XI.

Az álomkép megvalósulása sokáig is tartott. Czehrin városában éjjel-nappal váltogatta egymást a tarka Istenünnepély, megannyi új változata a gyönyörnek; a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor, mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget; mely eltöröl multat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a gyönyörben, a mi csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre.

A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni. Egész bolondot csinált belőle.

– Nem szeretem ezt a szurós szakálladat bajuszodat!

S engedte levágatni férfiui díszét, az aranyszínű erdőt arczáról.

– Nem szeretem, ha olyan sápadt vagy!

S türte, hogy az asszony kifesse az arczát fehérre, pirosra, ahogy a magáét. Aztán meg a hosszú szőke haját, mely addig férfias csimbókokba volt kötözve, engedte neki asszonyos czifra fonadékokba mesterkéltetni, gyöngy és selyemszalag közé s arany fésűvel feltüzni a fejére. S hagyta magát öltöztetni tarka selyem ruhába, lelógó selyem övvel a derekán, csengő függőket a füleibe, gyöngyfüzéreket a nyakába, kösöntyüket a karjaira rakatni, míg Czitbara kócsagos csalmával, zsinóros dolmánynyal, sarkancsus csizmával, s párducz-kaczagánynyal férfinak öltözött.

– Igy megyünk az esküvőre! szólt Czitbara. «Te a menyasszony, én a vőlegény.» S György engedte magával végigjátszani a komédiát, magát palankinban vitték végig az utczán, s mellette lóháton lépdelt Czitbara s a bohózatul választott templomban a bolondok archimandritája úgy adta őket össze, hogy Györgytől kérdezte: «Ifjú hajadon, szereted-e azt a férfit, a kit jobbodon tartasz?» s Czitbarától: «Derék ifjú, szereted-e azt a lányt, kinek kezét fogod?»

Egész Czehrinnek lakadalom volt ez: a bor az utczákon folyt a csatornákban, onnan itták. A tündérnő palotája zengett a lakodalmas sipoktól s ezer gyönyör-ittas asszony kaczajától, a kik egymástól tanulták el az őrjöngést, s mikor a hajnalsugár besütött a palota festett ablakain, egy táncztól, bortól és gyönyörtől kifáradt, összeroskadt saturnáli tömeget tarkított be szivárványszineivel; közepén a trónmennyezet alatt a vőlegénye lábait csókoló menyasszony.

Ekkor két iszonyú dördülés rázta meg a palotát. Az utczán sikoltó nép futott végig; a terembe sápadt arczczal rohant be egy testőr.

– Itt van Kara Mustafa! A törökök két tűzaknát robbantottak fel. A bástyák ledőltek. A janicsárhad betört a városba.

Most ébredt fel György; egyszerre mindenből fölébredt; álomból, mámorból és őrültségből.

Felszökött az asszony lábaitól, s kardját kereste az oldalán.

Czitbara átölelte a nyakát, s odavonta a keblére:

– Hová futnál? suttogá neki szerelmesen. Maradj itt. Ez a paradicsom. S a mi ezután jön, az megint a paradicsom. Nem voltál-e keblemen egy Isten? Végezd, mint egy Isten. Maradj itt! jöjj velem, a hová én viszlek!

De a felébredt megutálta a csábító tündért s eltaszítá őt magától, s keresztülgázolva az undorító asszonytömegen, kirohant az utczára:

– Kardomat! Lovamat! ordítá. Hol a pánczélom? Hol a paizsom?

A vértezett lovagok, kik csoportba verődve sereglettek elé, gúnyosan kaczagták:

– Minek neked kard, pánczél, paripa? kifestett pofájú menyecske!

– Én vagyok Chmielniczky György, a kozákok nagy fejedelme!

– Vagy bíz a Czitbara nagy bolondja. Kiáltának azok, s a hány, annyit ütött rá a korbácsával, úgy verték őt egész a Kara Mustafa lábáig.

Jobb lett volna neki ott maradni Czitbaránál. A tündérnő jól mondta, hogy elviszi őt a második paradicsomba. Amint a janicsárok minden oldalról betódultak a városba, a fejedelmi palota valamennyi szép asszonyával a levegőbe repült; a földrengető robbanástól halomra dőlt az egész város, romjai alá temetve győztest és legyőzöttet. A mit a nagyvezér Chmielniczky Györgyre bizott, azt végrehajtá Czitbara. Hisz ezen a napon ő volt a férfi!

Hanem a csodálatos asszony szép szemei mégis megtették azt, hogy dugába dölt az egész török hadjárat s a győzelemmel megindult hatalmas hadseregnek diadaltalanul kellett hazavonulni.

* * *

Egy hónap mulva aztán ott ült Chmielniczky György megint a jedikulai feledség vermében, kezével, lábával a kőpadhoz lánczolva s számlálhatta a fellátogató tengerdagály után a napok lefolyását.

Többé nem volt Helenkája, a ki eljőjjön őt kiszabadítani.