IX. A MENYEGZŐ.

Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz Karvajoff táborkara? hogy készíti hadi tudósitásait, hogy állitja fel ezredeit?

A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász most is ugy hullámzik, a szelid galambok most is ugy turbékolnak, mint az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.

A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron fiatal tánczos leányok játszanak hosszu rózsafüzérekkel tüneményes játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyülve, fényes ó-nemzeti öltözeteikben.

A közterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem selyemszőnyegektől, és az asztalok a drága edényektől.

Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó kedve, csak a menyasszonynak nincs.

Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény?

Választani ugyan könnyü annyi derék férfi közül, de kinek volna bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halovány, mert gyülöli azt, a kit szeret?

Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más, hallgatnak és mosolyognak.

Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tűzött hosszu hadzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomoruan meghuzta magát urnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem szabad őt onnan elhajtani; Szendereli nem szeret már e világon semmit, csak e kis énekes madárkát.

Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó maga, s olyan jókedvüen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.

A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan üdvözlé őket, mond:

– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy uj ünneppel szaporitsa Mezrevár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.

E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virág koszoruk egy harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyültek előtt állott – az arany álarcz…

A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról.

Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett, soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tűnt el, mint megjelent.

De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg, telt termetre, mely a Mirza csontos testalkotával alig volt összeegyeztethető.

– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?

Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az arany álarczos előtt.

Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle.

– És te ismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb, legszeretetreméltóbb fia?

Szendereli hallgatott, nem felelt; de a mig ő hallgatott, egyszerre a kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra balra, s mintha ő akarna urnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan csattogva, repesve.

Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek.

Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a legkisebb hiányzott.

Szendereli méltán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a mi körüle történik.

De e kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára oda repült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené, hát az ötödik ujj hová lett?

Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:

„Miriám!“

Valóban ő volt az. Az annyira gyülölt, annyira szeretett ifju, kiről azt mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, mig szivével menteni törekedett.

Nehány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyülölt alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt megvédelmezni; mig a Mirza nyájas komolysággal csillapitá le a dühöngőket.

– Ő az én legkedvesebb hősöm.

– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?

– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott, akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy soha el ne távozzanak innen!

Azzal megszoritá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a tulboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája erkélyére, bemutatá az egybegyült harczosoknak, mint ezentuli vezérüket az oroszok elleni harczban.

Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik megrontására Miriámmal!

A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és a mennyországé, a mint az lemenend, a csatáké és öldöklésé.

Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel Miriám köntösébe öltöztettek.

Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.