hírrel visszatérni gazdájához, hogy nem akad már széles e Dunaparton olyan lelkes kofa, a kit rá lehessen szedni ezzel a bankóval. Mind azt mondják, hogy nem jár már ez.

«Megüthetné a ménkü»! mondá Romosz uram. Lévén neki négyezer forintja mindenféle alakú bankókban szép csomagokba kötözve. – «Bolond az a leány!» Nem hitt neki. Táskájába rakta a bankó csomagokat s felballagott velük a takarékpénztárba. Jobb lesz ezt a pénzt ott hevertetni.

Hát amint ott kipakolja a bankóit az asztalra, majd hanyatt esik a pénztár őre ijedtében.

– Szedje össze Romosz uram frissen, míg meg nem látják, szaladjon fel vele Budára. Ma van az utolsó napja, hogy elfogadják. A kinél holnap egyet megtalálnak, haditörvényszék… aztán s a többi.

– Hát aztán Budán kinek adjam?

– Majd megmondják.

– S mit adnak érte?

– Szép nyugtatványt.

– Hát kamatot?

– De abból ne kivánjon kapni!

Biz elégették Romosz uramnak négyezer forint árú bankóját megint. Épen úgy befűtöttek vele, mint az a kis négy esztendős leány! Hogy ezeknek a nagy embereknek sincs több eszük, mint annak a kis négy esztendős leánynak volt!

Amint ezt a veszedelmet megtudta Romosz uram, legelőször is agyon akarta csapni Zsuzsát.

– Te vagy az oka mindennek! Mért nem hagytad leégni a házamat? A sok ringy-rongy odaégett volna, de az aranyféle megmaradt volna a vasládában, nem jöttek volna érte, hogy kiváltsák. A rongy bankó helyett most ott volna szépen! Mikor harmincz az ázsiója! Most égtem már le igazán. Kit öljek meg érte, ha nem téged?

Zsuzsa ijedtében felszaladt a padlásra, s ott nem lehetett elfogni.

– No ha téged meg nem ölhetlek, hát majd megölöm magamat.

Mikor aztán Zsuzsa a padlás ajtó hasadékán lekukucskálva, azt látta, hogy Romosz uram csakugyan nem tréfál ám, hanem kötelet keres; egy nagy ménkü szeget ver a falba, a kötelet arra köti s hurkot csinál rá, s azt belepróbálja a saját nyakába, hát akkor nagyon megijedt; inkább lejött a búvhelyéből, s odatartotta a hátát a gazdájának, hogy verjen inkább arra azzal a kötéllel; de ne akaszsza fel rá magát.

– Hiszen csak leverhetném a bőrödön azt a négyezer forintot! De koldussá vagyok téve! Holnap már nincs mit adnom a konyhára. Egy fertály bankóval maradtam a világon. Nem is főzetek többet. Egy két krajczáros zsemlye, aztán punktum. Te meg ha megéhezel, hát danolj. Oltsd ki a tüzet mindjárt a spórherden!

S Romosz uram megmutatta, hogy szavának is fog állni. Elment maga a pékhez, azért az egész firtliért vett zsemlyéket. Minthogy egyszerre nyolczadfelet vett, egyet kapott ráadásul. Azoknak a hátára aztán ráirta tintával, hogy hétfő, kedd, szerda, s a többi, hogy melyik mi napra való. Ez így fog ezután menni.

* * *

«De már ez még sem jó lesz,» mondá magában Zsuzsa, hogy az én szegény gazdám soha ne egyék meleg ételt. – S addig törte rajta a fejét, míg gondolt ki valamit.

Volt akkoriban egy hirneves vendéglő a városban; «Arany-Sas»-nak hivták. (De megjegyzendő, hogy nem volt kétfejű sas soha: eleitől fogva mindig csak egyfejű volt.)

A vendéglőse derék város atyája volt. 48-ban nemzetőri kapitány volt, s mind azokat, a kik akkor alatta szolgáltak, még most is katonásan szalutirozza, ha az utczán találkozik velük: soha életében senkinek nem mondta azt, hogy «alászolgája!» hanem azzal köszönt, hogy «tisztelem!»

De sok szegény legény, de sok becsületes sorsüldözte derék ember fente a kését a jó Wimmer abroszához! a kik közül némelyik, tíz esztendő mulva, ha jó módba jutott megint, meg is fizette a hosszú lajstromot, a mit soha se kértek meg tőle. Itt láttuk a jó öreg poétát, a magyar humoristák ősét, Bernát Gazsit is mindennap letelepedni. Olyan süket volt már, hogy akármit kérdeztek tőle, arra csak egy körmönfont adomával felelt; az öreg pinczér, ha azt kérdezte tőle, hogy mit hozzon neki? annak is egy tréfás adomát mondott; s ha a számlát összeadta, arra is egy tréfás adomát mondott; ez volt a fizetés. Itt lehetett látni néha későn ebéd után, mikor már minden eltakarodott, egy vén mogorva alakot letelepedni az ajtó melletti szegletbe; a ki rekedt hangon recsegteté németül (pedig magyar volt) «Ist etwas überbleibsel da?» s előre letette érte a négy váltó garast rézpénzben.

Az udvaron pedig rendesen állt ilyenkor harmincz-negyven ember, férfi, asszony, leány, szomorú, kopott alakok, szégyenkedő, bekötözött fejű népek, kosarkával, szilkével a kezükben. Azoknak a korcsmárosné minden nap kiosztotta, a mit a konyhából a vendégek el nem hordattak. Az Arany Sas-ban nem készitettek a tegnapi ürüczombból holnapi őzpástétomot. Az mind a szegényeknek maradt.

Ezt a jó helyet fürkészte ki a huszasos leány, s aztán ő is eljárt a maga kosarkájával naponkint oda, (elég rongyos volt hozzá, hogy koldusnak nézzék), segített osztozni a körömfaladékban, s azt hazahordta a gazdájának.

Romosz uramnak nem volt semmi kifogása e módja ellen a maga prófétáit tápláló mennyei gondviselésnek; hanem azért mégis mindennap zsörtölődött a Zsuzsával: «a rossz czula! a javát bizonyosan maga kieszi a fazékból az uton! No bizony nagy gráczia attul az Arany Sas korcsmárostul! Ha én nem adtam volna kölcsön pénzt azoknak az urfiaknak, a kik azt ő nála eldobzódták, hát nem gazdagodott volna meg. Az én pénzemből építette a házát! Bizony külömb ebédet is adhatna érte. Azért küld ilyen sokat, ugy-e? hogy meg ne tudjam enni; neked is maradjon belőle. Te czula! Nem tudsz magadnak extra koldulni? Megmondd az Arany Sasban, hogy nekem hozod. Jobbat adjanak, de kevesebbet.»

A Zsuzsa pedig dehogy mondta volna meg, hogy kinek a számára hordja el az alamizsna ételmaradékot! Hiszen ha megtudnák, hogy a gazdag vén uzsorás fogára van az szánva, bizony kilökték volna az Arany Sasból kosarastul együtt: hiszen több pénze van annak, mint azoknak az uraknak, a kik odabenn roszprádlit esznek s kifizetik az árát!

De nagy öröm érte nemsokára Romosz uramat. A miért lelkében oly régen epedett, végre teljesíté a sors. Az új kormány behozta azt a minden művelt társadalomban nélkülözhetetlen intézményt, a minek «adósok börtöne» a neve.

«A ki nem fizet, azt becsukják! dörmögé örvendve Romosz uram. Ez a jó ni…! A ki nem fizet, az olyan, mint a tolvaj. A ki az én pénzemet, a mi az enyim, vissza nem adja, csak olyan zsivány, mint a ki az én pénzemet erővel elveszi. A rablók közé kell becsukni, ott a helye. Majd fizet aztán esze nélkül.»

Határidő volt kitűzve, melyben a boldogabb korszak kezdetét fogja venni.

De Romosz uram kicsi hiján, hogy el nem pászolta ezt az örömnapot. Nagy gerjedelmében sokat járt mezítláb, papucsban a fagyon, s úgy meghűtötte magát, hogy ágynak esett, utólérte a száraz keh, s majd elpatkolt bele.

A szegény Zsuzsa ápolta nagy hiven, de Romosz uram nem akart a patikára adni egy batkát sem; doktort meg nem engedett hívni, mert annak mindjárt 17 krajczárt kell fizetni. Ez a hivatalos taksája a látogatásnak. A szomszédban lakott egy borbély, az adott irgalomból a Zsuzsának fiakkerport. Azt hazudta Zsuzsa, hogy ő köhög.

A hűséges ápolás mellett csakugyan megérhette Romosz uram, hogy felgyógyult a boldogabb korszak megnyiltára. Fel is fogadta, hogy azt a szent napot, a mikor legelőször kimehet a házból, azzal fogja megünnepelni, hogy egy tuczat nem fizető adósát beteteti a hűvösre. S ha megfogadta, hát bizony meg is tartotta. S ez sikeres műtét volt. Mert héj annak a német kormánynak (nem hijába is sóhajtozik utána a magyar ember, hogy bárcsak visszakerülne!) volt ám gondja a szegény uzsorásokra is, hogy azok is élhessenek. Most csak a bőréig mehetnek az adósnak, akkor az egész testét odaitélték nekik: kaliczkába tehették. – Ha Romosz uramra hallgattak volna, még azt is behozták volna, hogy az adóst forró olajba mártogassák; de már erre nem volt idejük.

Sok kinn veszett pénz megkerült ezen az úton s Romosz uramnak visszaadá a sors, mint egykor a kegyes Jób patriarkának sok megpróbáltatás után, minden elveszett birkáit és tevéit – s kicsinyben mult, hogy még a familiáját is vissza nem adta neki, miként a jámbor Jóbnak.

Lassankint csak mult az idő; hét esztendő óta szolgálta már a huszasos leány Romosz uramat, s a kis Zsuzsából Zsuzsika lett. A pazarló természet meghozza lassankint a szegény leány számára is azt a pompát, a mi a rongyok között is isteni bűbáj! A szép gyönge fehérpiros arczot, a ragyogó nagy bogár szemeket, a felcsattanó piros cseresznyeszájat, meg azt a duránczai termetet bizony megnézték az utczán; az a vastag hajtekercs is szemet szurt, a mi csak úgy volt hajtűvel feltüzve, a feje búbjára, hogy fele lelógott. S akadnak műértők.

Egy délben azt mondta a Zsuzsika Romosz urnak:

– Hallja, én nem megyek többé a Sasba magának ebédet koledálni.

– Hogyan mondtad?

– Nem megyek oda többet, nem, nem, nem!

Romosz uram széttekintett, nem szólt semmit, csak azt a spanyolnádat kereste, a mivel a bundákat szokták kiporolni, azt azután marokra fogta s odament vele a leányhoz, igen udvariatlan szándékkal.

Hanem a nádpálczának is két vége van. A leány nagyhamar megkapta azt a másik végét.

– Azt mondom Romosz uram, hogy rám ne üssön, mert bizony Isten megbánja.

Romosz uram tapasztalta, hogy nem birja kirántani a nádpálczát a leány kezéből. Vagy az erősödött meg igen nagyon, vagy ő gyöngült meg olyan nagyon a betegsége óta; de nem bir vele.

– Hát aztán hogy bánom én meg, te czula! ha rád ütök? talán bizony még visszaütsz?

– Nem én; hanem felmegyek a policzájra, bejelentem, hogy a gazdám megvert, s akkor fizet Romosz uram tíz forintot. Hallottam én azt már a többi szolgálótól; nem úgy van most mint régen volt: nem szabad már a cselédet ütni verni, egy pofon öt forint, pálczával meghányás tíz forint.

Romosz uram aztán eldobta a pálczát a kezéből, s elkezdte átkozni a németet, aki azt az új szokást behozta. Hogy már a cselédet sem szabad megverni! Hisz így elvész a világ!

– Csakhogy te nekem nem vagy ám cselédem.

– Hát micsodája vagyok?

– Hanem fogadott leányom.

– Az már más. Akkor hát verjen el rajtam kegyelmed egy verset. Itt a pálcza. Hanem azért a Sasba nem megyek többet!

– Miért te! Miért?

– Azért, mert tegnap rám ismert az udvaron egy ifjú úr, a ki idehozta kegyelmedhez az óráját zálogba, a mikor én nyitottam ki neki a kaput, s aztán megmondta a korcsmárosnak, hogy kinek a számára hordom én az alamizsnát. A korcsmáros aztán jól lepirongatott, hogy nem szégyenlem a koldusoktól a maradékot egy olyan gazdag ember számára elhordani, a kit majd felvet a sok pénz! Jaj de szidták nagy uramat a többi koldusok! Azok az ifjú urak meg ott a szaletli alatt hirtelen pénzt szedtek össze a számomra. S az az úrfi, a ki felismert, rám akarta azt erőltetni, hogy váltsam ki magamat a gazdámtól, vegyek magamnak egy tisztességes ruhát, aztán álljak be máshová szolgálatba. – Kaptam magam, elszaladtam. Nem vagyok én kötéltánczos, hogy nekem tányéron szedjenek össze pénzt.

– No a pénzt haza kellett volna hoznod. Hanem hát már most csakugyan nem mehetsz oda. Hát mit mondtak azok a czudar koldusok?

– Biz azok azt mondták, hogy nagy uramnak annyi pénze van, hogy megvehetné azt az egész vendégfogadót; hanem azért még is olyan fösvény, hogy inkább meginna egy dézsa moslékot ingyen, mint egy pohár fekete kávét hét krajczárért.

– Azt mondták! A semmirevalók! No majd megmutatom nekik.

Romosz uram nagy fordulatra szánta el magát. Lehet, hogy a nagy betegsége óta valami változás állt be a természetében, vagy hogy a sértett büszkeség követte el nála ezt a csodát: e naptól fogva ismét kiadta a naponkinti – nem is egy tizest többé, mert ezüstpénzt már csak üveg alatt mutogattak, hanem az egy «fertálybankót». Tudvalévő, hogy azon időkben ez volt a pénzváltásnak az egyedüli módja; az egy forintost négyfelé vágták ollóval s a hány csücske visszajárt belőle, annyit visszaadtak. De még ez nem volt elég, hogy Romosz uram nagylelkűségét bebizonyítsa, azontúl mindennap eljárt a Sasba – egy kis pohár fekete kávéra, s az udvar felől került be a kávéházba azért, hogy lássák a koldusok, – meg az úrfi is ott a szaletli alatt, hogy ő kávézni jár.

* * *

Az a bizonyos úrfi pedig, a ki Zsuzsikát felismerte, egy másodéves orvosnövendék volt. Mondjuk meg az igazi czimét: «borbélylegény». – De hát mi elmismásolni való van ezen? Nem oly díszes állás-e ez, mint más? Nem borbélylegénységén kezdték-e a világ leghíresebb műtőorvosai, a kiknek nevei lanczétával vannak felirva az emberiség testére? Nem volt e a németek legnagyobb költője, Schiller borb – azaz hogy másodéves sebésznövendék? Nem tábornoki ranggal tiszteltetik-e a török szultán borbélya «Berber Basi»? Nem volt-e az 1800 nagyvezér között tizenkilencz, a ki ifjúkorában a hajirtás mesterségét gyakorolta? Nem a szélben lebegő réztányér-e az emberi műveltség legelső jelvénye? A borbélylegényből minden lehet. Cselleng ifjú úrból is lehet még Hirtl tanár.

Cselleng ifjúrnak hitták azt a bizonyost.

Ott volt princzipálisának az officzinája mindjárt nem messze Romosz uram házától. Most már nem lehetne rátalálni, mert a mióta az országutat felemelték, az eltemetett háznak az eresze könyököl fel a gyalogjárdára; hanem akkor még hires officzina volt az. Minden furmányos odajárt borotválkozni, s fél forintért sehol sem húztak olyan kellemesen fogat, mint itt. Azonkívül előkelő uraságok is álltak a kezelése alatt; a kiket a segéd minden reggel sorba járt. Boldog idő volt az! A magas kormánynak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a hivatalnokoknak az ábrázatjából mely részek legyenek kiborotválva. Tehát Cselleng úrfinak egész délelőtt volt dolga igen sok. Hanem délután annál inkább ráért kiállni az utczára, hosszú meggörbült megyfapipaszárú kupakatlan selmeczijéből pöfékelve a trafikot.

Cselleng ifjú úr formás emberke volt; termete kissé kinőtt a nyári kabátjából, de legalább nem kell felhajtani a kabátujjait foglalkozás közben; elől fénylik egy kicsit a mellénye a viseléstől, hanem annál mesterségesebben van felkötve a piros nyakravalója, s abba beletűzve egy ragyogó melltű, a minek köve kicsiny hija, hogy nem briliánt. Hajzata több, mint dúsgazdag, s remekül felbodorítva mutatkozik mindig, hasonlóan egy kondorkurtakakas tollazatához.

Hát olyankor, mikor Romosz uram ujabb időkben elballagott a Sasba, a kis feketére, Cselleng úrfi rendesen át szokott látogatni Romosz uram átelleni házához a hosszú szárú pipával. Mindegy volt neki, akár a Romosz uram faláról köpködjön ki az utczaközepére, akár az officzinája küszöbéről. Az egyetlen utczára menő ablakból aztán rendesen kikukkantott Zsuzsika is; s a míg Romosz uram köhögését meg nem hallották a molnár-utcza szegletén, addig elbeszélgetének egyről-másról. Cselleng úrfi magasztalta a princzipálisát, s ócsárolta a princzipálisnéját, s elmondta, hogy milyen nagy uraságokhoz van neki bejárata: egy exczellencziás asszonynak már a kezét is megcsókolta egyszer; de csak úgy szóval, – mikor nem hallotta. Azonkívül pedig minden pletykát tudott, a mit a városban beszélnek.

Egyszer aztán a Zsuzsika is mondott neki valamit.

– Hallja maga! Megbolondult az a maga princzipálisa vagy mi?

– Az én princzipálisom? Ugyan miért?

– Hát a minap, mikor az utczán meglát, csak megszólít: «ejnye Zsuzsika lelkem, de szép czopflija van magának: nem adná el nekem? Nem sajnálnék érte öt pengő forintot.»

– De csak nem adta el neki?

– Látja, hogy még itt van. S azzal lekapta a leány a feltüzött hajtekercset a bubjáról s megmutatta azt a maga egész természetes pompájában az udvarlójának.

– El ne adja neki!

– Hát hiszen nem vagyok tolvaj. Csak nem veszek el olyan sok pénzt nagy semmiért.

– Micsoda? Hát magának öt forint olyan nagy pénz?

– Hát hogy ne?

– Ez a gyönyörű haj pedig: nagy semmi?

– Az bizony. Nekem csak bajom van vele, mert mindennap meg kell fésülni, meg be kell fonni. Ha ingyen kérte volna, levágtam volna mingyárt: tessék!

– Az Istenért! meg ne tegye azt Zsuzsika! Hisz az magának a szépségét emeli.

– Hát mire való nekem ez a szépség? Az a nagy haj?

– Mirevaló? Mirevaló? Hogy bámulják, hogy ünnepeljék.

– Az ám, hogy Romosz uram megczibálhassa.

– Hisz nem Romosz uramból áll a világ.

– Nekem bizony csak abból áll.

– Az a maga hibája, Zsuzsika. Lássa, ha én rám bizná a dolgát, én elszerezném magát itt akár milyen házhoz szobaleánynak, a hol mingyárt első intrádára kapna öt-hat forintot hónaponként, a mellett jó kosztot, minden reggel meg ozsonnakor tejes kávét. – Ivott már maga kávét?

– Azt sem tudom, mi fán terem?

– No megálljon. Itt lesz «prima:» mihelyt kikapom a stipendiumomat, azonnal hozok magának a kávéházból egy porczió kávét.

Romosz uram köhögése hangzott: abba kellett hagyni az érdekes beszélgetést.

Primában csakugyan szavának állt Cselleng ifjúr s délután, mikor Romosz uram kihúzta a lábát a házból, elhozta a Két pisztolyból az egy porczió «ferkert vájszt», két vajaskiflivel együtt Zsuzsikának, a mit az nagy unszolásra bevett az ablakon: «nincs-e ebben valami, a mitől megbolondulok?» Nincsen abban, lelkem, egyéb, mint czikória. De azt megvallá Zsuzsika, mikor az üres szilkét visszaadta az ablakon át, hogy ennél valami paradicsomibb élvezetben soha nem részesült.

– No látja. Ha az én tanácsomat megfogadná, hát mindennap kétszer volna benne része. Én már beszéltem is azzal az exczellencziás asszonynyal, a kivel – tudja már, hogy olyan jó lábon állok. Áldott jó lélek. Soha annál a szobaleány se ruhát, se czipőt nem vesz magának: a mi az asszonyságnak nem tetszik, azt mind annak ajándékozza. Aztán nyolcz forint bért fizetne magának. Lelkem, ha azt miden hónapban a takarékpénztárba teszi, egy esztendő alatt száz forintja lesz egy csomóban.

– Száz forint! Jézuskám! Hát aztán mit csinálnék én száz forinttal?

– Tudnám én, hogy mit csinálna vele? szólt körülborzolva a sűrű hajbozótot a fején Cselleng ifjúr. – Hát én esztendő ilyenkorra elvégzem a kurzust, s ha letettem a rigorózumot, magister leszek. Ha magister leszek, magam nyithatok officzinát. – A princzipálisomnak minden kuncsaftját elcsapom a kezéről.

– No no!

– De bizony elcsapom. Mert én az ujabb kor tudományos magaslatán állok, ő pedig még most is a régi slendriánban tesped. Még most is angol kulcscsal huzza a fogat, hogy a keze alá került pácziens az eget is bőgőhegedűnek nézi. Én pedig már megtanultam a kloroformmal való gyógykezelést, a mi mellett csupa gyönyörűség a foghúzás; – de érteni kell hozzá, mert holmi ügyetlen ember úgy elaltathatja vele a páczienst, hogy a másvilágon ébred fel. Én pedig tudok vele bánni. – Hanem hát csak egy nagy bajom van.

– Mi az?

– Az, hogy az officzina nyithatásért száz forint taksát kell letenni, én pedig nem állhatok be szobaleánynak, hogy a béremet félrerakjam; a mit keresek, azt megeszem.

– Hát ugy-e az kellene, hogy én adnám oda magának az én száz forintomat, ha lenne?

– De nem csak a száz forintját, hanem magát is, szép Zsuzsika «kisasszony». Mert ha én magister lehetek, szent ucscsegemre esküszöm, hogy maga lesz az én magisterném, nem más!

– Menjen már, ne bolondozzon!

– A milyen igaz, hogy Cselleng Náczi a nevem! Itt a kezem. Esküszöm rá. S elhozom a jegygyűrűt a jövő «primába». Hagyja már itt egy kicsit azt a szép kacsócskáját, hadd veszek mértéket a kis ujjáról.

A bolondos legény a szájával vette a mértéket.

Zsuzsika nagyot sóhajtott.

– Hjah! mindebből hát nem lesz semmi. Én nem hagyhatom itt Romosz uramat; mert az anyám adott ide: ő viselte a gondomat. Az volt nekem, a mi az apám. El csak nem szökhetem tőle. Nem is szoknám én meg, hogy másnál szolgáljak. Ide vagyok már én szokva. Azért, édes kincsem, soha se lesz magának magistersége.

Romosz uram jött köhögve, Zsuzsika becsapta az ablakot, Cselleng ifjur átkullogott a túlsó oldalra, s azután az officzina küszöbéből köpködött ki az utcza közepére.

* * *

Cselleng ifjur ez napságtól fogva egészen megváltoztatta az ostromtervet. El kezdte fumigálni a kis szomszéd leányt. Nem járt át hozzá délutánonkint, ellenben a hány szép leány végighaladt az officzina előtt, azokat mind igen nyájasan üdvözölte, mintha mind jó ismerőse volna, s ha akadt olyanra, a ki szóba állt vele, azzal nagy pajkos enyelgést követett el. Így akart féltékenységet felébreszteni Zsuzsikában. Ha néha napján átvetődött is az átelleni házba, csak azért tette, hogy eldicsekedjék vele: ezt a szép muskátli virágot melyik szép kisasszony tűzte a gomblyukába? Mikor meg épen eljött a tél, farsang volt, mulattak az emberek: olyankor kiállt Cselleng ifjur a mühelyajtóba nagyokat ásítani s ha észrevette Zsuzsika arczát az átelleni ablakban, csak úgy magas lóhátról kiabált át hozzá: «Ugyan disznó jól mulattunk az éjjel megint az Ankerbálban! Ott volt aztán sok szép leány. Kivilágos kivirradtig kinyúltunk. Tele vagyok kotillion ordóval!» Fel is tüzött egyet-kettőt, olyan volt vele, mint egy herczeg.

Hát bizony Zsuzsikát nem vitte senki a bálba. Minek is vitte volna? Petrezselymet árulni? De miben is vitte volna? Abban a kopott moldon rokolyában?

– Nálunk csak a Federbál járja! szokta visszafelelni a szomszédnak. S ez is méltatlan dicsekedés volt tőle: mert Federbál annyit tesz, hogy «tollas ágy;» ilyenben pedig Zsuzsikának épen nem volt része.

Ha valaki azt tudná, hogy ő milyen fekhelyen szokott alunni!

Biz azt nem is kérdezi senki. A növendék leánynak jó álma van, elhál az a puszta földön is.

Lám Romosz uramnak nincsen olyan jó alvása. Talán a délutáni kávétól van, hogy nem tud olyan jól aludni, mint hajdan. S a süket embernek a füle mindig tele van mindenféle zajjal.

Egyszer egy álmatlan órájában az vetődött a fejébe, hogy vajjon ez a huszasos leány miféle vaczkot csinál magának éjszakára, a min alszik? Mikor idehozták, akkor még jól elfért a kályhaoduban; de azóta már kinőtt abból. Nem egyebért törte pedig a fejét Romosz uram ezen a kérdésen, mint a fölötti aggodalomból, hogy vajjon ez a gonosz leány nem teszi-e meg azt a ravaszságot, hogy hálószobája (a konyha) olyan hideg lévén mint a farkasordító, leszedegeti a szegről a zálogba tett bundákat s azokkal takarózik? Ezzel pedig romlik a bunda!

Ez a gondolat nem hagyta alunni. Gyertyát gyujtott, kiment a konyhába, s ime a valóság tökéletesen megfelelt a képzeletnek. A rosz, haszontalan leány valósággal ott feküdt a tűzhely mellett a puszta téglán, azonban, hogy meg ne fagyjon, egy bundával takarózott le. S még pedig a legszebb mosómedve bundát választotta ki e hazaárulásra. Rettenetes gonosztevő! Így bánni a rábizott országos vagyonnal! Romosz uram nagy haraggal lépett hozzá s lerántotta róla a mosómedve bundát. A leány olyan jól aludt, hogy fel sem ébredt. De annál jobban felébredt Romosz uramban valami gonosz lélek, a miről azt hitte már régen, hogy örök békét kötöttek egymással. Az a koldus leány nagyon szép volt, mikor így aludt. Ilyen alaknak a rongy a legcsábítóbb köntös. Terringettét. Ez többet ér egy huszasnál.

Romosz uram újra rátakarta az alvóra a bundát s visszament a szobájába.

De most nem tudott már csak igazán aludni többé-Reggelig úgy forgolódott az ágyában, mintha tüzes rostélyon heverne.

A mint megvirradt, behívta a Zsuzsikát magához.

– Nesze ez a pénz. Eredj el a kávéházba s hozz két adag fehér kávét.

S gyöngéden megveregette a piros orczáját.

Zsuzsika nem tudta mire vélni a dolgot. Tette, a mit mondtak s visszajött a kétfelé osztott kávéval.

– Már most teríts fel két személyre; az egyik kávé a tied. Velem reggelizel.

A leány azt gondolta, hogy a világ vége közeledik.

Romosz uram pedig közelebb húzta a leányhoz a széket s a kávészürcsölés alatt meg-megsímogatta annak a sürű, tömött haját. Még azt is megtette, hogy a saját czukoradagjából egy darabkát az övéhez csempészett.

– Ezentúl ebédelni is az asztalnál fogsz velem. Konyhapénznek egy egész forintot kapsz, s azért bort is hozasz. Ittál már bort?

A leány csak bámult szemrefőre.

– Hát gyere ide, hadd nézzek a szemedbe, szólt Romosz uram, megfogva a leány két kezét. Hát ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy el foglak venni feleségül? Az én kis feleségecském fogsz lenni.

S meg akarta csipni az orczáját, de olyan kemény volt, hogy kiugrott az ujja alól.

Erre meg már igazán nem tudott a leány mit mondani.

Hanem a szeméből annyit látott Romosz uram, hogy nem igen örvendeztette meg ezzel az örömhirrel.

– Ne félj semmit. Nem olyan ember leszek ám én, ha elveszlek, mint eddig voltam. De rám sem ismersz. Egészen megváltozom akkor. Nézd csak, milyen lesz a dolgod? Minden a tied lesz. Tekints ide ebbe a ládába. Itt ez csupa arany-ezüst. Itt a sok bankó, meg a váltó; annyi pénzed lesz, hogy helyét sem találod. Két cselédet tartasz, bálba, szinházba jársz, üveges hintóban. S ha meg fel akarsz czifrán öltözni, itt van ez az egész sor almáriom, annyi a selyem-bársony ruha benne, hogy akár mindennap másikat végy magadra. Aztán tudod, ha meghalok, testamentomban mindent te rád hagyok. Koldus anyád, rongyos testvéreid, egész zsebrák pereputtyod mind urrá teheted. Nos, hát mit szólsz hozzá?

A leány csak hallgatott egyre. Aztán elnevette magát.

– Az ám! Hiszen ma van a farsang utolsó napja. Nagy uram bolondot akar csinálni az ember leányából.

De Romosz uram megmutatta, hogy ő bizony csak magából akar bolondot csinálni. Délután megint elküldte a leányt a kávéért, s mire az megjött az edénynyel, olyan meleget penderített a szobában, hogy még az ablakon is kiolvadtak a jégvirágok, a mi még nem történt velük az idén.

– Ejnye, de be talált füteni nagy uram!

– Találd ki mivel? A te szalmazsákoddal, meg az egyéb retyemutyáddal.

– Hát én aztán min alszom az éjjel?

– Ott a benyilóban, a mennyezetes nyoszolyában, a mi a boldogult első feleségemé volt. Van itt selyemczihás stikkelt vánkos, dunna, a mennyi csak kell. A szekrényből meg válogathatsz, mit végy fel holnap, alsónak, felsőnek?

Zsuzsika csakhamar átlátta, hogy nem farsangi tréfa ez, hanem nagyon is komoly állapot.

Romosz uram jól mondá azt, hogy mától fogva egészen más ember lesz, mert az igaz, hogy mintha csak egészen kicserélték volna. Sutba dobta a harminczesztendős kabátját, kikereste a zálogban hagyott holmi közül, a mi legczifrább volt, abba öltözködött; órát is dugott a zsebébe lánczostul; s úgy kicsipte magát, hogy még a bajuszát is kipödörte. S ezzel még kiállhatatlanabb lett. Mert amíg csak csunya volt, hát abban egészen tökéletes volt; de mikor szép ember akart lenni, már abban nagyon sok hiányossága volt. S folyvást ott legyeskedett a Zsuzsika körül, azt ölelgette, czirógatta volna; a leány nem győzte őt magától eltámogatni, este meg úgy kellett őt mindig kitaszigálni a szobájából. S ha bort ivott, garázda lett.

A vén ember szerelmes volt, mint egy majom. Nagy baj az, mikor vén embert lep meg. Mindenét rá akarta rakni a leányra; czifra öltözetet hordott neki, arany függőt, nyaklánczot: azt pedig a leány mind nem akarta viselni. Romosz uram mindent megpróbált, könyörgött, epekedett, hizelkedett, igért eget földet, utoljára meg fenyegetőzött. Olyanokat mondott a leánynak, hogy az kétségbe volt esve miatta.

Egy délután, hogy megint elment a kávéházba Romosz uram, (urat játszott már, még traktált is!) a Zsuzsika kiült az ablakba; szép krodenápel ruha volt rajta, krinolinja is volt. Aztán odaintegette magához a Cselleng ifjurat átellenből.

– Bizony felé sem jönne, a mióta úgy elkapták a szép leányok.

– Nem ám! szólt duzzogva Cselleng ifjur; a mióta maga jegyben jár a vén Romoszszal. Hiszen meglő az öreg, ha itt kap.

– Hát maga is tudja már, hogy el akar engem venni a vén Romosz?

– Hogy ne tudnám? Én ne tudnám? Azt is tudom, hogy mikor esküsznek?

– No hát mikor!

– Hát virágvasárnapján.

– Virágvasárnapján? Mondok én magának valamit.

– Hallom a szép szót.

– Szeret még maga engem?

– De imádom! hisz azért buktam meg a rigorozumon, mert maga elvette az eszemet egészen.

– Hát aztán elvenne engem, ha hozzámennék?

– Két kézzel, csak az officzina volna meg. De hát hol vannak azok a gyönge száz forintok?

– Van száz forint elég. Ezerével is van. A vén Romosz mindent nekem testált. Háza, pénze mind az enyém lesz, ha meghal.

– De ki tudja, mikor hal meg?

– Hát virágvasárnapján – éjszaka.

– Hogyan? Miként?

– Úgy, hogy én ölöm meg.

– Hüh! Zsuzsika kisasszony! Hisz az gyilkosság lesz!

– Maga fog segíteni nekem.

– Ne tréfáljon ám, Zsuzsika: aszondom!

– Hát szeret vagy nem szeret?

– De azért az ember pokolra jut.

– Hát nem mondta nekem elégszer, hogy én értem kész volna a pokolra is elmenni?

– De azonfelül fel is akasztják az embert, ha rajta kapják.

– De hát úgy csináljuk, hogy ne kapjanak rajta. Hallgasson ide. Maga azt mondta nekem, hogy van magának valami olyan szere, a mit ha egy zsebkendőbe töltenek, s aztán egy embernek az arczára nyomják, hát a mint az azt belélegzi, rögtön elalszik tőle, hogy azt sem tudja, mikor a fogát kirántják; ha pedig nagyon sokat beszivatnak belőle, hát attól meg úgy elalszik az ember, hogy föl sem ébred tőle.

– A biz úgy van.

– Hát lakodalom estéjén maga idejön majd az ablakra s benyújtja nekem azt a bizonyos szert, mikor az öreg az ágyban fekszik; a többi aztán az én gondom.

– Jaj lelkem; de egészen meghül bennem a vér.

– Hát ha fél tőle; ha nem akar gazdag ember lenni; ha nem akar a dús Romosz özvegyének férje lenni, akkor kotródjék innen: menjen két garasért tótokat borotválni! Meg tudom én ölni az uramat a maga segítsége nélkül is! De virágvasárnapján megölöm. Mért vesz feleségül? Lennék szolgálója holtig; de ha elvesz, megölöm.

Azzal becsukta az ablakot.

El volt biz ez határozva! Már azt ki nem verte a leány fejéből semmi. A míg a vén Romosz nevelőatyja volt, el nem tudta hagyni, szolgált éhkopban, rongyokban, gyalázatban. Koldult a számára, virrasztott a betegágyánál, meg nem csalta volna egy elejtett krajczárig; hanem a mint azt megtudta, hogy neki az ő feleségévé kell lenni, egyszerre tele lett a szíve minden ördögökkel. Tudott már csalni is, tettetni is, s titokban gyilkos boszút forralni. A szemébe mosolygott Romosz uramnak, ha az nyájaskodott vele, majd fölvette a házat dalaival, olyan jó kedve volt, ha az öreg (a vőlegény) otthon kussadt; a mint meg kihúzta a lábát a házból: átkoczogtatta magához az ablakon át Cselleng ifjurt s azzal együtt súgtak-búgtak emberhalált tervező pokoli titkokat.

A szép borbélylegénynek ugyan még mindig vaczogott a foga, s a képe olyan kék volt, mint a szilva, mikor az ilyen bizalmas suttogásnak vége szakadt; őtet persze nem akarta feleségül venni Romosz uram: annálfogva ugyanaz a gondolat, a mi Zsuzsika vérét pokoltűzzel hevíté fel, az övét megfagyasztá. Megszüntetni egy élő emberben a vérkeringést! Ez a sebészi műtétek leggonoszabbika. Hanem aztán segítségére jött a philosophia. Tudva van, hogy a sebészek, orvosok mind egy kissé nihilisták (a míg tudniillik háromemeletes házaik nincsenek.) Hát mi az a vén Romosz? Egy eleven hulla, a ki a világon senkinek hasznot nem tesz. Ellenben sok derék uriembert megront. Ha meghal, az emberiség egy nagy vérszipolytól szabadul meg. Tehát a ki segít neki a meghalásban, az jót tesz az emberiséggel. Nem is fog az neki fájni. A chloroformot úgy híják, hogy «kéjgáz». A ki beszívja, a leggyönyörteljesebb álmokat látja tőle. S ha meghal, tán egyenesen a Mohamed paradicsomába jut be. Az orvosi vizsgálat azt fogja megállapítani, hogy megütötte a guta a nászágyon. Sok öreg emberrel történt ez már meg vőlegény korában. Nem is ő cselekszi. Az asszony szivatja fel vele a megboldogító bűvös illatot. Ő csak preskribálja azt: csak rendel. No ugyan! Ha az orvosok mind azt az esetet a lelkükre vennék, a mikor a rendelvényüktől egy ember meghal! Nem kell hozzá egyéb, mint elhibázott kórisme. Laudanum helyett hánytató borkőt rendelni s készen van a temetés. S kit vádolnak ezért gyilkossággal? Senkit. Hát abból az egy szippanat hangyhalvagból ugyan mért csinálni olyan nagy dolgot? Minek fázik az embernek mégis úgy a keze, mikor a princzipális nagy palaczkját meglopja, egy kisebb üveget töltve meg belőle, hogy hiába dörzsöli össze a kezeit, mégis fagyosak maradnak? Hát nem melegíti fel ezt a didergést, hátborsózást a forró százezer forint? S a szép menyecskének még forróbb tekintete! Egyszerre szép asszonyt is, meg százezer forintot is kapni!

De azért Cselleng ifjur kezei csak egyre fáztak.

S akkor bizonyára a kezeinek több esze volt, mint a fejének, mert nem hagyták magukkal elhitetni, hogy most valami ártatlan dolgot cselekszenek! mert valójában tizenhárompróbás gonosztett az, a mihez ők most készülnek, azzal a szép menyasszonynyal együtt; nemcsak doktori másvilágra tévesztés az, hanem valóságos emberölés, annál is több: férjgyilkosság, s hogy még iszonytatóbb legyen, össze is van kötve rablási szándékkal; mert hisz a vén Romosz kincsein akarnak osztozni. Aztán azt sem jól tudja Cselleng ifjur borzas feje, hogy ez a gonoszság nem tudódik ki soha, hogy majd azt fogják hinni: az agg vőlegényt a guta simította meg; mert ha olyan szorgalmasan járt volna Balassa tanár boncztani leczkéire, mint az Ankerbálba, hát megtanulhatta volna, hogy azok a doktorok ki tudják azt mindenféle jelekből firtatni, hogy ki hogyan halt meg, s felismerik még a kloroformmal való örök elaltatást is; arra való azoknak az ő tudományuk; akkor aztán vallatóra veszik a menyecskét: rájönnek a czinkostársra; ott meg aztán a biráknak nagy a furfangosságuk; kisül minden, s bizony mind a ketten vesztőhelyre kerülnek szépen. Igy következett az már minden rendben egymás után, vasárnap férjhez megy a menyasszony, hétfőn virradóra megöli az urát, kedden börtönbe csukják, szerdán kivallatják, csütörtökön elitélik, a szeretőjével együtt, pénteken a siralomházba teszik, szombaton fejét veszik, vasárnap már kintorna mellett énekli le a tábláról a históriájukat a komédiás. Nem ért már mind a hármójok feje együttvéve sem egy huszast, ha az a virágvasárnapja eljő.

A szombatja pedig már eljött.

Szombat délután, a menyegző előtti napon, a menyasszony az ablakban ülve igazgatta menyasszonyi köntösét. Szép fehér selyem ruha volt. Romosz uramnál zálogban vesztette azt is valaki bizonyosan; cserben hagyta a vőlegénye szegényt. Azt a szép csipkefodros öltönyt szánta Romosz uram Zsuzsikának; meg is örvendeztette vele nagyon, mintha csak a termetére lett volna szabva; csak egy kicsit a derekán kellett kiereszteni, mert Zsuzsika termete nem volt szoktatva vállfüzőhöz; mint a kire ezt a ruhát szabták.

Csak öltögette egymás után a tűzéseket, s minden öltésnél arra gondolt, hogy holnap lesz az éjszakája, a mikor a vén Romosznak meg kell halni. Jött a fejébe sok rossz gondolat, mintha boszorkány üst habzaná ki a gőzeit pokol katlan fölött forrva. Majd a mikor csendesség lesz… Majd mikor az öreg elalszik… Majd ha zörgetnek az ablakon… Itt van a halálos szer… Azt kiönti egy zsebkendőre… Arra a finom patyolatkendőre, a mit az esküvőre visz magával, beletakarva az imádságos könyv… Azt a kendőt azután jól odaszorítani az alvó arczára… Még egy vánkost reá, hogy a méregszesz el ne illanjon… Aztán megtapintani a szivét, dobog-e még?… Aztán tűzbe a kendővel, el ne áruljon valamit… Tört czukrot a parázsra, vegye el a méreg illatát… Itt vagy-e még az ablakon?… Megtörtént már.

A selyemczérna csak pattogott az öltés közben.

… De hátha az a másik gyáva talál lenni?… Hátha a nehéz órában elhagyja a bátorsága s nem jön ide az ablakra, nem hozza el azt a titkon ölő szert?… Mi lesz akkor?

Beletalált szúrni a tűvel az ujjába s egy piros csepp odahullott a szép menyasszonyi ruhára.

… Hát akkor az lesz belőle, hogy megölöm őt magam… Van éles kés… De hát aztán?… Futni, futni… Hová merre?… A világnak! A Dunának… Akárhová! Még is meghal! Minek vesz el?

Egyszerre csak megzörgetik az ablakot onnan külről.

A rémekkel tanácskozó nagyot sikolt s halvány lesz, mint a fal; úgy felriad erre.

Künn az utczán egy parasztnő, batyúval a hátán, az zörgetett be olyan gorombán.

A mint ez alakot meglátja a leány, nosza eldob az öléből selyemruhát, ollót, czérnát s visongatva rohan ki a szobából az utczaajtóhoz, félrenyitja a tolózárt, s arra ő is, a paraszt nő is egymás nyakába ugranak, mintha arra fogadtak volna, hogy melyik rántja le a másikat a földre. s összevissza csókolják egymást; eszük nélkül kiabálva: «moja matka! moja katka!» Én anyácskám, én leánykám! Kaczagnak, aztán meg sírnak; abbahagyják, meg újra kezdik. Beszélnek is, de egymásra nem hallgatnak.

Zsuzsika beránczigálta magával az édes anyját, örömében az utczaajtót is nyitva hagyta.

Ott aztán újra kezdték a szerelmeskedést.

– De megszépültél! De megnőttél!

– Hát ti hogy vagytok odahaza?

– Nagyon jó dolgunk van. Hála a szent Istennek. Érted jöttem; hazaviszlek. Termett az idén krumpli elég. El is adtunk sok pénz árát. Hát még dió, alma! Selyemtök! Fölséges! Aszalt szilvát zacskóval hagytam meg a számodra. Van lépes méz is. Mind te rád vár. Kenyér is van hozzá tiszta rozsból. Oh jól élünk! Mint a király. Aztán te! Marczi is megjött! Még az ősszel megjött; de nem akarta, hogy érted jöjjek, a míg a háza födelét ki nem tatarozta. Messze járt ám! Perzsaországban. Hozott sok pénzt! Milyen derék legény lett! Vett már tehenet is, kettőt, sertést hizlalt: csak ránk vár a disznótorral. De a selyemkendőt elküldte tőlem, a mit Törökországból hozott neked. Jaj, ha meglátod Marczit, rá sem ismersz. Bajusza van. Kipödörve hordja! De hoztam ám egész öltöző ruhát a számodra; itt van a batyuban! Ilyen maskarában csak haza nem viszlek. Vesd le frissen! Nézd ezt a piros pruszlikot! Meg ezt az ujjas mándlit a czifra pitykékkel. Hát ez a tarka rokolya. Jaj micsoda bolond ruha van most rajtad: egész kaliczka vasabrincsból, meg zsinegből; ez jó lenne nálunk otthon tyúkborító kasnak. Lépj ki belőle. De még azt az inget sem hozod ám el magaddal! Majd megnéznének érte otthon, mikor ennek ujja sincsen. Hát nem szebb ez, a mit én hoztam. Magam varrtam ki a vállát, mellét selyemmel, arany fonállal. Ebben vagy az én leányom!

A jámbor asszony úgy átöltöztette újra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon Romosz uramnak még csak egy gombostű érője sem. Még csak a kék harisnyához, a minek virágfűzér van hímezve az oldalára, olyan pillangós papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját befonta azzal a széles szivárványszín pántlikával, lesimítva azt elől a homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint valami dámának!

– No Zsuzsi lyányom, most ugorj hát egyet!

Ugrott is ez, de az anyja nyakába egyenest.

Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan eléjük Romosz uram.

Csak tátogott a bámulattól eleinte. Alig ismert rá a szép kaczki parasztlányban a maga mátkájára; abban a köpczös, piros-pozsgás parasztasszonyban pedig épen nem tudott ráismerni a hajdani vézna, elkényszeredett, gyermekeladó koldusasszonyra.

Hanem annál hamarább ráismert a Zsuzsika anyja.

Odament hozzá s egy jó csattanósat csapott a tenyerébe s csinált neki szép bókocskát. (Pukedlinak is mondják, a kik jobban szeretik németül).

– Adjon Isten minden jókat az én kedves nagy jó uramnak. Én vagyok a Mikula Palyáné, a kinek kegyelmed most nyolcz esztendeje felfogadta a leányát, egy huszast is adott érte. A jó Isten megsegített. Eljöttem a jó nagy uramnak megköszönni azt a drága sok jóságát, hogy ezt az én rossz leányomat ilyen szépen fölnevelte. Megbocsásson neki azokért a sok rosszaságaiért, a mikkel kegyelmedet tudom sokszor megkeserítette; kegyelmednek pedig fizesse meg a vele tett sok jóságot a hatalmas Isten mind ezen, mind a másvilágon.

S kezet csókolt neki nagyot, nem csak oly tessék-lássék módra, hanem hogy a helye is ott maradjon.

– Bolond kend! Tót asszony! Mordult meg erre haragosan Romosz uram. Hogy vinné el kend a leányát tőlem haza, mikor én azt elakarom venni feleségül? Mindenemet neki móringolom. Gazdag vagyok. Kend is idejöhet lakni. Már ki is vagyunk hirdetve. Holnap lesz a lakodalom. Tortákat, pecsenyéket már mind megrendeltem. A vendégek is híva vannak. Az ördög hozta kendet most ide. Én a leányodat holnap veszem feleségül.

A tót asszony az egész beszéd alatt nagy féktelen hahotával kaczagott s nevettében hol a saját térdeit, hol a nagy uram vállait ütögette a két tenyerével.

– Jaj nagy uram! Nem lehet a! Nincs mód abban. Hogy vehetné kend a Zsuzsát feleségül; hisz van annak már esküdt ura.

– Ura?

– Hát nem mondtam még? Hát van bizony. Hát a Marczi! A Viloja Marczi. Mert hát nálunk az ám a szokás nagy uram, hogy mikor a suhancz legény elvándorol a sok vászonnal messze földre: Persiába, Operencziába, hát akkor mindjárt összeesketjük a mátkájával, hogy visszatartson hozzá. A leány biz olyankor még csak nyolcz, vagy tíz esztendős. Mikor aztán a legény hét nyolcz esztendő mulva visszajön, hát akkor már a felesége a legszebb hajadon korban van; akkor aztán csak össze kell nekik menni és élni a maguk örömére; a czeremónián rég átestek. Hát a Zsuzsának is megjött már az ő ura. Két urat pedig nem szabad neki tartani, mert azért megharagszik a szolgabiró. Én hát köszönöm szépen nagy jó uramnak a szíves jó szándékát; de már ez így lévén: itt a czédulája a zálogleányról. Itt van a huszas is. Az Isten áldja meg érte. Velem nagy jót tett, mikor adta. Csókolj kezet Zsuzsa szépen.

Azzal odavetette a szép hófehér szűz Máriás huszast az asztalra, csak úgy pörgött, s a két némber egymás nyakát átölelve, mint két kalitkából kiszabadult vadmadár, repült ki az ajtón, végig sikongatva jó kedvével az utczát. Cselleng urfitól biz azt se kérdték többet, hogy fázik-e még a keze?

Romosz uram pedig odabámult, megmerevedve, arra a huszasra, míg az pörögtéből nagy rezegve pihent el az asztalon. Visszajött a huszas!

S azzal az egy huszassal három emberélet s három lélek üdve volt bizony-bizony megváltva.