MAHADI.

Almanzor, a szaraczénok legbölcsebb kalifája, mikor halálos óráját érzé közelegni, odahivatta magához a fiát, Mahadit, a ki ő utána következett a trónra, s ezeket a kegyes tanácsokat osztá neki:

– Azt mondom neked, édes fiam, hogy ha király fogsz lenni, a rokonaidnak semmi kincsüket el ne vedd: magadnak úgy is elég van. – Hanem azért bizonyos vagyok felőle, hogy te azt mégis el fogod venni. – Azután azt mondom neked, hogy a leghivebb embereket ki ne végeztesd, s halálítéletet ki ne mondj a vádlott kihallgatása nélkül soha. Azonban előre tudom, hogy te ezt még is meg fogod tenni. – Továbbá arra kérlek, hogy ezt a pompás palotát, a mit rád hagyok, le ne bontasd és másikat ne kezdj építtetni a helyébe, mert nem éred meg a befejezését. – Hanem azért meg vagyok felőle győződve, hogy te ezt mégis meg fogod tenni. – Végtére még arra az egyre kérlek, hogy országos ügyekbe asszonyt ne avass, s olyan ételből ne egyél, a mit valami megáldott asszony megkivánt. – Hanem te azt mind a mellett bizonyosan meg fogod tenni.

Pedig hiszen ezeket a tanácsokat, a miket a haldokló bölcs fiára hagyott, csaknem lehetetlennek látszik meg nem tartani.

A trónra ült ifjú kalifa, hogy mindjárt eleve megczáfolja apjának kedvezőtlen elővéleményét az ő szófogadása iránt, a hol csak egy rokonát kifürkészhette, annak mind ajándékot osztott, nem hogy annak a kincseihez nyúlt volna, s a testvéröcscsét, Ilhámit, elküldte Cadixba, hogy ott helytartója legyen. Nem vett, hanem adott.

Egy napon Mahadi a királyi palota kertjében egy csodaszép ifjú leánykával találkozék, kinek feltünő bájai egyszerre lángra lobbantották gyulékony szenvedélyét. A leány Zeráhnak nevezte magát, s a királyi park kertészének szülötte volt.

A válasz, a mivel a leány Mahadi szerelmi ostromát fogadta, egészen foglyul ejté az ostromlót.

– Inkább akarok egy koldusnak a felesége lenni, mint egy királynak a rabnője.

Az ilyen felelet megérdemli azt a viszonzást hogy:

– Légy tehát egy királynak a felesége!

Erre aztán nehezebb volt azt mondani, hogy «nem».

Zeráh próbálgatta azt egy ideig: gondolkozott rajta, hogy a kezében tartott rózsát összetépje-e s odadobja a király lábaihoz? Végre győzött a nagyravágyás s oda nyujtá a rózsát a királynak.

Mahadi lelke megtelt a nagy örömmel. Mikor egy király a porból emel föl egy igazgyöngyöt, mely az ő koronájába foglaltatni érdemes, még nagyobbra van vele, mint ha egy másik király diadémjából törte volna ki azt. Mahadi menyegzőjére összehivta minden vazalljait és vezéreit, a szövetséges kalifákat, s azok meg is jelentek a menyegzőre mind, egynek kivételével: ez volt Ilhámi. Annak elébb a maroccoi szultán ostromzároló hajó-hadát kellett elverni Cadix alól; addig nem jöhetett.

A menyegző hét napig tartott, és a hét napot összekötő éjszakáknak sem volt álomhozó pihenése, a fényt, mámort, pazarlást a nappal és az éjjel versenyezve fokozta egymás fölé.

A hetedik napon megjött Ilhami.

Győztesen érkezett meg; az ellenség elsülyesztett hajóiról letépett zászlókkal. Azokat hozta nászajándékul a bátyjának.

Mikor aztán Mahadi odavezette őt menyasszonya elé, Ilhami eltakarta arczát a kezével, s elkezdett zokogni:

– Mit tettél? Elraboltad az egyetlen kincsemet a világon!

Zeráh Ilhami herczegnek a menyasszonya volt már akkor, mikor a király őt meglátta és megszerette.

És így az első, a mitől Almansor óvta a fiát, már megtörtént. S azon többé segíteni nem lehetett.

Mahadi nagyon szerette Zeráht, bár az a tudás, hogy már elébb az öcscsének volt eljegyezve s azt «talán» szerette is, örökké kihajtó tövis-gyökér maradt a szivében.

Zerah boldog apává tette a királyt. Első szülöttét Muzának nevezték.

Mahadinak azonban nem csak arra volt gondja, hogy életet adjon, királynak az életelvevés is nehéz kötelességei közé tartozik. Nagy szigorral bánt el a martalócz néppel. A belső ellenséget irtotta fegyverrel, s megtisztítá a rablóktól a tengert s az erdőt.

Egyszer kézrekerült maga a sierra nevadai hegyszakadékok réme: a sarczoló Toma rablófőnök is. Felhozták őt lánczraverten Cordovába, s törvényt tartottak fölötte. Tengernyi gonosztett derült ki rá. Ha annyi feje lett volna is neki, mint a tündérországban lakó Majmuna dzsinnek, bizony egy sem maradt volna meg neki belőle. A birák kifáradtak annak a feljegyzésébe, a mit ő maga bevallott, s a mit a minden vidékről betóduló károsultak siettek felőle beárulni.

És mégis volt bátorsága Tomának, mikor már büneinek sokaságából az egész oszlop fel volt rakva, megkegyelmeztetéseért folyamodni a kalifához.

Ő maga megirta levélben az indokot, a miért azt meri kivánni a királytól, hogy minden borzasztó bünlajstroma daczára, kegyelmezzen meg az életének, sőt bocsássa őt szabadon.

Az alkáde, a kire rá volt bizva, hogy e kegyelemkérő levelet átadja a kalifának, Zeráhnál találta őt.

– Hagyj békét mostan, mondá a király. A feleségem mesél a kis fiamnak a «kigyókirálynéról», azt nem szakíthatom félbe.

Mikor később visszajött az alkáde, akkor azt mondá neki a király az ebédnél ülve:

– Bizony te is okosabbat gondolhatnál ki, mint az embernek az emésztését zavarni azzal, hogy gonosztevők dolgaival keverd föl az epéjét.

Megint eljött az alkáde a kegyelemkérő levéllel. Akkor a király a fürdőben ült:

– Csak nem kivánod, hogy az alatt olvassak zsiványrimánkodást, míg a borbély a fejemet szappanozza!

Ismét előjött estefelé az alkáde az irással, s megvárta, míg a király a vacsorától fölkel.

– Hidd el nekem: annyit ittam, hogy kettőst látok; tánczol előttem minden betű: el nem tudom olvasni a leveledet most! Jöjj később.

Az alkáde még egyszer eljött, most álmából költé fel a királyt.

– Át kell venned a kegyelemkérő levelet, mert magad parancsoltad, hogy addig ki ne végezzenek semmi elitéltet, míg kérő levelét el nem fogadtad.

– Nagyon édes álmomból háborítottál fel, mondá a király. No hát ad ide azt a levelet!

S hogy az édes álma folytatását el ne mulaszsza, a vánkosa alá tette az elitélt könyörgő levelét s aludt tovább.

A rablóvezért pedig, miután éjfélig nem jött vissza a kérő levél a király kegyelmével, éjfél után lenyakazták törvény és igazság szerint.

Csak másnap reggel, mikorra kialudta mámorát, vette elő a rabló kegyelemkérő levelét Mahadi s azt olvasta belőle:

– Mikor nagy apádat Omár szultánt, a szaszszanidák ostromolták Granadában s ő előre látta, hogy elfogják nyomni, az omaridák minden kincsét összehordatta és befalaztatá palotája boltozatai közé. E kincsek százötven teveterühre mentek s közöttük az arany-asztal, mely körül a kalifák valamennyi vezérekkel együtt étkeztek, a Tarik vezér viselte paizs, csupa gyémántokkal kirakva, hogy azon kard nem fogott, s minden ellenség, a ki belenézett, elvakult tőle, a gyászruha, a mit Ayesha özvegységében viselt, csupa fekete igaz gyöngyökkel kivarrva; tizenkét ezüst láda, mind tele Lizimachus-aranyakkal, minden ládának a fölemeléséhez nyolcz erős férfi kellett. Ott volt a csodálatos alhambrai arany-hattyú, mely magától úszott, repdesett és énekelt. És az arany-oroszlánok, tojás nagyságú rubin szemekkel, a mik az elfogadási terem bejáratát őrizték, s mikor a kalifa belépett, felálltak és a farkaikat elkezdték csóválni. Ott volt az arany trón, melyről a törvényt kihirdették, és az egy darabból faragott hegykristály láda, melyben a proféta kegylevele őriztetett, melyet a legelső omaridának, saját bőrköpenyéből lehasítva, átadott. Ott volt a gyémántok legnagyobbika, az Aldebaran, mely az oroszlánok termében felakasztva éjjel is oly világot terjesztett abban, mintha nappal volna. De a mi mind ezen kincseknél becsesebb, ott volt a «bölcsek köve», melyet Paracelsus ajándékozott, s melynek birtokosa minden jövendőt előre megtud, valamint, hogy Omár kalifa is megtudta előre, hogy az ostromlók legelébb a cadixi toronynál fognak betörni. Mindezeket a kincseket a kalifa ötszáz épitészszel hatvan nap alatt úgy elrejteté, hogy azoknak nyomára nem lehetett akadni. A palotának egy termét belül egészen lebontották s a mint a kincsek el voltak rejtve a falak közé, ismét mindent úgy helyreállítottak, márvány faragványok, oszlopok visszakerültek a helyeikre, hogy többé se ismerős, se idegen meg nem tudhatta, hová vannak a kincsek elrejtve.

Mikor a mű be volt végezve, a kalifa nagy lakomát adott az ötszáz épitésznek; hanem a bor meg volt mérgezve «borasz»-szal. Mind meghaltak tőle, egynek kivételével, a ki olyan okos volt, hogy a poharába töltött bor közé tengeri sót öntött, a mi a «borasz» növény mérgét megöli. Ez az egy én voltam. Én is halottnak tettetém magamat, nehogy erőszakkal végezzenek ki, ha észreveszik, hogy élve maradtam, s csak arra volt gondom, hogy elrejtsem magam a pillérek közé. Így mikor az ötszázat egy ó-kutba belehányták, én maradtam legfelül, s éjszaka kiszöktem a sirból.

Most már csak ketten tudtuk, hogy hol vannak az omaridák kincsei: a kalifa, meg én. A kalifa, mikor az ostromlók betörtek a városba, harczban elesett. Bizott a bölcsek azon jóslatában, hogy se kard, se nyil, se dárda vasa őt meg nem ölheti: – réznyillal lőtték sziven.

Én pedig elmenekültem a hegyek közé.

Minden ezután elkövetett vérengzéseim, gyilkos pusztításaim egyedüli oka az volt, hogy tudtam, hol vannak az omaridák kincsei. Azért gyüjtöttem magam körül a vidék minden rablóit, hogy egyszer rajta törjek Cordován, elfoglaljam a palotát, kibontsam a kincset rejtő boltozatokat; a mikor aztán a kincsek birtokában az egész mór nemzetet régi fényében helyreállítom, s hatalmasabb kalifává teszem magamat, mint te vagy, vagy akár az apád volt a hatalmas Almansor; a ki maga is hasztalan kutatta egész életén keresztül a kincseket: rajtuk járt, közöttök élt, de nem birt ráakadni.

Most már vége van. Harámjaimat elpusztítottad, magamat meglánczoltattál; fejemet karóra ítélted: kénytelen vagyok veled megalkudni.

Ha te én nekem, királyi szavadra s a próféta szakállára megesküszöl, hogy életemet és szabadságomat visszaadod, s aztán minden font arany után, a mit neked átadok, egy uncziát adsz nekem; – a megkövült csillagért, az Aldebaránért megteszesz Malaga kormányzójának; – a bölcsek kövéért felcsapsz nemes lovagnak; – akkor én felfedezem te neked, hogy hová vannak elrejtve az omaridák kincsei!

Mahadi rögtön futtatá ajtónállóit az alkadéhoz, hogy függeszszék fel a rabló Toma kivégeztetését. De biz annak a feje már akkor fel is volt tűzve a karóra: azzal nem beszélhetett többet.

Most jutott már – nagy későn – eszébe haldokló apjának, a bölcs Almansornak jó tanácsa: «ne hagyj senkit kivégeztetni addig, a míg kegyelemkérő levelét el nem olvastad.»

(«De te azt azért mégis meg fogod tenni!»)

Most már késő volt bánkódni rajta.

S az omaridák kincséről szóló hagyomány nem volt mese. Mahadi apjától, a megholt kalifától sokszor hallott felőlük; ki azokat ifjú korában sokszor látta. A műremekek le voltak irva a krónikákban. Létezésükről egész odáig szóltak beirott pergamenek, a mikor az ostromolt kalifa elrejtésüket rábízta egy «Vocair» nevü mór épitészre; s aztán akkor az épitészt és valamennyi segédét megöleté.

Mahadi annyit tudott meg, hogy azok a kincsek itt vannak az ő palotájában elrejtve.

Ha itt vannak, akkor megvannak.

A palota sok milliókat ér: de a minek temetőjévé lett, az omár-kincs huszszor annyit.

Mahadi parancsot adott, hogy bontsák le a királyi palotát.

Bontsák addig, a míg a befalazott kincsekre rá nem találnak.

És azzal elkezdték az építészet remekét szétbontani; a gyönyörű oszlopsorok, százféle szinű márványból faragva, ledöntettek, a pompás boltozatok, aranyozott iveikkel, lazurkő burkolataikkal, drágakő-mozaikok letépettek, halomra hányattak, a tündérpalota lassankint eltünt a helyéről, már csak a fundamentoma volt meg: azt is szétbontották; a kincsek még sem kerültek elő. Utoljára a legalsó pinczebolt alatt, a mint felszakgatták a nehéz kőlapokat, megtalálták a lépcsőzetet, mely azon üregbe levitt, a hová a kincsek el voltak rejtve.

Ha Mahadi a harámvezérnek megkegyelmezett volna, egyetlen oszlopát sem kellett volna ledöntetni a palotájának: az egyenesen rávezette volna őt arra a rejtett üregre, a mit keresett.

Így pedig Almansor harmadik végrendeletét is megszegte Mahadi, lebontatva a feje fölül azt a gyönyörű királyi palotát, mely az Alhambrával vetekedett.

Bizonyos, hogy a rabló azért irta a kegyelemkérő levelében azt a királynak, hogy a roppant kincsek a palota termeiben vannak elfalazva, hogy ha őt mégis kivégezteti, holta után boszut álljon rajta; a boszuja sikerült, a király lerontatta a palotáját.

De legalább rátalált a tündérregei kincsekre.

Ha rátalált.

A mint az első rés volt ütve a rejtett boltozaton hirül adták a királynak.

Belépni a kincses boltba még nem volt szabad; mert ahogy az akkori bölcsek állíták, a rejtett kincsek ártó kigőzölgésekkel töltik meg az ilyen üreget; az arany «materia urens»-t s az ezüst «selenium»-ot, a drágakő pedig «materia detonans»-t párolog ki hosszú idő jártával, melyek közül az első elégeti a tüdőt, a második holdkórosságot idéz elő, a harmadik pedig azt, ki által beszivatik, a villámütés tárgyának teszi meg. Azonkívül a papok is itt voltak, felvilágosítani mindenkit, hogy a kincsek fölött ott ül a sárkány, a baziliszk és a kigyókirályné, melyek közül az első a vaktában közeledőt elégeti, a másik kővé változtatja, a harmadik pedig pokolra viszi. Tehát azt az alchymistáknak a rossz gőzöktől «caput mortuum»-mal és «flos coeli»-vel meg kell tisztítani, azután a máguszoknak bűvtörő ceremoniákkal a szörnyektől megszabadítani, csak azután lehet belemenni.

Addig csak az üregbe előre tolt fáklya fényénél lehetett a királynak megtekinteni a mesés barlang tündér kincseit.

Ez nem volt álom. Ott volt egymásra halmozva az omaridák rég keresett hires kincstára: a ragyogó érczszekrények, a művészi remekek, a drága kövektől tündöklő edény, fegyverzet, ékszerhalom, s a mindannyiból kimagasló arany trón. Egy ezüst szekrénynek a födele fel is volt nyitva, s az szinültig volt tele sárga pénzhalommal.

Mahadi tánczolni kezdett örömében, a mit király és igazhivő soha sem szokott tenni. Ime tehát jó volt meg nem tartani Almansor végtanácsát: «le ne bontasd a palotádat!» A megtett áldozat sokszorosan meg lett jutalmazva a nyereség által. Most már az azután következő végtanácsot is meg lehet törni: «ne avasd államügyekbe az asszonyokat.»

Mahadi sietett a hölgyeihez; legelébb is azoknak mondta el az örömhirt. Moslim szokás szerint több feleséget tartott, de azok között most is Zerah volt a kegyencz szultána. A legfiatalabb szultána pedig volt Alibeh, a fezi szultán leánya, kinek atyját a marokkói császár a trónjától megfosztotta.

– Most mondjátok meg ti, hölgyeim, mit kezdjek annyi mérhetetlen kincscsel? szólt a kalifa a szép asszonyokhoz.

Legelőször Zerah felelt:

– Engedd el egy évi adóját a népednek. Építtes menházat azoknak a számára, a kiknek nincs hajlékuk. Ruházd fel azokat az árvákat, a kiknek atyái a te atyád harczaiban elestek. Végy magadnak kincseiden áldást!

– S mit mondasz te? kérdé a kalifa Alibehtől.

– Szereltess fel hajóhadat, rakd meg hadsereggel, köss ki az afrikai partokon, izenj hadat a maroccoi császárnak. Végy magadnak kincseiden dicsőséget.

– Te vagy az igazi! kiáltá fel Mahadi, keblére vonva a válasz-adót, s attól a naptól fogva Alibeh szultána volt a kalifa kegyencz asszonya, Zerah volt az elmellőzött.

Mahadi rögtön foganatba is vette kegyencznője tanácsát. A marokkói császár követét mindjárt maga elé hozatá, levágatta a fejét, azt küldte vissza a császárnak; hadvezéreinek pedig parancsot adott, hogy rögtön gyüjtsenek nagy hadsereget s roppant hajóhadat az afrikai hadjárathoz.

Ez alatt a máguszok és alchymisták elkészültek a kincses boltnak rossz szellemektől és gyilkos kigőzölgésektől megszabadításával, s akkor aztán a bolt bejáratát egészen felnyittatva, leszállt a király egész kiséretével a kincsek barlangjába.

Legelső kivánsága volt magát a bölcsek kövét meglátni. Mindeneknél elébb azt óhajtá megtudni, hogy mi lesz a marokkói hadjáratának kimenetele? A bölcsek köve a jövendők tudójává teszen.

A bölcsek ráismertek a kristály szekrényre, a melyben az a kő tartatott s odahozták azt a király elé, hogy nyissa fel saját kezével.

A kő egészen fekete volt, a minő a próbakő, s egy papyrus-levélbe volt takarva, mely tele volt jegyezve chaldaei irással. A király oda nyujtá azt egyik tudósának, s maga az alatt kezébe fogta a követ.

A tudós pedig azt olvasta le a papyrus levélről.

«Óh te, ki e követ valaha kezedbe fogod venni, tudd meg, hogy nem a bölcsek kövét találtad meg, hanem a bolondok kövét. Én, Ben Ali Vocair, Omár khalifa épitésze, a ki az igazi bölcsek kövét bírom: előre tudom, hogy a rám bizott kincsek elrejtéseért mi jutalom vár rám? De te nem tudod meg soha, hogy én a kincseket hova rejtettem el? mert én az igazi omár-kincstárt éjszaka, előre készített föld alatti rejtek uton át egy sziklabarlangba szállítottam el s a mit ide, e boltozat alá elrejték, az csak utánzata az igazi kincseknek. A mi aranyat látsz itt, az csak «similor», az ezüst csak czink, a gyémánt csak hegykristály, a rubin csak almandin, s a kivert arany és ezüstpénz csak megaranyozott, ezüstözött ólom. Egész kincstárad hiúság és nevetség, magad pedig bolond vagy és szerencsétlen s a mihez kezdesz, el van veszve, mielőtt belefognál.»

Úgy volt. A mesés kincstár ki volt cserélve. Ez, a mire rátaláltak, csak csufondáros másolata volt az igazinak.

Mahadi így jött rá, hogy mégis igaza volt Almansornak: «ne bontsd le a királyi palotádat.» De ő azt azért mégis megtette.

Most azután az is következett még, hogy Almansornak a negyedik végtanácsában is igaza volt: «ne avasd az asszonyaidat az ország dolgaiba.» Mivelhogy a bizonyosnak hitt kincsek helyén nem találva mást, mint hitvány érczet, a marokkói hadjáratra kiindított hajóhad és hadsereg költségeit nem tudta sehonnan előteremteni s így elszéledt egész hada, mielőtt ellenséget látott volna, nem maradt neki belőle egyéb, mint a szégyen.

Ezzel a szégyennel Mahadi még jobban kerülte Zeraht; nem akart vele találkozni, nehogy annak tekintetéből olvassa azt a szemrehányást: «lásd! ha az én tanácsomra hallgattál volna, nem ért volna ez a gyalázat!»

Annál inkább szeretett Mahadi Alibeh karjai közt elrejtőzni a gúny-kaczagó világ elől. Ez az egy nő nem vethette neki szemére csufos kudarczát. Ő volt ennek az oka. Annál inkább igyekezett a gyönyör mámorával, az élvezetek változatosságával eltompítani Mahadi lelkében azt az újra felsajgó fájdalmat.

Mahadi szerelmi gyöngédsége, édes szenvedélye pedig az által is nőtt Alibeh szultána iránt, hogy az omár királyi törzset egy új sarjadékkal ajándékozza meg. Most már féltékenyen őrizte kegyenczét a kalifa, mintha az volna az országa, a kincse, dicsősége.

Volt rá oka, hogy úgy őrizte, mert az elhagyott asszony mindig ébren levő veszedelem a boldog vetélytársnéra nézve. Zerah szultána gyűlöletét nem lehetett hazug mosolygás alá elrejteni. Mahadi óvta Alibeht Zerah ajándékaitól.

De egytől még sem tudta megóvni s az volt egy gyönyörű porczellán-cserépben virító narancsfa, melyet Zerah ajándékozott Alibehnek. Az a narancsfa mikor gyümölcsöt fog érlelni, azokban az arany almákban halálos mérget fog rejtegetni.

A középkori alchymisták titka volt (nem kár a titokért, hogy elveszett), hogyan lehet egy egész fának a gyümölcsét úgy megmérgezni, hogy a ki azt az ágról leszakítja, és megizleli, menthetetlenül meghaljon tőle? Így ölték meg egy fügével Hunyady Mátyás királyt, így egy baraczkkal Estrelles Gabriellát.

Mert a növényekben rejlő méreg kitalálhatatlan csodája a természetnek. A burgonya-növénynek a gyümölcsében méreg van s a gumója eledel, a spárgának a gyönge hajtása étek, a gyümölcse veszedelem. A megynek a gyümölcse csemege, a magja ölő méreg. A legöldöklőbb méregnövény, az upasfa gyilkoló nedve csak a gyökereiben van meg, a gyümölcse nem árt senkinek. Csak egy növény van, melynek a gyökerében is, a gyümölcsében is halálos méreg van. Ez az «atropa mandragora.» A gyökere hasonlít az emberi alakhoz, kétágú szárával, Theophrastus azt irja róla, hogy ez a gyökér sír, mint egy ember, mikor a földből kiszakítják, hogy a sirástól nyavalyássá lesz, a ki meghallja: azért kutyákkal szokták azt kikapartatni a földből; méreg gyümölcsei pedig hasonlítanak a szilvához. Hannibal római hadjáratában ezzel mérgezte meg a borokat, miket az ellenségnek hátrahagyott, s mikor azok elbódulva hevertek, akkor ütött rajtok. Ennek a mandragorának a gyökerét tudták a régi bűvészek úgy beleojtani a fa gyökereibe, hogy az azokkal összeforrt. Az ilyen gyümölcsfával aztán közölte a beleojtott mandragora gyökér méregtámasztó erejét: narancs, füge, baraczk olyan halálos mérget szívott magába, a minő a mandragora gyümölcsében rejlik.

Mikor a Zerahtól ajándékozott narancsfa első arany almáját megérlelé, a boldog Alibeh leszakította azt az ágról s így szólt Mahadinak:

– Lásd: én ezt a gyümölcsöt megkívántam, s áldott asszonynak, a mit megkíván, azt meg is kell ennie, külömben a természet rende össze-vissza bomlik rá nézve. De én ezt az arany almát mégis megosztom veled; hogy tudjad, milyen nagy a szerelmem hozzád.

És Mahadinak nem jutott eszébe Almansor utolsó végtanácsa, «ne egyél olyan gyümölcsből, a mit egy áldott állapotban levő asszony megkiván.» Elfogadta a megosztott narancsot. S még az nap Alibehhel együtt halottak lettek – mind a ketten – mind a hárman.

Így jár az, ki az apja végtanácsát meg nem tartja.