AZ ELLENSÉGES KOPONYÁK.

Minthogy ez az elbeszélés kissé borzadalmas természetü, előre is figyelmeztetek minden gyöngébb szivü olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt egészen olvasatlanul; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes felelősséget vállalni.

Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog s hogy ilyen sokáig tudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik becsületére.

Még akkor igen fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként nyomtatásban kijött büneim tanuskodnak róla, nagyon hajlandó a földfeletti mysticus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, mint most: és ez akkor ugy volt jól, most meg igy van jól.

Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez művelt főurainknak, kit ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor urnak fogok nevezni.

Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő pedig házi gazda és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat beszállásoljam hozzá; ki is igen szivesen fogadott; különben is a vendég nem volt nála nagy ritkaság.

Gábor ur egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak szánva! például, hogy az ajtóban álló vasember, a mint valaki az ajtót kinyitja, rögtön felemelje fegyverét s a mint beteszi, ismét tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivü látogatót majd a nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, ugy megfogták.

Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni s készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor ur nem is producálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem, könyvtárába vezetett; megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsü kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsét-gyűjteményét, mikhez igen érdekes historiai adatokat tudott elregélni: én megkértem, hogy engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.

– Szivesen, csak tessék: monda ő egész udvariassággal s gyönyörüségét látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg az a félczipő, a mi itt előttünk áll.

Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy idejöttem.

Gábor ur különösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott adatai irányában tanusíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes történetkék elbeszélésében.

Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.

Vacsora felett magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor urral egyedül maradtunk.

Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.

A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek.

A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen szürcsölgetve a füszerillatu pecco nedvét.

A kandalló melege, a késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből s fejem határozottan a pamlag vánkosa felé huzódik.

Gábor ur észrevette ezt az állapotomat s mosolygva monda:

– Ön, ugy látom, hogy álmos is már.

Nem volt okom őszintének nem lenni.

– Bizony én akár itt e helyen elaludjam.

– Azt pedig nem tanácsolnám; szólt Gábor ur komoly arczczal; ez a szoba nem igen jó hírrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.

Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.

– Tán kisértetek látogatják?

– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel nappal.

A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széljel tekinteni.

– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó lánczos rémet: a mi itt van, az igen egyszerü és kézzel megfogható tárgy. Van kedve talán megnézni?

Hogy lehet ilyet még kérdezni is!

Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.

Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva.

Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe megijedni.

– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés szine alatt meghívta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg most is itt van. Később egy szolgája, ki részes volt a büntudatban, elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a családi sírboltba, hova a sírboltőr az orozva meggyilkolt testvér csontjait is eltakaritá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. Az ember nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a változtatást a koponyákban, s ismét összeforditotta őket arczczal. Másnap újra lement őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva, tarkóval egymás felé.

Ez igy tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztatták helyzetüket, utoljára a sírboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a szivét?

A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt már maga is csaknem kisértetté változott egészen.

A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a sírboltba, az állitott csodát megtekintendő.

A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött rá, hogy ő tegnap estve is megforditva helyezé őket egymás mellé.

– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata. Ez nem más, mint két csontdarab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától nem mozdulhat.

S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az csakugyan mozgásra képtelen tömeg.

Abban a pillanatban ugy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy az alig birta azt fogai közül kiszabadítani.

A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset után; a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis újján.

Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint midőn én az uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leirta, azzal végezve a mysticus regét, hogy az elhagyott sírbolt ajtaja itt meg itt van – befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá s a helyiség egészen feledésbe ment.

Mingyárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva.

Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém s ugy hozattam fel e szobába.

Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak fordulva.

Rendesen ugy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a titokteljes tényről s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte többé megczáfolni.

Gábor ur szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e csodás titokról szemlátomást meggyőződni.

Melyik huszonkét éves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna érdekelni?

Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.

Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.

Azzal megmutatta az alcovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát kivánt és egyedül hagyott.

A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főur pitvarnokával. Cselédsége mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája között három kisebb nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden emberi lehellettől.

Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi philosophiát tartottam meg magamnak hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.

Azontul még egy biztositékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői redőzeteket képezett.

Elővettem utitárczámat s a függönyt legkisebb redőivel lerajzoltam abba.

Ez igen furfangos ötlet volt.

Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre ugy el fognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem hasonlíthat.

Azután uj hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a karos gyertyatartót a kis egylábu asztalra, s ledűltem a pamlagra azzal az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.

Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren tartja, ujra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé. Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van feltéve. Gábor ur kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen különös, hogy most ugy ohajtom ezeket az erős szeszeket.

Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt; csészémbe töltöttem belőle s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem vissza theaasztalomhoz.

Szép meglepetés várt rám.

Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült, a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju, hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy kerek kopaszság volt látható.

Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.

Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.

Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájok közeliteni, leültem egy sötét szögletbe s onnan néztem hogy mit csinálnak?

A két ur sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben beszélgettek is egymással.

– Jó estét öcs.

– Jó estét bátya.

– Itt vagy megint öcs?

– Itt is maradok bátya.

– Szük kettőnknek ez a kastély.

– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék.

– Hol odaalant? A pinczében?

– Még alantabb: a sírboltban.

– Ezt el kellene végezni egymással öcsém.

– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.

– Pisztolyt szeretsz-e jobban, vagy kardot?

– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.

– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.

– Méreg pohár volna jó és sorshuzás bátya.

– Nem volna rosz, de meglátszik a hulla arczán.

– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le egymást.

– Hát azután?

– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti. Itt egy hosszu szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki se tud meg róla semmit.

– Igazad van, kivált te nálad, kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold van a fejem tetején.

– Ne félts te engem!

Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és pamlagot.

Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a nedv szine a csésze szélén fölül lebegett.

– Egészségedre bátya.

– Egészségedre öcs.

A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.

„Igyál öcs, igyál bátya.“

E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni?

A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem birtak már egymáshoz beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra s kinálták némán a kábitó italt.

– Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltünt egyszerre.

Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül voltam a szobában.

Álmodtam ezt, mondám magamban: és nevettem rajta; és a fogaim ugy vaczogtak. Álom volt, álom volt: bizonyitgatám; most már megyek lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak, kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.

A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt szükségem gyertyára, a miket ugy sem gyujthattam volna meg, mert csutakig leégtek. Az ágyat igy is megtalálom. Levetköztem nyugodtan, az órámat felhúztam, s azzal félre vontam az alcoven függönyeit az ágy elől, hogy majd bele fekszem.

Az irtózat fogta el minden érzékemet.

A vetett ágyban ottfeküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan eléktelenült két hulla. – Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje: a másik pedig mellette feküdt mellére fordítva s a feje szemközt az égfelé.

A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát s rettenetes kinnal kiáltottam valami szót, s mire azután – felébredtem.

A kik rosz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kinba kerűl az embernek akkor egyet kiálthatni.

Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül. Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem magamban, hogy nem fogok elaludni.

A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt. Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.

Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.

Hát a fülkében mi történt ezalatt?

A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske sem változott el rajta.

Ehez tehát nem nyúlhatott senki.

Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól, léptem a titokteljes fülke felé s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.

És ime… a két halálos ellenség koponyája – háttal volt egymásnak fordulva.

Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül; mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.

Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek, zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a legrejtélyesebb phantomot.

Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen tudomásuk.

Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és gyülöl és elfordul egymástól.

Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.

Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.

Igaz, de még sem hiszem.

Eszembe jutott a lelkész története, ki szintén tagadta e földfeletti csodát s rá merte tenni kezét a kisértet fejére s azután holtig viselte annak harapását.

Nem bánom.

Hadd harapjon meg engem is.

Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott. Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és megforditottam.

Hah!

Mi történt? megharapott-e?

Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem, miszerint valami furfangos óramű van belsejébe alkalmazva, mely azt, egy rugó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.

A reggelinél találkoztunk Gábor urral. Ő szokása szerint komoly volt, én is.

– Hogy aludt ön? kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.

– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet üldözött tőle.

– Hát a koponyák mit csinálnak?

– Ugy látszik, hogy engem kitüntetésben részesítettek, mert nem csak hogy hátat forditottak egymásnak; de még fejtetőre is álltak.

Gábor ur nagyot nevetett e szóra.

– Ön megnézte, hogy mi van bennök?

– Azt tettem.

– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs-e valami a koponyákban?

– Féltek, hogy ugy járnak mint az ördögüző lelkész.

– S ön nem félt?

– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom: s most már nagyon sajnálom, hogy azt tettem.

– Miért?

– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.

Gábor ur még jobban kaczagott.

– Még egyet szabad legyen kérdenem. Valjon a többi historiai adatok is mind ilyen érvényesek, a miket én tegnap följegyezgettem?

A főur mosolyogva monda.

– Bátran pipára gyujthat ön velök.

Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.

Csak arra kért Gábor ur, hogy ha tehetem, ne szólják e fölfedezésemről senkinek, hadd szerezzen általa ezentul is másoknak üdvös ijedelmet.

Megigértem; hogy tiz esztendeig titokban fogom tartani.

A tiz esztendő épen a mult héten telt le; a két kisértetes koponya története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.