TISZTELT HÁZ, KARZAT ÉS BUFFET.

EGY SZERENCSÉTLEN KÉPVISELŐ ELBESZÉLÉSE UTÁN.

No gyere ide, te Kakas Márton, hadd mondjak el neked egy siralmas történetet; aztán nem bánom, ha kiirod is az ujságba; – velem történt.

Azt tudod, hogy én micsoda intrikával kerültem be ide ebbe az emberaszalóba? Valóságos áldozatképen. Én igen tisztességes szolgabiró voltam odahaza: nagyon szerettek; nem is tudom, mi kifogásuk lehetett volna ellenem, mikor soha se voltam otthon, ha kerestek! Miattam azt csinálhatta minden ember, a mit akart. Barátom: még a tolvajok se apprehendálhattak rám. Nem volt senkinek olyan szép gyüjteménye elintézetlen felsőbb rendeletekből, mint nekem. Hanem hát tudod, hogy fiatal embernek sok az ellensége; addig ármánykodtak ellenem, míg hirem tudtom nélkül megválasztottak képviselőnek, hogy eltuszkoljanak az én jó kényelmes szolgabirói székemből. – Én, mondhatom, hogy még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy képviselő legyek; (a mutató ujjamat meg a hüvelykujjamat, az igaz, hogy megmozdítottam egy ötezer forintos váltó aláirására, a választási költségek fedezése végett; hanem hát ezt a rezón megkivánja). Bizony Isten, a választási programmom is oly szerény, hogy én abban a választóimnak nem igértem semmit: csak épen, hogy az adójukat erre a három esztendőre elengedtetem, a helyett inkább három vasutat szavazok meg, a minek a választási központ lesz a találkozó helye; katonát többet nem állítunk, nem is tartunk, hanem azért a muszkát megverjük; azután a németnek fordulunk, azt is megverjük; az urbéri pöröket harmincz esztendőre visszaigazítjuk, a nagy pusztákat felosztjuk, a helyett inkább a kényszeriskolázást törüljük el; és végtére olyan pénzt találunk fel, a milyennel a régi időben éltek az ezermesterek, hogy mikor az ember a piaczon egy tallért kiád, mire hazamegy, már megint a zsebében van a kiadott tallér. – Egy szóval csupa észszerü dolgokat igértem nekik, barátom.

Hanem hát ismered ezeket a mi nyomoruságos pártviszonyainkat. Hát lehet itt valamit csinálni? Hiszen láthatod, hogy mi történik a klubban, mikor valami szőnyegre kerül. A miniszter feláll, beszél valamit. Erre feláll Zsedényi, elmondja, hogy neki ellenészrevételei vannak, de nagyon jó néven fogja venni, ha Várady Gábor azokról lebeszéli, Várady Gábor aztán megnyugtatja. Falk Miksának alapos észrevételei vannak s keres magának egy süket embert, a kinek azt a fülébe sughassa. Wahrman azalatt anecdotákat csinál, míg Szilágyi Dezsőnek a vállára könyökölnek kétfelől, hogy fel ne kelhessen, a tarokkozni óhajtókat egy hosszú beszéddel megkoplaltatni; végre Gorove kimondja a határozatot s P. Szatmáry Károly egy akkora darab papirosra, a mennyi a térdekalácsán elfér, megirja a referádát az értekezletről. A független szabadelvü pártnak az inasa ez alatt ott várja az előszobában, hogy mit végeztek a szabadelvü klubban? erre Bánhidy Béla báró elnöklete alatt elhatározza az értekezlet, hogy Simonyi Lajos báró tartson a holnapi gyülésben ezzel ellenkező beszédet. Ugyanez történik a független klubban, meg a jobb-oldali klubban. Másnap előadja a miniszter a javaslatát. Az elnök előbb bejelenti, hogy érkezett három szekér petitio a bank, vám és keleti ügyben; ez a kérvényi bizottságnak tüzelő anyagul deputatumképen kiutalványoztatik; azután kiosztja a szerepeket: Tombor Iván viszi a jegyzőkönyvet Molnár Aladár jegyzi a jobboldali, Orbán Balázs a baloldali, Beöthy Algernon a karzati szónokokat; s arra Gullner Gyula felveszi a mult ülés jegyzőkönyvét s az általános discursus közepett leolvassa róla, hogy pernahajder volt az apánk s vigyen el bennünket az ördög! mi pedig azt hitelesítjük. Akkor az elnök nagy nehezen csendet harangoz. A miniszter előadja javaslatát. – Bukik vele! – Előre látható. – Utána feláll Simonyi Lajos, a nadrágszíján egyet ránt jobbra; a mi annak a jele, hogy ma kegyetlen lesz. Megesik rajta néha, hogy ahhoz a törvényjavaslathoz szól, a melyik a szőnyegen van; ritkábban, hogy olyan anecdotákat bocsát közre, a mik odatartoznak; felszolgáltat nagyszerü gorombaságokat s bámul rajta, hogy senki se nevet neki; nyájaskodik, s mosolyog rajta, hogy senki sem akar érte haragudni. Mikor elvégezte: a miniszter kilátásai ötven perczenttel javultak a törvényjavaslata elfogadtatására. Utána feláll egy frondeur a miniszterek mögötti padokról: minden ember azt várja, hogy no most hátulról hogy röpíti levegőbe a veres karszéket miniszterestül (azok után, a miket a folyosón beszélt), dehogy teszi: még megdicséri, (mind a kettőt.) Most rágyujt Helfy Náczi: elkezdi 48-nál s folytatja egész a hordár uralomig s addig beszél, míg minden ellenséget ki nem űz a házból. A kik odabenn maradnak, végzik azalatt, míg ő beszél, a napi dolgaikat, úgy hogy az elnök azt sem tudja már, hogy a discurálókat intse-e rendre, vagy a szónokot, hogy mit zavarja a kedélyes beszélgetést a maga lármázásával? A fáczitja az a monolognak, hogy Helfy nem ért egyet sem a miniszterrel, sem báró Simonyival. Azután feláll Kállay Béni, elmondani, hogy ő nem ért egyet az egész tisztelt házzal; ezután feláll Apponyi Albert s felvilágosítja a félreértést, mintha ő az előtte szólottak valamelyikével, (odaértve tisztelt elvtársát, Kállay Bénit is) egyetértene. Az elnök azt hiszi, hogy már egy szónok sincs fölirva, a ki elfojthatatlan vágyat érez az egyetnemértését kinyilatkoztatni s ki akarja tűzni a kérdést. – Ekkor megnyílik a gyászos kriptaajtó, s miként a Krisztus által föltámasztott Lázár, felmerül a szélsőbali katakombákból a tisztelt ház bányaréme, Simonyi Ernő. Egy kisértet, a ki mosolyog. Egyike azoknak a bronzoroszlánoknak, a kiknek a szájukból szakadatlanul csörgedez elő a szökőkút víz-sugara. Erre a tisztelt ház menekül minden ajtón kifelé. A képviselők mennek szanaszét ebédelni. Aztán még vannak olyan fanatikus fakirjai is a kötelességteljesítésnek, a kik ebéd után megint visszajönnek. Simonyi Ernő még mindig csorgatja a csapon. Végre a tiszta bor lefolytával odaönti a seprüjét is a tisztelt majoritás szeme, szája közé. Erre a majoritás megharagszik, s frondeurök és mamelukok egyetértőleg megszavazzák a törvényt, a negyvennégyféle tisztelt egyetnemértők pedig nem szavazzák meg, de kisebbségben maradnak.

S ez így ment folyvást.

Te persze mindebből nem tudsz semmit; mert azalatt rendesen correcturát csinálsz a helyeden kussadva. A szegény laikus karzati nép azt hiszi, hogy a legszorgalmasabban tanulmányozod az előttünk fekvő törvényjavaslatot.

Hát aztán hogy jusson itt szóhoz az ember?

Barátom! Már a harmadik év is végére jár s én még mindig szűz vagyok. – Honny soit, qui mal y pense.

Még mindig adós vagyok a szűz-beszédemmel.

A választóim egyre szekíroznak, hogy hát mi lett belőlem, néma barátnak álltam be? Silentiumot adtak talán, vagy mi? Az «átkos kaurmány» vesztegetett meg, hogy tétlen hallgatásban fojtom el legszentebb meggyőződéseimet? Kerüljek csak haza! Hát a vasútból mi lesz? – Az adót exequálják ám; s ugyan csak osztják a földet; de nem nekünk, hanem a mienket. Hát már ha annyit sem tudtam kivívni, hogy a megye székhelye megmaradjon a választó kerületemben, de legalább Törökország integritásáért csak szót emelhetnék. Hát az az autonom tarifa mi a fity-fránya lesz? Ha az valami tüzelő fa, a mit az urasági erdőből lehet kapni, akkor meg ne buktassam; de ha csak companistája annak a másik két átkozott fának, Mustafa, Carafa, hát legyen velük a harmadik! Várják azonban, hogy beszéljek, külömben a jövő választáskor a mostani szolgabírót fogják képviselőnek elküldeni, mert már azzal is kutyául meg vannak elégedve.

Ez azonban hát csak mellékes dolog. Hanem a mi fő szempont, hát a szép «Leonie» is arra capricirozta magát, hogy akar tőlem egy nagyhatású szónoklatot hallani.

No tudod, az a szép kis leány, a kinek az a nagyszerű három emeletes háza van a belső körúton. Tehermentes! Már tudniillik a ház. Ezt meg lehet tudni a telekkönyvből. Már azt, hogy a leány szívére nincs-e már valami intabulálva? azt nem lehet olyan könnyen megtudni.

Csak azt nem szeretem, hogy az én kedves collegám és druszám is odajárt a házhoz. Hiszen ismered? Nem-e? Még megérem, hogy engem sem ismersz? Mondom! pedig hányszor tarokkoztunk együtt! Igaz, hogy csak a keresztnevemen hivogatnak: «Czenczi.» S ebből sok ember azt hiszi, hogy az nekem vezetéknevem, mert olyan nevű familia is van. Igen mulatságos, mikor a kisasszonyok úgy szólongatnak, hogy «kérem, Czenczi úr.» A druszám persze «Vincze.» Egy vármegyéből vagyunk ideküldve. – Pedig hát az csak egy «kukkó.»

Tudod, hogy mi az a «kukkó?»

Az, a ki nem ismer mást, csak a maga országát; nem szeret mást, csak a maga feleségét; a ki addig, a míg egy dolgot el nem végez, addig máshoz nem kezd; a ki azt várja, hogy hijják valahová, addig oda nem megy; a ki pénzt kölcsön se nem kér, se nem ád; kártyázni le nem ül; egyszóval: a ki nagy kukkó; – hát az a kukkó.

Hanem már rájöttem, hogy az én druszám csak teszi magát annak.

Hát nem rég együtt voltunk az én szép imádottamnál. Az épen egy tárczába való tuffot himezett zseniliával. Egy rózsa- és nefelejts-koszorúból összefont V betűt ábrázolt az.

– Hej ha én azt tudnám, hogy ki lesz az a boldog Vincze, a kinek ez a kezdőbetűjét képezi? – flótáztam én epedő hangon.

– Hát ez attól függ, felelé a kis nagyravágyó, hogy melyik fog önök közül hatásosabb beszédet tartani a legközelebbi ülésszak alatt?

Láttál ilyet? Ehhez képest Schillernek az a kisasszonya, a ki azt kivánta a Seladonjától, hogy hozza fel a tigrisek közé leejtett keztyűjét, még irgalmas nénének járja.

S még a kukkó mondja rá, hogy próbáljuk meg!

Pedig otthon még csak a bizottsági ülésben sem meri felnyitni a száját.

No itt aztán én sem vagyok az az ember, a ki egy parit el szokott utasítani. Ugrottam én már le az emeletből is fogadásból.

Áll a fogadás. Tehát a legközelebbi ülésszakban, a mint elkezdődik «a bank- és vámügygyel kapcsolatos török-orosz háborúnak» a tárgyalása, feliratjuk magunkat, egyikünk pro, a másikunk contra.

Ráállt a kukkó; csak azt kötötte ki, hogy a beszédet nem szabad mással készíttetni.

Van is nekem arra szükségem!

Tudom én, hogy hogyan kell egy országgyülési dikcziót készíteni.

Van a nemzeti casinónak egy gyönyörű szép könyvtára.

Abban van egy igen érdekes könyv, a minek az a czíme, hogy «catalogus.»

Ha azt magam elé veszem, nincs én nekem szükségem Csávolszkyra, hogy az készítse el a beszédemet; csak felütöm az illető rovatokat: «hadászat,» – «nemzetgazdászat,» «pénzügy,» s a melyik auctornak a neve legjobban megtetszik, azt kiírom magamnak, utána írom a saját geniális ötleteimet, mintha citatumok volnának. Ugyan kinek fog eszébe jutni az országgyülésen, hogy utána keresgéljen, valjon csakugyan mondta-e azt ez meg amaz a híres ember, avagy nem mondta?

Például ezt:

«A nagy savojai Eugen szerint minden hadviseléshez három dolog kell; sok beszéd, – még több beszéd, – és igen sok beszéd.»

No vagy ezt:

«A nagy Julius Cæsar de Bello Gallico czímű munkájában azt írja, hogy mikor az ember egy nagy hadjáratot meg akar indítani, akkor nagyon jó, ha volt az embernek egy előrelátó apja, a ki annak idejében az egyezer forintok letételével a fiát megváltotta a katonáskodás alól.»

De halld meg ezt:

– A dicső Liszt, a ki mikor nem zongorázik, olyankor nemzet-gazdászattal foglalkozik, azt írja a Nationale system der politischen oeconomie czímű munkájában, hogy «ha egy garast az egyik zsebemből a másikba teszek, akkor abból két garas lesz;» – továbbá:

– A hirhedett Stuart Mill – a hires Stuart Máriának az unokája, azt írja a «Principies of political oeconomie» czímű remekművében: hogy ha az emberek négykézláb járnának, az a csizmadiákra nézve nagyon előnyös volna, mert akkor két pár csizmát szakgatnának egy helyett.

Hasonlóul:

– A hirhedett két nemzetgazdász, Kasper et Braun az ő «Fliegende Blätter» czím alatt kiadott reáltudományos folyóiratukban bebizonyítják, hogy ha két rongyos ember a szennyes ingét egymással megcseréli, akkor mind a ketten tisztát váltottak.

Azután:

– A nagynevű Verulami Baco, «Novum organon Scientiarum» czímű zsebkönyvében megmondja, hogy ha két ember nyír egy birkát, vagy egy ember nyír két birkát, az a birkára nézve tökéletesen mindegy.

Ezt is hallgasd meg:

– Machiavelli szerint minden monarchiának az alapja az anarchia.

Meg ezt:

– Bell Lancaster iskolája szerint minden deficit megszüntethető az által, ha az ember megszünik fizetni.

De ez se rosz:

– Strousberg feljegyzései szerint financialis kérdésekben azé a győzelem, a ki legtöbbet igér s a legkevesebbet ád.

De valamennyinél jobb az:

– A mint ünnepelt pénzköltőnk Rothschild Salamon mondja, hogy legnehezebb egy milliomosnak az első százezer forintot elkölteni: az utolsót már nagyon könnyű.

Végül, hogy egy hazai celebritást is idézzek:

– Azt írja gróf Lónyai Menyhért – tisztelt barátom és képviselőtársam s e téren a legismertebb tekintély és legszakavatottabb férfiu, a Bankügyről írott munkájában, hogy a bankot úgy csinálják, mint az ágyut, hogy vesz az ember egy nagy lyukat, s ezt körülönti ezüsttel, aranynyal; – lyukunk már van.

No már most képzelheted, hogy ha én ezekkel az ágyúkkal kirukkolok, hát micsoda strages lesz ott a képviselőházban?

Két hétig mindenki arról beszélt a casinóban: «hol van Czenczi?» «Odafenn van a könyvtárban, a speechét csinálja.»

Mikor feliratkoztunk a jegyzőknél, úgy kalkuláltam ki a dolgot, hogy másodiknak következzem a kukkó után: neki is adhassak egy pár oldaldöfést.

– Hát te készen vagy-e már a dikczióddal? kérdém tőle.

– Dehogy vagyok.

– Hát mit fogsz csinálni? Csak úgy a hasadból beszélsz?

– De majd úgy teszek, mint Bibliás Kis János: felviszem magammal az ó-testamentumot s majd abból felolvasok egy pár caputot.

Az én beszédem már akkor a zsebemben volt. Be is volt tanulva jól.

Az ujságírókkal mind végigveszekedtem; mert a nevemet nem jól nyomatták a szónoklatok lajstromában, azt mind helyre kellett nekik igazítani.

A választóimnak táviratoztam, hogy küldjenek egy deputatiót ide fel. A költséget én viselem.

Mikor elkezdődött a nagy vita, alig fértem a bőrömbe. Szidtam azt a sok hosszú unalmas szónokot, mind elpusztítják a közönség türelmét, mire rám kerül a sor, semmi sem marad belőle.

Végre ki lehetett számítani azt a napot, melyen rám kerül a sor.

Előttevaló nap Alter és Kissnél egész értekezletet tartottunk, hogy milyen színű nyakravaló fog legjobban illeni a holnapi debütirozásomhoz?

– Attól függ, hogy milyen színű lesz a szónoklat!

– A szónoklat veres, még pedig veres-sipka-veres.

– Akkor a hozzávaló nyakravaló: «Bismarck en-colère!»

Kónyi Manóval is barátságot kötöttem.

– Kérem gyorsírótábornok úr, csak jól figyeljenek a beszédemre! El ne szalaszszanak egy közbeeső éljenzést, helyeslést is.

– Nem tehetné meg képviszelő úr azt a barátszágot, hogy adná ide a szónoklatát irászban? Monda a tisztelt honatyamegörökítő, ismeretes csángó dialectusában.

– Mit gondol barátom! Én egy betűt sem írok le előre abból, a mit mondani akarok; csak úgy ex tripode beszélek, invita Minerva; a mi épen eszméim tárházából kapóra jön! Van is nekem írott dikczióm!

– No majd gondoszan lemászoljuk.

– Lemázolnak!

Ominosus csángókiejtés!

Egy igen nagy hibája van az országháznak. Hogy nincs benne egy olyan csendes, nyugalmas hely; olyan «Asyl für Herrn, die für einige Zeit in stiller Zurückgezogenheit zu leben wünschen,» a hol a szónoklataik agybeli terhét viselő képviselők addig, a míg rájuk kerül a sor, csendes ruminálásban tölthetnék el a hosszú negyedórákat. Nem képzeled, hogy micsoda tortura az! Odahaza szépen elkészül az ember a beszédével: úgy tudja, mint a karikacsapás; szépen összerakja, mint a kártyavárat, a mit minden szélfujástól őrizni kell, hogy össze ne dőljön. Aztán mikor felmegy az ember a házba a halálos itéletet váró rabnak lelkifurdalásával, s szemközt találkozik a jegyzővel, a ki a szónokokat felhívja, abban a perczben úgy tetszik az embernek, mintha egy betűt se tudna többé abból, a mit el akar mondani.

Ha bemegy a tisztelt házba, ott egy másik szónok beszél egy másik speechet, a míg az ember a magáét forgatja a fejében, ezét meg hallgatja a fülével, olyan valami kedveset érez, mint mikor odakün a zöldben egyszerre két kintornán hall két külömböző nótát muzsikálni.

Hova meneküljön? ki a folyosóra? A jobb oldali folyosón van három rekesz. Az elsőt teleülik vidéki deputatiók, a kik megfogják az embert, s azt akarják, hogy legyen szószólójuk a miniszternél nem tudom én miféle vízigátnak, vagy törvényszéknek a reperálása végett. Itt nem lehet maradni. Az üveges rekeszben ott conspirálnak a frondeurök a szélbalokkal és végjobbokkal; ott csinálják a kisebb országgyülést, ott leskelődnek az intimusok, a kőnyomatú lapszerkesztők az érkező miniszterekre, hogy a ki boldogabb, elfoghassa őket. Ott nem lehet megmaradni. A harmadik rekeszték a vidékről feljött főispánoké, kik a vármegye baját hozták fel, a képviselőházon kivüli celebritásoké, a főhivatalnokoké, a kiket Simonyi Ernő, meg Helfy Náczi bosszant és viceversa. Itt sem lehet maradni. – Azután következik egy sötét kis oldalfolyosó, a mi nagyon jó volna menedéknek, csak ne zavarná az embert minduntalan egy suttogó pár találkozása, a ki egymással megújítani elfelejtett váltókról, nyughatatlan hitelezőkről, s más efféle emberi füleknek nem való rémségekről beszél. Innen is odább kell menni. Következik az olvasóterem. Ott minden ember azzal fog meg, hogy olvastam-e már ezt meg amazt? Dehogy olvastam! Én ma csak magamat olvasom. Van még egy sötét folyosó, a honnan a víz és fatartó odu nyílik. Ott meg rendesen ott találja az ember Kaas Ivort, a mint az új pártot alakítja, ezeket sem akarja háborgatni. Végre eléje nyílik az egész baloldali hosszú folyosó. Az, a milyen hosszú, úgy tele van pipálva keserű füsttel; az ember ha háromszor végigment rajta, berekedt; s nem győz válaszolni a «hogy vagy?» – «ej de szép nyakravalód van! hol vetted?» «mikor kerül rád a sor?» – «hosszú fogsz-e lenni?» interpellatiókra. – Az ember utoljára is kénytelen a buffetbe menekülni.

De hát ott sincs tökéletes nyugodalma. Mindössze két asztal van, a mik körül a haza atyái a megkezdendő munka előtti fáradságot kipihenni letelepesznek s bár legalább hát teljesítenék a feladatukat, a mért őket a választók ide küldték s végeznék a sonkafogyasztást concentrált figyelemmel; de a közben egyre anecdotáznak, szép menyecskékről, mezei egerekről, sőt vannak oly nyughatatlanok, a kik magát a tisztelt házban vitatott napikérdést is idehurczolják, s tovább disputálva rajta, még itt sem hagynak az embernek békét vele, úgy hogy elvégre a nyugalmas menedéket kereső fiatal szónoknak igazán nincs más választása, mint belülkerülni a czukrászda és csemegészde elővédművein s ott húzni meg magát abban a nyugalmas kis szegletben, a kaviarszeletek és sardinák ütegei mögött, a hová nem minden vitéznek van bátorsága behatolni.

Remélem, hogy elég ügyesen indokoltam a czukrászda fellegvárába való bekerülésemet. Jó volnék Mileticsvédőnek. Ártatlanabbul Belgrádba azt se szorították be szegényt.

Mert látod, kedves barátom, rossz a világ. Az embernek, a míg nőtlen, nagyon vigyázni kell magára; addig kell magát jól viselni. Ha már egyszer megházasodott, akkor már passepartoutja van mindenüvé.

Mert hát a kis Emine válogatott szép szőke leány volt. Az a hír volt róla, hogy a haja egészen igazi. Mikor lebontja, egészen a sarkáig ér.

Nekem egészen komoly szándékaim voltak vele. A míg meg nem házasodom, addig nem nyilatkozhatom előtte; de a mint megesküszöm a – háromemeletes házzal, rögtön kilépek rezervált állásomból s felvilágosítom szándokaim őszinteségéről. Mert hisz az ember nem azért házasodik meg, hogy örökösen azt a szegény asszonyt untassa. Az asszonyok pláne megkivánják, hogy legyen okuk a férjeiket félteni, s az ember mért ne teljesítené egy jó asszonynak a kivánságát?

S Emine kisasszony mívelt, distingvált hölgy volt. Lehetett vele irodalomról és szinházról beszélni. Engem különösen kitüntetett más képviselők fölött az által, hogy a sonkát számomra sokkal vékonyabbra szelte, mint másnak; a mi arra való volt, hogy két adagot kérjek belőle s tovább tartson az ottmulatásom.

Mai nap a rendkivülinél is nyájasabb volt hozzám.

A kis porczellántányérkán egy pár tormás-kolbászkával kinált meg.

– Köszönöm, bájos szép Emine kisasszony: de ezúttal csak tartsa meg a kolbászkákat, inkább adjon valami olyast, a mitől az embernek a hangja megerősül. Ma beszédet fogok tartani.

– Ah! Szónokolni fog? Akkor ajánlom a sardinát: az olaj nagyon használ a toroknak. Az énekesek is mind azzal élnek. Még talán egy pár híg tojás.

– Isten fizesse meg! Bizony nagyon jó lesz, drága kisasszony.

– S egy pohár veres bort hozzá? Attól megnyilik a hang.

No aztán mondja valaki, hogy nem szerelmes belém! Még azt is kitalálja, hogy veres borra van szükségem. Dehogy eresztem ki a szárnyam alól!

E pillanatban hangzik az elnöki csengetyű a buffetben; s arra, mint az itéletnapi trombitára, ugrik fel minden ember az asztalok mellől, s szalad be a tisztelt házba. A vészharang egyre csilingel. A buffet megürül. Dejsz én csak nem megyek: nem bánom, ha Remete Géza beszél is. Most van jó alkalmam egyedül beszélgethetni a minden szőke Hébék ideáljával.

– Jaj de sajnálom, hogy én nem hallgathatom meg azt a szép beszédet, sóhajt szegényke, saját kezével tisztogatva le a sardináról az ezüst halpikkelyt.

– Hát nem lehetne nagysádnak fellopózni a «képviselők karzatára?» odaadom a saját jegyemet.

– Az lehetetlen. Nem hagyhatom itt a buffetet. Nekem itt kell felszolgálnom. Én pedig meghalok a kiváncsiságtól.

– Hát hiszen majd elolvashatja holnap a hirlapból.

– Ah, majd én holnapig várok! Holnap már nekem nem kell; mikor már minden ember olvashatja. Lássa, most épen ráérnék. Elolvashatnám. Tudom, hogy meg van irásban. No csak ne tagadja. Hiszen a szivébe látok.

– No ha a szivembe lát, akkor a kaputom zsebébe is belát. Itt van, odaadom nagysádnak szép Emine kisasszony. Gyönyörködjék benne. Élvezze keresztül. De meg ne mutassa senkinek.

– Óh, hogy képzeli! No még ezt a kaviarszeletkét pour la bonne bouche!

Én azzal kivettem a zsebemből a szónoklatomat (kicsibe mult, hogy nem a váltóovatolást nyomtam helyette Emine szép kezébe, mert az is ott volt) s átvéve a kaviáros zsemlyeszeletkét, indultam a tisztelt házba, útközben elfogyasztva az édes de sós emléket. – Azonban nem azért dugtam be a fejemet a zöld függönyön, hogy Remete Géza barátom szónoklatából egy darabot elragadjak, hanem, hogy megnézzem: a hölgy-karzaton itt vannak-e már az én delnőim a számukra megrendelt helyen?

Itt voltak! Vágtattam fel hozzájuk.

Duplex libelli dos est! Ezeket itt élőszóval elmondandó beszédem által fogom föltétlen meghódolásra kényszeríteni, míg az a kis szöszke oda alant, irásban élvezett beszédem által lesz rabságra fűzve. – Attól a jó pohár medoctól egészen fixirozva volt már lelkem fotografplattliján a szónoklatom negativje.

A jobboldali rekeszben megint találkoztam a kukkóval.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdem tőle szánalommal.

– A beszédemre készülök.

– Hát tudsz itt készülni? Hisz minden ember megszólit.

– Nem engem. Ezt úgy csináltam ki, hogy ma békét hagyjanak.

– Hogyan csináltad ki?

– Hát tegnap mindenkinek, a kivel az országházban összetalálkoztam, jótékony nőegyleti báli belépti jegyeket adtam el: most ezzel úgy elvadítottam magamtól minden embert, hogy a ki messziről meglát, már előre a falhoz huzódik.

No nézd, milyen furfangos ötletei vannak a kukkónak!

Mikor az ilyen kisasszonyok feljönnek az országház karzatára, hát úgy veszik a dolgot, hogy ez ott egy theatrum, s minthogy se szinlapot, se librettot nem kapnak hozzá, ennélfogva ha egy képviselő felkerül hozzájuk látogatóba, azt mindjárt cicerónenak fogják. «Cicerone» pro domo sua!

Legelébb is a játszó személyzettel akarnak megismerkedni. Én készséggel kezdem el magyarázni, elkezdve legszélrül. Az az ezüst fürtökkel koszoruzott kopasz fej, a mi legkedvenczebb szónokunk: Ragályi Ferdi, ki a mi felejthetetlen Csiky Sándorunkat, ha nem is egészben, de fővirtusaiban pótolja.

«Hát az a csinos fiatal ember a pad innenső végén?»

Én azt hiszem, hogy eltaláltam a kérdést. «Ez a mi örökké ifjú barátunk Csanády Sándor, képmása annak a görög követnek, ki Mithridates király azon kérdésére, hogy miért a haja fekete, a szakálla fehér? e találó mondattal felelt meg: mivelhogy állkapczámmal minden nap, a fejemmel pedig csak ünnepélyes alkalmaknál szoktam dolgozni.»

Kisült azonban, hogy nem azt a fiatal embert tudakolták, hanem a fölötte ülőt. Szalay Imrét.

«Óh ez pártunknak leghasznosabb tagja, a kinek három esztendeig kitartó buzgalmú törekvése bennünket a hamisított boroktól megőrizni.»

Menjünk feljebb: az az ősz férfiu odafenn a «hegyen» az ifjabbik Madarász (t. i. az apa) épen most magyarázza Politnak, hogy milyen ostobául hangzanak ezeknek a tót hivatalnokoknak a nevei magyarban, már például a mieink mennyivel hamarább találnak assonanceot a tótban, például a horvátban «madarász».

Hanem az én hölgyeim sehogy sem akarták az öreg urakra vitetni a themát; nincs érzékük az antik iránt, csak a fiatalját válogatták a képviselőknek. Én aztán mindenkire azt mondtam, hogy az már feleséges ember.

Hát az a szép barna ifju ott?

Ah, az Ugron Ákos: derék, közszeretetnek örvendő ifjú ember.

S az is feleséges már?

Nagyon!

Mingyárt másra tért át a figyelmük.

Hát az az elegáns magas ifju ott a jobboldalon szélrül, az bizonyosan valami kitünő celebritás?

Meghiszem azt. Az Apponyi Albert. Hanem az is jegyben jár már.

Ugyan kivel?

Tiszának a leányával.

S van már Tiszának olyan nagy leánya, a kit megkérhetnek?

De még mennyien kérik!

Ugyan mi a neve?

«Tárcza.»

Az aligha nem spanyol név. No, és mikor veszi el Apponyi?

Nem adják még hozzá; azt mondják, hogy nőjön még egy kicsit.

Hát addig csak úgy «fensterlirozni» jár a szép Tisza Tárczához?

«Dejsz a miniszterelnök ablakaira nem jó fensterlirozni járni. Egyszer voltam, akkor is megugrattak.»

Hát az a fiatal szőke úr, a ki minden perczben más helyre ül, sehol sem marad meg, kicsoda?

Az a mi hatalmas Kaas Ivorunk.

Nagy csapodár lehet!

Hát az a különrekesztett pad mire való, a honnan nem lehet a szinpadra kilépni?

Oh azt ne tessék valami Kaczentischlinek vagy valami olyan kimondhatatlan nevü padnak nézni, a milyenbe az iskolában a rossz diákokat ültetik: az ott a journalistapáholy, a hol csak hirlapirók ülnek, meg olyan képviselők, a kik a választásnál megbuktak s aztán a legkegyetlenebb kritikusok lettek belőlük.

Pedig vannak közöttük olyan szép fiúk, hogy megérdemelnék, hogy itt üljenek a rotondában. Az a pirosképű szőke ott.

Ah, az a «Pesti Napló». Négy gyermekes apa.

Mingyárt nem kellett nekik.

Hát az a magashomlokú gesztenyeszín szakállú dalia ott?

Az a kőnyomatu lap. Hét férjhezmenendő leánynak az apja.

Többé nem voltak rájuk kiváncsiak: másfelé fordították a gukkert.

Valami unalmas szónok beszélt; az egész tisztelt házból csupán csak egyetlen egy ember hallgatott rá, a mi derék, köztiszteletű elnökünk.

No nézzék nagysádjaim a mi kedves jó öregünket, ott az elnöki széken. Ő róla lehet megtudni, hogy a szónok okos dolgokat beszél-e, vagy ellenkezőleg? Most mind a két markát felfelé fordítva tartja, mintha emelni igyekeznék a szónokot. Most a tisztelt képviselő valami nagy bolondot mondhatott. Az öreg úr megfordítja mind a két tenyerét s kiönti a szónokot a markából. Már kiöntötte; a tisztelt ház most már épen nem hallgat a szónokra többé. Tessék oda nézni, ott ül Kakas Márton; de nem látszik a feje a parokájától: correkturát csinál; mellette ül Wahrmann és vicczeket mond. Most megérkezik Falk, leül Kakas Márton mellé balról s aztán elkezd Wahrmannal disputálni a közbenülő fején keresztül. Azután jön Szlávy; az leül eléje s élénk részt vesz a disputában. Most helyére kerül Kármán, az leül Kakas Márton háta mögé s quartettben folytatják. Most a mellékpad szélén megjelen Móricz Pál s suttogását belevegyíti a vitatott kérdésbe. Végre compareal Kerkapoly s szabad folyást enged véleménye nyilvánításának.

Az elnök, miután hasztalan fárasztotta a csengetyüjét, végre megszánja Kakas Mártont, a ki a sextett-disputában nem tudja végezni a regénykorrigálást s odaküldi Tombor Ivánt, hogy intse meg a «chorus-zavarókat». Az odajön, szétnéz: melyiket szólítsa meg e hatalmas hat ember közül? Végre kitalálja; «ugyan Kakas Márton, köszöntet az elnök; egyenesen téged szóllíttat meg, hogy ne lármázz olyan nagyon!» Sikerül a fogás; a többiek elcsendesülnek. Szerencsére a szónok is bevégezte. – No de most odafigyeljünk; most következik a mi kedves barátunk, a maga bibliás beszédével!

Jön a kukkó!

Az én hölgyeim kiváncsian szegezik neki kerekes látcsöveiket, s az én barátom nem látszik magát zsenirozni.

No kukkó: gyujts rá!

Hát a mint elkezdi a dikczióját, mintha a plafond szakadna le rám! A szemem kék-zöld karikát kezd hányni! S mentül jobban hallgatom, annál jobban rájövök, hogy ez az én saját magamkészítette tulajdon szónoklatomat mondja el előttem! Azt a remek maidenspeechet, a min én két hétig dolgoztam a casino könyvtárában, s a mit én a kormány megdöntésére készítettem; most ez elmondja szóról-szóra, betüről-betüre: a kormány támogatására. – Óriási az applausus. – Minden phrasist phreneticus tapssal fogadnak. – S nekem azt innen felülről kell hallgatnom. – Mi történt itt? – Ez boszorkányság! S aztán még igazításokat is tesz az eredeti szövegben. A hol én azt mondom: Angliában van egy jól ismert politikai iskola, melyet Lancaster iskolának hínak; ezt ő így egészíti ki: Angliában két jól ismert politikai iskola van, az egyik a Lancaster, a másik a Lefaucheux! – Öt percznyi taps, éljenzés, mozgás támad e mondatra.

Rabló! Orgyilkos! szeretném lekiáltani a karzatról. Fogjátok be a száját; hisz ez az én dikczióm, a mit nekem kellene most mingyárt stante pede elmondanom! S nem tehetem. Innen kell néznem, hogy járja el más az én «szüzemmel» a menyasszony-tánczot.

S óriási a siker. A beszéd végeztével Szitányi Bernát siet czukedlit nyomni a szónok markába s az elnök öt perczre felfüggeszti az ülést.

Engem pedig a guta kerülget!

Az én szépeim el voltak ragadtatva a hatás által.

– A háromcsőrű kacsa óta nem mulattam olyan jól, mint ezen a beszéden! Igazán túltett a három spanyol lovag utazási leirásán. Kaczagott ezüst hangja teljességéből a szép Leonie.

– Isteni szónok ez az X. Vincze! szaporítá a szót a másik. Bárcsak még egyszer beszélne ma!

– No ennél mulatságosabbat nem hiszem, hogy lehessen ma beszélni! Ez igazi «succès» volt.

– Nem succès; de èvénement.

Dejsz ezt én nem hagyom annyiba! Hogy engem a saját üszőmmel szántsanak le, ez Sámson óta nem történt. Ki volt kötve, hogy kiki a maga beszédjét mondja el. Én reklamálom a magamét.

Azzal magamat ajánlottam és rohantam le a lépcsőn.

A folyosóra vezető ajtókon tódult ki a képviselő darázsfészek.

A legelső, a ki belém ütődött, azon kezdte: «hallottad ezt a hétországra szóló szamárságot?» – A második: «no még ilyent Petau király országgyűlésében se beszéltek!» – A harmadik: «ez bennünket bolonddá tartott!» S ez így ment végig a buffet-ajtóig; úgy, hogy mire odáig értem, minden kedvem elment tőle, hogy a szerzőséget magamnak revindikáljam.

Már most világos volt előttem minden. Ez a kukkó azalatt, míg én odafenn a karzaton kurizáltam, körülvette a buffetben a szőke Hébét, elcsalta tőle a szónoklatomat, s a milyen jó memoriája van (mert minden ostoba embernek megvan az az előnye, hogy az emlékező tehetsége erős) egy olvasásra betanulta az egészet s elmondta előlem.

Rohanok a buffet védasszonyához.

«Hol van Emine kisasszony?»

«Hja, azzal nagy változás történt. A Vincze képviselő úr bemutatott neki egy derék fiatal vasuti hivatalnokot, a ki epouseurnek jött fel, az mindjárt megkérte a kisasszony kezét. Emine kisasszony igent mondott, s a vőlegény rögtön sietett őt az édes anyjának bemutatni; az már többet vissza nem jön ide».

Hallatlan erkölcstelenség! Férjhez adni azt a leányt, a kit én el akartam csábítani! Ez valóságos orvtámadás! Botrány az országházban. Megyek interpellálni. Van-e tudomása az elnöknek, hogy az országház szentélyében, a buffetben, házasságok köttetnek? Szándékozik-e a buffet immunitását megvédeni? És micsoda eszközökkel?

– De hát a beszédemet hová tette?

– Azt oda adta a Vincze úrnak: nem lett semmi baja.

– Köszönöm szépen! Nem lett semmi baja!

Rohanok egész furiával be a házba. A médiumon csoportosuló képviselők között könnyű ráakadnom a kukkóra. Azt mindenki igyekszik egy hátbaütéssel üdvözölni, a mi a collegai tetszés-nyilvánításnak legcsalhatatlanabb kifejezése. Ebben a hátbaütésben egyesül az irigység és a bámulat.

S az orgazda meg olyan szerény pofákat fintorgat; úgy huzogatja a vállait lefelé, mintha szégyenkednék a ráhalmozott magasztalások terhét megemelni.

Nyakon ragadom s neki szorítom a padnak.

– Mit cselekedtél ember?

– Mit? Hát mi történt? kérdi tőlem egész ártatlan képpel. (Akkor is a hóna alatt tartotta a bibliát.)

– Gyere csak ide a Podmaniczky Friczi gallérja mögé, hadd beszélek a fejeddel.

(Tudniillik, hogy a Friczi épen az egyik oldalajtó előtt választott magának ülést, a hol minduntalan ki s be járnak, s hogy a szél ne csapja a – kissé széles választékát, egy félöles deszka vatermördert szegeztetett a padjához; a mögött aztán akár duellálhat az ember: az elnök nem látja.)

– Te manichaeus! Az én beszédemet mondtad el!

A kukkó még csodálkozni akart:

– Hát nem te izented az Emine kisasszonytól?

– Mit izentem én neked az Eminetől?

– Hogy te magad ma nem vagy hangodnál, különben is fel kell menned a karzatra, a szép Leoniet mulattatni; hát hogy mondjam el én helyetted azt a szép szónoklatot; a kéziratot egyenesen nekem küldted. Nem hogy megköszönnéd, hogy olyan hevenyében betanultam.

– No hát szépen köszönöm; azt is köszönöm, hogy ilyen extempore férjhez adtad a szőke Eminet. De már most mi a gutát csináljak én, ha az elnök ujra megnyitja az ülést? a legelső szónok, a ki utánad következik, én vagyok. A jegyző felszólít. Csak nem énekelhetem el da capo ugyanezt a szónoklatot, a mit te épen most elzengtél. Hiszen Simonyi Ernő ugyan már hozzá szoktatta a házat ahhoz, hogy ugyanazt a szónoklatot négyszer ötször elmondja egymás után; de legalább időt hágy közbe. Hanem rögtön utána ugyanezt még variatiókkal sem adhatom elő. Aztán te úgy adtad azt elő, hogy minden ember nevessen rajta: én pedig azt úgy szántam, hogy sirjanak és a fogaikat csikorgassák. Elrontottad egészen! Már most legyen a tied! – De hát én mit dikcziózzak már most?

Az elnök már «készülőre» harangozott.

– Tudod mit! szólt a kukkó. – Nesze a biblia: üss fel belőle egy fejezetet, s prédikáld el. Jó lesz ez ennek a háznak.

Azzal a hónom alá nyomta a bibliát s egy szemközt jövő képviselő háta mögött elosonva, kimenekült előlem az ajtón.

Én pedig ott álltam a «közlé»-ben a hónom alá dugott bibliával, mint egy kárvallott legátus. Aztán még nem is biblia volt, hanem ki tudja miféle ócska baromorvos könyv a sajtostól?

Az elnök másodikat csendített; engem a szomszédjaim a helyemre tuszkoltak.

Se élő, se halott nem voltam.

Egy pillantást vetettem fel a karzatra, Leoniék látcsövei egyenesen a fejemnek voltak szegezve. Úgy éreztem magamat, mint a párbajban a pisztolyelsülés előtt.

Az elnök harmadikat is csengetett. A szivem úgy vert belül, mint egy gőzhajó-gép.

Az egész ház zengett a «helyre! helyre!» kiáltásoktól, s arra a Sisera hadai kezdtek a padokba menekülni.

A gyorsirók hegyezték a plajbászaikat.

A jegyző a nevemet hangoztatta.

Négyszáznegyvenöt igazolt képviselő közül háromszáz huszonhat szidta a másikat, hogy minek ül az ő helyére? mért nem megy a magáéra?

Az elnök méltóságteljes kötelességérzettel figyelmezteté a házat, hogy legyen csendes; mert a szónok beszélni fog, ha a ház hallgat; de a míg a ház beszél, addig a szónok hallgat.

Erre a kivehetetlen zürhang átalános «halljuk» chorussá kezdett átalakulni, mely az eddigi zajt még tízszeresen felülmulta.

A derék jó elnök ajkairól lehetett látni, bár ha nem is hallani e mondatot: «mindjárt hallani fogunk, mihelyt nem kiáltjuk, hogy halljuk!»

Hallani ám; de mit?

Végre elcsöndesül minden.

Egy ország szeme függ rajtam.

A jobboldali szomszédom megkinálja egy szippanat burnóttal a baloldali szomszédomat. Az nagyot prüsszent tőle. A tisztelt ház jegyzőkönyvileg kedves egészségére kivánja.

«Halljuk már!»

Valami láthatatlan kéz szorongatja a torkomat.

«Tisztelt ház!»

Idáig tudom, hogy mit mondtam; hanem hogy azután «a vitának előre haladott stadiuma,» – «a tisztelt háznak kifogyott türelmetlensége» – «a felvilágosodás petroleuma», s «a sötétség fekete kávéja» özönéből hogy usztam ki, a «hosszabb beszéd tartásáról lemondva» a «törvényjavaslat ellen szavazás» révpartjára? arról már nem tudok számot adni.

Csak arra emlékezem, mikor Csanády Sándor szorongatta a kezemet, s azt mondta: «nagyon helyes!»

Hanem én csak a karzatra néztem fel.

Hát ottan mit látok?

Az én hölgyeim háta mögött megjelenik a kukkó. Azok engemet egy üdvözlő pillantásra sem méltatnak többé; hanem annál nyájasabban nyitogatják kacsóikat a «mai nap oroszlánjának», s rögtön felkerekednek, s az ő kiséretében eltávoznak.

Szaladni akarok utánuk; hanem akkor utamat állja a gyorsiroda tisztelt főnöke s in flagranti letartóztat.

«Tisztelt képviszelő úr, méltóztasszék a szónoklatát egy kiszszé revideálni; mert a nagy tetszész-zaj miatt nem vehettük ki minden részleteit!»

Értem… Használjuk föl azt a prærogativánkat, hogy a gyorsirodában egy elmondott beszédnek a «gombjára» felvarrhatunk egy el nem mondott beszéd-kabátot.

Megtettem.

Az alatt a kukkó haza kisérte Leoniet.

S most hallom, hogy ő kapta meg a V. betüs tárczát. És így világos, hogy Leonie kezét is.

Ez a kukkó egy nap alatt elüti a kezemről Leoniet, meg a kis Eminet, meg a képviselői dicsőséget!

Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy le legyen irva?

(Nem fogadsz el rendes munkatársadnak? országházi referensnek például?)1)