VIII. TATÁR HARCZ.

Miriám két egész ezredet egyesite Marzia városban; lovasait, gyalogságát ugy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem tudott meg előbb jöveteléről. Minden elől-utol találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta a fényes tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.

Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.

– Fiam! monda e tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress magadnak más szállást, mert ezentul én fogok itt időzni. Ismerlek, ki vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s félni sem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válaszsz lakást ettől a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.

A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog, ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.

Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb ovatossággal, hogy az átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.

Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz visszatért, nagy meglepetés várt reá; a vitéz Karvajoff tábornok érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson tul.

Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét megszorithatták.

A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult megtámadni szándékozik.

Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készitette azokat, bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de eszével is meglehetősen birni.

– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától, a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni; mint kinek hasonló esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az elősánczok elfoglalása a hegy-magaslaton; ezt rábízhatom bár melyik vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem, hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Mig a gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne mehessenek neki. A ki e feladatot pontosan teljesíté, az meglehet, legkevesebb dicsőséget fog haza vinni a hadjáratból, mert azon esetben tán munkája sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de ha sikerül a kóborló tatárok közül még nehány százat magához vonhatni, soha sem birunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi fortélyait, ravasz, rendkivüli hadakozás módját, s hiszem; hogy ha megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghuzzák magukat mocsáraik között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.

Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután egy másik zárt levelet vont elő kebléből.

– Ez is önnek szól; monda, átnyujtva azt Miriámnak.

Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak! minélfogva annak mindenekben engedelmeskedjék.

Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni kardrojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás is.

Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt, s tudatá vele, hogy parancsát várja.

– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg: a Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam itt a középpontból intézem a megszállást.

Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.

– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de ujolag figyelmeztetem Alabin ezredes urat; hogy a tatárok ravaszságától jobban lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé ovatos lenni nem tud, nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve, mint egy magában a Jura szakadékai között.

Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali estére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál halaványabb.

Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint okos ember, ugy számitotta ki magának a dolgot, hogy majd nagy áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; és íme most látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva, hogy elhatároztatott, miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, a kit elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja.

A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.

E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága alá.

Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.

A szibériai zászlóaljak egyike volt az; a mik ugy erednek, hogy a hol nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tizezer vesszőt ki birták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik előtt kibeszélni, kik tán itt amott katonai forradalmak részesei voltak, vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai; az ilyenekből saját ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az ellenségtől és saját maguktól.

Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár reá?

Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van törültetve.

Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy tiszttársai oly szivesen búcsuztak el tőle ez este, mint a kit nem fognak többé látni; maga Karvajoff is részesité annyi kegyelemben, hogy titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.

Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos övét, felrakta rendjeleit; gömbölyü prémes cserkesz süvege mellé akkora kócsagot tűzött, hogy ágyuval is rá lehetett czélozni, s még az egész tetejébe felkerekíté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hirét hallotta is, rá ismerjen róla.

A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólitá meg minden ember: ez még is vakmerőség, ez Isten-kisértés; hisz igy mindenki ő reá fog czélozni.

– Hadd czélozzanak: felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől Miriám eltagadja magát.

És ugy ment fényes lobogó köntösben arany boglárokkal, gyémántos rendjelekkel, abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza. Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná ott, hogy oda lőjjenek.

Egy két fegyveres társa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen utjában nem volt, de hogy azok közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több mint valószinü.

E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanus jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanus göcs legjobban meg lesz oldva igy: ha hű volt Miriám, akkor elesik Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően vész el, de még is csak elvész.

A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki feltalálta.

A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a várost, hogy azon ismert utra forduljon, mely a malom tájára vezet.

A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatlan okok miatt ugy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivó vizet.

Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka, némely helyütt alig ért bokáig a kövek között csergedező viz, s egy-egy külön szakadt gödörben kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot, némelyik itt-ott skorpiót is fogott a rák helyett; megfőzte azt is, semmi baja sem lett tőle.

Az utolsó előőrsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a folyam mentében.

Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.

A völgyön mély köd feküdt, melyen alig birt keresztülderengeni az ujhold sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még bevárni, mig a hold is lemegy, azután a köd és sötétség két jó barát lesz.

Addig ott kell időzniök a vizmederben; ha egy hang elárulja ott létöket, végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő tud, hogy fagyna meg szivökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen tul óriási gátokat zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel volna is tele, ugy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné szétszórt csontjaikat össze.

Az igazi ut, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy perczben ugy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük fölött. Mindenki lehuzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a víz itt amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit, elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat gyujtanak meg, s kivilágitják az egész vidéket.

Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor ugy is átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség, csak a szurony ad még vigasztalást.

Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van, itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon mindenki, hogy beléjök ne akadjon, a ki megsebesíti magát bennök, el ne jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a párkányra.

Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felforditott hombár előtt, koczkázva, odaütött közéjök öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:

– Adjátok meg magatokat!

A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott közülük, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai rárohantak volna, ő is eltünt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.

Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva a malomgép teremében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a padlásig sehol.

– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.

Helyesen gondolá, a mint a fáklyával az üreg nyilásához lépett, rögtön tiz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra balra, a kik mellette álltak, holtan hullottak le.

– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.

– Nem félek, biztositá Miriám a vitézt. Ereklyém van: s azzal elővonta kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki íme nyilaktól volt átlövöldözve Diocletian császár parancsára.

Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát azontul Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és tűznek oszlopában.

Miriám sebesen nyomult előre a szűk alaguton; gyorsaságtól függött minden siker, egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan talizmánjának kell lenni.

Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató csattanás hallatszott kivülről, melynek dörgése, mint valami óriás harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával végződnék.

– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.

A válasz borzasztó.

Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak benne? ki bírná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most is vonaglik itt amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.

Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól, mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.

A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett; mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté; boszonkodva szólt, hát veres bort adtok nekem?

Nem veres bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.

A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen; az elkezdett énekelni a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüst pénzeket adtak neki viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék Mirianoff emlékére márvány oszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a piaczot az ő nevéről hivatja.

Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét hozta urának a fővezérhez, és a vállalat eredményérőli tudósítást.

A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alaguton menekült tatárok a győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet! maga Miriám csak az által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a tatárokat üldözé az alaguton. Megbizatását végrehajtá, s most kér segitséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.

E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.

A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.

Karvajoff hideg vérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára erősitést.

Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bízva.

A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető uton Miriám azon javitást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett, ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb tulpartra volt az ut áttéve, melyet a tatárok ugy látszik készakarva hanyagoltak el.

Ez ösvényen haladva Alabin két óra alatt tette meg azt az egész utat, melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár. Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.

A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.

Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik; ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól aludni.

Nehány nap alatt annyi viszás dolog történt vele, hogy nem bir kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását uj diadallal kecsegteti a mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve látni azt a csodálatos rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb urnőjét s talán jutalmul nyerni az egész tündéri tanyát, tündéri urnőjével együtt. Boszut állni gyűlölt vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon dijhoz, a mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró képzeletei közé: – az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyülöli a tatár is, az orosz is, és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak e rendkivüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés kalandjára talált gondolni; tökéletesen indokolva lehetett azon aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát, mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.

Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd terjedni s mindinkább közeledik.

– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét hajtja felénk a szél: vigasztalá magát Alabin.

A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág még is egyre közeledett.

Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak előre, s szerezzenek róla tudomást, mi az?

Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyukat elhelyezték, s az egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi alakban jöjjön is az.

Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött kozákok.

„Az ördögök jönnek!“ kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó nyelvvel bírta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem látott ilyen ellenséget senki.

Minő őrült lárma ez!

Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.

Gyorsan az ágyukhoz, gyorsan a lovakra jó moszka vitézek! késő volna sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz leend.

Rémes, rendkivüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány könyveiben, hogy a bölcs vezérek ovakodhassanak tőle, a hol nem segit sem az ágyu, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kezében; csak egy segitene, a futás; de az kinek jutna eszébe?

Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik az ördöngös harczra vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az ismeretlen lovast.

Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.

Azzal hajrá!

A horogvégü ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az orosz dandárra.

Alabin négy ágyuja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.

Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyuval közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszu folt támadt a közelgő lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét összefolyt az s jött robogva és üvöltve.

Még egy lövés, és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.

Az égő, izzó homloku fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok szívbeli bátorságát megpróbálni.

Valóban sápadtak voltak.

A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima elmondására sem volt többé idő.

Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek két felül hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyugolyók, egyik még sántikálva rohant mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült állat ugy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha nem is érezné, hogy vele vannak.

– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.

Mintha csak búzakalászok lettek volna!

A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a kozákok lovaik alatt voltak, s jó esett nekik, hogy égő homlokaikat valami enyhítő nedv érhette; a legázolt lovak és lovagok vére.

Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot. A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve, a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast egymás vérébe taposva.

Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; ugy bukott le, hogy meg nem birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint átugrálni feje fölött némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, mig a többiek agyon nem taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre hult vitézeket, kik még életjelt adtak.

Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott, s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak hasznát? Későbbre tartogatta.

Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet kettőt felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje fölött pörgetve hosszu dárdáját, mint egy könnyü pálczát.

Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült hosszu serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta, melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszu karikás ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélyel szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletü feje körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér fagyott meg.

E gyülöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani, talán valami átkot, de ez a kiáltás nem bírta elhagyni ajkát. A pisztoly talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.

– Halál reád!

A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát rásütötte. Szája zárva volt, és karja ketté törve, a látás még az ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.

A vad lárma, a dúló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a föld megszünt reszketni, a táj elsötétült ujra s egy óra mulva ismét néma és csendes lett a környék.

Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak a Miriámnak még is csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette, ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely vérétől nedves ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva leheli ki lelkét.

Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyuzás hangjai nem törhettek idáig; s az őrt álló vadászok kik a város véghelyein voltak felállitva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi folyam partján végig egy hosszu csapat lovasság: hosszu dárdáikról könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani, hogy Miriám veszélyben van, tán segitségére kellene menni.

Karvajoff azt mondta, hogy „majd reggel!“

Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni, ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyeken. A kiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett; csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan. Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel díszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor, melynek feje nincs.

Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról az ördögök ezredeiről, mely ellenkező tudósitásokból olyan zürzavaros gombolyag keletkezett, hogy kevésbbé jártas vezér, mint Karvajoff el nem igazodott volna rajta. Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést találni s azt a kormányzónak Szebastopolba megküldeni, remekmintájául minden későbbi haditudósitásoknak:

„Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim s seregünk bátor figyelme meghiusitá az alattomos kisérletet, s az egész gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kivül, ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban (igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszaverése alkalmával hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott; s még sebesülten is folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak, se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom, hogy a lázzadó Mirza életre halálra megadja magát stb.“

Ezt a tudósitást aztán rábízta egy kozákra; a kozákot még az nap délben lelőtték a Belbeki nádasok között s a hadi tudósítás még azon este szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak magának.